Ennek ellenére 5 év múlva anyánk várandós lett velem és öcsémmel, Jake-el. Egy ideig vártak vele, hogy elmondják Joshuának, a koven vezetőjének, de idő közben kiderült, hamarosan ő is apa lesz, szóval a szüleim azt gondolták, így nem lesz gond a későbbi „ki legyen a vezetőnk” ceremóniával, egyértelmű, hogy az ő gyermekei közt fog lezajlani, már csak a pár hónap korkülönbség miatt is. Így is lett, „nem okoztunk gondot” tehát ha sokak szerint nem is megérdemelten, de szüleink újra a Gemini kovenhez tartoztak, újra Portlandben. Édesanyánk már a terhesség alatt is érezte ami 1972 tavaszán beigazolódott, én és Jake is mágiaelszívóként születtünk ráadásul 7 hónapra, vagyis születési jog szerint a mi felelősségünk lett volna az egyesülés, ha eljön az ideje. Szerencsére a befogadás után sem nagyon érdekelte a kovent anyánk állapota, és hát nem sokkal később érkezett a két „trónörökös” is, rajtuk volt a figyelem. Kit érdekel két áruló, ígéretet megszegő családja? Így hát szüleink titokban tartották a képességünket is, illetve azt a két hónapot is. Legalábbis próbálták.. Joshua vezető lévén az egész koven mágiáját érezte, tehát azt is mikor két kis boszi világra jött. Ekkor még rendes ember volt, beleegyezett, hogy ez titokban marad a világ előtt.
Egy hónappal később megszületett Malachai és Josette. Érdekes fordulat volt, hiszen Malachai olyan volt mint mi. Saját mágia nélkül jött világra, ezért szülei úgy érezték fekete folt esett a Parker néven. Idő közben Michael lett Joshua jobb keze, mint a régi időkben, ezért egy ideig szüleink rendszeresen jártak hozzájuk, minket persze otthon hagytak, nehogy kiderüljön, hogy családjainkon ugyan olyan „folt” van. Mikor látták, hogy a Parker házban hogy bánnak a kis Kai-al, csak mert Ő más, elhatározták, sosem derülhet ki rólunk mik vagyunk, vissza kell mennünk Vancouverbe, akármibe is kerül. Anyánk kiváló boszorkány volt, így gond nélkül visszajutottunk régi házunkba, elrejtve a világ elől. Remélve, hogy a titok titok marad és gyűlölet amit a fajtánk idézett elő sosem talál ránk...
Szépen lassan cseperedtünk, édesanyánk mágiájával nagyon sokat gyakoroltunk Jake-el, minden időnket együtt töltöttük, iskolában, azon kívül, barátaink nem nagyon voltak, ha mégis, azok is közösek. Egymás lelkére támaszkodva éltünk meg szerelmet, szakítást, csalódást, vagy ha épp boszik voltunk akkor a sikeres vagy éppen sikertelen bűbájokat. Jake nagyon összetört mikor elvesztettük apánkat, így még jobban mellette kellett lennem.
Később anyánk egy jó barátja készített nekünk egy-egy mágikus medált a 16. születésnapunkra, ami lehetővé tette, hogy mindig legyen honnan elszívni egy kis mágiát, így már nem voltunk hátráltatva többé. Titokban elszöktünk éjszakánként a közeli erdőbe tiltott varázslatokat próbálgatni, persze csak mi hittük, hogy szökés volt, anyánk pontosan tudta merre vagyunk, mit csinálunk.. Jake volt az okos, én a bátor. Ő volt a védelmező, én meg aki hagyta, hogy megvédjék.  Annyi mindennel megbirkóztunk életünkben, de mégis.. 1994-ben egy a kovennel közös barátunk hallotta, hogy az anno ártatlan Malachai mit tett a családjával miután megtudta, hogy elvették a jogát, hogy vezető lehessen, majd Josette átverte őt és a koven bezárta őt egy börtönbe. Miért is ne tette volna, ez a nyomorult börtön az egyetlen megoldásuk mindenre, még ha ők is az okozói valaminek. De ezután jöttünk mi a képbe. Joshua tudta mik vagyunk, meggyőződése volt, hogy Kai azért tette amit tett, mert „defektes” boszinak született, ahogy mi is. Így hát elhatározta, hogy megkeres minket, és ellehetetlenít attól, hogy vezetők lehessünk, illetve még az előtt bezár, hogy fiához hasonlókat tennénk. Meg akart szabadulni tőlünk, tehát ki kellett találnunk valamit. Anyánk egy barátja ajánlott egy vámpírt New Orleansban, gondolta segítségünkre lehet, tehát védőbűbájjal odautaztunk. Marcelnek hívták, és bár nem volt jóban a boszikkal, miután anyánk elmondta neki mi a tét, segített, küldött nekünk a véréből. Mi a hotelszobánkban vártunk, anya nem akarta, hogy Marcel tudja kik vagyunk, így nem sodort veszélybe se minket, se őt. Eljött az idő, meg kellett inni a vért, majd meghalni, és visszatérni. Jake és én is sejtettük, hogy egy személy nem lehet egyszerre boszorkány és vámpír, bár biztosak nem voltunk benne. Hallottunk egy ősi családról, ahol az anya meg akarta védeni a gyermekeit, és mikor vámpírként felébredtek, nem voltak már boszorkányok. De velünk más volt a helyzet. Mivel nem voltunk biztosak szinte semmiben sem, én csak abban, hogy Jake imádott boszorkány lenni, imádta minden egyes pillanatát a varázslásnak, tehát felajánlottam, hogy elsőnek én változom át, ha már én vagyok az idősebb, így mikor felébredek, kiderül az igazság, és ha megszűnnék boszinak lenni, már nem tudnánk egyesülni, tehát neki nem is kell végigcsinálnia ezt az egészet. Bár ugye ez nem volt biztosíték arra, hogy Joshua nem zár be minket. Számításba véve mindent, belevágtunk.
Megittam a vért, aztán félre akartam vonulni befejezni ezt, végezni magammal, de Jake ragaszkodott hozzá, hogy maradjak vele, együtt csináltunk eddig mindent, így ezt is. Nehezen, de megtette. Tudta, hogy visszajövök hozzá és anyánkhoz. Így is volt, felébredtem, minden olyan fura volt és élénk, de ami a legfontosabb volt, tudtam varázsolni. Nem értettük hogy lehet ez, de így Jake követett engem, átváltozott ő is. Másnap hazautaztunk, boldogok voltunk, éltünk, ami a legfontosabb, hogy együtt, örökre.
Természetesen megvolt a sajátlagos árnyoldala az egésznek, de ez egészen eltörpült amellett, mikor egy egész koven akar eltüntetni a föld felszínéről. Anyánk készített nekünk napfénygyűrűt, nem bántottunk senkit, kórházból szereztünk vért, a maga fura módján minden tökéletes volt.. Hiába maradtunk boszik, mivel meghaltunk, egyesülni már nem tudtunk volna, így reméltük hogy Joshua békén hagy minket, idővel talán belátja, hogy mi mások vagyunk. És mégis mikor pár napra rá elmentem otthonról gyógynövényekért, mikor hazaértem anyánkat holtan találtam, ahogy öcsém is csak ott hevert, elvették az életüket, mintha sosem lett volna. Egy egyszerű távollét miatt, és egyetlen pillanat alatt lettem árva, és törtem meg mindenkinél jobban. Gondolom nem kell ecsetelnem, mennyit sírtam felettük, de egy idő után felülkerekedtem a bánatomon, és haragot, bosszúvágyat kovácsoltam belőle. A nagyra becsült Gemini koven nem volt hű önmagához - mert bizony biztos voltam benne, hogy ők tették -, a börtönvilág helyett a végleges elmúlást választották, és én úgy éreztem, meg tudnék ölni bárkit.. bárkit. Eleve mindig is gyorsan dühbe gurultam ha a családomról volt szó, de a vámpírlétnek köszönhetően őrjöngtem, tomboltam, nem érdekelt kin gázolok át, meg kellett találnom azt, aki tönkretette a családom. Elmentem Portlandbe, hogy megkeressem Joshuát, bár mikor megtaláltam, dühömet félretéve megpróbáltam lenyugodni, ami nem volt a legegyszerűbb feladat egy friss vámpírnak, de épp az elvesztett 4 gyermek temetése zajlott, ez vissza tudott fogni, a gyász illata. Próbáltam észrevétlen maradni, arra gondoltam, Jake mit tenne, Ő gondolkozna, nem csak cselekedne, így hát nem tettem semmit. Egyelőre. Temetés után mikor Joshua egyedül volt, félrehúztam, próbáltam rávenni, hogy ne szóljon senkinek, nem harcolni jöttem. (Dehogynem, de ha anélkül elmondja mi történt, nekem úgy is jó volt.) Elmondta, hogy valóban meg akart keresni minket, félt, hogy olyanná válunk mint Kai, össze is hívott egy kis tanácsot a kovennél, akiknek elmondta a titkainkat. Habár utána ő megszüntette ezt az egész hadjáratot még mielőtt elkezdődött volna, azon tagok akik megtudták az igazat, mindenáron el akartak minket tüntetni, mert féltek. Persze ezeknek az sem volt vigasz, hogy átváltoztunk, hiszen nekik ez nem azt jelentette, hogy nem tudunk a koven élére állni, hanem azt, hogy erősebbek lettünk, sőt, szörnyszülöttek, akik már nem méltók a varázsláshoz, nem még az élethez.
Ők jöttek el a házukhoz, és ők tettek engem árvává. Miután levadásztam minden egyes embert akiknek ehhez közük volt, a koven úgy tett mintha nem is léteznék, mintha a családom nem is lett volna soha, elégettek minden feljegyzést, kitörölték a Deveraux családot a történelmükből. Gyűlöltem az egész kovent azért amit velünk tettek, azért amit Kaial tettek, ha őbenne bíztak volta ez az egész meg sem történik, lenne családom. Örültem mikor hallottam, hogy Kai kiszabadult, bosszút állt, és ő lett a vezető. Szívesen elmondtam volna neki, hogy végre! Végre valaki megadta nekik, amit érdemeltek, és hogy én ennek mennyire örülök... Persze sajnáltam Josette-t, de ő sem bánt máshogy a testvérével, mint a család többi tagja, egyedül a kicsik nem érdemelték, amit kaptak de .. egy ponton érzéketlenné váltam már. Azzal törődök, aki él, mindegy mit tesz, olyan személy meg nincs az életemben, akinek az elvesztése különösen fájna, nem véletlenül. Ha valakit megszeretek, félek megsérül, így inkább csak annyira engedek közel bárkit is, amennyire nagyon muszáj a normális élethez. Oké, leginkább senkim sincs... Nem mondanám, hogy ezért jöttem Mystic Fallsba, egyszerűen csak érdekelt a város, ha már ideillek a természetfelettiségemmel. Az évek alatt rájöttem ki vagyok akkor, ha nincs másik felem, aki okos legyen, mikor én bátor vagyok, és azt is meg kellett tanulnom, hogy nincs aki megvédjen, sőt, már olyan sincs, akiért bele kellene ugranom a bizonytalanba. Egy bizonyos szemszögből jobb, ha az ember egyedül van..