☾ To: Letty

☾ Have you ever thought that this life we live is just a dream?

Nyugtáztam a nevét, habár volt egy olyan gyanúm, hogy ez csupán egy becenév. De minek lehet a becézése? Leticia? Vagy…? Oké, más név be sem ugrott, de annyira talán nem is számított. A visszakérdezésre elmosolyodtam halványan.
- Hívj csak Theonak. – Biccentettem, s úgy tettem, ahogyan ő; a teljes nevemet nem árultam el, csak egy becenevet. Habár… Theonak csak a legközelebbi barátaim hívtak és a bátyám. Szóval, manapság már senki sem szólított így. Érdekes volt belegondolni, de aztán el is hessegettem a gondolatokat. Röviden felnevettem a válaszára.
- Ejha, te aztán könnyen átlátsz az embereken, Letty – Fürkésztem némileg csillogó szemekkel. – Valóban nem vagyok az a fajta, aki teszem azt, túlontúl szabály követő lenne… a magam ura vagyok. Legalábbis… mindig erre törekedtem. – A végére némileg elhalkultam. Mély levegőt vettem, majd félre is pillantottam pár másodpercre. Azzal, hogy a magam ura akartam lenni, pontosan ezzel löktem el magamtól a bátyámat folyamatosan. Pedig megannyi alkalommal próbált terelgetni engem, tanácsokkal ellátni, vagy pusztán mellettem lenni, hogy átsegítsen egy-egy helyzeten. De nem értékeltem egy kicsit sem. Lázadtam.
- Hmm. Rendben, végül is van benne valami. De hé, én jó táncos vagyok, hm? Vagy nem? Az élet tánca mégsem kedvez nekem. – Sóhajtottam, gyengén megrázva a fejem. Néhány tincs az arcomba omlott, amit félresimítottam és újra magamhoz karoltam a lányt, a pörgetés után. Most már tudtam, hogy mit akarok.
- Nem egészen… nem kell elmennünk valójában sehova innen. – Ingattam a fejemet, ahogyan pedig közelebb hajolt, elmosolyodtam. – Inkább megmutatom, ahelyett, hogy elmondanám. – Egyik kezemmel elengedtem őt, s a zsebembe nyúlva kibontottam a zacskót. Két tablettát vettem ki belőle, majd mielőtt a lány bármit kérdezhetett volna, az egyiket bevettem és rögtön az ajkaira tapadtam. Megcsókoltam, de nem ez volt az elsődleges célom, hanem az, hogy a nyelvemmel áttoljam az ő szájába a drogot.
S most jönne az a rész, hogy rájövök, mit művelek és mennyire rossz, amit teszek, ugye? Csak hogy nem érdekelt. Ismertem ezt a szert és tudtam, hogy a hatása kitart pár órán keresztül és hogy közben… mennyire felszabadultnak fogjuk magunkat érezni. Erre volt szükségem. S neki is.
Elszakadtam lassan az ajkaitól, majd bevettem én magam is a tablettát. Nem volt mellesleg túl nagy, sőt, egészen kicsi, simán le lehetett egybe nyelni.
- Ne aggódj, oké? Jó lesz. – A derekára csúsztattam mindkét kezemet, majd ezután nyeltem csak le a drogot. – Persze remélem, a kettőnk titka marad… - Súgtam bizalmasan neki egy mosoly kíséretében, miközben tovább lépkedtem vele a zene ritmusára.

402 words ☾ Paralyzed ☾ note: Letty   ☾

☾ To: Letty

☾ Have you ever thought that this life we live is just a dream?

Gyengén ráztam meg a fejem, mikor kimondta a szomorú valóságot. Azt, hogy nem tehetem. Nem adhatom fel, avagy nem szállhatok ki ebből az életnek nevezett játszmából. Az egyszerűen nem rám vallana. Lehet, sokszor voltam már padlón és kínoztak érzések, avagy a múltam, az emberek, akiket elvesztettem, a hibák, amiket vétettem, de az, hogy a saját életemnek vessek speciel véget, az… nem én voltam. Nem lehettem. Az túlságosan is gyáva módszer lett volna és… nem akartam gyáva lenni. Ugyanakkor az önmarcangoló életvitelemtől sem tudtam egyelőre szabadulni. Hiszen kilátástalan voltam és… mégis mihez kellett volna kezdenem… egyedül? Senkim sem volt, akire számíthattam. Senki. Pedig mindennél jobban szükségem lett volna a bátyámra vagy a legjobb barátomra. Nélkülük… egy senki voltam.
Túlságosan is köréjük épült az életem. Ezt gondolod, ugye? Netán ez baj? Baj, hogy támaszkodsz valakikre és az életedet, a jövődet képtelen vagy nélkülük elképzelni, akkor is, ha… ha nem mindig volt felhőtlen a viszonyotok?
Tényleg olyan lehetetlen kérés, hogy mindketten… itt legyenek?
Hát nyilván.
Ezért csúsztam szét teljesen és váltam valami drogos kis szerencsétlen idiótává. Olyanná, aki sosem lettem volna, ha mellettem maradnak. Ha az életem részei maradnak…
Nagyot sóhajtottam, mire gyengén megráztam a fejemet. A gondolatok csak emésztettek és egyre lejjebb húztak, bele a sötétségbe, a… magányba.
- Ühüm. Talán. – Reagáltam újfent, egy halovány mosoly kíséretében, a lányt fürkészve. Olyan… életvidámnak és pozitívnak tűnt. Jó lett volna, ha elszívhatok ebből a kicsattanó energiából, pozitivitásból valamit. Csak egy kicsit.
- Ne butáskodj. – Nevettem fel, mikor visszatért az én láthatatlan és természetesen nem létező koronámra. Régen talán volt. Régen talán valamiféle kiskirály voltam a lányok körében, de manapság már nem tartottam magamat annak. S nem is űztem olyan szinten a csajozást, mint anno. Másrészt… amit ez a lány próbált sugallni a koronát illetően, nyilván nem az ilyesfajta értékeim, avagy tetteim alapján szerette volna a részemre.
- Oh, pardon, királynő… megtudhatnám a nevét? – Közelebb húztam magamhoz, amikor megfogta a kezemet. – Én kevésbé vagyok jó, minden bizonnyal, de nem volt még rám panasz. – Jegyeztem meg, majd a táncparkettre sétáltam a lánnyal.
A derekára csúsztattam a kezeimet, így simulva szinte egészen hozzá, miközben a szemeit figyeltem. Régen annyira megszokott volt, hogy szinte minden héten, vagy talán minden nap más lánnyal kavartam, most viszont… már nem okozott akkora örömet, hogy itt ölelgetek egyet, holott gyönyörű volt. De ezt hangosan nem mondtam ki, nem akartam bókolni, avagy flörtölni vele. Ígyis… a tánc maga is egyfajta flörtnek minősült, nem igaz?
- Hm. – Elgondolkodtam a kérdésen, látszólagosan, majd egy mosollyal megvontam alig láthatóan a vállam. – Csak sodródom az árral. Talán gond? Nem szabadna? – Közelebb hajoltam hozzá, majd azzal a lendülettel vissza is hajoltam a magam térfelére. Vezettem a lányt, a zene ritmusára lépkedve vele, olykor körbepillantva, majd lassan vissza rá.
- Az élet is lehetne olyan könnyed, mint egy tánc… - Ejtettem ki töprengve a szavakat, ahogy elszakadtam tőle, a kezét megfogva, hogy a zene pörgősebb részénél megpörgessem őt is, majd a karjaimba vonjam szorosan.
- Mit szólnál hozzá, ha kicsit jobban felpörgetnénk a bulit? – Suttogtam szinte az ajkaiba, de nem, eszem ágában sem volt megcsókolni. A kérdésem nem is erre irányult, hanem valami egészen másra.

516 words ☾ Paralyzed ☾ note: Letty   ☾

☾ To: Letty

☾ Have you ever thought that this life we live is just a dream?

Teljesen egyetértettem azzal, amit mondott. Az emberek alapvetően ilyenek voltak, amit ő maga is elmondott; ítélkeztek, anélkül, hogy tüzetesebben utána jártak volna dolgoknak vagy elmerültek volna a másik gondjaiban, ne adj’ Isten megpróbáltak volna együttérzőek lenni és így tovább.
S ha nem is próbált meg „bántani” a szavaival, olyan sebeket érintett, amik még túl frissek voltak ahhoz, hogy beszélni akarjak róla egy idegennel. Épp ezért váltottam át kissé nyersebbre a kelleténél; nem őt akartam bántani, csupán szerettem volna egy határt húzni kettőnk közt, avagy a témák közt, melyek terítékre kerülhettek. Nem vágytam a sajnálatára. Nem vágytam arra, hogy megsimogassa a fejemet és azt mondja, minden rendben lesz és a többi, teljesen sablonos szöveg, vagy épp tett. Hiszen egy idegen hogyan is érthetné meg, mi zajlik bennem?
- Ha tehetném, nem, hogy nem mennék tovább, de meghalnék. – Ejtettem ki a szavakat teljesen nyugodt hangszínnel, s egy részem komolyan is gondolta. Talán a túlvilágon találkozhatnék újra a bátyámmal… bocsánatot kérhetnék tőle mindazért, amit tettem és ahogyan viselkedtem ellene. Megmondhattam volna neki, hogy sosem gyűlöltem őt. Csak azt, hogy nem volt mellettem és ez túlságosan kikészített.
Nagyot sóhajtottam, majd a táncolókat kezdtem figyelni. Annyira… felszabadultak voltak. Annyira jókedvűen buliztak, s risztálták magukat össze-vissza, mintha beléjük lenne kódolva genetikailag. Mintha… nem lenne jobb dolguk ennél. Gondtalanok voltak. Irigyeltem őket; rohadtul.
De nem láthattam beléjük; nem tudhattam, hogy nem-e hasonló indokból vannak egy ilyen helyen, mint én. Vicces, nem?
A lány szavaira ránéztem, s egy pillanatra elgondolkodtam, hogy felkérhetném, de ahhoz még innom kellett. S erőt gyűjtenem. Le akartam mondani erről a flörtölős, csajozós mivoltomról, de roppant nehéz volt, mikor ilyen nőkkel akadtam össze. Nem mintha bármit is terveztem volna Vele; de egy tánc belefér talán, nem?
- Talán lehet róla szó. – Jegyeztem meg némi hallgatás után, a poharamba kortyolva. A fejembe szállt már kellőképpen, de még mindig nem volt elég. A további mondandójára kissé meglepetten néztem rá, némileg értetlenül. Hümmentettem.
- Szerintem csak káprázik a szemed. Akinek itt koronája van, az Te vagy. – Mosolyogtam rá, ezúttal önfeledtebben, mint eddig. Kezdtem megkedvelni, ha lehet így fogalmazni.
Kiittam végül a whiskymet, majd felkeltem a székről és az övé mellé léptem, miközben a kezemet nyújtottam felé.
- Mit szól egy tánchoz a hercegnő? – Fürkészni kezdtem, s reméltem, hogy nem utasít el.

374 words ☾ Paralyzed ☾ note: Letty   ☾

To: Letty

Have you ever thought that this life we live is just a dream?

Mélyen szívtam magamba a levegőt, ahogy visszaültem a helyemre, ekkor kifújva a bent tartott levegőt.
- Azt hitted, meglógok? – Mosolyodtam el halványan, majd a pultra támaszkodtam és némileg feszülten dobolni kezdtem az ujjaimmal. A mozdulataim viszont lefagytak, mikor a lány feltette a viccnek szánt kérdéseit. Drogüzlet? Öhm, nem…? Kissé meglepve fürkésztem őt, majd nagyot nyeltem.
- Persze, gyors menet… kivel? – Kérdeztem vissza, miközben felnevettem, ezzel is terelve a témát. Nem, persze, hogy semmiféle drogüzletről nem volt szó, á. Eddig olyan titokban csináltam, amennyire csak lehetett; erre pont egy ilyen lány érez rá ennyire pontosan a dologra? Nem örültem. Hiszen fogalmam sem volt, ki ő. Például, ha egy rendőr lánya, vagy az igazság és józanság mintaképe, akkor könnyűszerrel kezdhetett volna veszekedni velem, vagyis… sokkal inkább jelenteni a rendőrségnek. S ezúttal nem volt senki, aki kimentsen a jófiúk karmai közül.
Ahogy visszaidézte a szavaimat, meglepve néztem rá. Kíváncsi voltam, mi a fenét akar kihozni ebből. Hiszen lezártuk a témát, legalábbis nem vártam el, hogy tanácsokkal lásson el, vagy hogy netalántán kifaggasson az életemről, vagy bármi egyéb. Nagyot sóhajtottam végül.
- Nézd, nem igazán tudod, mi is van velem, így… ne próbálj meg analizálni. – Közöltem némileg nyersen, de nem tehettem róla, ez… ez közel sem volt egyszerű. De talán rátapintott a lényegre. Arra, hogy jelenleg, vagyis hónapok óta mi a fenét művelek. Hát igen, a sebeimet nyalogatom és fetrengek az önsajnálatban, holott lenne jobb dolgom is ennél. A jövő felé nézni.
De túl lehet lépni a történteken ennyire… könnyen és egyszerűen? Mert szerintem nem. Egyszerre veszítettem el két embert, ráadásul örökre és… kit ne készítene ez ki?
A további szavaira kissé összerezzentem. Nem hittem volna, hogy az ellenkezőjét gondolja rólam, miközben én pont, hogy alátámasztottam az előbbi szavait.
- Mondjuk az tart vissza, hogy nincs korona a fejemen. – Újabb nevetés hagyta el az ajkaimat, majd hanyagul vállat is vontam. De aztán a mosoly és a jókedvem hamar elszállt, hiszen folytatta. A számat húztam.
- Mi van, ha már nem akarok „építkezni”? Mi van, ha már nem látom értelmét semminek? – Nagyot nyeltem. – Tudom, hogy előre kellene néznem és nem a múltban élnem, de… ezt mondani könnyebb, mintsem megtenni. – Feszülten túrtam a tincseim közé, elemelve a kezemet a pultról. Megráztam gyengén a fejemet, majd az üvegért nyúltam és töltöttem a poharamba. Ekkor esett le, hogy ezt végül is a lány rendelte, nem is én… azaz, várjunk már. Meghívott volna? Engem? Miért? A szemem sarkából néztem a fekete szépségre, akinek még a nevét sem tudtam. De azt hiszem, túlzottan nem is érdekelt, csak az, hogy ma estére ő lesz a partnerem.
- Mondd csak… azért nézelődsz a táncolók felé, mert lenne kedved hozzá? – Halványan rámosolyogtam, majd a kezembe vettem a poharamat és belekortyoltam, sőt, néhány pillanat alatt kiittam a tartalmát. Érezni akartam a hatását; az alkohol mámorító ízét és… és arra a bódult állapotra vágytam, amikor végre jól tudom érezni magam. Persze, ehhez volt még segítségem is, ami azt illeti. Csak idő kérdése volt, hogy előszedjem azokat a tablettákat.

493 words ❖ Paralyzed ❖ note: Letty

❖

To: Letty

Have you ever thought that this life we live is just a dream?

Kissé megütköztem a szavain. Pontosabban a „családi fészket” való említésére. Ez? A hely, ahol senki sem vár engem többé? Nevetséges.
- Nem mondtam, hogy itt születtem, kislány. – Kacsintottam rá játékosan, elhessegetve a rosszabb gondolataimat magamtól. – Richmondban születtem, de aztán, bizonyos körülmények miatt ide kellett költöznünk. – Aprót rándítottam a vállamon, majd pillantottam félre, s inkább az ő szavaira koncentráltam. Elhagyta a helyet, amit az otthonának hívhatott? Nocsak. A szemem sarkából pillantottam vissza rá.
- Hát, egyszer mindenki kirepül a családi fészekből, nem igaz? – Csak van, aki túl korán, vagy meggondolatlanul, mint mondjuk én. Miért kell, hogy minden, de szó szerint minden valami rossz és fájó emléket idézzen fel bennem? Például most azt, hogy egy veszekedés után költöztem el a bátyámtól, ami életem egyik legrosszabb döntése volt. Nem úgy kellett volna eljönnöm tőle, ahogyan. Mindenesetre, nem szándékoztam kommentet fűzni a lány szavaira. Az ő dolga volt, hogy miért jött el otthonról ilyen hirtelen, nem pedig az enyém. Nem volt kedvem beleásni magam más életébe, hiszen volt épp elég gondom mások nyavalyája nélkül is.
- Oh, és milyen komoly pofit tudsz vágni. Mindjárt tényleg megijedek tőled. – Nevettem rá ezúttal egy fokkal vidámabban. Muszáj lenne jól éreznem magam, de hogyan? Erőltetéssel? Ilyesmik jártak a fejemben, de aztán hagytam, hogy tovább haladjon a beszélgetés.
Kicsit összevontam a szemöldökömet a szavaira, főleg a végére. A saját ne…m? Mi? Mi ez a feltételezés? Pislogtam néhányat, értetlenül, mint aki rosszul hall.
- Öhm, nem, azt hiszem, teljesen félreértettél. Hidd el, épp elég nővel volt dolgom, hogy tudjam, nálam heteróbb ember nincs a földön. – Magyaráztam komolyan, bár nem a leghatározottabb hangszínnel, ami még engem is meglepett. Ám nem tulajdonítottam neki figyelmet, betudtam az alkoholnak, meg annak, hogy kissé zavarba hozott ezzel a feltételezéssel. – A helyzet az, hogy az életem nem épp úgy alakul, ahogyan kellene, sőt, ha szabad így fogalmazni, az életem romokban van, én meg a romok alatt… és ki tudja, fel tudok-e állni belőle. – Lehet, játszi könnyedséggel ejtettem ki a szavakat, egy enyhe mosoly kíséretében, de belül szenvedtem. Viszont nem vágytam az ő, sem a más sajnálatára. Egyszerűen csak azt akartam, hogy az elmúlt pár hónap váljon semmissé és legyen minden a régi. Legyen itt Jefferson, és éljen a bátyám, hogy ki tudjak vele békülni… de ez lehetetlen volt. Az italomba temetkeztem, kis búfelejtőnek használva, aztán lazán megvontam ismételten a vállamat.
- Jelenleg semmi más nem elégít ki, csak ez, vagy pedig a… - Elharaptam a mondat végét. Egyrészt, mert nem akartam felelőtlenül kimondani azt, amit; másrészt megcsörrent a telefonom, mintegy mentőövként, így azonnal nyúltam érte, hogy felvegyem és elintézzem azt a pár mondatos párbeszédet Tommal. Oh, lassan többet beszélek vele, mint bárki mással és ez rohadt gáz.
A lány szavaira félrenyeltem volna, ha épp iszok, de így csak értetlenül pislogtam rá.
- Ritkán találkozok ilyen… piszkos fantáziával megáldott lánnyal, mint te. – Jegyeztem meg egy visszafogott mosollyal, majd távoztam, egyenesen ki az épület elé, ahol egyből körbenéztem. Már nem díszelgett ott az arcomon a mosoly, sokkal inkább feszült voltam.

Már kezdtem azt hinni, hogy Tom átvágott, mikor az épület oldala mellől érkezett némi nesz.
- Pssszt! Haver! – Erre megrezzent egy arcizmom, de azonnal felé vettem az irányt.
- Nem vagyunk haverok. Csak add a cuccot és tűnj el. – Morogtam rá, miközben az arcára pillantottam, meg arra az elégedett vigyorra. Kedvem lett volna megütni, darabokra szedni, de tekintettel arra, hogy volt nála valami, amire szükségem volt; visszafogtam magam.
- Ugyan már, Theo. Pedig még ajándékot is hoztam neked. – Meglebegtetett két tasakot a szemem előtt, amit egyből ki akartam kapni a kezéből, de ekkor a háta mögé rejtette. – A-a-a! Ne olyan hevesen! – Komolyan kezdett nézni, én meg összepréseltem az ajkaimat. Morrantam.
- Oké, nesze, itt van. – A kezébe nyomtam a pénzt, aztán megmozgattam az ujjaimat, jelezve, hogy most már ő jön.
- Jó fiú. – Az egyik tasakot a kezembe adta, melyben tabletták voltak, a másikat viszont, amiben valamiféle fehér por pihent, továbbra is magánál tartotta. Én pedig távozni készültem, hiszen azt úgysem én kértem, ha pedig az „ajándék” nem jár, nem is számít. Elfordultam tőle, elhadarva egy „kösz”-t, s indultam volna, de elkapta a karomat. – Hé, nem is érdekel, mit hoztam neked?
- Nos, nem igazán. – Néztem rá feszülten, elhúzódva tőle. Nem is értettem, miért akar nekem bármi pluszt adni.
- Gondoltam. De azért itt van. Angyalpor. Próbáld ki, biztosan jót fog tenni a fejednek. – A kezembe nyomta a tasakot, majd futólag megérintette a fejemet, és ellépett mellettem.
- Tom, nekem erre nincs szüksége- - Mikor utána fordultam, már sehol sem volt, így a mondatomat is félbehagytam. Remek. Sietve elraktam inkább mindkét anyagot a zsebembe és visszasiettem az épületbe.

Fogalmam sem volt róla, hány perc telhetett el, de biztos, hogy nem 2, hanem mondjuk 8-10 percig is kint lehettem, amíg ezzel az idiótával lerendeztem ezt az egészet. Idegesen lépkedtem vissza a pulthoz, már, ha egyáltalán fenntartotta a helyet nekem az a titokzatos kis nőszemély.
- Bocsánat, elhúzódott. – Futólag elpillantottam a pincér felé, odaintve neki, újabb kör reményében.

818 words ❖ Paralyzed ❖ note: -

❖

To: Letty

Have you ever thought that this life we live is just a dream?

Furcsán éreztem magam. Azt hiszem, kezdtem úgymond „kiégni”. Már nem érdekelt, hogy ki és mi van körülöttem; már nem érdekelt, hogy ez a lány itt kellette magát nekem. Túl sokszor adtam már a testi élvezetekre, túl sokszor próbáltam ott menedéket keresni, s túl sokszor engedtem a vágyaknak. Az utóbbi időben, amit New Orleansban töltöttem, sok lánnyal szórakoztam. De már egyikükkel sem feküdtem le. Egy ideig szórakoztam velük, volt, amelyiknek még a lelkemet is kiöntöttem, aztán egyszerűen ott hagytam, mintegy… mintegy elmenekülve előle. Vagy a gondjaim elől. Az életem elől, voltaképpen. Már nem tudtam, hol a helyem. Nem tudtam, hol találom meg azt, amire vágyok… talán már azt sem tudtam, ki a fene vagyok. Theodore Storm, huh? Ez csak egy név. De ki van a név mögött? Ki van az arc mögött? Egy megtört lelken kívül… mégis… mégis ki vagyok én?
Nagyon sóhajtottam, miközben odapillantottam sután a lányra, aki csak nem hagyta annyiban a dolgot; hozzám ért, s tovább kellette magát nekem, nem titkolva a szándékait. De azért feltettem a kíváncsinak ható kérdést, miszerint új-e errefelé, vagy hogy egyedül kíván-e ma este szórakozni. Flörtöltem, mondhatni, de ez is csak játék volt. Hiszen tudtam, hogy ezt várja tőlem. Vagy mégsem?
- Oh, értem. – Nyugtáztam, miszerint nem rég érkezett a városba. – Ami azt illeti, én is nem rég érkeztem. Bár én évek óta itt élek, Mystic Fallsban. – Vontam vállat, majd a másik válaszát hallva újfent rápillantottam, majd visszahúztam lassan a kezemet. Egyedül, mi? Szinte tudtam. Ha lett volna valakije, nyilván vele van, nem pedig bepróbálkozik nálam. Logikus.
A szavakra és a kuncogásra felvontam a szemöldökömet egy mosolyfélével az arcomon. Oké, picit furcsa lány volt, vagy csak szimplán belement a flörtbe, de… hm. Szóval veszélyes? Miért is volna az? A továbbiakra elmosolyodtam teljesen és újra a derekára csúsztattam a kezemet.
- Azt hiszed, azért húzódtam el, mert félek tőled? Nem vagy te olyan veszélyes, kislány. – Mormogtam, miközben közelebb hajoltam hozzá, de aztán újfent elhúzódtam tőle. Szórakozás. Egy lépés előre, majd kettő hátra… Incselkedés, érintések, netán bókok, majd újfent a távolság felvétele.
Az újabb kikért körbe temetkeztem, koccintva vele. Aztán látva, hogy ő kicsit gyorsra vette a tempót, én is kiittam a poharam tartalmát, hogy új kört rendeljek. A poharat megfogva kicsit meglötyögtettem, mikor kérdés érkezett felém. A jégkockát figyeltem az üvegpohárban. Mély levegőt vettem.
- Mi ebben annyira meglepő? – Pillantottam a szemem sarkából a lányra. – Nem igazán van senki, akivel bulizhatnék, vagy bármi mást csinálhatnék, tudod? – Motyogtam, feltéve a költői kérdést, majd újfent mély levegőt vettem, amit nagyon lassan fújtam ki. Letargia. Fogtam a poharamat, avagy az új kört és egyből lehúztam, ennek örömére.
- Ez most nagyon is jó… az alkohol. – Jegyeztem meg töprengve, majd a telefonom megcsörrent, így egyből előszedtem és felvettem.
- Hello. Máris kimegyek, igen… oh, ezzel te ne törődj. – Rendeztem le ennyivel, majd nyomtam ki a telefont és lemásztam a bárszékről. Visszafordultam viszont a lány felé.
- Foglalnád a helyem, amíg kiugrok pár percre? – A tekintetét kerestem és ha sikerült elkapnom, akkor néhány pillanatig fürkésztem őt, egészen addig, amíg igent nem mondott. Vagyis, reménykedtem ebben a válaszban. Aztán kisiettem az épület elé.

513 words ❖ Paralyzed ❖ note: -

❖