Legelső alkalommal nem sokkal a 18. születésnapom előtt váltottam ki az átkomat, amelyről a mai napig nem szívesen beszélek. Egyik vérfarkas részére sem kellemes emlék, de kifejezetten dühös voltam magamra és a mai napig nem tudtam megbocsájtani saját magamnak a történtekért. Itt azonban talán az egyetlen, ami új változást hozhatott volna az életembe az a halál volt és valamilyen formában ez igaz is. Mert meghaltam, de aztán valami teljesen újként tértem vissza a világba. Hibrid lettem. A bennem lakozó állattal az idő múlásával megbarátkoztam, de az új fenevad, mintha együtt tombolna a régivel, ami igen csak megnehezíti számomra a mindennapokat. Az átváltozásomat már saját magam szabályozom, akkor teszem meg, amikor akarom mégis minden hónapban percre pontosan megteszem, mintha ezzel egy kicsit levezethetném a bennem tomboló harc energiáit.
Család:
Egykeként cseperedtem a családomban, de körülbelül öt, vagy hat lehettem mikor a szüleim meghaltak. Ezután a nagyszüleimhez költöztem, vagyis igazából már csak a nagyszülőmhöz, hiszen egyedül a nagypapám volt az utolsó élő rokonom, akit szintén elveszítettem pár évvel ezelőtt, az öreg kor komplikációi vitték el, amely után teljesen egyedül maradtam.
Ez az én történetem
It's only been a lifetime
Nem nevezhetem történetemet tündérmesének még akkor sem, ha egy darabig annak is tűnt. Mint mindenki, aki először megtapasztalja, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni én magam is sokáig a fellegekben jártam, elvakított az a bizonyos rózsaszín köd, amiről azt hittem, hogy nem több hatalmas marhaságnál. De tényleg őszinte érzelmeket tápláltam a lány iránt. Mégis akármennyire is szeretnénk előfordul, hogy a dolgok nem működnek. Bármennyire is erős érzések kötnek minket egymáshoz egy idő után az már nem elég, valami többet kell tenni és küzdeni. De fiatalon, teljesen tapasztalatlanul, szinte tele önzéssel, hogy a saját utadat kiépíthesd nem éppen a közös jövő a legfontosabb. Ennek háttérbe szorítása, hogy külön álmokat kergettek, amelyek messzebb nem is állhatnának egymástól olyan éket képes verni közétek, hogy a végére már azt is elfelejtitek, hogy mi volt az, amit szeretettek egymásban. A mosolya, a nevetése. De még a sok veszekedés ellenére is képesek vagytok túllépni a helyzeten, kibékülni újra és újra, mert az évek, amelyek mögöttetek húzódnak érnek annyit, hogy tovább küzdjetek, hogy ne adjátok fel. A szeme csillogása. Mégis minden áldott nap, minden egyes veszekedéssel egyre mérgezőbb és mérgezőbb dolgokat vágtok egymás fejéhez. Amikor már eljuttok arra a pontra, hogy nem mondjátok, hogy szeretlek és sajnálom. Mikor a tekintetekben a láng, habár jelen van rég nem a szerelem tűzét jelenti, hanem a megtestesült dühét. Egyszerűen minden, amit a másik csinál idegesít. Nem képes már semmifajta örömet okozni és egyszerűen csak naphosszat bosszankodtok, ha eszetekbe jut a másik. Túlságosan is ismerős ez az érzés. Amilyen békésen aludt. Van az a pont, amit senkinek nem szabadna elérnie. Egy határ, amit nem léphetne át senki, de velünk ez is megtörtént. Hiszen mielőtt erre a pontra juthatnátok egyikőtöknek képesnek kellene lennie arra, hogy azt mondja itt a vége, befejeztétek. Nincs értelme folytatni, hiszen annyira mást akartok, annyira mások letettek az évek során, hogy egyszerűen már nem passzoltok. Hogy mind a ketten jobbat érdemeltek. Elhidegültetek egymástól, szinte már-már idegenek vagytok. Mégis talán a belső makacsság, vagy szimplán ragaszkodás, vagy megszokás az, de valamiért nem tudtok hátat fordítani egymásnak. Amennyire kikészítitek egymást olyannyira szükségetek is van a másikra. Hiszen elveszíteni egymást már olyan lenne, mintha egy darabot szakítanának ki belőled. Azt pedig nem élnéd túl. S, te nem élted túl. Ahogyan táncolt. Egy átlagos napnak indult, az indulatok csak úgy, mint mindig most is jelen voltak az életünkben ez ellen pedig semmit sem tehettünk. Mégis azon a napon újra elhangzott az a bizonyos szeretlek szó. Hogy mennyire sajnáljuk. Mindketten. Mégis ez volt az a nap, ami pontot tett az egésznek a végére. Egyikünk sem így akarta. Én semmiképpen sem. De a választás egyetlen apró pillanat alatt kicsúszott a kezeink közül. Többé már nem a mi választásunk volt. Egyszerűen a sors döntött úgy, hogy mi nem tartozunk össze, hogy nem érdemeljük meg egymást. Előbb vagy utóbb elpusztítanánk a másikat, hiszen ami kettőnk között volt, már koránt sem volt egészséges párkapcsolatnak. Mondhatni egymást nyomtuk folyamatosan a víz alá és csak annyira kerülhettünk a felszínre, hogy egy kis levegőt vehessünk, ami elegendő a túléléshez, hogy aztán újra alámerülve kaparásszunk azért, hogy túlélhessük, hogy még egy kicsivel tovább húzhassuk. Nem tudtam, hogy olyan közel álltál hozzám. Fogalmam nem volt, hogy ott vagy. Ha tisztában vagyok vele, talán kisebb lendülettel fordulok meg, vagy talán meg sem fordulok. Térdre rogyva könyörögnék a bocsánatodért, hogy mindezt helyrehozhassam. De a múltunknak vannak olyan fejezetei, amelyet bármennyire is szeretnénk helyrehozni, már nem a mi irányításunk alá tartozik. Egy apró koppanás, majd pedig rengeteg vér. Próbáltam a lehető legtöbbet megtenni, hogy életben maradj én esküszöm a saját életemre, hogy küzdöttem érted. De végső soron, nem maradt már nekem más, mint a menekvés. Mire a mentőnek a szirénáit hallottam addigra már csak hófehér arcodat láttam, élettelen tekinteted és a hatalmas vértócsát körülötted, amit én okoztam. Nem érdekelt az átok, amit a lelkemre szórtam haláloddal, hiszen megérdemeltem. Szükségem volt a büntetésre, a csontjaim újra meg újra eltörésére, hogy szenvedjek. Hiányod égető űrt hagyott a lelkemben, de ez sem volt elég. Szinte már a pusztán havonta egyszeri átváltozást is kevésnek tartottam. Többet érdemeltem. A világ összes szenvedését, fájdalmát magamra ruháztam volna, ha megtehetem. A történtek után ez lett volna a legkevesebb. Végül pedig.. Szerettem, ahogyan szerettél.
Talán életem egyik legnagyobb hibáját követtem el azon az éjszakán. Akaratlanul történt, mégsem érzem magam kevésbé hibásnak. Minden miattam történt. Ezért is esküdtem meg magamnak, ha még egyszer, ha csak egyetlen egyszer reményt kapok arra, hogy valaki szerethet, hogy valakit szerethetek. Akkor biztos voltam abban, hogy még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát, hogy a tűzbe is mennék azért a személyért. Ebben végtelenül biztos voltam. Soha többé nem fog senki sem szenvedni miattam.
but tonight you're a stranger or some silhouette
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Aug. 24, 2019 10:18 pm
Gratulálunk, elfogadva
It's only been a lifetime
My Love; Christian Barnaby Caine
Drága Chris!
Hát el sem hiszem, hogy egy nap két keresettem is megérkezik! Lehet ennél szebb napom, mondd csak?! Szerintem aligha. Chris, te túlságosan is fontossá váltál nekem az utóbbi időben, az évek alatt, mióta csatlakoztál a mi kis... mini családunkhoz. A részünkké váltál, sőt, az én részemmé, de féltem mindig is kimutatni feléd. Talán ez így volt jó, talán nem. Viszont most, hogy megtudtam, miként váltottad ki az átkod, azaz mi történt pontosan... azt tudom mondani, hogy sajnálom. S azt is mondom, hogy nem kellene ennyire okolnod, sőt, büntetned magadat. Nem a te hibád volt; egy véletlen baleset okán halt meg az a lány, Chris! Szinte a hideg is kirázott, ahogy olvastam a sorokat. Láttam magam előtt az egészet, a jeleneteket, mégha nem is tudom, a lány miképp nézett ki - oké, talán csak a Te arcodat láttam. S azt is láttam, hogyan huny ki a tűz a szemedből; a szerelem tüze. De tudod, mit gondolok? A szerelem nem múlik el, csupán átalakul. Talán nálatok is így volt. Szeretted őt... hiszen, ha nem így lenne, nem okolnád magad még most is. Kíváncsi vagyok, a mi történetünk miképp alakul majd. Azt előre elárulom, hogy nem lesz egyelőre sok jóban részünk - főképp, hogy meghalok. Legalábbis naivan ezt hiszem, de... nos, a történetünknek még koránt sincs vége. Hiszen mindegy, hogyan nézek ki, hogyan hívnak, a lelkem ugyanaz, s a lelkem már téged akar - csak túl gyáva voltam mindezt bevallani eddig. Féltem, hiszen legutóbb is miattam kerültél bajba. Meghaltál, hogy hibridként térhess vissza... nem utálsz ezért, Chris? :fél:
Imádom, hogy itt vagy! Intézd a fontos dolgokat, aztán pedig, némi megbeszélés után jöhet a játék is, love!