"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
So maybe I'm a masochist I try to run but I don't wanna ever leave Till the walls are going up In smoke with all our memories
Vágtam egy grimaszt, ahogy kifejtette, számára milyen íze van a véremnek, vagyis, úgy általánosan a vérnek. Fémes ízű eperlekvár? Ez közel sem hangzott finomnak, nem értettem, hogyan tudja meginni, illetve, miképp tud ezen élni. A kérdésre azonnal bólintottam. - Igen, fogalmazhatunk úgyis, hogy eltiltalak. Itt vagyok én, nem elég? – Kérdeztem, talán gyengédebben is, mint eredetileg terveztem. Észrevettem, hogy az ajkaimat bámulta néhány pillanatig, de aztán az, hogy a lábaim nem akartak megtartani, elvonta a figyelmemet. - Szóval most bűntudatból megengeded, hogy a helyemen aludjak? – Elmosolyodtam halványan, de ahogy felkapott a karjaiba, meglepődtem. Nem éreztem jól magam, az igaz, ki is mondtam, de nem gondoltam, hogy ennyire megváltozik a viselkedése Winnek. Törődött velem és ez furcsa volt, újszerű és őszintén? Szívet melengető. Valamiért túlságosan is az volt. Odabújtam kissé hozzá, szinte öntudatlanul is bújtam a férfihoz, miközben lehunytam a szemeimet. Nem állítottam meg, úgy vitt be a szobába, ahogy akart; a gyorsaságtól a hideg is kirázott kissé. Aztán lerakott az ágyra, így lassan elengedtem őt és ránéztem, még mindig bágyadtan. Cirógatni kezdett, amitől enyhén szólva zavarba is jöttem. Talán el is vörösödtem kicsit. - Aludj velem. Mármint… így biztos, hogy épségben marad a város és az összes vérbank, ha magam mellett tudhatlak – Felnevettem röviden, majd odébb húzódtam, ezzel helyet adva a férfinak. Át sem gondoltam az egészet, csak azt akartam, hogy lefeküdjön mellém minél előbb. Nem akartam, hogy elmenjen és ki tudja, mit csináljon. Bár igaz, nem örültem, mikor beállított, de… azt hiszem, a vérveszteség és ez az egész elvette az eszemet. Ha mellém feküdt, akkor némileg hozzá is értem, majd a fejemet a vállának döntöttem.
"You should do something stupid. I'm stupid. Do me."
- Kicsit inkább olyan, mint a folyékony fém, amit elkevernek eperlekvárral. - Valószínűleg költőinek szánta a kérdést, de nem akartam, hogy sztereotípiák maradjanak a fejében a vámpírokról. Persze mások nevében nem tudtam nyilatkozni, de számomra egyáltalán nem érződött édesnek, sokkal inkább... Gyümölcsösnek. Oké, ez valószínűleg tényleg szubjektív volt. - Most komolyan el akarsz tiltani a kedvenc szórakozásomtól? - morrantam rosszallón. Élveztem azt az életet, amit eddig engedett nekem, a kavarást, az idegeneket, az adrenalinnal átitatott éjszakákat. Szándékosan kerültem, hogy belőle igyak, ez igaz, de még ha el is fogadtam volna, hogy vérbankommá álljon elő, akkor sem akartam lemondani a többi élvezetről. Egy idő után unalmassá vált volna a vére. Persze valami azt súgta bennem, nem igazán vágynék másra, ha átadná magát nekem... De ezt a gondolatot elég hamar elhessegettem. Azt még nem igazán értettem meg, hogy amit ő teherként könyvelt el számomra, az nekem szórakozás volt. - Nem tudom, kicsit azért még aggaszt - tettem hozzá évődve. Megszoktam, hogy mindenféléért könyörög nekem John, de hogy most a vérével is megitatott... Nem gondoltam, hogy ez túlságosan egészséges mentalitás lenne a számára. Tekintetem egyből a szájára tapadt, ahogy a nyelve egy pillanatra előbukkant az ajkai közül, és igazán nehezemre esett félrenézni onnan. Újfajta vágy ébredt bennem, hasonlóan erős, mint az iménti éhségem, mégis teljesen más jellegű. - Nos, igen, az még azelőtt volt, hogy kierőszakoltad, hogy lecsapoljalak... - somolyogtam, és fogalmam sem volt róla, miért suttogtam, de a hangerőm ösztönösen idomult az övéhez. Éreztem rajta, mennyire gyenge, ahogyan azt is, hogy remegnek a lábai, így néhány lépés után, a vallomásával egy időben a térdei alá nyúltam és ölbe vettem. - Nemsokára jobb lesz, csak hunyd le a szemed. - duruzsoltam a füléhez közel, egyet még igazítva rajta a karomban, és ha engedelmeskedett nekem és becsukta a szemét, egyetlen szívdobbanás alatt a hálószobába suhantam vele. Ha nem akarta, akkor lépésben indultam meg, hogy ne kavarjam fel a gyomrát még jobban a vámpírsebességemmel. Így vagy úgy, de gyengéden letettem az ágyára és a derekára húztam a takarót. Furcsa volt nekem gondoskodnom róla, nem igazán szoktam hozzá, hogy magamon kívül bárkivel is törődjek, ezért eléggé esetlennek éreztem magam. Lassan az ágy mellé guggoltam, John fejéhez, és anélkül, hogy átgondoltam volna, mit csinálok, cirógatni kezdtem az arcát, ujjaim hegyével félresimogattam a homlokába lógó hajfürtöket. - Aludj egyet, John. Ígérem, nem döntöm romba addig a várost. Itt maradok... - sejtettem, milyen sokat aggódik értem 0-24, ezért is szerettem volna megnyugtatni azt illetően, hogy most az egyszer nem kell féltenie. Nem megyek sehova mellőle, ezért nyugodtan kipihenheti magát.
So maybe I'm a masochist I try to run but I don't wanna ever leave Till the walls are going up In smoke with all our memories
Majdnem elkapott a hányinger, ahogy leerőszakoltam néhány kortyot a véréből. Undorító volt és egyáltalán nem az ízlésemnek megfelelő. Csodálkoztam, hogy a vámpírok… bár nem kellett volna. Ők erre voltak beállítva, nekik a vér volt a normális táplálék. Ettől még barbár volt, de ételnek számított. Nekik. Próbáltam nem reagálni a nevetésre, hanem csak kortyolni még néhányat a véréből, majd lassan el is szakadtam a csuklójától. Még mindig émelyegtem, szédültem és rosszul éreztem magamat, de legalább a nyakamon levő seb elkezdett begyógyulni. - Miért, számodra mégis milyen íze van? Mint a méznek? – Tettem fel a költői kérdést, amire tényleg nem vártam választ. Aztán újabbat nyeltem. Lassan helyreállt a légzésem, nem kapkodtam úgy a levegőt, mint néhány perce. - Nem mondod…? – Egy halvány mosoly azért az arcomra vetült, aztán a továbbiakra összehúztam a szemöldökömet. – Megegyeztünk, Win. Nem fogsz mások vérén élősködni, kockáztatva a karriered, a lebukást… itt vagyok én, az istenit már – A kezére csúsztattam az enyémet és gyengéden megszorítottam. Nem értettem, miért nem hajlandó elfogadni a segítségem, miért nem akarja, hogy vele együtt cipeljem ezt a terhet. A titkának súlya már így is a vállamat nyomta, nem zavart volna, ha plusz egy dolgot kell rejtegetnem mások elől. – Win… nem hiszem, hogy bármelyik vértasak így könyörögne neked, hogy igyál belőle, szóval… inkább hálásnak kéne lenned – Tettem hozzá halkabban, majd lassan visszahúztam a kezemet tőle. Figyeltem, ahogy feláll, aztán a kezére pillantottam. Nem volt erőm még felállni, de nem hagyott választási lehetőséget, így megfogtam a kezét és talpra álltam a segítségével. A közelsége lesokkolt. Túl közel volt és túl intim volt, ahogy átfogta a derekamat. A lélegzetem is elakadt néhány pillanatra, majd megnyaltam a számat. - Úgy volt, te alszol a szobámban… - Suttogtam, majd lassan megkapaszkodtam a karjában. Remegtek a lábaim, talán azért, mert még nem jöttem teljesen helyre, vagy talán egészen más miatt, magam sem tudtam. Erőtlennek éreztem magam nagyon, ebben az egyben voltam csak biztos. A homlokomat végül a férfi vállának döntöttem, miközben lehunytam a szemeimet. – Nem érzem jól magam, Win… - Suttogtam halk, erőtlen hangon.
"You should do something stupid. I'm stupid. Do me."
Természetes emberi reakció volt részéről az ellenkezés, erre a második ivászatom után jöttem rá. Az elsőnél még én is undorodtam, elképzelni sem tudtam, hogy leerőszakoljam a torkomon ezt az undorító, krémes valamit... Aztán rájöttem, hogy ízlik, és arra is, mennyire kívánok minden egyes kortyot. A második alkalommal már a világ legtermészetesebb és legfinomabb nedvének tűnt, és valahol ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok már ember, sem pedig emberi. Semmi nem maradt belőlem abból, ami azzá tett volna. John, hála az égnek, még az volt, még ösztönösen iszonyodott a véremtől, és ez megkönnyebbüléssel töltött el, halványan elmosolyodtam. Persze nem hagytam, hogy ellenkezzen, a csuklómhoz kényszerítettem a fejét. - Még jó. Bajban lennénk, ha a véremre szomjaznál. - Lágy, erőtlen nevetés szakadt fel belőlem felette, mely el is némult, ahogy végre inni kezdett. Aggódva figyeltem, gondoskodtam róla, hogy eleget igyon és reménykedtem benne, hogy a véremtől kellően jól lesz majd. Nem mintha nem csináltam volna korábban végig ezt a procedúrát több száz, talán ezer másikkal, John mégis különleges volt. Érte igazán aggódtam, és ez a hangomon, a viselkedésemen is tükröződött. - Ez mutatja, hogy ember vagy. Vámpírként nem tudsz elképzelni a vérnél finomabbat. - Vállat vontam, mintha hétköznapi dolgokról beszélgetnénk, pedig bántott a kettőnk közti különbség. Nem akartam szörnyeteggé válni. Nem akartam mások vérén táplálkozni. Ha lehetett volna, visszacsináltam volna az egészet, hogy újra olyan legyek, mint régen. - Biztos? Elég rosszul festesz - ugrattam, de aztán a visszakérdezésre csak bólintottam egyet. Én miért ne lennék? Tele a pocak, jön a kajakóma... Vagy mi. Valójában nem igazán voltam álmos, sőt, éberebbnek éreztem magam, mint valaha. - Sajnálom, hogy le kell törnöm a lelkesedésed, de ez volt az utolsó ilyen köztünk. Valahogy dolgozd fel. - Megjátszott drámaisággal mosolyogtam rá, próbálván éreztetni vele, hogy komolyan gondoltam. Amit tettünk - és nem hittem volna, hogy ezt valaha én fogom gondolni -, veszélyes volt. Túl sok minden forgott kockán, márpedig John életével nem akartam hazárdírozni. Legközelebb oda kell figyelnem az éhségemre, ha ő is mellettem van. Eddig olyan jól bírtam... Miért most kellett elbuknom? Kézfejemmel megtöröltem a számat, elégedetlenül morrantam. - Megmosakszom. Nem akarom összekoszolni a párnáid... - Bármilyen kényelmesen is ültem a férfin, feltápászkodtam és a falnak támaszkodva lenyúltam érte. Kérés nélkül felsegítettem, talpra húztam, egészen közel léptem, átfogva a derekát. - Neked viszont irány az ágy... - El akartam kísérni a szobájába. Még nem tűnt teljesen frissnek és száz százalékosnak, ezért meg akartam róla győződni, hogy épségben vízszintesbe kerül, mielőtt elmentem volna rendbe szedni magam.
So maybe I'm a masochist I try to run but I don't wanna ever leave Till the walls are going up In smoke with all our memories
Nem volt ínyemre a durvasága, viszont egyáltalán nem lepődtem meg rajta. A vámpír ösztönei késztették ezekre a dolgokra, az agresszívabb viselkedésre. Persze, ettől még nem volt kellemes, sőt, fájt, de ez a pár perc megérte a kockázatot. Így talán megmenthettem egy vadidegen életét, akit Win elkapott volna az éjszaka közepén. Ahogy gyengédebbre váltott, kicsit megkönnyebbültem, de továbbra is kapaszkodtam a derekában, a ruháját összegyűrve. Hagytam, hogy a földre csússzunk, bár így túlontúl közel került hozzám Win, amit nyilván betudtam annak, hogy éhes volt és vonzotta a vérem. Azonban magamban reménykedtem, hogy lassan megelégszik ennyivel, hisz már eléggé legyengített ez az egész. A levegőt kapkodtam, aztán szédülni kezdtem. Aztán elszakadt a nyakamtól. Nem néztem fel, egyelőre nem voltam rá képes, csak igyekeztem összeszedni magamat. Akkor pillantottam fel, megviselt, bágyadt ábrázattal, mikor visszahajolt, így meg is illetődtem kicsit. Éreztem, hogy lenyalja a vért a nyakamról. Nagyot nyeltem. Láttam, hogy megharapja a csuklóját és értetlenül néztem rá, aztán megragadta a tarkómat. Ekkor már tudtam, mire akar kérni. - Ez undorító… Win… - Suttogásra voltam csak képes. – Én… nem vagyok vámpír… hogy a véredből… igyak – Szaggatottan beszéltem, aztán mégis a számhoz tolta a kezét. Akárhogyan próbáltam volna ellenkezni, tudtam, hogy nincs elég erőm hozzá. Winre emeltem a tekintetemet, majd megadón sóhajtottam. Először csak lenyaltam a csuklójáról a kibuggyanó vért. Kirázott a hideg a fémes íztől. Viszont éreztem a hatását, még ennek a pár cseppnek is, szóval ittam egy keveset a véréből. - Nem tudom, hogy vagy erre képes… ez a fémes, vas íz… nem tartozik a kedvenc koktéljaim közé – Jegyeztem meg egy halvány mosollyal. Ahogy megcsuklott a hangja, meglepődtem. Talán le is dermedtem pár pillanatra. Az ismeretségünk alatt talán egyszer sem láttam ennyire őszintének, vagyis… hogy ennyire őszintén aggódott volna értem. Meglepett. Ahogyan az is, hogy a combomon ült. De ez zavart a legkevésbé jelenleg. - Megmaradok – A szemeit fürkésztem, majd feltűnt, hogy a kezeim még mindig a derekán pihennek, így lassan visszahúztam azokat. – És te? – Továbbra sem éreztem magam száz százalékosan, de nem akartam, hogy hibáztassa magát vagy hogy megbánja, ami történt. – Ha repetáznál… akkor legalább hagyj időt nekem reggelig – Megböktem az oldalát játékosan.
"You should do something stupid. I'm stupid. Do me."
Pedig kapni fog, magamban már eldöntöttem. Holnap reggelre megemelem a fizetését legalább egy nullával attól függően, mennyire leszek másnapos. Nem tudtam, hogyan máshogy mondhatnám azt, "köszönöm". A hálának ezt az egyetlen módját ismertem, és a pénzt szórni amúgy is könnyebb volt, mint szocializálódni, szembenézni a saját érzelmeimmel vagy másokéval. Most azonban a holnap még nagyon távolinak tűnt, abban sem voltam biztos, eljön egyáltalán valaha és mégis mit hoz magával. Durva voltam és türelmetlen. Tudat alatt talán abban bíztam, ha kellemetlen élményként könyveli el, soha többé nem fog előhozakodni ezzel újra. Mégis, ahogy elkezdtem inni belőle és átadtam magam az ösztöneimnek, úgy lazultam el kissé. Egyrészt a közelsége, az íze, az illata, a szívdobogása elbódított, másrészt utáltam, hogy fájdalmat okozok neki, ezért gyengédebbre vettem. Szégyelltem magam. John ellenben csak nem bírt nyugton maradni, úgyhogy elengedtem a karját és a nyaka másik oldalára simítottam, így stabilizáltam, hogy ne ficegjen. Nem akartam jobban megsebezni, mint amennyire muszáj volt. A vére végigszáguldott a testemen, forróságot hozott magával mindenütt; vagy talán nem is a vére, hanem ő maga, ahogy egy szál alsóban volt. Még a farmeremen keresztül is éreztem... Igyekeztem kiverni a fejemből a gondolatot és az ivásra koncentrálni. Lassan lejjebb csúsztam vele a fal mentén, ahogy a nevemet suttogta. Tudtam, hogy lassan idő van, mégsem szakadtam el közben a nyakától, leültettem a földre. Két térdem közé fogtam a combját, felette térdeltem és csak arra gondoltam, mennyire nem akarom elengedni, milyen jól esik ez a közelség. Életem végéig el tudtam volna viselni... Csakhogy az enyémet sokkal hosszabbra írták, mint az övét, úgyhogy egy utolsó korttyal végül eltéptem magam a nyakától, levegőért kaptam. Az államról csöpögött a vére, a nyakából ömlő bíbor láttán bűntudatosan összeszorult a gyomrom. Visszahajoltam hozzá és lenyaltam a nyakáról a cseppeket, aztán sietve felharaptam a csuklómon a bőrt és megragadtam John tarkóját. - Mindjárt jobb lesz... - A csuklómhoz irányítottam a fejét. A vérének illata és a látvány még mindig vonzott, de már ellen tudtam állni neki. Nem hagytam, hogy elhúzódjon, a szájához toltam a kezem. - Igyál! Elállítja a vérzést. - Az emberek számára nyilván undorítónak tűnt az ilyesmi, mégis muszáj volt meggyógyítanom Johnt. Addig nem nyugodtam, míg egy kicsit nem ivott a véremből. Utána sem engedtem el egyből, lassan húztam csak vissza a kezem a tarkójáról, letöröltem vele a számról a vérét, de valójában csak jobban elkentem. - Jól... Jól vagy? - Tőlem szokatlan módon elcsuklott a hangom, így köszörülnöm kellett rajta és megismételnem a kérdést. Lejjebb ereszkedtem, a combjára ültem, így figyeltem őt aggódva, és közben szörnyen éreztem magam, amiért ennyire élveztem ezt az egészet...
So maybe I'm a masochist I try to run but I don't wanna ever leave Till the walls are going up In smoke with all our memories
Nem örültem, mikor Larissát hozta szóba. Szembementem az elveivel és falaztam Winnek is sok esetben. Például abban, hogy annak ellenére, amit az a nő kért, még mindig emberek vérét vette. - Ne most beszéljünk az erkölcsről, Winston, mert nem csak én szegek szabályokat, hanem te napi szinten teszed ezt. A különbség csak az, hogy csatlakozok – Őrültség. Tudtam jól, hogy az, de mégis, inkább az én véremet vegye, mint bárki másét. Nem akartam, hogy lebukjon vagy olyan szituációt idézzen elő, amit már nem lehet szavakkal megmagyarázni és eltussolni. - Ó, Istenem, Winston! Nem mész sehová. Megmondtam – Az útját álltam. Hülye lettem volna elengedni így. Meg amúgy is. Annyira felelőtlen és meggondolatlan volt, hogy ideje volt a kezembe venni az irányítást. Nem szaladgálhatott kénye-kedve szerint az utcán, habzó szájjal, hogy neki vér kell. Elment az esze?! Nem engedhettem el. - Nem fogom megbánni – Magamat győzködtem ezzel a határozott kijelentéssel, nem is őt. Nem tudtam, megbánom-e. Nem akartam megbánni. Segíteni akartam, sőt, könnyíteni az életünkön, bármennyire is volt veszélyes. Ahogy megragadta a vállamat és végül a falnak döntött, nagyot nyeltem. A szívem azonnal gyorsabb tempóra kapcsolt. Talán nem gondoltam át ezt eléggé, ugye? Összepréseltem az ajkaimat, miközben őt figyeltem. Az eltorzult önmagát. A vámpírt. Egy pillanatra visszaidéződött bennem a legelső alkalom és elfogott a félelem, de hamar eloszlattam. Nem szabadott erre gondolnom. Bíznom kellett a férfiban. – Nem is kell… - Suttogtam a szavakra. Újabbat nyeltem. A derekára csúsztattam a kezemet és ráfogtam gyengéden, mintegy kapaszkodóként. Hagytam, hogy lejjebb tolja rólam a köntöst. Aztán a felkaromnál fogva szorított a falhoz. Egy kicsit fájt a szorítása, de tudtam, hogy ez semmi ahhoz képest, amit majd később fogok érezni a nyakamnál, a fogai által. Elengedtem a derekát, teljesen lecsúszott a testem mellé mindkét karom. El akartam lazítani magamat. Nem akartam feszengeni, mert tudtam, hogy annál rosszabb lesz ez az egész. A tekintetét tűrtem és egy pillanatra még el is mosolyodtam, mintha csak azt üzenném: „Rajta, csináld!”. Aztán a nyakamra tapadt. Még volt időm némileg oldalra dönti a fejem, mielőtt a bőrömbe mélyesztette a fogait. Nem tagadom, fájt, ahogy átszakította a bőrömet. Beharaptam az alsó ajkamat, lehunytam a szemeimet. Aztán, ahogy hozzám simult, úgy karoltam át a derekát és kapaszkodtam meg benne. Éreztem, hogy minél többet ivott belőlem, annál gyengébbé váltam. Megmoccantam kicsit, így valószínűleg a foga megint felsértette a bőrömet. Felszisszentem, de nem húzódtam el tőle. Próbáltam csendben maradni és elviselni, bármit is tesz velem. Hosszú perceknek tűnő másodpercek után kezdtem kapkodni a levegőt. Gyengültem, egyre jobban. Halkan a férfi nevét suttogtam, de ennél többre nem voltam képes.
"You should do something stupid. I'm stupid. Do me."
- Épp, hogy megvédelek, te...! - Nem fejeztem azonban be, mert a hiedelemmel ellentétben Johnnak igenis volt annyi tekintélye velem szemben, hogy ne akarjam leidiótázni. Elharaptam inkább a végét és csak felindultan rámeredtem. Akkor és ott nehéz lett volna megmondani, kettőnk közül melyikünk volt a makacsabb. Próbáltam meglátni a logikát az ötlete mögött, ám egyre csak az ellenérvek jutottak eszembe, a múltbéli tapasztalataim, amik mind azt súgták, hogy ez nagyon is rossz ötlet. A fejemet csóváltam nemlegesen. - Ugye tudod, hogy ez illegális? Ha a nővérem rájönne, joga lenne karóra tűzni a fejem. Nem használhatok embereket vérbankként. - Ez volt az első igazából, amivel kezdte a viszontlátást, már ha azt nem számoljuk annak, hogy megpróbálta belém állítani a kardját. Az egyetlen kikötés, amit hozott, hogy nem táplálkozhattam emberek véréből, amit... Jó, hát amiről nem tudott, az nem fájt, nem? És egyébként is más volt alkalmanként inni valakiből, mint amit John ajánlott fel. És attól még, mert én nem fogadtam szót a nővéremnek, neki szót kellett volna. - Oké, akkor elmegyek inkább. Keresek valakit, aztán visszajövök. - léptem volna, de az utamban állt, és nem tudtam úgy megkerülni, hogy ne kerüljek közben közelebb hozzá. Ezt el akartam kerülni, mert jelenleg attól féltem, bármelyik pillanatban rám vetheti magát, csak hogy meggyőzzön. Ez nevetséges volt. A vámpír rettegett az ember közelségétől? A továbbiakra csak felmorrantam, de hogy az ötletét helytelenítettem továbbra is, vagy csak a becenév nem tetszett, azt nem részleteztem. Tudnia kellett volna, hogy ha elvesztem a fejem, nincs esélye velem szemben. Egy vámpír erejét nem hasonlíthatta a sajátjához; se magamban, se benne nem bíztam. Ahogy megsimította a karomat, ránéztem végül. Eddig kiutat keresgéltem, próbáltam olyan útvonalat találni, amin elhagyhatom a házat anélkül, hogy esélye lenne megállítani; most viszont őt kezdtem el fürkészni. Az érintése alatt forrósodni kezdett a karom, mintha maga lett volna a bőrömet égető napfény. - Meg fogjuk bánni. Én egész biztosan. - mormogtam, inkább csak magamat próbáltam rávenni arra, hogy lökjem félre és hagyjam itt a fenébe. Az utcán könnyen találhattam volna bárki mást. Amúgy sem értettem, miért akart átélni valamit újra, amiben egyszer már majdnem... Megragadtam mindkét vállát és szemmel alig követhető mozdulattal fordítottam egyet magunkon, a falhoz döntöttem. Az erek jobban kirajzolódtak a szemem körül, de már nem próbáltam meg uralkodni a külsőmön, sem az ösztöneimen. - Ezt nem számolom fel túlóradíjként. - közöltem, bár nem hittem, hogy a plusz pénzre hajtott volna. Azt mondta, barátomként akart segíteni... Ezt valahogy nehéz volt elhinnem. Az alsógatyáimat sem szívesen rakta sorba, akkor a véréből miért adott volna önként? Tele voltam kételyekkel, de hát megpróbáltam lebeszélni. Ahogy mondta, felnőttek voltunk; innentől rajta állt az egész. Megfogtam a köntösét a nyaka két oldalán és egyetlen mozdulattal lerántottam a válláról. Nem akartam összevérezni, úgyhogy a könyökéig letűrtem, aztán a felkarjánál fogva ismét nekiszorítottam a falnak. Nem mintha ellenkezést várhattam volna, vagy nehezemre esett volna célozni, de azt akartam, hogy nyugton maradjon. Eszeveszettül dobolt valami a fülemben, és nem voltam biztos benne, melyikünk idegességét éreztem, én ugyanis teljesen az voltam. Hol őt figyeltem, hol a nyakát, aztán amint előbbit már nem bírtam tovább nézni, lehunytam a szemem és átadtam magam az ösztöneimnek: fejem megdöntve, éhesen tapadtam a nyakára, fogaim átszaggatták rajta a bőrt, ahogy inni kezdtem. Közelebb simultam Johnhoz, nem is nagyon kellett a karját fognom, mert szinte egész testemmel hozzápréseltem a falhoz, ahogy mohón kortyoltam belőle. A vére sokkal édesebb volt, mint amire emlékeztem, az extázis szétrobbant a bensőmben, ott bizsergett az ereimben. Minden korábbi ivászatom olcsó másolatnak tűnt hozzá képest, úgyhogy lassan átkaroltam a derekát, a karjaimba fogva magamhoz szorítottam, így ittam belőle.
So maybe I'm a masochist I try to run but I don't wanna ever leave Till the walls are going up In smoke with all our memories
Nem csak gyerekes és önző volt, hanem még makacs is. Amit a fejébe tett, arról nehezen lehetett lebeszélni, még az ész érvek sem hatottak rá az esetek többségében. Valahogy sejthető volt, hogy most is egy ilyen esetbe sétálunk bele, de muszáj volt megpróbálnom jobb belátásra bírni. Hisz az nem lett volna megoldás, ha egész éjszaka gyötrődik az éhségtől – annál nagyobb lett volna ennek a visszhangja, ha vadállat módjára támad rá valakire, mert annyira elveszíti az önkontrollt. Nem akartam megvárni ezt, hogy takaríthassak utána képletesen és átvitt értelemben egyaránt. A dolgok elébe szándékoztam menni, bármi áron. - Win, ne makacskodj már, az Isten szerelmére! – Gyerekkoromban hittem a felsőbb hatalomban, de ez akkor foszlott teljesen semmivé, mikor kiderült, hogy az árnyvilág létezik. Valahogy nehezen fért össze számomra a kettő, így hát azóta bátran a számra vettem Istent, úgy, ahogyan azelőtt sohasem. Egyébként sem tanúsította soha azt, hogy tényleg létezne. - Ne taszítsd el az egyetlen embert, aki mindig melletted van, oké? – Visszamorogtam rá. Lehet, hogy elhúzódott, kitépte az ujjaim szorításából magát, de ettől függetlenül kimondtam azt, ami a fejemben volt. Az egyetlen megoldást, az egyetlen járható utat, amink volt. Nem lepett meg azonban, hogy lesokkoltam vele. Tudtam, hogy nem fog örömében ugrálni az ötletemtől. Ez kölcsönös volt: én sem ugráltam lelkesen az ő hülyeségei miatt. A szemeimet forgattam a magyarázatát hallván, bár az a „más” szócska azért szöget vert a fejemben. Felvontam a szemöldökömet. - Más? Édesebb, vagy rosszabb? – Szusszantam. – Nem a vérminőség a legnagyobb problémánk, hanem az, hogy nem juthatsz akármikor vérhez, ha nincs egy két lábon járó vérbank melletted – A szemeit fürkésztem. Folytatta az ellenkezést és én magam is emlékeztem arra a napra, mikor ivott belőlem. Féltem tőle, rettegtem; mert nem tudtam, mi ő és miért teszi. De azóta leküzdöttem a félelmemet vele kapcsolatban. Tudtam, hogy alapvetően a légynek sem tudna ártani, de a vámpír ösztönök már benne éltek és igen, néha elhatalmasodott rajta. Nem örültem neki, nem is veregettem hátba érte, de ez ellen nehéz lett volna küzdenie. Pont, mint most. A vérem után sóvárgott, amit meg is akartam adni neki. – Ha a közelemben vagy, mi…? Mi történik akkor, Win? Akarod a vérem? Most ajánlottam fel, nem? – Komolyan fürkésztem. – Felnőtt emberek vagyunk. Illetve te… te vámpír, de a lényeg az, hogy eléggé felnőttek vagyunk egy ilyen döntéshez. Ezt nem csak a karrieredért teszem, hanem mint a barátod is – Reméltem, hogy ezzel meggyőzöm, de valahol tudtam, miszerint nem így lesz. - Kurvákat nem hozok ide neked, azt elfelejtheted – Kissé a hangomat is megemeltem. Nem értettem, miért könnyebb egy prosti véréből innia, mintsem az enyémből. – Tudom, hogy le fogsz állni, Winston. Az, ami első alkalommal történt, pont azért történt úgy, mert az volt a legelső… le fogsz tudni állni. Ha nem, akkor legfeljebb tökön rúglak – A szám szélén ott bujkált egy halvány mosoly. Nem titkolt szándékom volt ugyanis oldani a hangulatot, mert láttam rajta, hogy teljesen befeszült az ötletemtől és a ténytől, hogy felajánlottam neki a vérem. – Gyerünk, Winie. Ne kéresd magad, mikor mindketten tudjuk, hogy éhes vagy – Közelebb léptem hozzá és gyengéden megsimítottam a karját, ezzel magamat is meglepve. Tulajdonképpen miért is erőltettem ennyire ezt az egészet…? Még számomra is rejtély volt.
"You should do something stupid. I'm stupid. Do me."
Még ha fel is tűnt, hogy valami furcsa a válaszában, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Ahogy azt vártam, belement abba, hogy holnap is itt maradjak, így már most elégedetten gondoltam arra, milyen jót fogok pihenni. Itt biztosan nem keresne senki, sem újságíró, sem rajongó, úgyhogy kihasználhattam az időt arra, hogy alaposan kipihenjem magam. John úgyis azt mondta, dolgoznia kell, így legalább egymást sem zavartuk. Tökéletesnek tűnt a terv, tehát meg sem fordult a fejemben, hogy menedzseremnek talán kevésbé tetszett annyira, mint nekem. Jóízűen tovább szürcsöltem az egyébként borzasztóan gyömbéres teát, ami tényleg segített megnyugtatni a gyomromat, míg be nem ütött a baj. Szerencsére nem teljes erejével, épp csak figyelmeztetőn. - Pont ezért kell magadra hagynod - vágtam vissza, enyhén széttárva a karomat, nonverbálisan üzenve: nem hallottál az előbb? Pont arra hívtam fel a figyelmét, hogy kerüljön most el egy darabig, erre utánam jött és még hozzám is ért. Ennyit arról, hogy én nem figyeltem soha arra, amit ő mondott! A szelektív hallás néha rá is átragadt. Kissé hevesen rántottam el tőle a karomat, nem erőszakosan, de célt akartam vele érni. Nem érhetett hozzám. Most, hogy közelebb jött, sokkal erősebben hallottam, sőt, már éreztem a szívverését. Szinte ott lüktetett a bőröm alatt, pedig az enyém már rég nem... - Hagyj már! Jól vagyok. - morogtam. Elég nagyfiúnak éreztem magam ahhoz, hogy ne kelljen beleszólnia ezekbe a dolgokba. Persze, azt szerettem, ha kerített nekem olykor-olykor egy-egy partnert, akivel elszórakozhattam, aztán segített őket lekoptatni, de mikor atyáskodón-anyáskodón kioktatott, azt mindig nehezen viselte a büszkeségem. Az ötlete viszont annyira megdöbbentett, hogy a morcosságomat egyből döbbenet váltotta fel. Nem mozdultam, csak álltam ott és úgy meredtem rá, mintha rosszul hallottam volna, vagy mintha megőrült volna - úgy, ahogy valószínűleg ő szokott rám nézni az esetek nagy részében. - Tessék? - Ki akartam röhögni, de még mindig annyira sokkban tartott az ajánlata, hogy képtelen voltam a megrökönyödött fintorgáson túl másféle reakcióra. Persze, láttam logikát a magyarázatában, csak egy aprócska tényről feledkezett el... - Megható, hogy ennyi mindent megtennél értem, de nem emlékszel rá, hogy majdnem megöltelek? A véred annyira vonzó volt, annyira... Más. - elakadtam egy pillanatra. Sosem fogom tudni elfelejteni azt az ízt a nyelvemen, John férfias pézsma illatát. Ugyanakkor a félelmet sem, amit a szemében láttam. Megcsóváltam a fejem. - Azt hittem, nem fogok tudni megállni. Nem akartam megállni, John, és azóta is, valahányszor a közelemben vagy... - Ismét elhallgattam, ezúttal azért, mert úgy éreztem, túl sok információt osztottam meg vele. Inkább elhátráltam tőle, igyekeztem elhúzódni és uralkodni az ösztöneimen. Arra gondoltam, amiket Lara mondott, jótanácsokat, mikor utoljára találkoztam vele. - Nem, ezt nem kockáztatom meg. Ha segíteni akarsz, szerezz valami prostit, vagy fogj el egy nyulat, vagy... - odanyúltam hozzá és összehúztam rajta a köntöst, elfedve a nyakát és a mellkasát a puha anyaggal. - De téged nem. A te életed nem teszem kockára. - És ezt teljesen komolyan gondoltam. Tőlem aztán kilophatta a szomszéd gyereket is az ágyából, úgyis mindig panaszkodott rá, mekkora zajt csap hétvégente kora reggel. Nem igazán válogattam és az erkölcsről is régen lemondtam már. John volt az utolsó szalmaszálam, akibe minden erőmmel kapaszkodtam.
So maybe I'm a masochist I try to run but I don't wanna ever leave Till the walls are going up In smoke with all our memories
Nem kellett volna, hogy fájjon vagy zavarjon a viselkedése. Mindig is ilyen volt: másokat alig vett észre. Saját magát helyezte előtérbe. Talán a sztárok viselkedési formája ez. Nekem pedig el kellett volna fogadnom, vagy legalább nem szóvá tennem, de néha kikívánkozott belőlem egy-egy negatív megjegyzés, vagy visszaszólás. Most viszont nem jött ki semmi a torkomon. Talán a fáradtságtól, talán csak azért, mert már kedvem sem volt azon gondolkozni, hogyan verhetnék némi együttérzést Win fejébe. Tényleg olyan nagy kérés lett volna, hogy másokra is figyeljen, ne csak magára? - Jha… - Ennyire telt tőlem, válasz gyanánt. Rákenni? Ugyan, dehogy. Semmit sem teszek. A továbbiakra a fejemet csóváltam. – Nincs beleszólásom, gondolom. Persze, maradj, tiéd a lakás – Közöltem némileg nyersen, de tudtam, hogy a hangsúlyomból úgysem érzi ki, miszerint bajom lenne az ötletével. Ez az én lakásom volt, mégis voltak napok, mikor így, szó szerint kitúrt innét. A pohárral a kezemben fordultam teljesen vissza a férfi felé, majd kortyoltam is a narancsléből. A „kösz”-jére nem mondtam viszont semmit; nem tudtam volna teljesen őszintén kimondani, hogy „szívesen” vagy hogy „nincs mit”. Láttam, hogy végigmér, de nem igazán zavart. Máskor is nézett már, bár fogalmam sem volt, miért. Aztán összevontam a szemöldökömet. Láttam, hogy elváltoznak a szemei, az erek körülötte… ez pedig csak egyet jelenthetett. - Hé, Winston… - Leraktam a poharat a pultra, de nem léptem felé, egyelőre nem. A további szavakra viszont értetlenül pislogtam néhányat. – Látom, hogy nem vagy jól, pont ezért nem hagylak magadra – Utána léptem és elkaptam a karját, mielőtt a szobámba ért volna. – Mióta nem jutottál vérhez? – Költői kérdés volt. Látszott, hogy rég. Vagyis minden jel arra mutatott, hogy ha evett is, az kevés volt. Nem voltam mazochista, de sosem szerettem, amikor az éhségtől megkergült. Szerettem minél előbb lerendezni a dolgot, enyhíteni az éhségét. - Igyál belőlem, Win – Sosem ajánlottam fel neki azóta a nap óta. Sőt, lényegében akkor sem ajánlottam fel, hanem egyszerűen megharapott minden kérdés nélkül. De most úgy éreztem, ennyi idő után, hogy ideje lenne megpróbálnunk ezt. – Elsősorban azért, mert én mindig veled vagyok és ha nincs lehetőségünk vért szerezni neked, nos… vészhelyzet esetén én itt vagyok – Komolyan beszéltem. Két forgatás közötti szünetben nincs idő elmenni vérre vadászni... Igen, mindenre volt magyarázatom, még ha nem is volt teljesen logikus, vagy értelmes a számára. A magam részéről úgy éreztem, ennek így kellene lennie, avagy így kellene működnie.
Kezdőlap
️
