A bíbor cseppek átütöttek az el-elmosódó képen. Az agyam nem tudta feldolgozni a látványt. Újra és újra a kezemre néztem, próbáltam valahogy összekapcsolni a tenyeremet borító vér és az előttem heverő hullahegyek látványát, de ez az egész túlságosan hihetetlennek látszott. Az őrjítő éhséget, mely napokig gyötört, végre jóleső elégedettség váltotta fel, mégis azt éreztem, menten elhányom magam. Megszédültem és megkapaszkodtam a legközelebbi stabil támaszban, egy fa törzsében. Megtöröltem az állam, vér csöpögött le róla, sűrű cseppekben hullott a szemfogaim mentén. Ujjaim a kérgekbe vájtak, előre görnyedve öklendeztem.
A farm dolgozói egytől egyig halottak voltak.

- Mit szeretsz bennem a legjobban? - kérdezte azzal a karcsú, csintalan mosolyával, amelynek képtelen voltam ellenállni. Úgy tettem, mintha túlságosan bele lennék merülve Táltos csutakolásába, csak kérdőn hümmentettem. - Ennyit kell gondolkodnod rajta, hogy a sokból kiválassz egyet?
Nem akarta feladni. Átbújt a mén nyaka alatt és mellettem kötött ki, arcán ugyanazzal a letörölhetetlen, magabiztos félmosollyal. Felsóhajtottam.
- Éppenséggel ennyit kell gondolkodnom azon, hogy eszembe jusson akár egy is.
Leesett álla és nagyra nyíló szeme láttán képtelen voltam elfojtani a mosolyomat. Végül ő is elnevette magát, felkapta a vödör tetején úszkáló szivacsot és ázott lószagostól hozzám vágta. Cserébe megragadtam a derekát, hiába próbált elszaladni, szorosan tartottam. A legközelebbi összegereblyézett szalmakupachoz vonszoltam és belehajítottam; azzal nem számoltam, hogy olyan erősen kapaszkodik belém, hogy végül ránt magával engem is. Rajta kötöttem ki, mindketten nevettünk, míg ajkaink meg nem találták egymást, onnantól csak halk sóhajok és fojtott nyögések töltötték be az egész istállót.

Megálltam édesanyám holtteste felett. Nem lehetett kivenni a jellegzetes, két szúrásnyomot, ugyanis az egész torka felszakadt és az alvadt vér mindent beborított. Élettelenül, elszörnyülködve meredt a nagy semmibe, de én úgy éreztem, engem néz ítélkezőn, vádlón. Könnyek mosták az arcom. Apámig és a testvéremig el sem jutottam. Felvéstem az emléküket a szívembe, az akkor érzett gyűlöletet és haragot, mely méregként ebbe az új lénybe ivódott, akivé váltam, aztán elmenekültem.
Többet hátra sem néztem.

A lányon alig volt ruha. Csábító pillantása még kacérabb lett, ahogy észrevette a gyűrűt a kormányon pihenő kezem gyűrűsujján - hiába teltek el hosszú, gyötrelmes évek, képtelen voltam a múltam mementójától megválni. A lány a leeresztett ablakhoz hajolt, megtámaszkodott a kocsin és igyekezett minél jobban az arcomba tolni a dekoltázsát. Észrevétlenül odébb húztam a fejem, édes parfümjétől felfordult a gyomrom.
- Mi az, édes? Egy kis izgalomra vágysz, mielőtt bekötnéd a fejed? - Rám kacsintott, mire udvariaskodón felnevettem. Viszonoztam a mosolyát, amit ösztönzésnek vehetett, mert szinte már dorombolni kezdett, miközben egyre közelebb hajolt. Hosszú körmeivel végigszántott a karomon, cirógatni kezdett.
- Azt hallottam, tudsz nekem segíteni egy bizonyos denevér-ügyben.
A jelszó hallatán a lány arckifejezése megváltozott, érdeklődő lett, ujjainak játéka megállt a karomon.
- Ó, te vagy az a bizonyos hapsi! Vadászoknak bármit, szívem. - A dekoltázsába nyúlt és kihúzott egy összehajtogatott papírdarabot a melltartójából, amit aztán a két ujja közé csippentve odakínált nekem, csakhogy az utolsó pillanatban elránthassa a kezét, amikor érte nyúltam. - A megfelelő árért.
Sejtettem, hogy nem megy majd ilyen könnyen. Apró sóhaj szakadt fel belőlem, mosolygós fejrázással könyveltem el az ajánlatát, s mint akinek nincs más ötlete, megpaskoltam az autó oldalát, fejemmel az anyósülésre bökve.
- Szállj be!
Tétovázás nélkül megkerülte az autót és beült mellém. Addig én a tárcámból elővettem a kellő vastagságú kötegeket, melyeket egyből a kezébe nyomtam, amint becsukta maga után az ajtót. Ettől már készségesebbnek látszott, elvette ugyanis a pénzt és kicserélte a cetlire. Izgatottan hajtottam szét a lapot, amin pontosan az a név szerepelt, amiben reménykedtem, alatta pedig egy cím és egy telefonszám. Talán ezúttal végre sikerrel járok és a nyomára bukkanhatok. Merengésemből egy hideg érintés rázott ki, a lány keze felkúszott a combomra és gyengéden megszorította azt.
- Mást esetleg nem tehetek érted? Egy kis kényeztetés a hosszú vadászat előtt? - Közelebb hajolt, mellkasa a karomnak feszült, a tenyere pedig még feljebb vándorolt rajtam. Undorodva mértem végig sovány, lestrapált alakját. A közelébe sem ért Ava bájának és szépségének. - Az ilyen cukipofák egy húszasért bármit megtehetnek velem... - A nyakamon éreztem a leheletét, ahogy a fülembe suttogott. Felé fordultam és a tarkójára csúsztattam a kezem, ujjaim a hajában kötöttek ki, szám súrolta az övét, mire halk, kéjes sóhajt hallatott. A következő pillanatban oldalra téptem a fejét és belemartam a nyakába. Felsikoltott. Megpróbált lelökni magáról, de szorosan tartottam, éles szemfogaim mélyen a húsába vájtak.
Amint az éhségem csitult, ellöktem magamtól. Hátrazuhant az ajtónak és a nyakához kapott. Az a kevés ruha rajta csupa vér lett. Szemfogai előbújtak, arcán fájdalom, döbbenet és kétségbeesés ült.
- De... De ha te is, akkor... Miért? Ha te is... - nyöszörögte. Letöröltem az államról a vérét, undorodtam annak ízétől.
- Én nem vagyok olyan, mint ti. Ebbe a bőrbe kényszerítettetek, de sosem leszek egy közületek.
Kitéptem a szívét.

Sokáig tartott, mire megtanultam uralkodni a vérszomjamon. Eleinte kívántam a halált, kerestem a módját, hogyan tudnék fájdalommentesen eltűnni a világról, de valahányszor kiálltam volna a napra, végül mindig inába szállt a bátorságom. Az éjszakában rejtőzködtem és a bosszúmnak éltem. Szép lassan felgöngyölítettem Ava és az apja titkait, legalábbis akkoriban azt hittem, mindent tudok, hiszen a legfontosabbat a saját bőrömön tapasztaltam: azt, hogyan változtattak át és vetettek véget az addigi életemnek. Elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, míg nem viszonoztam ezt a szívességet.
A vadászok felkaroltak, tudást és fegyvert adtak a kezembe, emlékeztettek rá, ki voltam egykoron és kinek kell még ilyen torz testben is lennem. A saját fajtám üldözőjévé váltam, hiszen kiismertem őket és elvegyülhettem köztük anélkül, hogy bármit is sejtettek volna. Ahogy teltek az évek, egyre inkább megundorodtam a vértől. Csak akkor ittam emberekből, ha muszáj volt, esetleg a munkám megkívánta. Mindegy, miféle szörnyetegek vére tapadt a kezemhez, nem leltem örömöm az ölésben. Igazából semmiben sem. Az a srác, aki szerelemtől elvakultan nevetgélt az istállóban, valószínűleg meghalt bennem. Szerettem volna azt hinni, hogy az Ava iránt táplált bosszúm életben tartja, de pont ellenkezőleg történt: a bosszú volt az, ami ezt a szörnyeteget táplálta bennem, és azok az eltemetett, gyengéd érzelmek rejtették valódi énem. Vajon, ha eljön a döntő pillanat és megtalálom őt, melyikük lesz az erősebb?