- Ha.. ha. - nevetek vele, de rendben, én aztán nem hallottam semmit. Biztos csak hallucináltam! Az viszont baromi aranyos, ahogy becéz, épp ezért nem is jegyzek meg rá semmit, nehogy abbahagyja itt nekem. Egyre inkább érdekel, miért is jött, és ezért mihamarabb kérdéseimet is felteszem, hátha megint csak kellene neki valami az egyik dobozból. Megvan a listám! Könnyen elő tudom kapni, és már meg is kapja amit szeretne. Ez persze igaz az italra is, bár azon felszalad szemöldököm, hogy mást nem szeretne. - ooké, máris hozom. - közlöm eleinte kissé meghökkenve, de végül mosolygok rá. Hát akkor irány a konyha, legalább már minden a helyén, nincsenek dobozok, az egész ház friss és üde, mint ahol állandóan takarítanak; hisz sűrűn teszem egyébként, mikor unatkozok. Előveszek két poharat, töltök a whiskyből, és elbattyogok Kai után, aki ezek szerint nem akar semmit. Hm .. Lehuppanok mellé a kanapéra, átadom a poharát, és kíváncsian pillogok rá a 'szóval' nyomán. Inkább iszom én is egy kortyot, ahogy ő teszi, bár összeszorítom pilláimat az erős, maró ízre hirtelen. - Háát .. nem igazán, fogjuk rá, úgy-ahogy, talán... - nevetek zavartan, bár nagyon furán érint, hogy össze-vissza fecsegek... - találtam állást egy kisboltban, ott egész kedvesek velem, dee barát kategóriába még nem sorolnék senkit. A pasi listám pláne üres. - nevetek ismét, csak már lágyabban, és inkább iszom még egy kortyot, leginkább azért, hogy elbújjak a pohár mögött egy kicsit. Hogy mennyire fura vele csak így beszélgetni... mikor mindenki szörnyű alaknak állítja be! Tőlem meg éppcsak a kedvenc sorozatomat nem kérdezte még meg. Érdekes.. Ahogy ölembe engedem a poharam, bár fejem enyhén lefelé biccentem, pillantásom mégis az arcán pihen, fürkészem, min járhat az agya, bármi .. majd leteszem a poharam az asztalkára. - és öhm .. veled miújság? Fura .. ilyet kérdezni, de neked van valakid? Mármint .. gondolok itt barátra, valakire, aki osztozik a terveiden .. bárkid. - pillogok rá barátságos mosollyal, hiszen tényleg érdekel, mi lapul olykor gonoszkás mosolya mögött.
Hold, hold on, hold onto me 'Cause I'm a little unsteady
- Ezt mondtam volna? Rossz a füled, Rózsácska – Nevettem fel röviden, annyiban is hagyva a dolgot. Furcsa volt látni őt és itt lenni, beszélgetni, mint a normális emberek. Legalábbis nálam ez ritka volt, hogy voltaképpen mindenféle valós indok nélkül odaállítottam bárkihez csevegni vagy a franc tudja, mit csinálni. Ugyanakkor pont emiatt fogtam volna máris menekülőre. Képzeletben sarkon is fordultam, és kisétáltam, magam mögött hagyva a Rózsát meg ezt az egészet. A valóságban azonban semerre sem mozdultam, sőt, hallgattam a kérdéseit és kapva-kaptam a felajánláson. - Egy pohár whisky jólesne, amúgy… amúgy más nem, köszike – Újabb mosolyt villantottam rá, aztán beljebb lépkedtem. Alaposan szemügyre vettem mindent; hogyan rendezte be a lakást, kipakolt-e már az összes dobozból és miegymás. Aztán a nappaliba lépkedtem és kérdés nélkül ledobtam magamat a kanapéra. - Szóval… - Elpislogtam felé, ha meghozta az italomat, vagyis reméltem, hogy magának is hoz, aztán már nyúltam is a poharamért. A mondatomat viszont olyannyira sikerült elharapnom, hogy nem tudtam, mit kéne ebből kihoznom. Mit mondjak? Kortyoltam inkább az italból és töprengve néztem el újra rá. - ...szóval, sikerült beilleszkedned? Barátok? Barátnők? Netán… pasi? – Tettem hozzá a kérdést egy jelentőségteljes szemöldökfelvonással, majd felnevettem. Tényleg, a mai világban egyáltalán hogyan dönti el valaki, hogy kivel-mivel bújik ágyba? Ez ösztönösen jön, vagy átgondolja az ember, mint mondjuk én tettem most? Egyáltalán ő akarná? Meg kéne kérdeznem? HOGY A POKOLBA MŰKÖDIK EZ?! KATHERINE, KINYÍRLAK…
Nem erősségem a beilleszkedés, rá kellett jöjjek, mert akárhogy próbálkoztam, valahogy még most is úgy érzem magam, mint mikor idejöttem. Lehet érzik rajtam, hogy valami baj van velem? Pedig nem feltűnősködök, még csak nem is mogorváskodok... azt majd ha már elfogadtak. #haditerv Jó, találtam egy kis üzletet, ahová bejárhatok dolgozni, hogy elüssem az időt, és ne is kattanjak be az nagy magányomban, ott mondjuk Mary egész kedves, és Clary néni is úgy kezel, mintha a lánya lennék, bizonyára mert elvesztette a családját nemrég... de jól esik, hogy támogat ... hatjuk egymást. Én persze egy kis hazugsággal fűszerezve adtam elő neki a sztorimat, de gondolom nem meglepő, furán hangzott volna az igazság. Ami az evést illeti.. mégiscsak szereztem egy barátot! Jaden a kórházban egészen elhiszi, hogy aggódom miatta amiért sokat túlórázik, és ezért járok hozzá sűrűn, ezért keresem, közben meg csak kellenek a vértasik, amikkel folyton meglep. Na persze nem önszántából, de részletkérdésre nem adunk. Épp egy ilyen vértasak virít nálam elnyúlva a kanapén, mikor meghallom a csengőt. Klassz, utálom, mikor evés közben zaklatnak, de ám legyen; visszateszem a spejzban lévő titkos kis hűtőmbe, és már megyek is ajtót nyitni. Ahogy ezzel megvagyok, akaratlanul is mosolyra húzódik szám Kai láttán, bár bizonyára ezen az is segít, hogy Ő vigyorog. Többször is tehetné, mert hát .. aztamindenit! Ez ám mosoly kérem. - Hm, kedvenced lennék? - kérdezek vissza inkább szüntelen mosollyal, ahelyett, hogy elkalandoznának a gondolataim valamerre. - Nem, nem vártam senkit, gyere csak .. be. - ejtem, de addigra már belép, szóval mindegy is. Becsukom az ajtót, és kíváncsian lépek Kai után, kezeimet már megint tördelve magam előtt, mint mikor legutóbb itt járt. - Adhatok valamit inni? Vagy szükséged lenne valamire? - kérdésroham, mert kétlem egyszerűen csak a társaságom kellett volna neki, azért jött ide. Azon aztán tényleg meglepődnék.
Hold, hold on, hold onto me 'Cause I'm a little unsteady
Elvesztettem a fogadást, de tudtam, hogy nem az én hibámból. A királynő elárult és még csak nem is érzett bűntudatot miatta. Magamat láttam benne, mégis mérhetetlen dühöt éreztem iránta. Képes lettem volna egy kanál vízben megfojtani, vagy hamuvá égetni őt és az egész birodalmát. Azonban a hatalmam nem volt meg ehhez… pontosan azért nem, mert elárult és inkább kimentette az édes kicsi drága Elenát a barátai közül, minthogy hagyta volna, hogy visszahozzák a józan eszét. Pedig akkor… akkor most enyém lenne a pokol és egyben a hatalom fele. De nyilván nem tart olyan jónak maga mellé, mint azt próbálta sugallni az „olyaaaaaaaaan egyformák vagyunk, és blablabla” szövegével. Menjen a pokolba. Égjen hamuvá. Ribanc. Azóta eltelt némi idő, talán egy vagy két hét is. Meglátogattam Josiet, megpendítve neki az egyesülés aduászát; az más kérdés, hogy szkeptikusan állt a dologhoz. De nem, nem is ez a lényeg! Hanem Rosalie. Valamiért nem ment ki a fejemből a csaj, de valahol pontosan tudtam, mi a fenéért nem. Katherine ugyanis számtalan alkalommal pedzegetett egy témát, amitől már-már a falra másztam… mégis talán pont ezért ütött szöget a fejemben. Igazából miért is jöttem ide? Már az ajtó előtt álltam, mélyen gondolkozva, majd vettem egy mély levegőt és rátenyereltem a csengőre. Habár azt mondtam a rózsának, hogy ha mázlija lesz, nem lát többé, úgy tűnik… hogy mégsincs akkora szerencséje. Ha volt olyan kedves és ajtót nyitott, akkor harminckét fogas mosolyt villantottam rá és elhúztam a kezemet a csengőről. - Na hogy van a kedvenc drága kis eretnekem? – Fürkésztem őt még mindig mosolyogva, tőlem rohadtul nem megszokott módon. Talán még ekkor, ebben a pillanatban kellett volna visszafordulnom, mégsem tettem. – Ugye nem vársz vendégeket? Ha igen, mondd le. Azért mégis csak rólam van szó, ugye? Én fontosabb vagyok, mint az újdonsült szomszédaid. Azért remélem, hoztak neked sütit, tudod, ilyen ismerkedős süteményes tálakat – Magyaráztam szórakozottan és meg sem vártam, hogy beinvitáljon a lakásba, egyszerűen elléptem mellette.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Tényleg nem láttam semmi okát, hogy Őt hibáztassam. Mivel lett volna jobb? Semmivel, a testvéremet nem hozza vissza, engem meg csak felemésztene, hogy valakit állandóan utáljak, akinek még csak köze se volt hozzá. Szóval hiába is lepem meg ezzel Kai-t, őszintén nem Rá haragszok. Azt viszont neki köszönhetem, hogy akit utáltam a történtek miatt, már nincs köztünk az összes hülyeségével együtt. Kérdőn emelem én is szemöldököm ahogy visszakérdez, amolyan néma 'miért, nem?' gyanánt, de szavak helyett inkább válaszát hallgatom, minek végén ugyan elmosolyodom, de egy lazább szemforgatást még így is kap válaszul. - Nem féltelek, hogy ne találnál elfoglaltságot. - felelem enyhén nevetve, és nincs bennem ítélkezés, legyen az jó vagy rossz elfoglaltság, mint most is ugyebár. De tény, hogy jól megoldották az ügyet ezek szerint, bravó Gemini! A költői kérdéseknek az a varázsa, hogy az ember nem kap választ rájuk, azonban Kai ezt most megcáfolja. Nem mintha bánnám, hogy beszél, csak meglep, hogy nem engedi el inkább. - Akárki.. - ejtem ki halkabban ezt az egy szomorkás szót; nem hiszem el, hogy életében soha nem volt senki, aki mára hiányozna neki... nem lehet senki élete sem ilyen .. ilyen. De ezek szerint mégis. Vagy csak ha előtte táncikálna valaki, akinek tényleg számít se venné észre, hogy aztán később hiányolja az illetőt. Na mindegy.. Hirtelen zavartan érzem magam egy rövidke időre, miután ajkaimra téved tekintete, noha megmagyarázni nem állnék neki, és nem is tudnám, miért reagálok erre így. Érdekes. Elhátrál, én meg némán értetlenkedek ezen egy sort; Ő is az 'érdekes' kategóriába sorolná talán? Igen, maradjunk ennél. - Hát jó, ahogy gondolod, tudod, hol találsz. - közlöm mosolyogva, hiszen most is tudta, szóval lényegtelen is, hogy most szeretné tudni, mi van még nálam, vagy alkalomadtán. Figyelem a hátrálását, pillogásaimban némi szomor és boldogság bújik meg szavai nyomán. - Nem vagyok egy szerencsés fajta. - mosolygom, most ezt értheti úgy is, hogy a fenébe már, látnom kell megint talán, de jelentheti azt is, hogy na végre hasznát veszem a szerencsétlenségemnek. Magam részéről utóbbi; egyáltalán nem bánnám, ha nem most találkoztunk volna utoljára.. pedig nincsenek szuicid hajlamaim, esküszöm. Arra viszont nem számítok, hogy .. még a sajnálom szó is elhagyja a száját. Hirtelen veszek egy apróbb levegőt orromon a megilletődöttség és az érzelemhullám miatt, és bár látszik rajtam a fájdalom, mégis egy lágyabb mosollyal bólintok, ami a nincs mit és a köszönöm kombinációt helyettesíti most. Meglepett ezzel, szó ami szó. Ahogy távozik, már-már fájón pillantok az ajtó irányába, mert a társasága mégiscsak felébreszti bennem a gyűlöletet az a rohadék koven iránt, de igyekszek nem megélni ezeket az érzéseket most. A fájdalom meg már megszokott dolog, így inkább pakolászok tovább, vagy kisírom a szemem, hátha segít, valahogy majd lesz. Mindenesetre én nem bánom, hogy Kai itt járt.
Egy hümmentésre futotta tőlem a szavaira. Tényleg elég fura nő volt, ebben már egészen biztos voltam. Lényegében hozzám volt visszavezethető a drága testvére halála, mégsem érződött egy csepp gyűlölet sem a részéről és ezt a szavaival is alátámasztotta. Hát jó. Nekem csak könnyebb így, bár az érzelmeit igazán magamba szippantanám, főleg, ami a fájdalmát illeti. A legízletesebb érzelem mindközül. Furcsa, régen a hamburger, most meg az érzelmek táplálnak. - Féltem a helyem? – Felvontam a szemöldökömet. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy örömmel megosztom velük a poklot, ha cserébe örökkön-örökké hallgathatom édes sikolyaikat – Megvillantottam egy mosolyt, majd bólintottam. – A koven utolsó bűvész trükkje volt. Mi tagadás, pazarul sikerült. De hálás lehetek nekik, különben most unatkozhatnék – Vállat vontam. A kérdésre pedig megráztam a fejemet és rávágtam volna, hogy nem, de úgy tűnt, nem érdekli a válaszom. Azért csak kimondtam. - Nem, mégis ki hiányozna nekem? Jo? Vagy a koven? – Felnevettem, majd megcsóváltam a fejemet. Megkaparintottam végül, amiért idejöttem, de még nem mozdultam semerre. Magam sem tudom, miért bámultam meg a száját; nem volt benne semmi különleges, meg aztán, engem nem szoktak ilyesmik érdekelni. Talán csak Katherine és a hülyeségei miatt néztem ennyire meg. Igen, tutira így van. - Ez a legfontosabb mindközül, a többi valójában értéktelen vacak – A medált viszont eltüntettem egy varázslattal, biztos helyre rejtve ezzel. Hosszan figyeltem, majd hátrébb léptem tőle, egészen a falig hátrálva. Nem akartam még elmenni, de maradni sem volt okom. – Ha szerencséd van, nem látsz többé – Közöltem szórakozottan, miközben ellöktem magamat a faltól és az ajtó felé léptem. Nem mintha nem tudtam volna eltűnni másképpen, gyorsabban, misztikusabb köntösben, de most kedvem támadt emberibb módon közlekedni. – Kösz az együttműködést és… sajnálom – Nyögtem ki végül még ennyit, utalva a testvérére, habár nem éreztem át a fájdalmát, vagy az elvesztésének tényét, de talán hasonlót már éreztem, mikor Zacknek nyoma veszett és tagadhatatlanul pocsék volt. Hátrapillantottam rá a vállam felett és lenyomtam a kilincset.
Come on now, who do you?
312 words ◆ crazy ◆ note: ne haragudj a késésért! ◆ credit
Az, hogy 'mint' kicsoda, talán a legkevésbé fontos eleme a történetnek. A lényeg, hogy akinek kellett, az már megkapta a magáét, azonban Kai válasza érdekesen hangzik. Nem, nem amiatt, hogy ennyi idő alatt már elfelejtette bátyám nevét, oké, értem én, tesz rá magasról. - Nem gyűlöllek. Egyrészt mert igazad van, másrészt mert nem te tetted. - felelem komolyan és őszintén, ezzel mintegy zárásként a témát illetően, hiszen csak végképp felszaggatunk minden sebet, amit már inkább eltemetni próbálnék magamban. Mondja bárki, hogy bolond vagyok, és/vagy elmentek itthonról idebent, de engem mindig is sokkal jobban bosszantott a történet azon része, hogy a szülők mennyire elcseszték Kai életét, ezért is érzek így, ahogy. Szerencsére én nagyon is másabb példát éltem meg ahhoz, hogy számomra ez elfogadott legyen, még ennyi év távlatából tekintve is. Arra viszont nagyon is kíváncsi vagyok, hogy mi a helyzet ezekkel az ikrekkel, akiket említ, és hogy mégis miféle kiskaput leltek már megint meg a mágiában. Kissé szkeptikusan pillogok a bonyolult szót követve, de kivárom, mi is annyira bonyolult benne. - Áh, szóval félted a helyed. - nyögök ki ennyit, és különösebb érzelmet nem társítok szavaimhoz, mert annyira nem érdekel, ki hal meg Kai érdekei által, amég az nem én vagyok, csupán ténymegállapítás volt. - De amúgy ... igen, elég érdekesen hangzik. - vágok erre a gondolatra már eléggé fancsali arcot, és mondanám belegondoltam, de nem, még csak bele se tudok, mivel nem hallottam még ilyet. Viszont a helyükben nem örülnék annyira, hogy megúszták, ha ezzel együtt megkapták Kait ellenfélnek. Kérdésére egy halkabb 'ch' amit nyekkenni tudok, és szemem is forgatom kissé, hogy naja, meg, csak várja ki... ehelyett pont a legrosszabb helyen kezd el kutakodni. - Nem ... neked nincs senki, aki hiányozna?! - kérdezem újfent duzzogósabban, de nem várok választ rá, inkább csak ezzel adtam meg saját válaszom, miért is simogatok egy dobozt. Viszont ha már kiderül mit keres, több esélyem van azt megtalálni is, és hamar rá is találok arra a dobozra, amiben feltehetően a kincse lapul. Természetesen mivel nem hazudtam neki szándékaimról, kezébe adom a medált. Szavai nyomán akaratlanul is mosolygok, de hogy azért-e amit mond, vagy mert boldognak látom - még ha egy cseppet sem barátságos szándék miatt -, nem tudnám megmondani, lehet egyszerre a kettő. Egy apró másodpercre félrenézek picit zavartan, miután tekintetét követtem, majd újra őt figyelem továbbra is. Nem nagyon értem a távolodását, de nem adok hangot ennek, láttatni sem láttatom, hogy elgondolkodtat, csupán mondandójára figyelek aztán. Enyhén nevetek, mert hát persze, ki tippelt volna arra, hogy segíteni akar nekik? De most komolyan, én nem. Összefogom magam előtt kezeimet, illetve inkább tördelem őket kissé izgatottan talán? Nem izgatottság ez, de nem is zavaromban teszem, érdekes, inkább csak melléktevékenység a csönd alatt, ami beállt. - Ennyi csak? Össze van írva, hogy mik vannak nálam, ha érdekel.. Ha már téged illet amúgy. - pillogok szinte már-már ártatlanul, másnak nem osztogatnám, de akárhonnan nézem nem én vagyok a jogos tulajdonosa, talán éppen csak annak a medálnak, amit most keresett, mivel apáé volt.. (vagy csak nála) viszont nekem arra sincs szükségem. Persze ha nincs további érdeke itt, nem tartom fel; köszönök majd próbálok még kicsit pakolászni, hogy legyen valami rendféle is lassan, na meg így, hogy fel lettek túrva a dobozok, már tényleg zavar a kupi.
Nem reagáltam, az ő érdekében inkább bóknak vettem, hogy „árad belőlem a kedvesség”. Nem is terveztem körbeugrálni egy tolvajt, már nem azért. Mégis mit gondolt, megdicsérem érte? Jogtalanul voltak nála a koven holmijai. Nagyon is jogtalanul. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd ahogy végre méltóztatott reagálni… felvontam a szemöldökömet. - Mint…? – Szúrósan tekintettem rá, szinte felnyársaltam; de aztán folytatta. Oh. Meglepő fordulat volt, hogy nem okolt végül engem, pedig… ha jobban belegondolunk, engem elítéltek a drága szüleim, s mivel én még rá is tettem néhány lapáttal, érthető volt, hogy rettegtek az elszívóktól. De persze, abba nem gondoltak bele, hogy Ők tettek ilyenné. Milyen szomorú. – Nyugodtan mondhatod. Sőt, gyűlölhetsz is Jace haláláért, az még nem fogja őt visszahozni – A nevét szándékosan hibáztam el újra; ennyire számított nekem, hogy ki ő vagy mi van vele. Azaz volt. Igazából nem érdekelt az egész, maga a nő sem; csak az foglalkoztatott, hogy amiért jöttem, megkaparintsam végre. Bár egy részem… talán örült annak, hogy Rosie nem vet meg engem. Fura volt. - Ez egy bonyolult sztori – Felnevettem, majd megköszörültem a torkomat. – Sajnos nem sikerült időben kinyiffantanom őket, így megszülettek – A fejemet csóváltam. – Egy vámpír béranya méhéből. Ami elég bizarr, nem? – Kérdeztem, bár nem vártam választ rá. Vállat vontam. Elvettem tőle az italt és belekortyoltam, fél kézzel pedig tovább keresgéltem. - Ha azt mondom, tegnapra kell, megoldod? – Nem néztem rá, csak kutakodtam, aztán ott termett és elvette előlem a dobozt. Morrantam, majd összeszűkült szemekkel néztem rá. Nem szóltam semmit; leraktam a poharat, majd figyeltem, hogy mit csinál ezúttal. - Az a doboz él, hogy így simogatod? Titokban egy kiskutya, akit dobozzá változtattál? – Vontam fel a szemöldökömet, majd megcsóváltam a fejemet. Hagytam, hogy gondolkozzon, nem szóltam közbe, ezúttal még csak nem is keresgéltem feleslegesen. Úgy tűnt, tényleg segíteni akar. Figyeltem, hogy lel rá a megfelelő dobozra és keríti nekem elő a medált. A mosolyom kiszélesedett. Ahogy a markomba rakta, elégedetten szemléltem, majd a lányra emeltem a tekintetemet. - Egyelőre csak egy aduásznak a kezembe – A szemeit fürkésztem, majd egy fél pillanatra az ajkaira tévedt a tekintetem. Eszembe jutott Katherine meg a hülyeségei. Elléptem a nőtől, tisztes távolságot felvéve. – Aztán, ha rosszabbra fordulnak a dolgok, egyszerűen felhasználom… nyilván a saját céljaimra. Eszem ágában sincs segíteni annak a két förmedvénynek – Tettem hozzá szinte morogva, majd a medált egyszerűen eltüntettem egy bűbájjal. – Nos, megvan, amit akartam – Közöltem, de még nem mozdultam semerre. Rosiet figyeltem. Azon kattogott az agyam, miért olyan más velem. Nem retteg, nem fél, túlontúl lazán kezeli a jelenlétem, holott két pillanat alatt a pokolra küldhetném. Mégsem menekül előlem. Sőt, segít.
Come on now, who do you?
421 words ◆ crazy ◆ note: ne haragudj a késésért! ◆ credit
Azért az már tényleg furán érint, hogy azt gondolja szó szerint nálam van a csecsebecséje. De legalább akkor gondolhatom, hogy valami apró dolog, nem egy .. könyv talán, vagy ilyesmi. Mondjuk előrébb nem vagyok tőle, az is biztos. Szavaira fújtatok mérgesen, mert felőlem azt keres, és azt talál amit akar, csak ne túrja fel teljesen a cuccaimat. És még fenyeget is, hát a szívemet melengeti minden szava! - Árad belőled a kedvesség..... - morgom halkan, talán hallja talán nem, de ha igen sem érdekel, bár gondolom őt meg az nem érdekli, hogy duzzogok. A testvéremről beszélni meg egy teljesen más téma megint, mert bár már nagyjából elfogadtam, még mindig összeszorul a torkom, ha rá gondolok. Újabb kérdése azonban kiakaszt. - Mi van vele? Mennyit árul el az, hogy Jake-nek Hívták? Múlt időben ... A drága koven megölte őt, mert azt hitték, olyanok leszünk, mint .... - hirtelen elhallgatok. Szomorúan nézek rá, mert vele kiabálok, holott már kismilliószor végigzongoráztam magamban, hogy nem az Ő hibája volt az, ahogy a szülei bántak vele. Így aztán az önnyugtatás nyomán már újra halkabban szólok hozzá, hangom kissé meg-megremeg, de igyekszem gyenge helyett inkább csak .. mérgesnek látszani. - Nem fontos. Megölték, mert féltek, de ne haragudj, nagyon nem lenne fair azt mondani, miattad történt. - kapom el róla pillantásom, de hallani, hogy komolyan gondolom szavaimat. Sosem hibáztattam őt, sokkal inkább a kovent és Joshuát akartam elszámoltatni Kai helyett. Szóval inkább visszafogom a gyász lenyomatait, és a dühömet. Ezek miatt csupán keserédes mosolyt ejtek viccére, de legalább mosoly; könnyemet is egyszerűen csak letörlöm hirtelen, hogy aztán egy nagy levegő kíséretében megpróbáljam elengedni a sérelmeket, legalább amég Kai itt van. - Ne legyél paranoiás, ha nem gondolnám komolyan, hogy odaadom, hagynám, hogy még reggel is a dobozokban legyél nyakig. De .. két iker? Vannak még tagjai a kovennek? - kérdezem már mikor visszaérek a poharakkal, kíváncsian. Na nem mintha ettől meggondolnám magam, csupán új infó, amit érdekesnek találok. Vajon hogy? Tartom is felé az italt, azonban szerencsére mégis elkotyogja, mit is keres. - Óh! - jelzem meglepettségem, de mire mást is mondhatnék, már megint fenyeget, amire már csak laposan nézek, majd egyik szemöldököm felhúzom, hogy tényleg? Már megint? Nemár! - Jó, jó segítek, nyugodj már meg, tegnapra kell? - kérdezem hadarva, és ahelyett, hogy innék az italból, leteszem a legközelebbi polcra, és mire visszafordulok, hirtelen még a levegő is bennakad. - Nee, ne ne, ne, azt .. ne. Abban nincs. Ebben tuti nincs, hidd el. - szinte szaladok a dobozért, hogy aztán magamhoz fogva vegyem el tőle, zaklatottan visszahajtva egyik kezemmel a tetejét. Arrébb viszem, leguggolok és leteszem a földre, mielőtt felállnék, simítok a doboz oldalán, hogy aztán összeszedve magam álljak fel, és menjek vissza Kaihoz. - Várj egy kicsit, hagy gondolkozzak .. - nézek rá, majd a dobozokra, számat is rágom, mert tudom, hogy valahol itt van! Ha nem is ugrik be rögtön a medál, tudom, hogy valami ilyesmi van apa cuccai között. A dobozokra némelyikre csak egy kezdőbetűt firkáltam fel, így körbenézem az előttünk lévőket, hogy melyiken van egy 'M' betű, mert az lesz az amit mi keresünk. Elkezdek benne keresgélni, hogy egy ékszeres dobozban meg is találjam a medált, markomba fogom, és elindulok Kai felé. Elé lépve megfogom egyik kezét, beleteszem a medált, majd ujjait rá is kulcsolom, és felnézek rá. - Elmondod, miért ilyen fontos? Már nálad van, nem tudok elszaladni vele. - kérdezem, végén egy apró mosoly bújik meg szám sarkában; tényleg kíváncsi vagyok, de ettől függetlenül felőlem viheti.
Azért végigmértem a biztonságkedvéért, bár sajnos röntgen szemeim még nekem sem voltak, így akár még rejtegethetett is holmikat magánál. Elmerengtem rajta, majd vállat vontam. - Akkor minden bizonnyal megtalálom, amit keresek. Legalábbis reménykedj benne, hogy így legyen, aranybogaram – Tovább kutakodtam én magam is, nem túlzottan érdekelve, hogy ez őt zavarja. Nyilván engem is bosszantana, ha szétdobálnák a cuccaimat, de hát… én nem is engedek senkit a holmijaim közelébe. Így nem fenyeget semmiféle veszély. A név hallatán szinte a homlokomra csapok. - Ohh, persze! Jake! Már emlékszem – Nem, nem emlékeztem. De nem számított. Annyi volt fix, hogy volt egy testvére, egy ikre. Más információ nem volt fontos az adott helyzetben. – Szóval, mi van vele? Udvariatlanság kikerülni a kérdést, nem mondták még? Fekete pontot kapsz – Csóváltam a fejemet, aztán a visszakérdezésre sóhajtottam. - A 47 évemmel lassan öreg leszek hozzá… csak viccelek – Pillantottam el utána a konyha felé, majd hümmögve túrtam bele egy újabb dobozba. Az ördögnek se találtam semmit, sehol, csak ruhák és felesleges kütyük voltak mindenhol. Miért nincs ráírva ezekre a nyamvadt dobozokra, miben mi van? – Miért mondanék bármit? A végén még meglépsz az értékes ereklyével. Nem mintha a hasznodra lehetne, de két kicsi pöttöm ikernek még jól jöhet – Önelégült mosoly kúszott az ajkaimra. Ha tényleg itt van, amit keresek, akkor olyan előny lesz nálam, amiért Ric bácsi ölni tudna. De nem fog, ha jókor használom fel ezt a kis ütőkártyát… - Egy medál. A koven hivatalos címerével… Joshua hordta mindig a nyakában – Ejtettem ki végül, talán meggondolatlanul a szavakat. Elnéztem a szemem sarkából a nőre, majd elvettem tőle a poharat. – De ha meglógsz vele, kinyírlak – Persze, miután megtaláltam. Belekortyoltam az italba, majd le is raktam valamerre a poharat. – Segíteni akartál, hát segíts. Kerítsd elő, ami kell nekem – Motyogtam, majd egy újabb dobozt nyitottam ki; a lány balszerencséjére a testvére holmijai közt kezdtem el keresgélni, habár ez nekem valójában fel sem tűnt.
- Ch, miért, van jó környék is?! - morgom költői kérdésem orrom alatt, hát aki akar, bárhol megtalál, szóval mindegy a környék.. Ahogy a példa mutatja, még csak most jöttem, de Kai máris tudta, hol keressen! Válaszára vágok egy fancsali-szemtelen grimaszmosolyt, kezdem sértésnek venni, hogy még csak azt sem tudja kihez jött.. de legalább akkor a nevem tudja. A fehérneműimet viszont inkább hagyja békén, mert ott aztán tuti nincs semmi amit keres... - Ez most komoly? - nézek rá, hogy na nemár! Nyilván a rohadt Gemini összes cuccát magamnál tartom, a melltartómban, a bugyimban, meg mindenhova, még a farzsebembe is azt dugtam... miért ne! - Nincs nálam semmid, mármint konkrétan nálam, minden amit elvettem, valahol .... itt van. - közben mutatok körbe a házon, hogy valahol biztos itt van, de amég nem tudom mit keres, nem tudok még csak segíteni sem neki. - Akkor már van valami, amiben hasonlítunk. - felelem különösebben nem szemtelenkedésként, csak úgy megjegyzem a dolgot... Kérdése viszont nagyon is rosszul esik. - Jake. Jake-nek hívták. - felelem halkabban, gyászosan. Pont Kai nem fogja megérteni, milyen érzés mikor elveszíted az ikertestvéred, így nem ragozom a szót. Inkább itallal kínálom, nekem legalábbis szükségem van egyre, az tuti. - Miért? Nem vagy már elég felnőtt hozzá? - kérdezek visza a konyhából, mert ha nincs is semmi se kipakolva, legalább a doboz már ott van, így elő tudok venni két poharat, amikbe töltök, és odaviszem ennek a drága léleknek... ha már kényszervendégem lett. Nyújtom felé, mikor félbeszakítja a mondatot. - Az egy? - nézek is rá, hogy igen?! Hallgatom. Legyünk már előrébb! - Nézd, van itt legalább .... - csóválom fejem tanácstalanul ahogy próbálok számolni - harminc olyan doboz, ami vagy a kovené, vagy apáé, tényleg mindet végig akarod túrni?! Csak mondd el, és essünk túl rajta. - nyögöm végére kicsit elnyűtten, lehetőleg az előtt engedje, hogy segítsek, mielőtt még Jake cuccait kezdené el kipakolni....
Kezdőlap
:<3: 
Egy hümmentésre futotta tőlem a szavaira. Tényleg elég fura nő volt, ebben már egészen biztos voltam. Lényegében hozzám volt visszavezethető a drága testvére halála, mégsem érződött egy csepp gyűlölet sem a részéről és ezt a szavaival is alátámasztotta. Hát jó. Nekem csak könnyebb így, bár az érzelmeit igazán magamba szippantanám, főleg, ami a fájdalmát illeti. A legízletesebb érzelem mindközül. Furcsa, régen a hamburger, most meg az érzelmek táplálnak.
◆ 
