Mindig is azt hittem, hogy számomra nem létezik az a sokat emlegetett boldog befejezés… Én voltam a rosszfiú, aki nem hallgatott senkire, főleg nem a józan észre, és abban a szerencsétlen helyzetben voltam, hogy ellenpéldának folyton ott volt az én önfeláldozó kis öcsém, a megtestesült szent – már amennyire egy vámpír lehet szent. Mindig én voltam a második, a mellőzött életem szerelménél és Katherine-nél is. Annyiszor próbáltam ezen túllendülni és annyiszor buktam bele…
Mégis, valami megváltozott az életemben, amikor először megláttam Elenát Mystic Fallsban. Nem akartam először bevallani magamnak, jobb lett volna mindenkinek, ha sosem derült volna ki és ezt én is pontosan tudtam. Azonban túl nagy volt a nyomás, és volt egy pont, amikor nem bírtam tovább a hallgatást, ki kellett mondanom mindazt, amit éreztem, hogy ne őrüljek meg tőle. Bármennyire is elutasító volt kezdetben, végül – valami csoda folytán – mégis mellettem döntött. Én pedig azóta sem tudtam igazán felfogni mindezt, hiszen olyannyira nem volt jellemző ez az én életemben.
Elena minden, amiről valaha álmodtam. Sokkal több Katherine-nél… Sokkal több nálam. És bár ezt sosem mondaná ki, talán sohasem gondolta és sohasem fogja, az igazság az, hogy még a vámpírlétben is túl jó hozzám. Ilyen nyilvánvalóan nem mondtam ki neki, mert tudtam, hogy lebeszélne róla, hogy megnyugtatna, nincs igazam. Egyszerűen azért, mert ő ilyen volt. Örökké tiszta marad a lelke.
Olyan sok borzalom után, az ősiek után, a majdnem végleges halál után, az átkok után, amikor végre úgy látszott, minden rendben van, ismét elveszítettem. Felfoghatatlan és elmondhatatlan fájdalommal kellett szembenéznem, ami látszólag nem akart elmúlni egyáltalán. És akkor sokkal egyszerűbbnek tűnt kikapcsolni, elengedni a kínt, minden szenvedést. Mégis… amikor megöltem Elenát a Brooklyn hídon, hirtelen minden rám szakadt, és csak bolyongtam napokig, talán hetekig is. És most, hogy újra ott volt előttem, újra láthattam. Nem lehet, hiszen megöltem, a szíve az ujjaim között volt. De ott állt előttem, és sírva tudtam volna fakadni örömömben. Viszont ahogy beszélt hozzám, tudtam, hogy még mindig nem önmaga. Kikapcsolt vagy talán valaki befolyása alatt állt, mint egykor Stefan és én… nem tudhattam, ahogy azt sem, hogy mennyire önszántából tette mindezt.
– Elena, kérlek, gyere vissza hozzám – meg akartam győzni, hogy engedje vissza az érzéseit, ha ő maga tette ezt magával. Vagy ha nem is, akkor is meg akartam próbálni megtörni bármilyen átkot vagy igézetet. Az egyetlen ütőkártyám ő maga volt, a szerelme, mindaz, ami kettőnk között volt mindig is. – Tudom, hogy még mindig ugyanazt érzed, bármi is történt – folytattam a látszólag tehetetlen és haszontalan mondókámat, hiszen ugyanolyan közönyös arccal állt velem szemben. – Szeretlek! És tudom, hogy te is szeretsz – fogalmam sem volt, hogy van-e értelme annak, amit csináltam, vagy csak kinevet majd. – Gyere vissza! Felejtsünk el minden rosszat. Elmegyünk Mystic Falls-ból és új életet kezdünk valahol, akárhol… kérlek – bármit megadtam volna, hogy visszakapjam az egyetlen nőt, aki valamit is számított majd kétszáz év után. Bármit. Mégis most olyan távolinak és hidegnek tűnt, mintha Katherine állt volna velem szemben, nem pedig Elena. Mintha az a ribanc beférkőzött volna a fejébe. A hasonlóságuk most különösen kísérteties volt: nem a külsejük miatt, az sosem érdekelt, hiszen bármennyire is hasonlítottak, összetéveszthetetlenek maradtak eddig. Ám most, közönyös pillantása, szinte unott arckifejezése… De ő nem olyan volt mint ő. Sokkal több volt Katherine-nél... Sokkal több volt nálam.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.