Nem félt. Más esetben már éreztem volna a félelmének az ízét a számban, de most… egyszerűen nem volt semmi. Bosszantó egy nőszemély, annyi szent! - Elég pocsék környéken vettél házat, sweety – A szemeimet forgattam, majd ahogy közelebb lépett hozzám, felvontam az egyik szemöldökömet. Na? Támadsz, szívem? De semmi. Csak a csacsogás. A nők vajon miért szeretnek annyit beszélni, mintha kötelező volna? - Rosalie, hát persze, ki más? Bár a neved tudtam… - Csak azt nem, ki fia, ki borja és miért forgatta fel a családi házunkat. Hm. Michael? Ó, már világos. Az ördögbe. Bár azt eddig is tudtam, hogy ex-Gemini koven tag, de nem hittem, hogy ennyire öhm… „közeli”? Hátrébb léptem tőle, nem foglalkozva túlzottan az információval. Legalábbis látszólagosan nem. Kutakodtam, már a fehérneműs dobozát rámoltam ki, mikor a ruhácskák megmentésére sietett. Szomorúan, lebiggyesztett ajkakkal néztem rá. - Olyan vagy… csak vissza akarom szerezni, ami az enyém. Honnan tudhatnám, hogy nem az egyik melltartódba rejtetted el? Gondolkozz már! Ohh, vagy lehet, ott van nálad?! – Az ő melleire vetettem egy pimasz pillantást, majd felröhögtem. Nem, azért odáig még én sem süllyedek, hogy megmotozzam ott… nem-nem. Sóhajtottam, majd hátrébb léptem és így hallgattam az újabb, értelmetlennek tűnő fecsegését. Hogy nem fogy el a levegője? Ja igen, vámpír… lényegében halott. Miért is kéne neki levegő? - Még szép, hogy nem tudod, mi mire jó… nem voltál valami közkedvelt te sem a kovenben – Vállat vontam. Rémlett egy-két dolog a családjukról. Legalábbis egyszer hallottam apámat beszélni róluk. – Hogy van a testvéred? Johnny? Jackie? Vagy… mit tudom én, hogy hívták – A kérdésére értetlenül húztam össze a szemeimet. Bourbont? - Le akarsz itatni? Hova kerültem?! – A fejemet csóváltam, majd kikerülve ő egy másik dobozhoz léptem. – Felőlem. De előtte sürgősen megmutatod, hol vannak az ellopott kincseid. Nekem csak egy valami kell, a többit megtarthatod, el is égetheted – Ezúttal nem dobáltam semmit a földre a dobozból, csak benne keresgéltem, hátha ráakadok arra, amiért jöttem. – Amit keresek, az egy… - Oh, nem voltam én annyira bolond, hogy kimondjam. Nem bíztam a nőben és simán megléphetett volna a tárggyal, ha ő akad rá hamarabb. Nem-nem. Inkább feltúrom egyedül az összes dobozt!
Kissé tétován kérdezek rá nevére, és bár majdnem biztos vagyok benne, hogy tényleg Ő az, egy pillanatra kisimulnak vonásaim, mert nem tudom mire számítsak, ahogy elnézem őt. - Persze, értem, Kai Parker, oké. - még aprón biccentgetem is fejem, hogy oké, felfogtam, ha ezt szereti, így lesz. Ebből aztán én nem fogok problémát csinálni. - Mert ez az én házam! - közlöm kikérem magamnak hangsúllyal, hát minimum ezért kell magyarázkodnia, ha másért nem is, mert némely holmi valóban őt illetné, be kell látnom .... de hogy még ki is borigatja a dobozaimat! Ezt viszont még végignézem, bár dühösen préselem ajkaim, meg kezeim is összefonom magam előtt, ahogy közelebb lépek hozzá. Ez a düh azonban elillan, és eléggé 'most mivan' grimasszal nézek rá, ahogy megnéz magának. - De szépen tudsz kérdezni. - bököm ki pimaszul. - Rosalie Deveraux vagyok egyébként, de hogy talán tudj hova tenni a buksidban, Michael volt az édesapám. - egészítem ki, mert ha anyuról, vagy rólunk nem is hallott sokat, tuti, hogy apám nevét felismeri. Ahogy újból keresni kezd, csak forgatom szemem, hogy ... miért? Viszont a cérna ott szakad el, mikor a fehérneműs dobozomat kezdi el kifosztani, na ott már kezéhez nyúlok, hogy kivegyem a dobozból, és közé meg a megmentett cuccaim közé préselem magam ahogy felnézek rá. - Nézd. Mióta elintézted a kovent, azóta vannak nálam ezek a cuccok. Minden egyes darabra vigyáztam, és hiába vannak könyvek is, leírásokkal, egy csomó mindenről azt sem tudom mire lenne jó. De vak azért nem vagyok, szóval ha elmondanád mit is keresel, lehet még oda is tudnám adni, mielőtt feltúrsz itt nekem mindent. - nyugodtan ecsetelem neki, elvégre nem akartam soha vele háborút, ami tuti elkezdődne most, ha nem adom neki oda, amit keres. Egyébként sem azért hoztam el ezeket, mert olyan baromi nagy szükségem lett volna rájuk. Egy kis ideig még szemeit nézem, majd elmosolyodom. - Bourbont? - kérdezem kedvesen, hátha kevésbe lesz ilyen ellenséges, ki tudja mi lágyítja meg a szívét... az enyémet a bourbon.
Mondhattam volna, hogy „halálosan komoly”, de nem volt kedvem azonnal lelőni a poént. Aztán megfordult és kedves kis üdvözlésben részesítettem a kis enyves kezű tolvajt. Habár az cseppet kétségbe közé sodort, hogy nem esett kétségbe, nem kezdett el azonnal támadni, meg egyebek. Talán nem ijedt meg eléggé? Nagy kár. Pedig a hírem már elég nagy volt errefelé, mióta meglátogattam a Törpillát és majdnem megöltem. Persze, direkt hagytam életben, hogy a híremet elvigye a díszes kis családnak. De ezek szerint ez a csaj… nos, nem sokat tudhatott rólam. Közelebb léptem hozzá és készültem magamhoz vonni a mágiámmal, mikor kiejtette azt a förmedvény nevemet. Nem véletlenül nem használtam a teljes nevemet, csak a Kai-t. Megrándult egy arcizmom. - Soha többé ne hívj így, értve? Kai vagyok. Kai Parker – Sziszegtem és újból támadtam volna, ha nem tesz fel kérdést. Sóhajtottam. – Nem voltam elég egyértelmű? Loptál. Csak jöttem visszavenni azt, ami engem illet. De miért is magyarázkodok neked? – A szemeimet forgattam, majd néhány dobozt nemes egyszerűséggel felborítottam, hogy a benne levő dolgok kihulljanak belőle. – Mielőtt rossz kezekbe kerül… - Motyogtam magamnak, ahogy a lábammal túrtam szét a földre kiejtett holmikat. Kisebb sóhaj hagyta el a számat, aztán a lányra néztem. És abban a pillanatban beugrott… vagyis ismerősnek véltem az arcát. Összeráncolt szemöldökkel fürkésztem. - Ki a fene vagy? – Egyre gyanúsabb volt, hogy a múltamból emberek bukkantak fel. Nem mintha ez a csaj bármit jelentett volna nekem, mert az arcán kívül semmi más nem rémlett, de… a sors talán gúnyt űz belőlem, hogy rám küld régi arcokat? Nem tart semmiből, hogy kitépjem a szívét, amint odaadja, amiért jöttem. – Nem mintha számítana. Hova tetted a Gemini koven cuccokat? Remélem, ráírtad nagy betűkkel a dobozra, hogy „Ellopott kincsek” vagy ilyesmi. Kezdjünk is hozzá a kincskereséshez – Összecsaptam a két tenyeremet, majd folytattam a dobozokban való kutakodást, hol úgy, hogy kiborítottam, hol pedig csak beletúrtam. Az egyik ruhás doboznál mondjuk megálltam, aztán egy-két ruhaneműt, köztük néhány melltartót és bugyit is a földre dobáltam. – Ehh, minek ennyi? Nem elég az, ami rajtad van? Helypazarlás…
Már tökre lebeszéltem magam arról, hogy tényleg be fog kopogni hozzám valaki, mikor elégedetten fontolgatom, hagyom a pakolást mára. Mégis hallom, hogy valaki megtalálja az ajtómat, és kíváncsian ballagok oda, hogy vajon ki az, mit akar, és legfőképpen miért. Nincsenek még csak normális ismerőseim sem, nemhogy barátaim, szóval nem is gondolok olyanra, hogy valaki szánt szándékkal engem keresne... Kinyitom az ajtót, és .. nincs ott senki. - Ez komoly?! - szólalok meg indulatosan, mielőtt becsapnám az ajtót egyébként saját gondolatom nyomán is, de így meg pláne, hogy valaki mögém kerül. Hirtelen fordulok meg, hogy némileg riadt tekintettel pillantsak vendégemre. Szóhoz sem jutok, csak szűkített szemmel mérem fel az előttem álló alakot, mert szerintem pontosan tudom ki Ő, viszont azért a 'szerintem', mert mégis miért lenne Ő itt? Gondolataim között kalandozva amit reagálni tudok az egy nemleges fejcsóválás kérdésére. Következő kérdésére azonban felelni sem tudok, hiszen máris elhajít, amit panaszos 'aú' követ részemről, hogy aztán összekaparjam magam a földről, a falhoz szorosan maradva. Még mindig értetlenül nézek rá... - Malachai?! - kérdezem végül olyan hanggal, mintha még én sem hinném el, hogy ez jut eszembe.. Nem voltak hozzá a szülei a legjobbak, de attól függetlenül elvétve volt még az otthonukban olyan családi kép, amin Ő is rajta volt, ha éppen nem díszként, akkor eldobozolva, így pontosan tudom, hogy nézett ki az az iker, akire a legkevésbé voltak büszkék. - Mit keresel te itt? - mondják, nem szokás kérdésre kérdéssel felelni, de nem kezdem el magyarázni, hogy az én olvasatomban ez miért is nem tudható be lopásnak... inkább kártérítés!
Szokták mondani, sőt, már-már kőbe vésett monológ, miszerint „mindig van kiskapu”. A mágiában, a halálban, a… bármiben. Mindig van valami olyan opció, amivel a dolgok varázsütésre változnak. Feltehetőleg a jó irányba. Bár ez igencsak… öhm, relatív? Nézőpontok kérdések. Szemszög, látókör, satöbbi. Érdekes látnom és tudnom, hogy Vampire Mommy éppenséggel a megoldást kutatja a kis szerencsétlen ikrek összeolvadásának okán… hamar eljön ám a 22. születésnap, huh? Milyen kár, hogy a Gemini kovenből csak úgy nem lehet kilépni. Illetve biztos, hogy ki lehet, de aki tudja ennek a módját, már nem él. Senki sem él… senki olyan, aki információkkal tudna szolgálni nekik. Még én sem vagyok tisztában azzal, hogy mivel lehetne kikerülni az összeolvadást – de én nem is szándékozom megadni nekik azt az örömöt, hogy odadobom eléjük a megoldást. Sokkal inkább megsemmisítem, hogy soha ne kerülhessenek közel hozzá... A családi örökségek eltűntek, avagy a családi házunk Oregonban teljesen ki volt fosztva. Ebből már sejthető volt, hogy eltűnt néhány olyan értéktárgy is, amire szükségem volt. Oh, és persze, hogy az a fura, Gemini medál is eltűnt… valahogy úgy sejtettem, az fontos családi ereklye. Fontosabb, mint azt a kezdetekben sejteni vélhettem. Azonban ez a másodlagos problémám volt. Elsőnek azt derítettem ki, néhány ügyes varázslattal és kapcsolattal, hogy ki járt a házban. Egy Gemini tag… régi. Régi tag. Kételkedtem benne, hogy boszorkány, hisz akkor halott lett volna már. Élt. Gyaníthatóan vámpírrá változott és ahogy sikerült felkutatnom a hollétét, szembesültem a saját igazammal. Kopogtam ugyan az ajtón, de végül el is tűntem onnan, hogy démoni adottságaimat kihasználva, az ablakon át, füstfelhőként kússzak be a lakásba. A nő mögött váltottam vissza a valódi alakomra. Köhintettem, látva a sok-sok dobozt. - Takaros kis ház… segítsek kipakolni? – Felvontam a szemöldökömet, majd ahogy a nőre néztem, a tekintetem kissé fenyegetővé vált. – Mondd csak, nem mondták még, hogy csúnya dolog lopni? – A képességemmel a falhoz vágtam. Igen, hali, Kai vagyok; sajátos üdvözlési forma, oh, yeah!
Mindig kíváncsi voltam erre a városra, hogy miért is vonzza ennyire a természetfeletti világát. Pár napja jöttem, és mivel nem csak átutazni vágytam, a cuccaimat is magam után hozattam, amik tegnap meg is érkeztek, és szeretnécsre olyan világot sem kell élnem, ahol nehéz lenne megszerezni egy lakást. Szeretem a szépet, és szeretem ha valahol otthonos, szóval temérdeknyi doboz hever szanaszét az előtérben, bár vedéget nem várok, hogy be se lásson a dobozfalaktól miután belépett az ajtón. Egy kis járatot azért pakoltattam köztük, ha nem is tudom ... köszöntő süteményt kapnék egy szomszédtól, amire annyira azért nem számítok, csak a filmekben szokás, tuti! Ragaszkodó vagyok a holmijaimhoz, így rengeteg olyan cuccom van, ami még a családomé volt, öcsémé, vagy ami magához a Gemini kovenhez köt. Meg persze egy rakás olyan doboz, amin apánk neve virít, és bár mindben van lista, feléről azt se tudom mit akar, vagy mire jó, mert büszkébb vagyok én annál, minthogy a koven ügyeivel valaha is foglalkozzak a múlt árnyékát tekintve. Mondjuk mivel a kíváncsiságom még ennél is nagyobb, mikor megtudtam, hogy a kovennek annyi, természetesnek vettem, hogy túlélőként elnézzek abba a házba, ahol a baj forrása élt, maga Joshua Parker.... és az ő kis álcázó bűbája, ami a házat rejtette, de aki tudja mit keres, az meg is találja ugyebár. Szóval onnan is van egy-két cuccom, nevezzen bárki tolvajnak, ez inkább .. nagyvonalú örökség önkezű megszerzése! És kész. Délutánra eljutok odáig, hogy szekciókat pakolok össze a dobozokból, és még ha a késsőbiekben cserés is lesz minden bútor, a nappalit már úgy ahogy berendeztem. Éppen azon jár az eszem, hogy unom az egészet, és elég ennyi bővem nekem a léthez, hallom, hogy valaki kopog. Na ne már, tényleg jönnek a szomszédok? Beszarás! Csodálkozok is rendesen, de a kis alagúton elbattyogok az ajtóig, és kinyitom azt. Vajon kiborít majd, vagy megkedvelem? Hozzávágom amit hoz, vagy elfogadom? Egyáltalán hoz-e valamit, vagy kérni akar .... hát majd kiderül.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Nem félt. Más esetben már éreztem volna a félelmének az ízét a számban, de most… egyszerűen nem volt semmi. Bosszantó egy nőszemély, annyi szent!
