Álomháború
felcsendülő dallamok


"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You saw light in me when
all I saw was darkness
Isaac Lestrange
Alapítóadmin
Larissa Blackwell
Társadmin
Reagan Blair
Társadmin
A pokol kapuja

itt nyílik
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill

We're broken souls
in the darkness
Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
It always seems impossible
until it’s done
Statisztika
Ennyien vagyunk
Szorgos íróink
A hónap posztolói

20 Hozzászólások - 22%
14 Hozzászólások - 16%
9 Hozzászólások - 10%
9 Hozzászólások - 10%
8 Hozzászólások - 9%
8 Hozzászólások - 9%
7 Hozzászólások - 8%
5 Hozzászólások - 6%
5 Hozzászólások - 6%
4 Hozzászólások - 4%

Share
 
Amelia Morgenstern
Let's go out in flames so everyone knows who we are
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásAmelia Morgenstern EmptyCsüt. Ápr. 02, 2020 3:04 pm

Amelia Morgenstern
Love is the most powerful emotion and that makes it the most dangerous.

CMRo.gif
Becenév:
Amy
Titulus:
The Nemesis
Születési hely, dátum:
New Orleans, 1983. december 17.
Faj:
Vadász
Rang:
Ötök testvérisége vezető
Beállítottság:
Heteroszexuális
Play by:
Caity Lotz

Átváltozás:
A Wallace kard jó pár hete kezdett el kísérteni álmaimban, erre jobban és jobban arra ösztökélve, hogy Denverbe menjek. Nem fűlött a fogam ehhez, eszem ágában sem volt a szüleim gyilkosai után való nyomozást fébleszakítani, az álmok egy idő után azonban túlságosan intenzívvé váltak, egyáltalán nem hagyva nyugtot nekem. Így hát kénytelen voltam Denverbe menni, ahol végül megtudtam mindent a testvériségről, a kardról, és hogy most én is már a Vezetők egyike vagyok. S ennek következtében én is szert tettem egy különleges képességre. Időmanipuláció. Képes vagyok az időt lelassítani, aminek első sorban a csatákban veszem hasznát, hogy kikerüljem a halálos sérüléseket. Eddig egy percnél hosszabb időt képtelen voltam az uralmam alá hajtani, ha megpróbáltam, elkezdett vérezni az orrom, a tudtomra adva, hogy a szervezetem nem bír el többet. Emellett egymás után talán kétszer tudom csak alkamazni, utána szükségem van pihenésre, hogy regenerálódjak. Ha nem teszek így, az megint csak ugyanazzal a következménnyel járna, mint ha egy percnél hosszabb időt szándékoznék lelassítani. Egyelőre meg vagyok békélve ennyivel, ám közben folyamatosan ezdem magam, hogy képes legyek többet is elbírni. Elvégre, soha nem lehet tudni, mikor lesz szükség a képességemre.
Család:
Vadászcsaládba születtem, mind anya, mind apa vámpírok gyilkolását űzte hivatásként. Habár szüleim nem feltétlenül szánták nekem is ezt a sorsot, engem már kislány koromban vonzott a csillogó acél, s amíg mások papás-mamásdit játszottak, addig én vadásznak képzeltem magamat, előszöeretettel lóbálva az éles fegyvereket a levegőben, azt játszva, hogy halomra ölöm a vámpírokat. Talán ez volt az oka, amiért végül anyáék fiatalon elkezdtek okítgatni az alapokra, vagy az abbéli félelmük, hogy esetleg nem tudom megvédeni magamat egy vámpírral szemben, ha a szükség így hozná.
Gyermekkorom boldogsága azonban 13 éves koromban ért véget, amikor vámpír, vagy vámpírok csoportja lemészárolta a szüleimet kegyetlenül a saját házunkban. Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy ez hogyan volt lehetséges, hiszen anyáék soha nem invitálták volna be őket, ám a későbbi nyomozásaim során tudomásomra jutott, hogy a házunk soha nem a mi nevünkön volt, hanem egy másik személyén. Anyáék célja ezzel az volt, hogy ha velük valaha is történne valami, én továbbra is biztonságban legyek házunk falai között. Mielőtt azonban rájuk támadtak volna, a vámpírok megölték azt a nőt, akinek a nevén volt az otthonunk, ezt követően pedig nem esett nehezükre a szüleim életére törni meglepetésszerűen.
Szüleim halála után pedig teljesen magamra maradtam. Nem ismertem a többi rokonomat, nem tartottuk senkivel a kapcsolatot, így szinte biztos voltam abban, hogy árvaházba vagy valamilyen nevelőotthonba kerülök, ha Isaac nem rukkolt volna elő egy zseniálisnak hitt tervvel, miszerint majd ők magukhoz vesznek. Nem tudom, hogy a fiúnak mit kellett megtennie azért, hogy az apját rávegye, fogadjon gyámságot felettem, de ő megtartotta az ígéretét, én pedig egy második családra leltem. Sokáig koloncnak éreztem magamat, kívülállónak, oda nem valónak, de rövidesen feloldódtam, és ténylegesen otthonként kezdtem tekintetni az új környezetemre.
Egy évvel később megint minden megváltozott, amikor Isaac-kel botor módon megpróbáltunk megölni egy erős vámpírt, akinek még napfény gyűrűje is volt. Fiatalok voltunk és naivak, de tettünknek meglettek a következményei: én majdnem meghaltam, Isaac pedig lelépett, itt hagyott engem az apjával, se szó, se beszéd. Nem volt hová mennem, és rettegtem attól, hogy egyedül legyek az utcán, talán csak ez a félelmem és még friss traumám tartott vissza attól, hogy Isaac után eredjek. Többször megfordult a fejemben, hogy megkeressem, hogy beszéljek vele, az évek azonban teltek, én pedig soha nem váltottam be néma ígéreteimet.
Mindig azt mondom, hogy a vámpír vadászat a foglalkozásom, azonban jártam egyetemre, bármilyen meglepő is legyen. Gimi után elköltöztem a nevelőapámtól, nem éreztem helyesnek, hogy szinte felnőttként is egy olyan férfi nyakán lógjak, akihez még csak a vér sem köt. Azóta nem jártam otthon, habár néhány kósza gondolatom mindig visszatalál oda. Talán olyan három évvel ezelőtt bukkantam először a szüleim gyilkosához vezető nyomra. Gondolkodás nélkül indultam útnak, s habár azóta se jártam sikerrel, nem adtam fel a reményt, hogy a bűnösök nyomára bukkanok egyszer.

Ez az én történetem
It's only been a lifetime

07a7b57ac7d400ce0a7ac67dee773b2e.gif
Tudtam, hogy hol vagyok. Felismertem a krémszínű falakat, a faburkolatú padlón heverő szőnyeget, melyet kiskoromban oly sokszor összegyűrtem hancúrozásaim során. Hallottam a csilingelő nevetésemet, mely önfeledett volt még és vidám. Hallottam, ahogy apám velem mulatott, miközben én mindent megtettem azért, hogy bohóckodásommal fokozzam a jó kedvét. Hallottam anyát is, ahogy éppen megszidott, amiért megint felgyűrtem a szőnyegünket, de hangjában nem volt semmi él vagy harag, mely arról árulkodott volna, hogy zokon vette csintalanságomat.
Láttam magam előtt az egész jelenetet. Lényem egy részét, melyet évekkel ezelőtt mélyre temettem magamban, megmelengette ez az emlék. Azt a részemet, mely el akarta engedni az összes valaha ért sérelmet és fájdalmat, hagyni, hogy a víz simára koptassa őket, hagyni, hogy a szél belekapjon, mint lehullott levelekbe földön, s elvigye őket elérhetetlenül messzire. Abban a részemben élt tovább a rakoncátlan nyolc éves kislány, aki imádott szülei éles fegyvereivel játszani, és aki megannyiszor vágta meg magát, miközben vadászosdit játszott. Az a részem szeretett volna békére és szeretetre lelni, elengedni a bosszút, a gyilkolást, a véremet felpezsdítő csatákat. Szinte éreztem, ahogy belesajdul a szívem a vágyakozásba, szememet égették a soha el nem hullajtott könnyek. Ám hiába sóvárogtam nyugalomra, egy átlagos életre, párnák közt öregen halni meg szerető családom körében, nem adhattam meg magamat ezeknek az érzéseknek. A felhőtlen gyermekkor, mikor még nem nehezedtek vállamra az élet által tanított kemény leckék, véget ért, túlságosan is hamar, s minden eltelt év egyre jobban megkeményített. Felkészített arra az útra, amit választottam; arra az útra, amely nem tűri a kegyelmet és kedvességet, miket régebben oly nagy erénynek tartottam; arra az útra, mely vérrel és acéllal van kikövezve.
Lehunytam szemeimet, elűzve elmémből a boldog gyermekkor képét, majd nagyot szippantva a levegőből megszabadultam a szívemet elgyengíteni szándékozó érzésektől, a halvány mosolytól, mely végig ott bujkált a szám sarkában, mely kitörni akart belőlem. El akart tántorítani a célomtól, én pedig tudtam, ha egyetlen pillanatra is megingok, minden, amit eddig felépítettem magamban, szilánkjaira törik, én pedig ott maradok megtörten, életem romjai között, célt és reményt nem ismerve.
Gyermekkorom boldog időszaka helyett felidéztem magamban azt a sötét éjszakát, mely mindent megváltoztatott az életemben: amikor elvették tőlem a szüleimet. Tizenhárom éves lehettem. Akkoriban iskola után mindig sokáig szórakoztam legjobb barátommal, Isaac-kel, hol kergetőztünk vagy bújócskáztunk, hol pedig a réten kiterülve osztottuk meg egymással legféltettebb titkainkat és álmainkat, miközben a Nap vörös színekbe bújtatta az ég alját, és a csillagok lassan alakot öltöttek a messzi égbolton. Aznap este is sötétedett már, mikor elbúcsúzva a fiútól haza indultam. Tudtam, hogy anyáék már aggódtak értem, mint ahogy mindig tenni szokták, amikor elfelejtettem nekik szólni arról, hogy mikor érek haza. Szinte láttam is a fejemben szigorú arcukat, hallottam, ahogy anya éles nyelvével zúdítja rám aggodalma szülte szidását, miközben apa a háta mögött néz rám, igyekezve szigorúnak látszani, felelősségteljes felnőtt ábrázatot mutatva, de a szemei csillogásából és a szájában megbúvó mosolyából tudtam, hogy ő soha nem lenne képes rám haragudni. Ezért hát ajkamba harapva fojtottam magamba a kitörni készülő nevetésemet mindig, miközben igyekeztem bűnbánó arccal tekinteni anyára.
Akarva-akaratlanul is mosolyra görbültek ajkaim, ahogy felfelé caplattam a házunkhoz vezető meredek utcán. Amikor látótávolságba került a házunk, futni kezdtem, izgatottan várva, hogy elmesélhessem nekik mindazt, ami a mai nap folyamán történt velem. Ahogy azonban közeledtem az otthonom felé, sötét árnyként tekeredett körém egy baljós érzés. Az arcomon virító széles mosoly nem hervadt ugyan le teljesen, de óvatossá vált. Ahogy a hold árnyékot vetett a házunkra, tudtam, hogy valami borzalmas történt. Titkon reménykedtem abban, hogy mindez csak egy rossz álom, hogy csak az én legsötétebb félelmeimet vetíti előre az éjszaka sötétje. Ezért sem akartam jókedvemből alább adni, féltem, akkor végképp eluralkodna rajtam a pánik. Lassítottam lépteimen, nyugtalanul közeledve az épület felé, az utolsó pár métert azonban ismét futva tettem meg. Távolról is láttam a bejárati ajtót, melyet akkora erővel tört be valaki, hogy az már csak a zsanérjain lógott. Minden óvatosságomat sutba vágva futottam, ahogy tellett tőlem. Nem érdekelt a lábam sajgása az emelkedőn való felkaptatás miatt, sem az oldalam szúrása. Agyam hátsó zugában megfogant egy gondolat, mely elővigyázatosságra intett, ám a szüleim iránt érzett aggodalom elnyomta ezt a hangot. Arrébb löktem az ajtó maradványait, amik hangos koppanással értek földet, miután a lendületem levitte a helyéről. A küszöböt átlépve azonban egyből megtorpantam, lábaim mintha földbe gyökereztek volna. A szívem hevesebben vert a félelem és adrenalin együttes hatásától, miközben kitágult szemekkel nagyokat lélegeztem. Újból és újból végigfuttattam tekintetemet az elém táruló látványon. Az összedöntögetett és zúzott bútorok még magukon őrizték a csata nyomait, ám képtelen voltam felfogni mindennek a jelentését. Vagy csak nem akartam elhinni, hogy amit látok, az valóban megtörtént. Remegő ajkakkal kísérletet tettem a lábam előre mozdításában, de mintha mindenemet egy láthatatlan súly húzta volna le. A napfényben eddig mindig barátságosan csillogó krémszínű falakat vér piszkította be több helyen is. A padlón elterülő karmazsin cseppek valakinek a ház belsejébe való menekülési útvonalát mutatta. Feltámadt bennem egy pillanatra a remény apró szikrája, hogy a szüleim talán még életben lehetnek, csak megsebesültek, így hát gondolkodás nélkül előrelódultam. Követtem a padlón a vértócsákat, melyek végül anyáék hálószobájához vezettek. És akkor megpillantottam őket. A felismerhetetlenségig elcsúfítva, testük szétdarabolva, ám mielőtt akár egyetlen sikoly is kiszökhetett volna a számon, epe tolult a torkomba, és a fal tövébe kiadtam a gyomrom tartalmát, miközben a könnyeim megállíthatatlanul záporozni kezdtek szemeimből. Tudtam, hogy nem segíthetek már rajtuk, hogy már senki sem segíthet rajtuk.
Még ennyi év után is tisztán láttam magam előtt azt a képet, melyet az idő sem volt képes kitörölni emlékeimből. Sokszor kívántam, bárcsak felejthetném el mindazt, ami velem történt, hiányzott a boldogító tudatlanság, ám ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy jobb emlékezni, mintsem felejteni. Emlékezni mindarra, ami olyanná formált, amilyen most vagyok, erőssé, határozottá, rettenthetetlenné. Nem telt el úgy nap, hogy ne emlékeztem volna vissza szüleim gyengéd mosolyára, szerető ölelésükre, vagy arra az estére, amikor mindez semmivé lett. Szánt szándékkal idéztem magam elé azokat a rettenetes képeket, hogy soha ne feledjem, honnan jövök, s hová tartok. Segített megacélozni akaratomat, miközben újból és újból megújítottam kimondatlan ígéretemet: megtalálom a gyilkosaikat, és végzek velük. Legyen akár egy vámpír, vagy egy tucat, írmagjuk sem marad, amint bosszúm utoléri őket. Ezért váltam vadásszá, ez volt az egyetlen cél, mely tizenhárom éves korom óta szemeim előtt lebegett. Megfogadtam, hogy nem számít, hány vámpírt kell felkutatnom és megölnöm, nem pihenek, amíg meg nem bosszultam a halálukat, ha már megmenteni nem tudtam őket.
Kisimítottam arcvonásaimat, és mélyet lélegezve elengedtem a bosszú gondolatát, kiűztem az emlékképeket az elmémből, elengedtem a haragomat, hogy csendessé és nyugodttá váljak, mint a tó vize. Tudtam, hogy csupán az a kard játszadozott tudatommal, mint ahogy tette azt az utóbbi hetekben minden éjszaka. Meg akart vajon törni, esetleg el akarhatott tántorítani célomtól azáltal, hogy eszembe juttatta rég eltemetett boldog emlékeimet? Vagy csak feltérképezni kívánta tudatalattim, tesztelni, mennyire erős az elhatározásom, elhivatottságom? Képtelen lettem volna megmondani, ám kétség sem fért ahhoz, hogy ennél jóval több kell a megtörésemhez. Bármi is volt ennek a kardnak a szándéka, mely hívott magához, nem tudott betörni. Sem most, sem máskor.
Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, a kard mintha megérezte volna, s helyszínt váltva egy újabb emléket tárt elém. A vakítóan napsütötte rét közepén állva magasadott fölénk a vámpír. Meg akartuk ölni Isaac-kel, ő lett volna az első megtett lépés a valódi vadásszá válásunk ösvényén. Ám fiatalok voltunk és tapasztalatlanok, a vámpír pedig ereje teljében volt. Szánakozó, leereszkedő pillantással illetett minket, de a szemei elárulták, hogy mennyire szomjazik a vérünkre, hogy nem érdekli, két piszkos kölyköt kell megölnie. De mi nem is számítottunk kegyelemre tőle, sőt. Biztosak voltunk abban, hogy győzedelmeskedhetünk a férfi felett, elvégre olyan keményen edzettünk! Naivan azt hittük, készen állunk már az éles harcra, vérünk fakasztására.
Szemem sarkából Isaac-re pillantottam, aki viszonozva tekintetemet kezeivel mutatta titkos jeleink egyikét, melyeket a közös gyakorlatozások során fejlesztettünk ki, maximalizálva a csapatmunkákat. Meg voltunk győződve arról, hogy azokat a pillantásokat csak mi értjük meg, hogy ezzel ki tudjuk cselezni az ellenséget. Talán így is volt, talán csak buta ábránd volt az egész. Mozdulatainkból a vámpír mindenesetre nyitott könyvként olvasott, s mi próbálkozhattunk bármilyen formációval vagy támadással, ő látta mindet előre, és könnyűszerrel védte ki csapásainkat. Untatta felesleges próbálkozásaink meg nem szűnő zápora, ezt nem győzte tudtunkra is adni. Ám csak még jobban feltüzelt minket gúnyos szavaival, s még mikor már teljesen elfáradtunk is, hangját hallva újra és újra erőre kaptunk, valamilyen láthatatlan forrásból táplálkozva önmagunkban.
Mindentudó pillantást cseréltünk Isaac-kel, majd amíg ő egyesen rontott neki a vámpírnak, én jobbra kezdtem el futni, megpróbálva a férfi mögé kerülni, amíg Isaac lekötötte a figyelmét. Tudtam, hogy mi fog következni, láttam a hibát a taktikánkban, a tizennégy éves azonban nem rendelkezett még mindazzal a tudással és tapasztalattal, melyre később szert tesz. Az ő szemei előtt csak a vámpír halála lebegett, szájában a győzelem íze terjengett. A következő pillanatban azonban a férfi megragadta Isaac torkát. Az erek erőteljesen dagadtak ki a karján, s csúfondáros mosollyal méricskélte Isaac egyre liluló arcát. Ismét megjelent előttem szüleim vérbe fagyott képe, megcsonkított testük, és tudtam, nem fogom hagyni, hogy ismét elvegyék tőlem valamelyik szerettemet. Agyamra vörös düh ereszkedett, úgy rontottam neki teljes erőből a vámpírnak. Rövid kardom a kezemben volt, arra akartam nyársra tűzni a vámpír szívét. Nem volt a legelőnyösebb a helyzetem a tiszta és könnyű szúráshoz, de ez egy pillanatig se tántorított el. Elkiáltottam magam, majd elrugaszkodva a földtől felugrottam, és készültem, hogy bevigyem a halálos döfést a vámpír hátán keresztül. Ekkor, elengedve Isaac-et, felém fordult, majd mielőtt pengém célba érhetett volna, ő könnyű szerrel kilépett a támadásom alól. Kardom mélyen a földbe szúródott csak, de engem ez nem keserített el, ösztönösen készültem kirántani azt belőle, lendíteni a következő támadásra, ám a vámpír megragadta csuklómat, és csonttörő erővel megszorította. Hallottam a csont reccsenését, fájdalomkiáltásomtól zengett az erdő, s habár csillagokat láttam mindenhol, a tűz nem aludt ki bennem. Emeltem a lábamat egy rúgásra, megpróbálva kiszabadítani magamat a férfi fogságából, de ő persze látta, hogy mire készülök, s mielőtt akár egy ujjamat is megmozdíthattam volna, már sebesen repültem is hátrafele, el a csatatértől. Még láttam magam előtt a vámpír kegyetlen vigyorát, Isaac-et négykézláb állni előtte, majd a következő pillanatban nekicsapódtam egy fának. A fejem hangos koccanással ütődött neki a törzs kemény kérgének. A fájdalom egy pillanatra olyan élesen hasított testembe, hogy nem éreztem semmi mást, nem tudtam gondolni semmi másra. Utolsó gondolataim is még Isaac körül forogtak, aggódtam a fogadott bátyám épségéért, nem számítottam arra, hogy egyedül képes lenne végezni a vámpírral, ha már ketten ilyen csúfos kudarcot vallottunk, de nem volt semmi, amit tehettem volna, a következő pillanatban ugyanis elnyelt a sötétség.
Hirtelen lángra kapott dühöm felperzselte az elém vetülő emlékek árnyait, hangos ordítás tört fel torkomból, mely végleg eloszlatta a múlt kísérteteit. Elegem volt a kard játszmájából, mert tudtam, mit akart elérni azáltal, hogy ezt a jelenetet tárta elém. Sokáig haragudtam Isaac-re, amikor megtudtam az apjától, hogy lelépett, engem pedig ott hagyott az erdőben, egyedül, védtelenül, veszélynek kitéve. Az árulása talán még a szüleim elvesztésénél is élesebb sebet ejtett lelkemen, ám az idő képes volt ezt befoltozni, enyhíteni a fájdalmon, mikor idősebb fejjel már jobban átláttam a miérteket. Már rég nem hibáztattam a férfit a múltbéli hibáiért, nálam talán senki sem tudta jobban, milyen nehéz élete volt az apja mellett. Még miután eltűnt, akkor is sokáig hallgattam az apja állandó zsörtölődését a fia kapcsán, ahogy minden bajáért őt okolta. Hittem Isaacben, tudtam, hogy soha nem hagyott volna magamra, ha ne lett volna rá nyomós oka.
- Mutasd magad, álnok kard, ahelyett, hogy múltammal kísértenél! – kiáltottam torkom szakadtából, belesűrítve minden fájdalmamat és dühömet, melyeket a régi sebek feltépése hozott elő belőlem ismét. El akartam pusztítani ezt a kardot, vagy legyen bármi az, mely játékteret készített a saját emlékeimből, s engem zárt oda álmomban. Ez az én fejem volt, az én múltam, és nem voltam hajlandó hagyni, hogy bárki vagy bármi átvegye az uralmat felette.
Szinte pillanatok alatt eltűnt a napsütötte rét zöld pázsitjával. A nappali kék ég kezdett besötétülni, eleinte azt hittem, újabb emlékképpé fog formálódni, s azzal együtt az égbolt is csillagos lesz, mint azon az éjszakán, ám az est hamar olyan sötétté vált, hogy semmilyen égitestet nem lehetett már kivenni rajta. A zöld fű helyét pedig víz vette át, mintha egy hatalmas tó vett volna körbe. Nem merültem a mélybe, szilárdan álltam a tükrén, miközben érzékeltem periférikus látásommal, ahogy a hátam mögött fénylik valami. Nem olyan erősséggel, mint ahogy a déli nap tűz, inkább mintha a hold fénye ölelte volna körbe azt a részt. Lassan fordultam meg, nem tudva, mire számítsak, nem tudva, mi fogad majd a hátam mögött. Izmaimat befeszítettem, érzékeimet kiélesítettem, ugrásra készen álltam. Nem hittem volna, hogy bármilyen támadás ért volna itt, de az évek belém nevelték az ösztönös óvatosságot, amikor ismeretlennel áll szemben az ember. Amikor azonban megpillantottam a kardot, nem lepődtem meg, inkább megkönnyebbültem. Határozott léptekkel szeltem át a köztünk lévő pár méter távolságot. Végre valahára véget akartam vetni ennek a talán már több is mint egy hete tartó rémálomnak, és visszatérni a vadászatokkal teli életemhez, szüleim gyilkosa után kutatva. Az acélon visszatükröződött a tó felszíne, majd ahogy egyre közeledtem, a bakancsom is. Nem pazaroltam az időmet megfontoltságra, vagy alapos tervezgetésre, nemes egyszerűséggel megragadtam a kard markolatját, és kihúztam a tóból.
Hirtelen pattantak fel szemeim, ahogy kitörtem álmom csapdájából. Hangosan dübörgött a szívem a mellkasomban, én magam is verejtékben fürödtem az emlékképek utóhatásaként, ám ezúttal nem rémületet éreztem, mint az előző alkalmakkal. Nem tudom, hogy honnan, de már tudtam, hova kellett mennem. Hogy mit akart az a kard tőlem. Nem akartam félbeszakítani a szüleim gyilkosa után való nyomozást, de a kard addig nem hagyott volna békén, míg nem teljesítem a parancsát, ehhez kétség sem fért. Nem volt pazarolni való időm. Felpattantam az ágyból, megráztam magamat kicsit, hogy elűzzem tagjaimból az álom maradékát. Felkaptam a mindig indulásra készen álló hátizsákomat, magamra cibáltam bakancsomat és egy kabátot, majd abban a ruhában, amiben elaludtam, s ébredtem, kirohantam a kis motelből, egyenesen az éjszakába. Gondolkodás nélkül indultam meg, mintha egy láthatatlan erő hajtott volna előre. Nem tudtam, mi fog történni, hogy mire számítsak majd utam végén, egyedül azt tudtam, hogy a kard hívott magához. És nekem Denverbe kellett mennem.

but tonight you're a stranger or some silhouette



Amelia Morgenstern
Ötök testvérisége vezetõ
mágiával rendelkezõ vadász
Amelia Morgenstern Tumblr_o68aptiAMH1ua1ifyo2_250
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
Léptek száma :
1

Amelia Morgenstern Empty
TémanyitásAmelia Morgenstern EmptyKedd Május 19, 2020 10:24 pm

Gratulálunk, elfogadva
It's only been a lifetime

My 'sister'

Drága Amy! Amelia Morgenstern 2566525366

Először is... nagyon örülök, hogy végre megérkeztél közénk! Másodszor pedig... egek. Nehéz felfognom ép ésszel, miszerint életben vagy. Talán nem is lesz egyszerű feldolgoznom, ha... ha végül találkozunk. Hiszen sosem tettem túl magam a gyávaságomon, azon, hogy egyszerűen ott hagytalak. Bár én úgy hiszem, halott vagy... de pont ezért lesz egyben még fájóbb az egész, hiszen ezek szerint valóban, minden értelemben cserben hagytalak Téged. Sajnálom.  Amelia Morgenstern 3007160773 Nem tudom, meg tudsz-e valaha bocsátani nekem... nem mintha megérdemelném.
Mégis jó lesz újra... együtt dolgozni, nem? Vagy valami olyasmi. Egy lettél te is a vezetők közül, ami öröm az ürömben, hiszen épp most veszítettük el az egyik vezetőt... Hazelt. De az élet megy tovább, nem igaz? Amelia Morgenstern 3739568389
A történetedet illetően... ismertem. Együtt töltöttük a gyerekkorunkat, szinte tényleg a testvéremmé váltál ezáltal, így a legtöbb dolgot tudom rólad. Csak azt nem, hogy mi történt veled, miután leléptem. Azért remélem, apám téged nem bántott...
Egy szó, mint száz, köszönöm, hogy jöttél és ne haragudj a késésért, de ezennel el vagy fogadva! Azt, hogy miként csatlakozol hozzánk, az Ötökhöz, még kitaláljuk, hisz volt rá ötlet, de addig nem tudom, tudok-e várni.  Amelia Morgenstern 2453766849


Foglalózz, kedves és gyere...! Amelia Morgenstern 897538487






Isaac Lestrange
Ötök testvérisége vezetõ
mágiával rendelkezõ vadász
Amelia Morgenstern E903005db3541ed51ca063a4189e06ef
Az aktív résztvevő
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
Keresem :
Léptek száma :
131

Amelia Morgenstern Empty
 

Amelia Morgenstern

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal