Edzésről robogok haza, de csak két percem van, hogy átöltözzek. A „haza” fogalmat elég lazán használom. Amennyire otthonosnak lehet nevezni egy szürke, beton kollégiumi szobát, ahol mindeneden osztozkodnod kell. Nem volt időm lezuhanyozni az uszodában, úgyhogy úgy próbálom megzabolázni a klórszagú, összegubancolódott hajam, hogy egy rózsaszín hajgumival fogom össze. Nem elég hosszú, hogy ez tényleg sikerülne, de egy fodrász már igazán rám férne. Nevetséges látványt nyújthatok.
Kivételesen üresen találom a szobát, amit nem bánok, mert így zavartalanul vetkőzhetek ki a ruháimból és dobálhatom szanaszét az ágyon. Nehezen lehetne ennél nagyobb kuplerájt csinálni és már előre rettegek a hétvégére tervezett nagytakarítástól. Sokat segítene, ha nem egyedül az enyém lenne az egész, de már régen feladtam, hogy a szobatársam megpróbáljam rávenni a rendrakásra. Finn úgy nőtt fel, hogy mindent elintéztek helyette a szobalányok és teljesen természetesnek veszi, hogy fetrenghet az ágyon miközben én megpróbálom felmosni a retket körülötte. Néha azt hiszem, hogy ha nem lennék már régen belefulladt volna a mocsokba. De nem, valószínűleg a szülei küldtek volna neki egy takarító személyzetet…
Éppen egy tisztá(nak tűnő) farmer próbálok magamra rángatni, amikor megcsörren a telefonom. Meg sem nézem, ki keres, csak felkapom és a vállam és a fülem közé szorítom.
Ro! Nagyszerű hírem van! A barátnőm az, akivel tizenöt éves korunk óta vagyunk együtt. Nem köszön, nem kérdezi meg, hogy vagyok, csak sipít a fülembe, amit más körülmények között nem bánnék, de most igazán nem érek rá.
Szia bébi, mondd mik a jó híreid. próbálok a hangomra erőltetni egy kis kíváncsiságot, de sokkal jobban leköt, hogy találjak egy pólót, aminek még nincsen döglött állat szaga. Remek, mosnom is kell majd. Végül Finn ágyán találok egy Mötley Crüe pólót, ami szinte egész biztosan az övé, de nem érdekel, mert nekem amúgy is jobban áll.
Emlékszel, meséltem, hogy megpályázom a Fullbright ösztöndíjat? Egy fél évre? A te egyetemeden? Belenézek a tükörbe és nem is tűnök teljesen visszataszítónak. Azt hiszem, megtartom ezt a pólót, nem mintha Finn nem vehetne magának húsz másikat.
Aha, rémlik valami. igazából fogalmam sincsen miről beszél. Felkapom a laborköpenyem a szék támlájáról és bele gyűröm a hátizsákomba. Rosszul vagyok azoktól a diákoktól, akik köpenyben mennek órára, mintha mutogatnák magukat az egész campusnak, hogy ők bizony valami felsőbbrendű lények, mert ők ORVOSOK lesznek. A fele nem tudja megkülönböztetni a hasnyálmirigyet az epétől…
Képzeld, megkaptam! Megkaptam az ösztöndíjat Roman, a következő félévet én is New Orleansban kezdem! Öt centire a fülemtől kell tartanom a telefont, hogy ne szakítsa át a dobhártyám az örömködése.
Ez tényleg remek hír! Tudod már hol fogsz lakni? Kinyitom a hűtőt, azzal a céllal, hogy megeszem azt a fél narancsot, amit reggeliről hagytam. Meg sem kellene lepődnöm, hogy nincs már ott. Ha azt akarom, hogy a kajám ne tűnjön el varázslatosan, valószínűleg le kellene lakatolnom a hűtőt. Sóhajtva csukom be és keserűen elfogadom, hogy ma üres gyomorral megyek az egyetemre.
Arra gondoltam kereshetnénk valami lakást. Akkor te is megszabadulnál attól a tapló szobatársadtól. Még ha meg is engedhetném magamnak, hogy lakást béreljek, és nem kényszerülnék arra, hogy a sportösztöndíjam által finanszírozott koliban lakjak, akkor sem hiszem, hogy össze akarnék vele költözni. A gondolattól, hogy egy nővel lakok, akinek a haja mindenhol ott van és a fürdőben tele van a polc a különböző furcsa női pampucaival, kiráz a hideg. Tamponok, ember, fúj…
Aha, hát majd még gondolkozok rajta. Ez mintha kicsit vissza venne a lelkesedéséből.
Ha nem akarsz velem lakni, akkor… kezdni, de félbe szakítom.
Nem erről van szó, csak most rohannom kell anatómiára. De örülök neked, tényleg, remek lesz ha te is itt leszel! Ezek után próbálom rövidre fogni a beszélgetést és már a lépcsőn robogok lefelé, amikor végre sikerül letennem.
Nem mintha nem hiányozna, hogy minden nap találkozunk, de az elmúlt két évben, mióta egy óceán választ el minket rengeteg minden változott. Ijesztő számomra a gondolat, hogy a barátnőm része legyen az itteni életemnek. (Még kósza ötletként sem jut eszembe, hogy esetleg nem kellene minden héten összefeküdnöm a határozottan hímnemű szobatársammal, mert talán az lehet minden problémám forrása. Nem, ezt a dolgot mélyen elnyomom a tudatomban, mert nem fér össze a magamról kialakított képpel.)
Már a campus másik felén tartok, amikor eszembe jut, hogy el kellene mennem bevásárolni, ha ma szeretnék vacsorázni valamit. Eléggé hó végén vagyunk már, és nekem nem sok bevételem van, így nem hiszem, hogy a pénztárcám megengedheti magának, hogy rendeljek vacsorát. Annyival egyszerűbb lenne, ha nem nekem kellene gondoskodnom arról is, hogy a milliomos szobatársam ne haljon éhen. Nem először jut eszembe, hogy vajon miért lakik egy ilyen lepukkant kollégiumban, de nem fecsérlek túl sok időt a gondolatra, mert közben megérkezem az ismerős, formalin szagot árasztó laborba.