Legalább ezer helyet fel tudnék sorolni, hogy mégis hol lennék jelen pillanatban szívesebben. De bármennyire is szeretnék tiltakozni az ellen, hogy most itt vagyunk kénytelen voltam beletörődni a helyzetbe. Egyrészt, mert tudom, hogy azzal csak megnehezíteném a helyzetünket, hiszen a húgom már így sincs túlzottan oda azért, hogy kempingezünk. A legtöbb gyerek talán szeretne kirándulni, de neki sokkal szimpatikusabb a saját ágya, amiért egy percig sem hibáztatom, hiszen én magam is így érzek. Apa azonban szerette volna, ha végre tényleg kialakul ez a családi hagyomány, amelyen ő is többször részt vett az apjával. Szerette hangoztatni, hogy ő sem élvezte eleinte, de végül mégis ezek lettek a legédesebb gyerekkori emlékei, amelyekre szeret visszaemlékezni.
Az égen már könnyedén kivehetőek voltak a csillagok, amelyeket a körülményekhez képest igazán jó vacsora után vizsgálgatni kezdtünk a húgommal. - Látod ezt mind lehet látni a város fényeitől távol. - Mondtam én ezt úgy, hogy a hideg is kirázott, mert a tűz kezdett kialudni és a kemény föld nyomta a hátamat, plusz szerintem egy kő is felsértette a bőrömet, de nem akartam ficánkolni, mert az csak ront a helyzeten. Meg persze meg kell őriznem a látszatott, hogy jól érzem magam így kevésbé akar panaszkodni és talán még a végén ő is élvezni fogja, vagy legalább elhiszi, hogy élvezi. - Lányok menjetek ti is aludni. - Szólt ránk apa, amire felültem és kicsit próbáltam még melegedni a kialvóban lévő tűz mellett. - Fázom. - Szólalt meg mellettem cérnavékony hangon a húgom, amire elmosolyodtam. - Mi lenne, ha megmutatnám neked, hogyan tudod újra életre kelteni ezt a tüzet? - Megvolt az esélye, hogy ez borzalmasan rossz ötlet és rászabadítom a húgomat az erdőre, amit majd porig éget, de bíztam benne, hogy képes rá és, hogy nem tud annyi erőt elvonni tőlem, hogy ezt véghez vigye.
Láttam, ahogy felcsillantak a szemei és felé nyújtottam a kezemet, hogy elszívja a mágiám egy részét. Megannyi alkalommal csináltuk már így szinte természetes volt közöttünk és koránt sem éreztem még kis méretű fájdalmat sem. - Oké, elég lesz. - Szóltam rá, de még mindig éreztem, ahogy az energiám tovaszáll. - Baya! - Emeltem meg a hangomat és rántottam el tőle a kezemet. - Sajnálom. - Nézett rám könnyes szemekkel, amiért rögtön megsajnáltam és gyorsan átöleltem. - Semmi gond, de tudod, hogy nem kell mohónak lenned. Mindig szívesen osztom meg veled a mágiámat. - Amelyhez karácsony után akkor is hozzáfér, ha nem vagyok vele, mert készítettem neki egy karkötőt, amelyet mindig feltölthetek mágiával, hogyha veszélybe kerül használni tudja.
Egy fél órán keresztül játszadoztunk a tűzzel, amelynek irányítására elég hamar ráérzett, majd azt kioltva indultunk el lefeküdni. A húgomat átkarolva hajtottam álomra a szemeimet, mit sem sejtve arról, hogy mégis mi mindent tartogat még számunkra az éjszaka sötétje.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Az egyetlen, amit észleltem, hogy a húgom már nem volt a karjaim között. Rettenetesen fáradtnak éreztem magam, de kiküzdöttem magam a sátorból, hogy a sikoly irányába tartsak. Az elém terülő látvány szinte megfagyasztotta a vért az ereimben. A szüleink sátra szét volt szakítva és az anyagát vérvörös folyadék színezte. Nem olyan messze tőle állt a húgom, aki mögött a semmiből megjelent egy sötét alak és éreztem, hogy cselekednem kell.
Sikerült térdre kényszerítenem, de minden egyes másodperccel egyre jobban gyengültem. - Fuss, Baya. FUSS! - Szóltam rá a húgomra, aki rögtön futásnak eredt, miközben én próbáltam lefoglalni a vámpírt, aki megölte a szüleimet. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de míg a vámpírnak lehetősége volt gyógyulni addig nekem nem maradt semmi, ami visszahozhatná az erőmet. Harcolni akartam, de már a lábaimon sem voltam képes megállni. Némán imádkoztam, hogy a húgom elég messzire jutott, talált segítséget és jól van. Ezzel a gondolattal együtt nyelt el engem a sötétség.

Hirtelen ülök fel, ahogy levegő jut a tüdőmbe, mintha több órán keresztül nem lett volna erre lehetőségem. A felsőmet immáron vér áztatta. Érzem, ahogy minden porcikám sajog a szomjúság pedig egyenesen égető lázként van jelen a torkomban. Nem, az nem lehet. Mégis miért történt volna?
Körbenézek és még mindig a kemping kellős közepén vagyok. A szüleim tettem kirajzolódik a szakadt sátoron. Kétségbeesetten keresem a húgomat, de még mielőtt elindulhatnék az erdő mélyébe, hogy megpróbáljam megtalálni az egyik fához kötözve meglátom a fejetlen, élettelen testét. - NEEEEEEEEEEE..! - Oda akarok jutni hozzá, de a lábaim nem képesek megmozdulni, teljesen lebénultak a fájdalomtól, amely feléget mindent a mellkasomban és úgy érzem, hogyha habár nem is haltam meg ténylegesen, egy részemet ma elvesztettem. Talán az én hibám. Ha nem adok az erőmből a húgomnak talán most még mindig élne. Talán mindannyian élnének. Az egész csakis az én hibám.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.