Hecate néven ismerték. Tudták róla, hogy különleges, ám azt is, hogy nem ártana senkinek sem. Varázslataival, gyógynövényeivel segítette a közösséget a boszorkány, amelyben élt. Az emberek bár nem értették, hogyan képes minderre, nem utasították el. Tudta, hogy szerencsés, hiszen sok olyan pletyka keringett, amelyben arról volt szó, hogy istenkáromlás vádjával elzavarták, rosszabb esetben meg is ölték az olyan különleges erővel bíró nőket és férfiakat, mint ő volt. Szeretett élni, hitt Istenben és hitt a szellemek erejében is. Számára a kettő nem zárta ki egymást. Boldog volt. Egyedül egy társ hiányzott mellőle, ám sok év után megismerkedett egy idegennel, aki hozzá hasonlókról mesélt neki, aki úgy tűnt, jobban ismeri mi is igazán, mint ő maga. A férfi szavai valóságosnak tűntek, igaznak, Hecate pedig hinni akart neki, hozzá akart tartozni, boldogan élni vele együtt, és megöregedni. Szerelmes lett, le sem tagadhatta volna, s úgy hitte, megtalálta a párját.
Egészen addig a napig, amikor a férfi kést nem szorított a torkához, azzal fenyegetve az életét, hogy végezzen el egy rítust. Bár veszélyes volt és nehéz varázs, abban reménykedett a boszorkány, hogy ha megteszi, amit a hazug férfi kér tőle, békével elmegy. Mindez azonban nem volt elég, s el akarta hurcolni a falujából, hogy jó pénzért azok kezére adja, akik féltették az életüket a boszorkányoktól, mert nem értették őket. Egyik éjjel, amikor megálltak, hogy a férfi pihenjen, Hecate segítségül hívta a szellemeket, akiktől új igézetet tanult. Az életét féltve elmormolta az ősi szavakat, s alig néhány perc elteltével a férfi szörnyű véget ért.
A nőt elvakította a hatalom utáni sóvárgás, a düh, amiért átverték, bizalmatlan lett az emberekkel szemben, s azután elvonultan élt a közösségtől. A szellemek maradtak neki egyedül, és bár felhívták a figyelmét, hogy a megmenekülésének ára lesz, ő ezt nem értette. Az ár pedig a lelke volt és a józan esze, amely azt diktálta, többé ne használja a sötét mágiát. Ám az élet és halál feletti hatalom mindent elsöprő érzése felül kerekedett mindenen, s áldozatait nem válogatta meg. A közösség, amelyben oly sok évet élt le, félni kezdett tőle, s végül rátámadtak. Hecate addigra azonban már meg tudta védelmezni magát a sötét varázslattal, gondolkodás nélkül meg is tette, minden teremtett lelket a másvilágra küldött: nem számított, hogy gyermek, nő vagy férfi. Az egész falut lemészárolta. Az igézet, úgy tűnhetett megszállta a boszorkányt, ő azonban egyre erősebbnek és hatalmasabbnak érezte magát. Tetteinek híre ment, egész csapatot küldtek ellene, Isten katonái képében, akiknek Hecate csak az arcukba nevetett, mielőtt a sötétségbe küldte őket. Ekkor döntött úgy, hogy elébe megy a hasonló támadásoknak, és az egyház minden tagját kívánta a gonosz szellemekkel megöletni. Hitte, hogy sikerülhet, hogy a gyilkos lény, amely megőrjítette valóban képes ekkora pusztításra. A varázs ezúttal azonban túl sok volt neki, túl sok energiát nyelt el, a nő pedig holtan esett össze.
A Kaszás árnyalak azonban nem jött el. Nem kerültem az árnyékvilágba, amelyről a szellemek suttogtak nekem. Helyette úgy éreztem elevenen nyúznak meg, égetnek el, a fájdalom a csontjaimba hatolt, sikoltani akartam, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, csupán süllyedtem, akárha vízbe fulltam volna. Egyre mélyebbre, egyre inkább kínlódtam, ám nem volt menekvésem. Időtlen idő után pillantottam meg egy férfi arcát, akinek arcán gonosz, kéjes mosoly terült szét. Kihúzott a szenvedés ismeretlen tengeréből, és tárgyilagosan közölte velem, hogy a hely, amit látok az a Pokol.
Nem értettem, tudtam, hogy nem érdemlek mást a tetteimért, de vissza akartam kapni a hatalmamat, amelyből semmi nem maradt, már nem hallottam semmilyen szellemet. A férfi érintése úgy éreztem égetett, elrántottam a karomat, de utána kapott és az ellenkezésem ellenére megcsókolt. Azt mondta a felesége leszek, mire kinevettem. Lenéző pillantását megvetéssel viszonoztam. Mielőtt magamra hagyott egy szobában, bemutatkozott: Thelion. Minden érzelmem egyben összpontosult, mégpedig a gyűlöletben… Tiszta szívből gyűlöltem Theliont, amiért maga mellé kényszerített, amiért azt hitte, átadom magamat neki, csak azért, mert hatalma volt a Pokolban, azért amiért szolgálta Arcadiust. Küzdöttem ellene, a varázserőmet akartam csupán és elhagyni a férfit és a Poklot is, ezért pedig mindenre hajlandó lettem volna. Évek teltek el, amíg ellenálltam Thelion minden próbálkozásának, ám végül megváltozott az álláspontom, ugyanis felfedeztem, hogy a másik két nő, akik rajtam kívül vele éltek, milyen előnyöket élveztek Kaliban.
A hatalom még halálomban is csábító volt, és nem is tudtam nemet mondani rá, így egy nap önszántamból adtam meg magamat Thelionnak, s ő is megadta magát nekem. Nem kellett sok idő, hogy teljesen az ujjam köré csavarjam a férfit, és bár tudtam, hogy ezzel a másik két feleség dühét is kiváltom, valójában azt akartam, hogy legyenek féltékenyek, veszítsék el a józan eszüket, tegyék tönkre ők maguk a kapcsolatukat Thelionnal, hogy aztán én maradjak az első és örök a Kevélység mellett. És amit igazán akartam, azt mindig megkaptam…
Miután eltüntettem mindenkit az utamból, amely Thelion és a hatalom felé vezetett, hátra dőlhettem. Enyém volt minden, amit akarhattam, és pontosan tudtam, hogyan fogom megtartani örökre. Bár a nők, akiket továbbra is feleségeinek hívott Thelion jöttek és mentek, én állandó társává váltam a férfinak, és nem tagadhattam, hogy idővel megkedveltem és beleszerettem. Átformált, nem csak a lelkemet keltette életre a Pokolban, hanem a lehető legtöbb értelemben megváltoztatott. A halandó létem óta most először voltam képes bízni egy hímneműben ismét. A kapcsolatunk is áldozatul esett ennek a változásnak, de nem emeltem szót ellene, hagytam, hogy a férjem, szórakozzon az újabb és újabb játékszereivel, míg velem egészen elmélyült a viszonya, már többről szólt, mint akkor, amikor újjászülettem. Több lett puszta testiségnél, s olyan dolgokat osztott meg velem, amelyekről tudtam, másnak nem fecsegné el.
Hosszú frigyünk alatt azonban csak kevés nőtől féltettem a helyemet a férjem oldalán. Kezdetben Aurora maradása sem villanyozott fel, ám hamar rájöttem, hogy ő nem vágyik olyan magaslatokba, mint én egykor, s hogy ő pusztán megveti Theliont, így hát megtűröm magam mellett. Ám legújabb üdvöskénk, Na’amah, egészen más… Az ő hataloméhsége az enyémhez hasonlatos, és ezért valódi veszélyt látok benne, amelyet még csírájában fogok elfojtani. Több mint hatszáz éve voltam a férjem oldalán, és egy ilyen ostoba fruska nem fogja elvenni tőlem sem Theliont, sem pedig a Kaliban elfoglalt helyemet. S ha kell én magam ölöm meg…