I told you but I know you never listen

Nem vagyok elragadtatva attól, hogy ez a vadidegen vámpír nő itt áll a lakásom előtt és arra kér, hogy engedjem be. Egyáltalán nem voltam felkészülve a mai délután, hogy a természetfeletti életem szó szerint rám töri az ajtót. Igazából erre elég ritkán vagyok felkészülve, tekintve, hogy szint teljes izolációban töltöttem az eddigi életem.
A nőnek túl határozott a kiállása, süt róla, hogy nem fogad el nemet válaszként, nekem pedig amúgy sincsen sok energiám vitába szállni vele. Talán jobban tettem volna, ha normálisan felöltözök, mert valamiért ebben a köntösben nem érzem magam túl felsőbbrendűnek.
Ah, milyen kár, pedig most, hogy így belegondolok nem utasítanék vissza egy sütit.
Megkér, hogy engedjem be. Jaj, egyem meg. Oké, hogy egy hatszáz éves csődtömeg démon vagyok, de azért nem most jöttem le a falvédőről. Maradjon csak meg az a kis távolság kettőnk között, egyáltalán nem kell neki bejönnie a lakásba. Megfordul a fejmben, hogy idehozok egy széket az étkezőből és azon ülve hallgatom végig mit akar nekem mondani. Feszengjen csak nyugodtan odakinn a folyosón.
Biztosan kényelmesebb lenne, de valamiért nem érzem, hogy mindenképp be kellene engednem egy vadidegen vámpírt a lakásomba. Ma nincsen kedvem játszani a hülyét és azt hiszem az energiatartalékaimat egyébként is leszívta az utolsó beszélgetésem Phoenix-el.
De aztán kimondja a varázsszót, és el kell ismernem, hogy ezt a beszélgetést tényleg jobb nem a folyosón megejteni.
Phoenix.
Habár a huszas években elfogyasztottam annyi alkoholt, amitől három felnőt és egy kifejlett ló is a kórházban kötne ki (naponta), az agysejtjeim köszönik szépen rendben vannak.
Tehát nem okoz nagyobb kihívást, rájönnöm, hogy a nő, aki előttem áll nem lehet más csak Addie. *Addie* Nem tehetek róla, vicsor ül ki az arcomra. Be kell vallanom, hogy nem éppen úgy néz ki, ahogy elképzeltem. (Bár ezzel egyidejűleg azt is be kel vallanom, hogy én egy óriási, két lábon járó nyálkás csúszómászónak képzeltem el és meglepően kevesen néznek ki úgy.) Ahhoz képest egészen csinos.
Ez esetben, fáradj beljebb. grimaszolok és utat engedek neki. Nem repesek a boldogságtól, hogy egy idegen vámpír van a lakásomban. Sőt, azt hiszem elképzeléseim is vannak arról, mit akar tőlem.
Becsukom mögötte az ajtót, felemelem az ujjam, hogy egy pillanat és kilépek a konyhába. Van egy üveg skót whiskeym a tizenkilencedik századból. Erre az esetre pont megteszi. Töltök belőle kép pohárba, a sajátomat gyorsan lehúzom, majd újra töltöm a poharam és visszamegyek a nappaliba, ahol hagytam. Felajánlom neki az egyik poharat. (Nem, egyáltalán nem hátsó szándékom, hogy alkohollal lekenyerezem, és akkor majd nem tekeri ki a nyakam. Dehogy.) Van egy olyan érzésem, hogy ehhez a beszélgetéshez szükségünk lesz rá.
Hallgatlak.

idk ❀ WOMAN ❀ kickass ❀  kredit

Alapjáraton nem vagyok szívbajos típus, ez a pár perc várakozás mégis örökkévalóságnak tűnik. Mondjuk így hogy vámpír vagyok igazán nem sietek sehova, de nem is szeretnék hosszú ideig itt dekkolni az ajtó előtt.
Amint nyílik az ajtó én is szóra nyitom a számat, de hirtelen úgy is maradok. A meglepettségtől. Vagyis a sokktól. Vagyis leginkább mindkettőtől. Csak pislogok mint hal a szatyorban ahogy végignézek a velem szemben álló srácon. Persze nem várom el senkitől hogy teljes harci díszben ücsörögjön otthon - ez véleményem szerint csak az én hülye szokásom-, de a lila köntös teljesen kiveri nálam a biztosítékot. Félreértés ne essék, nem a nemi identitásából kifolyólag van a ruhadarabbal problémám, lévén a legjobb barátom egy meleg vámpír. Ez a köntös szimplán csak förtelmes. Egy pillanatra azért elgondolkozok a saját épelméjűségemen is. Idejövök a barátom hatszáz éve elveszett szerelméhez, én mégis az öltözékével vagyok elfoglalva. Gratulálok Adelaide, nagyon ügyes vagy.
-Nos ebben az esetben nem kell aggódnod. Nem vagyok cserkészlány, sütim meg végképp nincs.- mosolyodok el én is, ez a mosoly azonban nem túl őszinte. Értem a humort és sűrűn művelem de van az a helyzet amikor nem szeretem. Persze tudom hogy ha vendégségbe megy valaki akkor illik vinni valamilyen ajándékot de ez nem szokványos vendégség. Másrészt pedig nem vagyok ennyire kedves, egy démonnal meg főleg nem. Mondhatjuk úgyis hogy csak puszta jófejségből vagyok itt.
-Igazán nem akarok bunkó lenni, távol álljék tőlem, de bent nem lenne kényelmesebb?-Egyrészt unalmas lenne itt ácsorogni neki is és nekem is, másrészt a folyosón nem tanácsos ilyen beszélgetést folytatni. Oké hogy legrosszabb esetben is csak a portás hallja, vele meg simán elfelejttetem ami történt, de akkor is. Mosolya ellenére tisztában vagyok vele hogy nincs tőlem elragadtatva, ezért kénytelen vagyok bevetni az aduászomat, ha nem akarom hogy idő előtt kivágjon innen.
-Phoenix miatt vagyok itt. Róla szeretnék veled beszélni.- mondom komoly arckifejezéssel, hangom azonban nem bunkó nem is tolakodó. Úgy érzem nem igazán gondoltam át ezt a dolgot mielőtt idejöttem, és minden nyugalmamra és türelmemre szükségem lesz ha nem akarom hogy ketrecharcba torkolljon a beszélgetés.

300+ words ❖ youtube ❖ note:  ❖ kredit

I told you but I know you never listen

A mai napom konkrétan arról szólt, hogy semmit nem csinálok. De tényleg semmit. Be kellett volna ugyan mennem dolgozni, de nem volt kedvem, ezért nagyon meggyőzően megkértem Vickyt, hogy vegye át a műszakomat. Vicky meg nem mer nekem nemet mondani. Ha jobban belegondolok, semmit nem mer nekem mondani. Szinte még sosem hallottam a lányt beszélni, mindig csak bárgyú tekintettel bólogat nekem. Na mindegy,
A lényeg, hogy délután van és én még mindig egy szál alsógatyában fetrengek a kanapén, és azon tűnődöm vajon melyik valóságshowt nézzem, és milyen pizzát rendeljek. A Kardashianeket már egy kicsit unom, A 90 Day Fiance pedig soha nem is volt jó.
Néha magam is meglepődök milyen könnyen adaptálódtam Atlas életéhez. Démonnak elég szánalmas vagyok, de talán még egy huszonéves felszolgáló srác életével megbirkózom. Nem kellene nagy kihívást jelentenie, azok után, hogy ott az aláírásom az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatán. Igazából Atlas élete csak nyaralás számomra.
A délutáni agyzsibbasztó, félelmetesen emberi rutinomat egy határozott kopogás zavarja meg. Kopogás. Az ajtómon. Az ajtómon, amihez tartozik egy kapucsengő és senkinek nem lenne szabad előtte dekkolnia, anélkül, hogy tudnám, kit várok. Nem véletlenül perkálnak Atlas szülei komoly összegeket, hogy a srác kényelmesen, portaszolgálattal ellátott épületben lakhasson. Nem mintha engem annyira kellene félteni, de akkor is gyanús, hogy valaki csak úgy bekopog.
(Persze lehetne a szomszéd is, de legyünk őszinték, még egyszer se láttam a szomszédom és nem hiszem, hogy éppen ma akarna átjönni egy kiló cukorért.)
A másik dolog, ami sokkal aggasztóbb annál, hogy valaki bekopog az ajtómon, az, hogy ez a valaki egy vámpír. Ezt pedig onnan tudom, hogy nagyjából százötven éve nevetségesen sok pénzt fizettem egy boszorkánynak, hogy megtanítson nekem egy igen egyszerű varázslatot. Én úgy szeretem hívni, hogy „kapucsengő”, pedig biztosan van valami hangzatos neve. Igazából csak az ajtóm fölé festett rúnák, amik színesen izzanak fel attól függően ki áll az ajtó másik oldalén. Most pedig a vámpírok sötétvörösével világít. Nem, kicsit sem elcsépelt dolog a vámpírokat a vörös színnel azonosítani. Na mindegy, elég okos kis varázslat ez és az egyetlen dolog, ami költözik velem életről-életre.
Megfordul a fejemben, hogy esetleg Phoenix áll az ajtó előtt. Végül is, tudja, hol dolgozom, és elég könnyen kiszedné a címem is valamelyik munkatársamból. Nem tudom, hogy örülnék-e, ha Phoenix lenne az, legutóbb nem túl szépen váltunk el.
Magamra kapom az első ruhaszerű darabot, ami a kezem ügyébe kerül, mert mégse nyithatok ajtót egy szál alsógatyában. Mármint nyithatnék, de nem akarok. Atlas lila, bolyhos köntöse biztosan sokkal jobb alternatíva. Belebújok, még a csuklyát is a fejemre húzom, és kinyitom az ajtót.
Egy szőke vámpír áll a másik oldalán, nem túl hívogató tekintettel. Úgy néz ki, mint aki éppen bálba készül, elég nevetségesen festhetek mellette a lila háziköntösömben. Szívesen nevetnék a helyzeten, de valamiért a nő tekintete nem azt súgja, hogy értékelné a humoromat.
Nekidőlök az ajtófélfának és keresztbe teszem a karom – de szigorúan csak az ajtón belül – és áldom az eget, hogy a vámpír nem lépheti át a küszöböt anélkül, hogy beinvitálnám. Nem mintha ne tudnám megvédeni magam egy vámpír ellen, de nincsen kedvem konfliktusba elegyedni.
Ne haragudj, de nem akarok cserkészlány sütiket venni. mosolygok rá. Remélem értékeli a sziporkázó humorom.

idk ❀ WOMAN ❀ kickass ❀  kredit

Idegesen sétálok fel és alá a motelszobában amit bérlünk. Már napok óta nem hagy nyugodni egy gondolat, amit mindig elvetek majd mégis elhatározom magam. Utána természetesen elvetem megint. Igen, napok óta azt tervezgetem hogy meglátogatok egy bizonyos Atlas Waugh nevű srácot, pontosabban a Meneast aki a testébe költözött, és nagyon remélem hogy az informátorom nem téved. Elég nagy pofára esés lenne ha megjelennék és kiderülne hogy mégsem ő az. És hogy miért akarok a lakására menni? Megtehetném hogy besétálok a munkahelyére és ott kérném számon. Ez egyenlő lenne egy önygyilkossági kísérlettel. Nem csak azért mert egy démonról van szó akinek a reakcióját nem lehet előre kiszámítani, rés tulajdonképpen a másik ok is ehhez köthető, hiszen nem szeretnék esetlegesen a nyakunkra szabadítani egy rakás vadászt. Az egyikünk számára sem lenne túl kifizetődő.
Hosszas gondolkodás után elindulok, elviekben Atlasnak már otthon kell lennie a műszak vége után. Még egyszer utoljára végignézek magamon a tükörben: egy gyönyörű vörös ruhát választottam, színben passzoló magassarkú cipővel és rúzzsal. Ennyi erővel divatbemutatóra is indulhatnék, de úgy gondolom hogy ha vendégségbe megy az ember, főleg akkor ha hívatlanul, annak meg kell adni a módját.
Ahogy kilépek az utcára, kellemes esti szellő fújdogál, én mégsem tudom úgy élvezni ahogy alapból tenném. Ideges vagyok, jobban mint amikor első randira készül az ember és azt akarja hogy minden tökéletes legyen. Jelen helyzetben nem várom el hogy minden tökéletes legyen, csak azt remélem hogy tudok majd vele érdemben beszélni és nem gyilkoljuk meg egymást két perc után. Az elég kellemetlen lenne, maximalista lévén pedig nem akarok Phoenixnek csalódást okozni. Igaz ő úgy tudja hogy egy barátnőmmel találkozok. Nem szeretek hazudni neki, de most muszáj volt. Ha elmondom neki hova indulok, ő is jönni akarna, most pedig hideg fejjel kell gondolkoznom és az vele nem menne.
Szinte észre sem veszem és már ott is állok a tömbház előtt. ~Gyerünk Adelaide, szedd össze magad! ~
A portás egyáltalán nem örül nekem, de egy kis igézéssel megoldom hogy beengedjen, és a lakás számát is megtudom tőle. Célirányosan felsietek és megállok az ajtó előtt. Biztos nagyot néztek a lakók hogy ki az a vadállat aki ilyenkor magassarkúban rohangál végig a folyosón, de ez most nem különösebben érdekel. Erősen kísértésbe esek hogy nemes egyszerűséggel rárúgjam az ajtót, ez részemről igazán autentikus lenne, most mégis visszafogom magam és illedelmesen bekopogok, és remélem hogy majd beinvitál mert nincs humorom egész este az ajtóban ácsorogni.

396 words ❖ youtube ❖ note: kultúrált vagyok, nem rugdalózok  :roll:  ❖ kredit