Volt egy furcsa, értelmetlen szokásunk a férfival. Nyitottunk egymás felé, majd bezárkóztunk, eltávolodtunk, és... oké. Lehet, csak nekem volt ez a furcsa szokásom, és talán ő nem is húzódott volna vissza a csigaházba, csak én voltam ilyen. Bár tőlem még az is furcsa volt, hogy nyitottam bárki felé, nem voltam az a fajta. Amióta megalakult a testvériség, egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor nyitottam mások felé. Tényleg nem volt gyakori, s általában nem is a legjobb állapotomban találtak meg mások, mikor ez megtörtént. Hiába nyomtam el az érzéseimet, azok ott voltak, a felszín alatt, még ha mélyen is. Néha előtörtek, ez ellen nem tehettem, nem voltam sem vámpír, sem robot, hogy teljesen kiiktassam őket az életemből. Sajnos. Néha azt kívántam, bárcsak én is ki tudnék kapcsolni.
Tudat alatt vágyhattam a kötődésre, hiszen... Ral is jogosan vetette fel, hogy elmehettem volna, ha akarok. Ha tényleg nem akarok tartozni sehova, tényleg nem akarok pótcsaládot, akkor leléphettem volna. Persze azt ő nem tudhatta, mivel jár, ha egy ötök tag csak úgy fogja magát, és elhúzza a csíkot. Viszont igaza volt. Ha nem akarok sehova tartozni, inkább a menekülést választottam volna, nem? Nem gondoltam, hogy itt akarok lenni, még mindig nem hittem, tartozni akarok bárhova is, de elgondolkodtató volt.
- Én sem. - feleltem röviden, lehajtott fejjel. Abban reménykedtem, legalább ő nem ad igazat nekem, másképp látja, meggyőz az ellenkezőjéről. De miért tette volna? Egyértelmű volt, hogy Hastings csak átejtett minket, játszadozott velünk, velem. Fájt, pokolian fájt, üvölteni tudtam volna. Helyette csendben tűrtem, s újabb kortyot küldtem le a torkomon. Majd még egyet. A szemem égett, de a könnyeknek esélyük sem volt, meg sem jelentek, de a szemeim talán vörösek lehettek, száraznak éreztem őket, szinte fájtak.
- Még mindig azt mondom, hogy nem a nő miatt nézel ki ennyire szarul. De ahogy akarod. - válaszoltam szinte suttogva, vállat vonva, majd a kezébe nyomtam az üveget és az ajtó felé vonszoltam magam. Olyan lehettem, mint egy zombi. Nem csak Lestrange nézett ki szarul és érezte úgy is magát. Furcsa érzés volt elsétálni tőle, ott hagyni, talán megbántott vele, de nem érdekelt. Hozzászoktam már.
Nem fordultam volna vissza, már egészen az ajtónál voltam, készültem a lépcső felé venni az irányt ugyanabban a lassú, élőhalott tempóban, mintha attól félnék, darabokra hullok. A szavai mégis megállítottak. Még mindig háttal álltam neki, lefagyva. A születésnapja. Vagyis az anyja... már értettem, mi baja. Lassan fordultam felé, majd visszasétáltam oda, ahonnan jöttem, mellé.
- Jézusom, Lestrange... - suttogtam erőtlenül, meglepett a vallomása, nem kicsit. - Mondanám, hogy boldog születésnapot, de ezzel valószínűleg elkéstem. Te is annyira szereted ezt a napot, mint én? Megértem. - biccentettem, egy mélyen eltemetett részem szégyellte magát. - Ha ezt tudom, nem üres kézzel jövök. Hoztam volna még több piát. - vállat vonva küldtem felé egy gyenge mosolyt, és ahelyett, hogy tovább álldogáltam volna, leültem mellé, a tető szélére.
- Wow, kicsit sem para. Ha lezuhanok, tuti pokolra kerülök, az legalább olyan, mint mikor egy rendőr börtönbe kerül. - ingattam a fejemet, s igyekeztem nem lenézni. Úgy néz ki a tériszonyom nem múlt el.

words: 508 ❖ - ❖ note: ❖ kredit

Kíváncsi lettem volna, pontosan miért nem ment el. Miért döntött úgy, hogy marad és meghallgat, avagy megkérdezi, minden rendben van-e velem. Látszott, hogy nem. Tehát nyilván azért kérdezte meg, mert tudni akarta, mi a baj, azonban, ha el volt zárkózva előlem, miért kérdezte meg? Zavaros volt az egész és talán túl is gondoltam. Sőt, az is lehet, hogy valamilyen szinten megbántva éreztem magam, amiért került, holott nem kellett volna semmit éreznem ezzel kapcsolatban. Szó szerint semmit. Nem tartoztunk egymásnak semmivel.
Ahogy visszakérdezett, avagy szóbahozta a lányt, elszakítottam a tekintetemet az anya-fia párosról.
- Nem hiszem, hogy véletlen – A hangom és a fejem is, mintha kitisztult volna hirtelen, ahogy egy komolyabb téma került szóba. Aztán abban a pillanatban vissza is kúszott a fejembe minden alkohol, ahogy a cigim után kezdtem kutakodni. Közben hallgattam a férfit és akkor néztem fel rá, mikor elhallgatott. Aztán folytatta. Eközben előszedtem az öngyújtómat is. (Még mindig hiányzott az, ami valamilyen oknál fogva elveszett… és ekkor ugrott be, hogy legutoljára akkor volt meg, mikor Hastingsel beszéltem. Utána már nem találtam sehol.) A cigarettát is a számba raktam, mikor a mondandója végére ért. Igazából némileg zavart a viselkedése. Inkább kivettem a számból a cigarettát, hogy szólni tudjak.
- Nem arról van szó, hogy kedveltem-e vagy sem. Nem bíztam benne és erre megvoltak az okaim – Félrepillantottam. – Egyébként ha akarsz, elmehetsz – Újra a számba vettem a szál cigit és ezúttal meg is gyújtottam, mélyen letüdőzve a dohányt. Ha már a whisky egyelőre Blairnél raboskodott, szükségem volt valami másra, amivel roncsolhattam magam.
Közben szinte oda sem néztem a férfira, így ha akart, tényleg elindulhatott, nem szóltam rá és nem állítottam meg. Talán néhány lépést tehetett meg, mikor a fejemben egy hang mégis csak azt súgta, hogy ne csesszem el és beszéljek, ha már ő megtette az első lépést felém. Újra.
A cigit két ujjam közé csippentve emeltem el a számtól és habár nem fordultam meg, de megszólaltam.
- Ma van a születésnapom, Blair… - Ha szerencsém volt, még hallotta, ha nem… tulajdonképpen az is egyfajta szerencsének volt betudható. Az egyik esetben talán visszafordult volna és talán… nem is tudom, mi lett volna. A másikban meg folytathattam volna az önpusztítást, amit eddig is csináltam és ahogyan mindig is: egyedül.

Láttuk egymást már szar állapotban, tudtuk a másikról, hogy komoly problémákkal küzd. Én a konkrét okát is tudtam, miért olyan a férfi amilyen, míg ő a sötétben tapogatózott velem kapcsolatban. Jobb is volt ez így, mert... hiába jártunk hasonló cipőben, valahogy mégis egész más volt a küszködésünk. Én tényleg felelős voltam a testvéreim haláláért, tényleg komoly hibát vétettem, míg ő csak megszületett, nem ártott senkinek. Ő legbelül jó ember volt, én nem. Ez hatalmas különbség volt köztünk. Talán pont emiatt kerültem el őt mindenkinél jobban. Féltem, hogy a hasonlóságunk miatt majd közeledni próbál felém, s könnyedén cimborákká is válhattunk volna, de nem engedhettem közel. Rossz ember voltam.
Fogalmam sem volt hát, miért maradtam végül, miért nem fordultam sarkon, amíg még megtehettem. Vagyis hát... megszólalásom után is leléphettem volna, nem vette volna magára ő sem. Talán tudatalatt szükségem volt valaki társaságára, mert amíg azon agyaltam, miért állok újra szóba vele, miért nem rúgok ki a hámból, vagy zárkózok be a lakrészembe... addig sem gondoltam másra.
Elfogadtam a felém nyújtott üveget, s jókorát kortyoltam belőle. Egyelőre nem adtam vissza, csak szorongattam a kezemben, élvezve, ahogy égeti a torkom egészen a gyomromig. Kellemes melegség öntött el, egy kicsit olyan volt, mintha újra éreznék, s nem a kellemetlen, tátongó ürességet, vagy a pokolian kínzó fájdalmat. Egy pillanatra már majdnem olyan érzés fogott el, mint mikor vele voltam. Majd olyan hirtelen el is illant, ahogy jött. Felsóhajtottam.
- És micsoda véletlen, hogy Hastings pont utána tűnt el, nemigaz? - Larissának már kifejtettem, egyenesen rákérdeztem, kiveséztük a témát, de nem hagyott azóta sem nyugodni. Mert hát... hogyan ismerhettünk félre valakit ennyire? Hogyan ismerhettem pont én félre őt? Aprót ráztam a fejemen, miközben a tüdőmből újra kiszökött a levegő, ezúttal szinte fájt lélegezni. Alig érzékeltem, hogy a nő vezetékneve csúszott ki a számon. Képtelen lettem volna kimondani a nevét.
- Tudom, hogy halottról vagy jót, vagy semmit... úgyhogy talán illetlen ilyet mondani, de... - elhallgattam, egy pillanatra elbizonytalanodva, végül mégis folytattam. - nem kedvelted őt. Úgyhogy talán nem sértődsz meg, ha azt feltételezem, nem ez a probléma forrása. És ne válaszolj, ha nem akarsz. Sőt. El is mehetek. - mutattam a hátam mögé, egyenesen az ajtóra, ami még mindig nyitva állt, bár csak szó szerint, átvitt értelemben nem, nem voltam több emberre kíváncsi. Nekem és Lestrange-nek is épp elég volt egymással "megküzdenünk".

words: 385 ❖ - ❖ note: ❖ kredit

Talán máskor, más esetben örültem volna bárki társaságának, főképp neki… de most valahogy csak magam akartam lenni. Ez a nap volt a földi poklom kezdete és valahogy nem akartam kivetíteni mások felé az érzéseimet ezzel kapcsolatban, leplezni meg nem ment. Az év többi napján könnyedén rejtettem véka alá, de a születésnapomon, anyám halálának évfordulóján nem ment. Túl sok volt ez nekem, még ennyi év után is. Pont ezért gondoltam arra, hogy csak a gondolataimba merülve iszogatok majd egymagam; de Blair betoppant.
Nem is hittem igazán, hogy maradni akarna, ismerve őt (erős túlzással), sejtettem, hogy ő sem szívesen lenne a társaságomban. Furcsa mód, eddig egyetlen egyszer sikerült úgy igazán elbeszélgetünk, azóta viszont érezhetően került. Nyilván megbánta, hogy megnyílt nekem, nekem viszont eszem ágában sem volt visszaélni azokkal a dolgokkal, amit mondott vagy tett. Továbbá kérdőre sem akartam vonni.
A szavakra elmerengtem, majd lomhán az üvegre pillantottam a kezemben. Még a fele bőven megvolt.
- Ha whiskys partira jöttél, még időben érkeztél… akad pár korty – Halványan elmosolyodtam, de a kérdését hallva ez el is tűnt az arcomról. Nyilván rám volt írva minden. Pont ezért akartam egymagam lenni ma. Nem is feleltem, csak figyeltem, hogyan lépked közelebb hozzám. Aztán kortyoltam az üvegből, mert kellett némi bátorítás. Végül felnyújtottam neki az üveget, amennyiben figyelt.
- Semmi sincs rendben… de hogyan is lehetne? Wallace halott – Persze, aggasztott a nő halála, de jelen esetben csak kellett valami, amivel elterelhettem magamról a témát. Bár… biztos voltam benne, hogy hamar, vagy éppenséggel azonnal összerakja a képet. Hisz hasonlóak voltunk egymáshoz, ő is ugyanúgy zárkózott volt, mint én. S ugyanúgy nem volt hajlandó beszélni a problémáiról, mint én.
Vajon mit szólt volna, ha tudja, hogy majdnem itt hagytam az egész szervezetet? Magam sem tudom, miért jutott eszembe ez, de egy gyenge fejrázás után inkább újra a járókelőket kezdtem figyelni. Még mindig ott volt az az anya-fia páros. Rájuk szegeződött a tekintetem, majd fél kézzel, önkéntelenül az üveget kezdtem el keresni magam mellett, megfeledkezve arról, hogy Blairnek adtam. Mikor ez leesett, inkább a cigarettás dobozomért nyúltam, az legalább valóban kéznél volt.

Néhány nap eltelt már, mióta Larának kiöntöttem a szívemet, kidühöngtem magam, kiadtam magamból mindent. Volt időm lehiggadni, s talán némileg jobban is éreztem magamat. Kezdtem újra az érzéketlenségbe süppedni, vagy legalábbis egy kicsit tompább volt minden. Visszatért a bátyám, aminek hatalmas örömmelkellett volna eltöltenie, helyette csak próbáltam megszokni a dolgot. Megbarátkozni a gondolattal, hogy talán... ha mindketten eléggé próbálkozunk, helyrehozhatjuk a kapcsolatunkat. Nem kaphattunk vissza a kiesett időt, viszont még többet sem vesztegethettünk el, vagyis ez lett volna a helyes. Én még nagyon bizonytalan voltam, ahogyan ő is, s mindketten tudtuk, hosszú út áll előttünk még.
Skyler kapcsán nem jutottam dűlőre, igyekeztem minél kevesebbet gondolni rá, s néha már ki tudtam zárni ha erősen koncentráltam másra, ugyanakkor újra és újra felbukkant a gondolataim közt, mint egy emlékeztető, elszúrtam. Nem szabadott volna újra beengednem bárkit is az életembe, de azzal, hogy őt elveszítettem, nyitottam Larissa felé. Feltűnt az is, néhányszor már a keresztnevükön gondolok az emberekre, úgy is szólítom őket, ami természetes lett volna, annak kellett volna lennie, én mégis kudarcként éltem meg. Egy riasztó volt az agyamban, ami újra és újra felharsogott, figyelmeztetve arra, hogy legyek óvatosabb.
A tetőre vezettek a lépteim, egyedül akartam lenni a változatosság kedvéért.. hiszen senkivel sem beszéltem az elmúlt időszakban, csak Blackwellel, s egy részem azt is bánta. Nem szabadott volna senkit beavatnom, sem őt, sem mást. Próbáltam újra megjegyezni, hogy csak magamra számíthatok, mert ez a testvériség egy vicc volt. Jobban mondva én voltam az. A koncepció nem működhetett, amíg én is a részese voltam, de mégis mit kellett volna tennem? Nem hagyhattam ott, sutba vágva mindent, amiért eddig dolgoztam. Ráadásul bármennyire is abszurd volt, cserben sem akartam hagyni senkit. Ezúttal nem.
Ahogy kiléptem az ajtón, először fel sem tűnt, hogy egyrészt nyitva az ajtó, ráadásul kitámsztva, másrészt valaki a tető szélén ücsörgött. Csak kitrappoltam, s így arcomra a döbbentség ült ki. Nem számítottam senkire, de ilyen az én szerencsém, akkor botlok másokba, mikor nem akarok. Persze mikor akartam? Túl nagy volt ilyen szempontból az esélye, hogy mindig összefutok valakivel. Hátat akartam fordítani, hátha még nem vett észre, csakhogy már késő volt. Összefont szemöldökkel néztem rá a szavai miatt, először nem értettem, mi baja, talán agyára ment a gyász? Vagy csak annyira látni sem bír, hogy inkább kimondta, ami először eszébe jutott? Aztán megpillantottam a kezében az üveget, meg maga mellett a másikat, amiben talán már egy csepp whisky sem volt.
- Majd az alkohol felmelegít. Már ha megkínálsz... - jegyeztem meg nagyot nyelve. Nem akartam megzavarni, de láttam rajtam, hogy pokolian érzi magát. Épp emiatt akartam hátat fordítani, minél messzebb lenni, de az valahogy még kínosabb lett volna. Nem bujkálhattam örökké előlük. Ráadásul rohadt jól esett volna egy kis whisky, nem is értettem miért nem nyúltam hozzá hamarabb. - Minden rendben? - kérdeztem meg csak úgy mellékesen, hogy ne csöndben ácsorogjak az ajtóban, s közben mellé sétáltam, a tető peremének támaszkodva.

words: 479 ❖ - ❖ note: ❖ kredit

Minden átkozott születésnap csak egy emlékeztető arra, mi történt ezen a napon, immár kerek 35 éve. Sosem ünnepeltem a születésnapomat, pontosan emiatt, talán csak gyerekkoromban, azt is Amynek köszönhetően. De aztán… amióta ő nincs, azóta inkább csak el akartam felejteni ezt a napot. Általában igyekeztem beletemetkezni a munkába vagy bármibe; de most nem volt semmi dolgom. Nem riasztottak démonok miatt, nem portyáztak vámpírok a környéken és boszorkányok sem háborúztak sehol. Skylert pedig nem találtuk, hiába kerestük: így egy sötét kis zsákutcába érkeztünk. Pontosabban fogalmazva: nem volt semmi nyom, amin elindulhattunk volna.
Tehát, mindent összevetve… a születésnapom ezúttal szabad. Éljen, hurrá, bontsunk pezsgőt és ünnepeljünk. Vagyis nem. Egyáltalán nem vágytam erre. Sőt, annyira nem vágytam rá, hogy szó szerint felmarkoltam két üveg whiskyt, majd feljöttem a tetőre, hogy mindenkitől távol legyek. Itt ritkán kerestek, mármint… tudtommal nem nagyon járt fel ide senki. Nekem pedig pont erre volt szükségem. Ez a hely megadta azt, amire vágytam: a magányt.
A tető széléhez sétáltam, majd ott pakoltam le az egyik üveget a kezemből, a másikat felbontottam, hogy kortyolhassak belőle. Az alkohol jólesőn marta végig a torkomat újra és újra; minél többet ittam belőle. Aztán a tető szélére ültem le, a lábaimat lelógatva. Figyeltem a várost. Innen fentről egész békésnek tűnt az egész. Olyan volt, mintha… minden a legnagyobb rendben lenne. Kora este volt, így sok járókelőt láttam, sőt, párokat is. Irigyeltem a gondtalan nevetésüket, a mosolyukat. Aztán kiszúrtam messzebb egy anya – fia párost. Nagyot nyeltem. Jó ideig figyeltem őket. A szívem szinte belesajdult. Aztán újabbat kortyoltam a whiskyből, elszakítva róluk a tekintetemet.
Végül pedig lépteket hallottam mögülem. Nem néztem rá, nem akartam tudni, ki talált rá a közel sem titkos búvóhelyemre. Oh, és időközben a második whiskys üveg is felbontásra került. Ez mikor történt vajon? Az időérzékem teljesen odalett a nagy ivászatban és önsanyargatásban. A vállam felett pillantottam aztán hátra és Blairrel találtam szemben magam.
- Oh… - A homlokomat kezdtem ráncolni, majd megköszörültem a torkomat. - …hideg van, meg fogsz fázni, ha kint maradsz – Nyögtem be a leghülyébb érvet, miért kéne máris sarkon fordulnia, de valahogy úgy éreztem, maradni fog és abból pedig lehetségesen egy kínos beszélgetés fog kikeveredni.
Hazel halála óta egy szót sem váltottunk talán.