"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
☾ Have you ever thought that this life we live is just a dream?
Aprót bólintottam, jelezve, hogy mennyire egyetértek vele. A menekülés, a gyávaság egyik fő ismérve volt, de mint olyan, megkönnyítette az ember dolgát. Legalábbis látszólag biztosan. Magunk mögött hagyni dolgokat egyszerűbb volt, mint a tényekkel szembesülni és vállalni a tetteink következményét. Egyszerűbb volt meg nem történtnek tekinteni valamit, mint beismerni, hogy hibáztunk. - A könnyebb út sajnos a legtöbb esetben nem a helyes út – Jegyeztem meg egy kisebb szünet után, majd annyiban is hagytam a dolgot. Nem is tudom, furcsa volt egy látszólag vadidegen lánnyal ilyen filozofikus, mély beszélgetést lefolytatni, mégis olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Könnyű volt beszélnem vele. Apámról beszélni nem volt könnyű, de nehéz sem. Nem kötöttek hozzá érzelmek, maximum negatív érzések, azokat pedig könnyű szerrel ejtettem ki a számon. Nem jelentett nekem semmit, azon túl, hogy utáltam, amiért elhagyott minket és szenvedésre kárhoztatta anyát, valamint a bátyámat. Én is megsínylettem miatta, de az már igazán nem számított. Én sosem ismertem őt, de anyáék igen és az, hogy ilyen szemét módon cserben hagyta a családot… inkább nem akartam minősíteni, milyen húzás volt a részéről. Meglepődtem a lány megjegyzésére és a nyelvem hegyén volt valami csípős megjegyzés a Michaeleket illetően. Vagyis, na! Reméltem, hogy az ő apja más, mint az enyém. De azért majdnem kicsúszott a megjegyzés a számon. - Aha, hát… talán nem minden Michael akkora barom – Lenyeltem végül a további szavakat és inkább őt hallgattam. – Engem leginkább az zavart, hogy anyát és a bátyámat cserbenhagyta. A bátyám nagyon felnézett rá… a példaképeként kezelte, aztán csak úgy kisétált az ajtón és sosem jött vissza. Én kevésbé sínylettem meg a hiányát, mint ő – Meséltem, szinte át sem gondolva a szavakat. Ahogy befordult elém, megálltam és kíváncsian, érdeklődőn néztem rá. Megfogtam a kezét és lassan kezdtem utána lépkedni, hisz a pia és a drog is még valamelyest bennem volt, és nem akartam elesni, avagy rá… - Tényleg benne lennél? – Elmosolyodtam. – Semmi jónak nem vagyok az elrontója – Habár újabb kalandot nem terveztem, hisz még mindig megvolt az a szabályom, miszerint a kaland addig az, amíg egyetlen alkalomról van szó; de azt hiszem, egy barátnak örültem volna. Bár nem tudhattam, a lány mit tervez, vagy mennyire gondol többet a ma estébe. Megtorpant, így engem is megállásra késztetett. Épp mondtam volna valamit, mikor egy csókot lopott az ajkaimról. Ha jól sejtettem, az utolsót. - Hah, megértem, nyugi. Akkor… hívok egy taxit – Ha már megígértem, hogy nem alszok az árokban. Nem mintha tényleg ott aludtam volna, de vicces volt ezzel szívatni őt. Elpillantottam a házra, de a szemem sarkából láttam, hogy mikor mozdul felém, így átöleltem a derekát és ezután csókoltam vissza neki. Elmélyítettem, talán mohóbbá is váltam, hisz most már tényleg tudtam, hogy ennél több nem lesz. Élveztem a csókot, de ahogy elszakadt tőlem, olyan érzésem támadt, hogy ő annyira nem. - Minden oké? – Érdeklődtem csendesen, miközben visszahúztam én is a kezemet tőle. Megköszörültem a torkomat végül.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Kedd Május 05, 2020 5:13 pm
Theo & Scarlett
Sosem kellett igazán senkinek sem pátyolgatnom a lelkét, vagy osztoznom a fájdalmán, esetleg segítenem túljutnom egy-egy lelki válságon. A legtöbb barátom, még ha szerettem is őket, meglehetősen egyszerű volt, akiket nem értek igazán mély traumák az életben. Ezért is volt olyan különleges Theóval beszélgetnem, és ezért is éreztem úgy, hogy nem ment valami jól. Nem hibáztattam érte, amiért a vigasztalásom nem érte el az adott hatást - sokkal inkább magamat, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mivel enyhíthetnék a terhein, hogy jobban érezze magát. Talán csak hagynom kellett volna az egészet és sodródnom a hangulattal. - Megértelek. Néha menekülni könnyebb, mint szembenézni bizonyos dolgokkal. Miért ne választhatnánk a könnyebb utat? - Azt hiszem, nekem ezt jelentette Lucas, és most Theo is. Nem nagyon volt még egyetlen komoly kapcsolatom sem, legyen szó szerelemről vagy barátságról. Nem tudtam komolyan venni semmit, ami az érzelmekkel volt kapcsolatos. Lehet, hogy nem drogoztam és nem is ittam annyit, de az, hogy nyitott, laza kapcsolatba menekültem Lucasszal, mert vele könnyű volt és jól esett és nem kellett semminek sem fájnia, pont ugyanaz volt, amit Theo is tett. Meglepett, ahogy az apját említette, de nem szóltam közbe, hagytam, hogy végigmondja. Őszintén sajnáltam őt a szülei miatt. Szerencsésnek éreztem magam, hiszen nekem szuper szüleim voltak, apa egy főnyeremény, anya pedig a legodaadóbb, akit csak ismerek. Bele sem mertem gondolni, milyen életem lett volna apa nélkül. - Az én apukámat is Michaelnek hívják. - Végül ezt fűztem csak hozzá halvány mosollyal, ami lassan el is tűnt az arcomról, ahogy tovább fűztem a gondolatot. - Sajnálom, nehéz lehetett így felnőni. Egy szülő cserbenhagyását sosem lehet igazán kiheverni. Nekik kéne mellettünk állniuk... - Felszakadt belőlem egy gondterhelt sóhaj, majd megcsóváltam a fejem és Theo kezére simítva befordultam elé, útját álltam. Már csak néhány háztömbnyire voltunk, úgyhogy megfogtam a kezét és hátrálni kezdtem, így húzva magammal. - Örülök, hogy megismerkedtünk. Ha megint elvinnéd egy körre az autót, vagy akad egy felesleges tablettád, gondolj rám. Ketten elveszettnek lenni jobb, mint egyedül. - Még ha nem is tudtunk segíteni egymáson, én élveztem a vele töltött időt és szívesen megismételtem volna. A szemem sarkából közben feltűnt az ismerős kerítésünk, úgyhogy megtorpantam és azzal a lendülettel odahajoltam Theóhoz, röpke csókot loptam a szájáról. - Köszönöm a mai estét, Theo. Jól éreztem magam. Behívnálak, de apu elég háklis a srácokra... - A ház felé böktem a fejemmel, bocsánatkérőn mosolyogva, majd, ha engedte és nem húzódott el, még egyszer odahajoltam hozzá és lassan, hosszabban megcsókoltam. El akartam raktározni a fejemben az ajkai ízét, szerettem volna, ha felpattan bennem a szikra, ha felerősödik az, amit a drog által éreztem, ha ráébredek, hogy talán ő az igazi... De nem történt semmi. Jól esett, és ezen túl fájó üresség tátongott bennem, amitől csalódottan elengedtem a kezét. Úgy tűnt, tényleg nem tudok szerelembe esni.
☾ Have you ever thought that this life we live is just a dream?
Értékeltem a vigasztaló szavait, de nem volt rájuk szükségem. Úgy értem… az, hogy elkezdett sajnálni, vagy megpróbált jobb kedvre deríteni, esküszöm, még a drog hatását is elkezdte kivonni belőlem. A letargia kerülgetett és újból bele akartam süllyedni az önsajnálatba, hogy aztán a sebeimet nyalogathassam újfent. Pedig már olyan jól ment az, hogy kikapcsoljak és szórakozzak. Nem mintha a drogok nélkül olyan jól ment volna. Tom pont ezt használta ki jelen esetben. Sóhajtottam egy aprót. - Az nem elég. A bűntudat, hogy annyi hülyeséget hozzávágtam… - Ismét magamba szívtam a levegőt, ezúttal mélyebben. Aztán lassan kifújtam. – A lényeg, hogy utólag mindenki okos, nem igaz? Én is. Csak azt remélhetem, hogy igazad van és tényleg tisztában volt az érzéseimmel – Kételkedtem benne. Elég csúnyán összevesztünk és úgy költöztem el tőle, hogy egyáltalán nem törődtem az érzéseivel. A szemem sarkából néztem a lányra, a mosolya valahogy nem azt a hatást érte el, amit akart. Bíztatni akartam, hogy túljutnak rajta és minden rendben lesz, de valahogy nem ment. Nem tudtam pozitív lenni és nem is az én dolgom volt. Pont ezért mondtam el a mi családunk történetét; anyáét. Picit kizökkentett, vagy inkább megérintett az, amit mondott. - Büszke? – Felnevettem kínosan. – Nem, ez… ebben ezúttal biztos, hogy tévedsz – Félrepillantottam. A fiából gyilkos vált és tönkretette a kapcsolatát a bátyjával. Nem, biztos, hogy nem lett volna rám büszke anya emiatt. Megköszörültem a torkomat, majd ezután fordultam vissza Lettyhez. - Ez érdekes mondás, de értem, mire akarsz kilyukadni – Halványan elmosolyodtam ezúttal, majd a földre néztem magam előtt, jobban mondva az utat kezdtem figyelni. - Én már rég nem hiszek ebben. Pont amiatt, mert mostanság csak rossz dolgok történtek és nincs… nem látok ebből kiutat, érted? Nem véletlenül menekültem ezekbe a… - Inkább elhallgattam. A drogokra, a bulikra utaltam, de talán magától is rájött erre. Az eget figyeltem ezután, a csillagokat újfent. A kérdésre azonban felvontam a szemöldökömet. - Michaelt? A fenéket… - A lányra néztem hitetlenkedve. – Miért akarnék megkeresni olyasvalakit, akinek sosem kellettem? Nem fogok magamból hülyét csinálni. Nyilván nem véletlen, hogy több, mint 26 éve lelépett tőlünk – Vállat vontam. – Nekem nincs apám. Sosem volt… - Lehalkítottam a hangomat. – A bátyám épp eleget szenvedett miatta, sőt, igazából én is. A gyerekkorom nem csak anya betegsége miatt volt pocsék, hanem az ő hiánya miatt is – Sóhajtottam. Nem tudtam, miért beszélek ennyit magamról egy vadidegennek, de úgy éreztem, szabad. Körbenéztem lassan, ám nem tudtam, milyen messze vagyunk még, hisz nem tudtam, merre lakik a lány. De célom volt tényleg elkísérni és csak a háznál elválni tőle. Ha már voltam olyan kedves, hogy drogot adtam neki a megkérdezése nélkül, az volt a minimum, hogy hazáig kísérem.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Vas. Márc. 01, 2020 6:06 pm
Theo & Scarlett
- Egy-két részletet biztos átalakítok majd. - ismertem be nevetve. Kezdve a mini drog-ügylettel, egészen a parkolós kalandunkig... Őszintén szólva kevés olyan eleme van a mai estének, amit bátran megoszthatnék a szüleimmel úgy, hogy apa ne puskával várja haza Theót. Összeszorult a szívem, ahogy elhúzódott tőlem. Nem ismertük annyira mélyen egymást, hogy gond nélkül átérezhessem a fájdalmát, vagy hogy kellően megvigasztalhassam. Őszintén szólva elég rég volt utoljára olyan ismerősöm, akivel ilyen lelki mélységeket feszegettünk volna egymásban. Nagyon bírtam Lucast, de vele teljesen más jellegű volt a kapcsolatom. Nem akartam rányomulni Theóra, így nem is erőltettem a fizikai kontaktust, majd ahelyett, hogy folytattam volna a bátyja utáni faggatózást, inkább megpróbáltam kicsit témát váltani. Azt reméltem, ezzel segíthetek enyhíteni a hangulaton, és ki tudja, talán a fájdalmán is. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretett téged. Sőt, szerintem azt is tudta, hogy te is szeretted őt. A tesók megérzik az ilyesmit. - Vállat vontam, hiszen egyke lévén tényleg nem nyilatkozhattam olyan behatóan erről a témáról, de kizárt, hogy náluk máshogy lett volna. Theo egyébként sem tűnt rossz embernek. Talán kicsit zűrös és meg nem értett, de semmiképp sem neveztem volna rossznak. - Ugyan, ezen is túljutunk valahogy. - próbáltam optimista maradni apát illetően, ezért Theóra mosolyogtam. Sokszor lesújtott a tudat, hogy bármikor elveszíthetem őt, de senkinek sem segítettem azzal, ha önmarcangolásba kezdtem. Erősnek és pozitívnak kellett maradnom, így jobb napjaimon ezt tettem. Ahogy mesélni kezdett, kíváncsian rásandítottam. Felébredt bennem az empátia iránta, mélységesen sajnáltam a gyerekkora miatt. Borzasztó nehéz lehetett apa nélkül felnőni, elveszíteni az anyját, aztán a bátyját... A hideg is kirázott a gondolattól, hogy ennyi szörnyűségen kellett valakinek átmennie. - Theo... Sokkal erősebb vagy, mint gondolod. - megérintettem a hátát. Kicsit haboztam, kimondjam-e. - Anyukád büszke lenne rád. - Nem fért a fejembe, hogyan képes egy apa hátrahagyni két gyerekét, hiszen itt volt például az én apám. Nem hibátlan, de minden erejével igyekszik egyben tartani a családunkat és tudom, hogy nagyon szeret. Szántam a Theo apjához hasonló fickókat, akik erre képtelenek voltak - főleg két gyerek után! - Tudod, van az a mondás, hogy napsütésben nem lehet meglátni a szivárványt, ahhoz eső is kell. - El sem hittem, hogy Carmen Callawaytől idéztem valamit! Csoda, hogy nem olvadt le a nyelvem ezektől a szirupos szavaktól, de úgy voltam vele, hogy talán Theo életére kicsit tényleg igaz. - Nem tudom, miért kapunk ennyi rosszat az életben, de... Hinni szeretném, hogy talán van valami értelme. Vagy célja. A végén pedig érhet minket valami jó is. - Bármi is várt rám odakint, egyelőre még nem talált rám. Alapvetően nem hittem a Coelho-idézetekben, de szerettem volna abba kapaszkodni, hogy vár még rám valami jó dolog az életben. - Sosem gondoltál rá, hogy megkeresd apukádat? - érdeklődtem, miközben átsétáltunk az úttesten az utca túloldalára. Már elég közel jártunk és sajnáltam, hogy nemsokára el kell válnom Theótól.
☾ Have you ever thought that this life we live is just a dream?
Csak a fejemet csóváltam a szavaira, de mosolyogtam. Persze, végül is igaza volt, nem tisztáztuk le, mit is akar Sheilával… Régen sosem neveztem nevén azt az autót, de most valahogy könnyen beférkőzött a gondolataimba és könnyedén mondtam ki az előbb a lánynak is. Tisztára őrültség volt… de talán a bátyám emlékét így, efféle módon dédelgettem. Ahogyan ő babusgatta azt az autót, Sheilát, mintha csak a barátnője lenne. Néha szórakoztatott a dolog. Nagyot nyeltem, hisz nem válaszolt egyből. Már újra megszólaltam volna, de megelőzött. Ledöbbentem. - Bízol? Ejha, mit fognak ehhez szólni a szüleid? – Böktem meg az oldalát, miközben ő a felsőmet rendezgette. – Remélem, azért nem meséled el, hogyan találkoztál velem… nem hiszem, hogy túl jó képet festene le rólam – A szavak súlyával ellentétben mosolyogtam és fel is nevettem. - Most miért? Kényelmes, sáros… vizes… vagyis talán nem. Nem esett az eső – Nevettem én is. Valójában nem akartam semmiféle módon a terhére lenni, mégis… a taxis felvetését végül elfogadtam. – Hmm, legalább úgy gondolna rám valaki… nem érezném úgy, hogy… - Elhallgattam. Valahogy a jókedvem egy pillanat alatt elszállt. Kibújtam az öleléséből, s nem tudhatta elsőre, miért nem. Viszont hamar magyarázatot adtam neki, leplezve is, hogy valójában mennyire fájnak a történtek. Igen, a bátyám meghalt, de mit számít, úgysem voltunk jóban!? Nem tudom, miért gondoltam azt, hogy ez a legjobb módja önmagam megóvásának. Vagy mire is jó ez a „nem törődöm” stílus. De valahogy… így csúszott ki a számon. Terelni akartam a témát, amilyen gyorsan csak lehet. Mégsem tudtunk annyira gyorsan túllendülni rajta. Mikor részvétet nyilvánított, mélyen szívtam magamba a levegőt, szinte küszködve azzal, hogy az érzelmek, a fájdalom ne uralkodjon el rajtam. Nem reagáltam semmit, még csak rá sem néztem. Nem tudtam és nem is akartam. A szemem könnyektől égett és csak ki akartam verni a fejemből az egészet… eleget sírtam már az utóbbi időben. Hisz mást sem tettem, csak a sebeimet nyalogattam. Hálát adtam a lánynak, mikor újra megszólalt. Kipislogtam a szememből a feltörni készülő könnyeket, majd így fordultam vissza hozzá. - Ugyan, szerintem ne kívánj testvéreket magadnak… főleg ne nagytesókat. Hidd el, rosszul járnál velük. Megmondanák, mit csinálj és mit ne, mi a helyes szerintük… irányítanák az életedet. Persze… szeretnének is, mindig téged helyeznének maguk elé és bármit megtennének érted, de… - …neked úgysem lenne elég. Voltaképpen a saját magam helyzetét vázoltam. Csak úgy kimondtam… utalva. Célozgatva. – Aztán, mire elkezded értékelni őket, már nem lesznek ott melletted. – Sóhajtottam egyet, majd zsebre dugtam a kezeimet. A földet kezdtem figyelni, miközben sétáltunk. Meglepett, hogy mesélni kezdett, ráadásul a téma… igencsak komoly volt. A szemem sarkából néztem rá. Elfogott némi irigység az iránt, hogy van apja, másrészt viszont… sajnáltam is. - Sajnálom… - Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Ismét előrepillantottam és hosszú másodpercekig csendben kullogtam a lány mellett, mire végül ismét megszólaltam. Hiszen eszembe jutott, mit mesélhetnék, még akkor is, ha továbbra sem úszkáltunk a vidám témákban. Valahogy a letargia mindig megtalált. – Édesanyám… szintén beteg volt. Még egészen kicsi voltam, mikor beteg lett és hiába minden orvosi kezelés… voltaképpen azt sem tudom, hogy próbálták-e kezelni… szóval… - Nagyot nyeltem. – Mikor meghalt, a bátyámra maradtam. – A szemem sarkából néztem rá. – És ha kérdeznéd, nem, apánk… sosem volt velünk. Nem is ismertem őt soha. Szóval, azt hiszem, egyikünk sem olyan életet kapott, amit érdemelt, ugye? – Egy sóhajjal az égre emeltem a tekintetemet, a csillagokra. Gyönyörű volt, ezt még így, kába fejjel is pontosan láttam. – Nehéz meglátni az életben a jó dolgokat, miközben annyi rossz történik az emberrel… - Suttogtam szinte.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szomb. Dec. 14, 2019 12:48 pm
Theo & Scarlett
- Azt mondtam, mutasd meg belülről. Azt nem, hogy be is kell indítanod. - Ártatlan mosollyal néztem el a kocsi felé, aztán vissza rá, végül átfogtam a derekát és megöleltem röviden. Talán jobb is, ha sétálunk, úgy érzem, mindkettőnk fejére ráférne némi szellőztetés. Ahogy azt mondta, bízhatok benne, gondolkodóba estem kicsit. Furcsa, de dacára annak, milyen zűrös alaknak tűnt és hogy miféle cuccokkal a zsebében mászkált, valamiért tényleg megbíztam benne. - Bízok benned. - feleltem végül mosolyogva, a felsőjét rendezgetve. Kisimogattam belőle a ráncokat, meg ilyesmi, csak hogy ne tűnjön annyira kínosnak a beszélgetés. - Dehogy alszol az árokban! Dilis. - nevettem. Kinéztem belőle, hogy ebben az állapotában tényleg megtenné. Az kéne még... Megfázna, kirabolnák, meg fene tudja. Nem-nem, vagy becsempészem a gardróbomba, vagy az a minimum, hogy hívok neki egy taxit. - Én sem tudnék nyugodtan aludni, ha nem kerülnél haza épségben. - Ehhez nem kellett közeli barátoknak lennünk. Akármilyen kevéssé is ismertem, azért szerettem volna meggyőződni róla, hogy biztonságban hazajut. Érdeklődve ránéztem, ahogy kibújt a karolásomból. A szavai egy kicsit megráztak, nem sejtettem, hogy pont belenyúlok ilyesmibe... Hülyén éreztem magam, amiért rákérdeztem, és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, így végül csak néhány pillanatra a vállára hajtottam a fejem. - Őszinte részvétem, Theo. - Még ha nem is voltak jóban, csak a testvére. Egykeként nem igazán érthettem vagy érezhettem át, milyen elveszíteni, de apu kapcsán a félelmet nagyon is ismertem, a fájdalom pedig mindenkinél ugyanolyan. Meg akartam kérdezni, mi történt, de úgy éreztem, terelné a témát, ezért én sem erőltettem. - Nincs, egyke vagyok, de mindig is szerettem volna idősebb tesókat. Tudod, bátyókat, akik vigyáznak a húgukra... De hát ez elég esélytelen már, sajnos. - A legtöbb, amit kaphatnék, az egy kistesó, de apuék valószínűleg már kinőttek abból a korból. Talán majd ha nekem lesz gyerekem, nekik megadhatom az idősebb tesó oltalmát... Persze, attól függően, ki lesz az apjuk és ő is kettőt akar-e. - Apa beteg. - böktem ki végül, egyrészt hogy eltereljük róla kicsit a témát, másrészt mert valamiért úgy éreztem, el akarom mondani. - Elég komoly. Jár orvosi kezelésre, de eddig reménytelen a dolog... Sok pénzünket felemészti. Ezért is dolgozom, igyekszem magam eltartani, hogy rám már ne legyen anyagilag semmi gondjuk. - Meg persze a saját egóm miatt is, mert így érzem jól magam, és így cáfolhatom meg a pletykákat, hogy olyan lennék, mint mondjuk Callawayék.
☾ Have you ever thought that this life we live is just a dream?
Nem kellett volna a kocsi nevét kimondanom, de nem igazán voltam olyan állapotban, hogy végiggondoljam. Bár nem mondanám, hogy kínos volt a szitu, csak fura. - Öhm, igen. Nagyon kötődött a járgányhoz – Magyaráztam, aztán léptem is a kocsihoz, hogy indulhassunk, de beugrottak dolgok. Képek. Jelenetek. A fék hangja… Talán hülyeség lenne autóval menni. Határozottan az volna. Szóval vissza is fordultam a lányhoz, s reméltem, hogy nem vette észre a megingásomat. Tévedtem. Nagyot nyeltem. - Persze, jól. Ne aggódj miattam – Rávillantottam egy mosolyt, majd követtem a tekintetemmel, hogyan lép közelebb hozzám. – Hamarabb is szólhattál volna. Nem fáradozom a kocsi kulcs előszedésével – Felnevettem röviden, majd viszonoztam a karolását. Jólesett a közelsége, megnyugtatott, bár nem tudtam, valójában miért. - Bízhatsz bennem. Bár tény, hogy a drog után ostoba dolog ezt kérnem tőled, de… azért egy próbát megért – Felnevettem. Igyekeztem magam mögött hagyni a letargiát, ami az előbb rám telepedett. Azt hiszem, sikerült lassacskán. – Megoldooom. Nagyfiú vagyok, nem igaz? Hazasétálok, vagy alszok az árokban – Poénnak szántam, s ezt a nevetésem is jelezte a számára. De aztán elcsitultam. – A taxi jó ötlet, amúgy. Megköszönném. A kérdés viszont megtörte az idilli állapotot, amibe kedvem lett volna belemerülni. A bátyám? Mi van velünk? Jelen időben? Az ördögbe. Hallgattam a további szavait és eleinte nem tudtam, hogyan álljak a témához. Ennyire nyíltan nem igazán beszéltem a bátyámról senkinek. Mármint, senki sem kérdezett így rá… A karolásból lassan kibújtam, de csak mert kicsit hülyén éreztem magam. - A bátyám meghalt néhány hónapja. – Úgy tettem, mint akit ez nem is ráz meg túlzottan. – És nem voltunk jóban, nagyon nem. De ez egy hosszú történet. – Elhalkultam a végére, majd nagyot nyeltem. – Neked van testvéred? – Ha már témánál voltunk, rákérdezhettem, nem? Nem akartam, hogy velem törődjünk és elkezdjen sajnálni vagy akármi.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Vas. Nov. 17, 2019 2:21 pm
Theo & Scarlett
Ahogy csikizni kezdett, felszakadt belőlem a nevetés, fel-felsikkantva próbáltam menekülni tőle, odébb húzódni, de sosem annyira távol, hogy ne bújjak vissza újra és újra a karjaiba. Jól esett érezni a meleget és az erőt, ami az ölelésével járt. Persze hiába próbált befenyíteni, nem vontam vissza az évődő megjegyzést, amit a teljesítményére tettem. Nem akartam, hogy túlságosan elszálljon; pont olyan volt, mint Lucas, a hozzá hasonló fiúk egójával pedig kegyetlenül kell bánni. - Ennyire azért ne legyél szigorú magaddal. - A végén még megsajnálom, hiszen én is csak viccből szólogattam be. Egyébként is aranyos volt tőle, hogy elmentette a számom és nem kezelt úgy, mint egy egyszeri alkalmat. Azok után, mikre vett rá ma este, szerencséje is volt, hogy hajlandó volt fontolóra venni a jövőben is a társaságomat. - Ki tudja. Talán kiérdemlem, hogy a rendes nevemen szólíts. - ugrattam. Tetszett amúgy a becézése, jobban szerettem, mintha egyszerűen csak Scarlettnek vagy Lettynek hívtak. A Lettynél még a baby is jobban hangzott, de együtt a kettő... Brrr! Érdeklődve pillantottam a kocsira, lágyan felnevettem, amikor Theo is. - A bátyád... Elnevezte a kocsiját? - Ez egyszerre tűnt aranyosnak és bugyutának. Volt valami gyermeteg báj benne, amit nem néztem volna ki egy feltehetőleg harmincas fickóból. Rá akartam kérdezni a testvérére, hogy hol van most és milyen kapcsolatban vannak egymással, de ahogy a kocsihoz lépett, láttam rajta, hogy valami nem oké. Kissé aggódva figyeltem a helyemről, nem mentem közelebb, attól féltem, a drog tett vele valamit. - Minden rendben? Jól vagy? - Aggódva fürkésztem, majd a felajánlására halvány mosollyal rábólintottam. Rendes volt tőle, hogy még mindig nem rázott le. - Így nem is ülnék be melléd. Ennyi felelősségérzet azért szorult belém. - közelebb léptem hozzá és átkaroltam a derekát, belecsúsztattam a kezem a farzsebébe. - Az jó lenne, köszönöm. Nincs olyan messze a házunk, megmutatom. Csak aztán nehogy visszaélj vele később. - Mosolyogva visszahúztam tőle a kezem és elindultam. Belekaroltam, ha engedte, pusztán csak azért, hogy ne maradjunk le egymástól; a kezét nem akartam megfogni, az valahogy túl bensőséges lett volna, de elszakadni sem akartam tőle teljesen, így maradtam a karolásnál. - De te rendben leszel? Utána hogy jutsz haza? Hívok neked egy taxit nálunk, mit szólsz? - Nem akartam, hogy egyedül csatangoljon a városban, ahogyan azt sem, hogy volán mögé üljön. Ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Vagy ki tudja, ha a szüleim nincsenek otthon, esetleg... Megráztam a fejem. Mi járt a fejemben? Alig ismertem és fel akartam hívni magamhoz? Mégis, Theót figyelve egyáltalán nem tartottam már tőle, sőt, úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném őt. Fel sem tűnt, hogy az arcán ragadt a pillantásom, őt fürkésztem, ahogy sétáltunk. - Mi van veled és a bátyáddal? - érdeklődtem végül, az ég felé fordítva az arcom. - Jóban lehettek, ha kölcsönadta neked a kocsiját. Én nagyon féltem az enyémet, senkinek sem adnám oda. - jegyeztem meg egy szélesebb mosollyal, aztán a csillagokról visszanéztem rá. Érdekelt, mi az ő története.
☾ Have you ever thought that this life we live is just a dream?
Felvontam a szemöldökömet és belecsikiztem az oldalába. - Nem volt rossz?! Ennyi? Hát kaptam már jobb bókot is, kislány – Nevettem. Csak évődésnek szántam a dolgot, így hamar el is engedtem, visszahúzva a kezeimet a csók után. Bepötyögtem egy számomra kedvező nevet, majd mutattam is neki. Kíváncsi voltam a reakciójára és tetszett. Nevetett. Talán, ha nem épp most zárkózom el mindentől, akkor elhívtam volna randira is. Bár nem… valami azt súgta, hogy nem lett volna amúgy sem jó ötlet. - Inkább egy kettest – Grimaszoltam. – Még hozzám képest is gyenge, de most ez jutott eszembe. Talán, mire legközelebb találkozunk, már máshogy leszel beírva – Vállat vontam, majd a telót elrakva engedelmesen közelebb léptem hozzá, hiszen húzott magához. Meglepett azonban, hogy újabb csókot kaptam, de lehunyt szemekkel viszonoztam, lágyan. Elnéztem a kocsira, majd a lányra. - Amúgy… a bátyám autója volt. Bemutatom Sheilát… bár azt hiszem, már kellőképpen ismer téged – Felnevettem, majd nagyot nyeltem. – Ha akarod, hazaviszlek – Elszakadtam tőle és a kocsihoz léptem, majd ráfogtam a kilincsre. Ekkor villant be, hogy amúgy ittam. Ittam és… és elkezdett leperegni előttem az az este. Az a baleset. A fékcsikorgatás, a gyerek halála. Hirtelen elengedtem a kilincset és mély levegőt vettem. Kissé zaklatottan meredtem pár pillanatig magam elé, majd a fejemet rázva a lányra. - Vagyis… ittunk, szóval… mit szólsz a sétához? Hazakísérlek, oké? – Visszaléptem mellé, így nézve rá. Reméltem, nem fog akadékoskodni és azt is reméltem, hogy nem vette észre az előbbi lefagyásomat az autónál. Rég volt már, hogy ilyen élénken felrémlett előttem az az este. Ez is annak lehetett a jele, hogy mennyire nem volt rendben velem és az életemben semmi. Minden szétesett. Habár nem a vérfarkasságomat okoltam miatta, de határozottan azon a napon változott meg minden. Aztán jött minden sorban… - Merrefelé laksz? – Érdeklődtem végül, egy mosoly kíséretében.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Pént. Okt. 11, 2019 6:43 pm
Theo & Scarlett
Képtelen voltam elfojtani a mosolyom, de azért látványosan forgattam a szemem. Theo meg a magabiztossága... Fárasztó volt, viszont imponált is. Talán csak a drog miatt, de a hangulatom az egekben volt és úgy láttam, ő is jól érzi magát velem. Ahogy a derekamnál fogva magához húzott, hirtelen már nem is akartam elköszönni tőle. Mintha újra a tömegvonzása alá kerültem volna, átkaroltam a nyakát és csillogó szemekkel felnéztem rá. Egyáltalán nem estem bele, attól azért távol álltunk mindketten, de még mindig vonzott és még mindig úgy éreztem, ma este bármire hajlandó lennék vele. - Nos, köszönöm, ezt bóknak veszem. Azt kell mondjam, veled sem volt rossz. - Huncut mosollyal hajoltam hozzá közelebb, míg ajkaink teljesen össze nem értek. Visszaloptam a lopott csókot, majd elhúzódtam annyira, hogy elvehessem a mobilját. Azt reméltem, ha kijózanodunk, talán összeülhetünk még egyszer csak és szigorúan iszogatás céljából. Lucas mellett nem igazán vágytam másik vasat is tartani a tűzben, Theo viszont mint ember is szimpatikus volt. Ki tudja, talán egyszer kiépülhet kettőnkből egy szép barátság? Elfért volna az életemben néhány megbízható támasz. - Parancsolj. - visszaadtam neki a mobilt és kíváncsian figyeltem, milyen néven pötyög be, de csak akkor láttam, mikor megmutatta a kijelzőt. Ismét elnevettem magam. Istenem, túl jól éreztem magam Theóval! Nem akartam, hogy az este máris véget érjen. - Nem ez a legegyedibb becézés, amin valaha hívtak, deee... Ötös skálán mondjuk egy hármast megér. - incselkedtem vele, a felsőjébe kapaszkodva közelebb húztam magamhoz. Vágyakozón megnyaltam a számat, és ha elég közel ért, lábujjhegyre tolva magam megcsókoltam. - Most, hogy így összeismertettél a kocsiddal... - sandítottam az imént felavatott motorháztető felé, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán az övé volt-e, eljutottunk-e az ő autójáig, vagy csak random valami idegen járműre dobtam fel magam. - Nincs kedved belülről is megmutatni? - Utáltam magam a gyengeségemért, de egyszerűen nem akartam elköszönni tőle még. Ha ő úgy döntött, számára ennyi elég volt az estéből, hülye lettem volna könyörögni a folytatásért, viszont amíg nem adta jelét, hogy elegánsan távozna, úgy döntöttem, én is maradok, sőt, megpróbálom minél jobban kiélvezni a társaságát.
☾ Have you ever thought that this life we live is just a dream?
Nyugtáztam magamban, hogy felért a csúcsra. Sőt, elégedetten mosolyodtam el és odahajoltam hozzá még egy gyors csókra, mielőtt megszólalhatott volna. - Ohh, hát persze, hogy jobb vagyok, mint a tengerpart… - Nevettem, hisz nem pont ezt mondta, csak én forgattam ki kissé a szavait. Pimasz voltam, de ezúttal jól éreztem magam, úgy, mint nagyon régóta nem. Bár ezt betudtam a drog hatásának is, ami még mindig bennem tombolt. Az agyam ködös volt, s csak a lányra tudtam koncentrálni. Jó volt. Talán még órákig képes lettem volna Lettyvel lenni, talán újra meg újra összeforrni vele, de nem lehettem telhetetlen. Hagytam, hogy kimásszon alólam és figyeltem, hogyan kezdi el összeszedni a ruháit, majd én magam is visszaügyeskedtem magamra a nadrágot. A szabadtéri szex előnye, hogy nem veszünk le mindent és gyorsabb az öltözés. A szavai megleptek és rábólintottam volna, de aztán eszembe jutott a saját magam által kreált szabály. Régen mindig azt hajtogattam, hogy a kaland nálam egy alkalom és nem több. Ha több, az már nem kaland, hanem viszony. S végül is, jogos, nem igaz? Ingatni kezdtem a fejemet, majd ahogy elkezdte igazgatni a felsőmet, elkaptam a derekát és magamhoz vontam. - Bátor vagy, nagyon bátor… és nem mellesleg király volt veled a szex, kedves – Vigyorogtam rá, szinte az ajkaiba suttogva a szavakat, majd újabb csókot leheltem az ajkaira. – A telefonszámod kérem – Közöltem végül. Attól, hogy elkérem a számát, még nem fogunk összejönni, ahogy újabb szex sem valószínű. De miért ne? Egy telefonszámmal is gazdagabb lehetek legalább. Előszedtem a saját telefonomat fél kézzel a zsebemből és ha lediktálta, akkor bepötyögtem. - Szóval, Letty baby… - Így írtam be és meg is mutattam neki egy szemtelen mosollyal. – Remélem nem bánod a becézést – Felvontam a szemöldökömet, így vizslatva a reakcióját.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Kezdőlap
