"You should do something stupid. I'm stupid. Do me."
Gondolkozni? Nem hittem, hogy John komolyan gondolta, mert hát valljuk be, eléggé hajaztam a tökéletességre, de azért nekem is voltak hibáim. A gondolkodás sosem volt erősségem, és feltételeztem, ezt ő is tudta rólam, így csak sunyin, mindentudón elmosolyodtam a megjegyzésére. - Oh, jó volt... - A múltban már elkövettem párszor azt a hibát, hogy megpróbáltam beavatni őt a részletekbe, így ettől most ódzkodtam. Jobb volt, ha nem tud semmiről, így kevésbé dorgált meg miatta, meg aztán a feje sem fájt annyit. A magam módján így akartam kímélni őt, és így akartam elkerülni a szidást is. - Látod? Ne kend rám, ha eleve nem tudtál aludni. - vontam meg a vállam, mielőtt még megpróbált volna lelkiismeret-furdalást kelteni bennem, hogy miattam nem tudott aludni. Ha eleve rosszul aludt... Mondjuk egy kicsit elgondolkodtam rajta, ez mitől lehetett, meg hogyan tudtam volna esetleg segíteni rajta, de aztán a gondolat el is illant, ahogy kortyoltam a teámból. - Jól van, majd szólj, ha van valami. Ha nincs, akkor meg itt maradok nappal, ha nem baj. - Nappal amúgy sem hittem, hogy szüksége lett volna az ágyára, nekem meg jól esett volna átaludni az egész napot. Mióta vámpírrá változtam, az éjszakázást sokkal jobban viseltem és jobban is élveztem. Ezen töprengve megcirógattam a napfénygyűrűt az ujjamon, míg John hangja ismét magára nem vonta a figyelmem. Utána sandítottam, ahogy elment megágyazni. Eszembe jutott, hogy segíthetnék, de úgy éreztem, csak útban lettem volna, úgyhogy inkább tovább lustálkodtam a teát szürcsölve. A gyűrűvel játszottam az ujjamon, csak akkor néztem fel, felrezzenve a gondolataimból, amikor visszatért a konyhába. Tényleg fáradtnak tűnt, és ahogy a hátát fürkésztem, valami szorongatni kezdte a gyomrom. - Kösz. - Úgy éreztem, ez a minimum, ha már befogadott. Nem mintha nem ezért fizettem volna, meg ne tette volna meg merő jófejségből is, mégis elfogott a gondolat, hogy ennyire nem lehettem önző, még én sem. Ahogy felém fordult és megláttam a köntös által felfedett alakját, a bögrémbe mosolyogtam. Túlidegeskedő menedzserhez képest egyáltalán nem tartotta rosszul magát, sőt... Meg sem próbáltam leplezni, milyen pofátlan magabiztossággal stíröltem őt végig, ám ahogy a tekintetem felfutott a nyakára és meghallottam a szívverését, ajkaim kisimultak, az épp csak a számhoz emelt bögrét durva koppanással ejtettem vissza az asztalra. Így, hogy felfigyeltem rá, már képtelen voltam nem tudomást venni az édes lüktetésről, mely nem csak a fülemben, hanem az egész testemben dobolt. - A francba... - A szememhez kaptam, éreztem, hogy az erek kidagadtak körülötte, ahogy a szemfogaim is előbújtak az ínyem alól. A szomjúságtól összeszorult a torkom, olyan hevesen álltam fel, hogy meglöktem az asztalt. - Lefekszem... - Többet kellett volna innom abból a lányból, de túlságosan féltem, hogy bódult állapotomban megölném, ezért álltam le vele idejekorán. Most azonban John vére olyan erősen vonzott, mintha napok óta nem ettem volna. El kellett távolodnom tőle, hogy megszűnjön a csábító lüktetés. A fejemet elöntötték a képek a legelső alkalomról, a semmihez sem fogható, édes ízről, heves, bódult lüktetéséről, arról, milyen hévvel szorított, milyen törékenynek tűnt a karjaimban. - Ne gyere be. Nem vagyok jól. - szögeztem le kissé talán mogorván, de hát minél messzebb akartam tudni magamtól. Azt reméltem, ha zárt ajtó választ el minket egymástól, talán nem hallom többé a szívét, pedig jól tudtam, hogy ezek a nyomorult vámpírösztönök és érzékek sokkal élesebbek ennél. Megkerültem az asztalt és a szobája felé indultam.
So maybe I'm a masochist I try to run but I don't wanna ever leave Till the walls are going up In smoke with all our memories
- Te. Ki más? – Érdeklődve figyeltem, felvont szemöldökkel néhány pillanatig. Biztos azt hitte, viccelek, de nem. Őszinte voltam, tényleg pocsékul nézett ki, de nem is csodálkozhattunk ezen egyiken sem. Néha fogalmam sem volt arról, hogy bír annyit inni. Én sem vetettem meg az alkoholt, voltak káros szenvedélyeim is, de én, vele ellentétben tudtam mértéket tartani. S nem értettem meg, ő miért nem képes rá. A sztárok élete tényleg csak abból állna, hogy szórakoznak, buliznak és mindent megkapnak, amit csak akarnak? A kemény munka, az éjszakázások, a forgatások… persze, ki kellett engednie a gőzt olykor, de túlzásokba esett. – Néha igazán gondolkozhatnál, mielőtt elmész lerészegedni. Bár remélem, legalább jól érezted magad – Némi gúny is volt a hangomban, akaratlanul. Valahogy én mindig kimaradtam a bulikból. Legalábbis nem sok példa volt rá, hogy engem is hívott volna. A menedzsere voltam, igen, de néha jólesett volna tőle is némi figyelmesség. A kettőnk kapcsolata, még akkor is, ha inkább volt munka kapcsolat, mintsem barátság, attól még ugyanúgy kettőnkről szólt, nem csak róla. - Ebben csak reménykedni tudtam – Sóhajtottam egy aprót, majd elnéztem a hűtő felé. Fel akartam állni, hogy magamnak is töltsek valamit inni, de végül nem mozdultam. Fáradt voltam és most, hogy már legalább fél órája felkeltett Win, tényleg úgy éreztem, az álmosság rám zuhant. Képes lettem volna itt helyben elaludni, de dolgom volt. Babysitterkedni egy 30-as éveiben járó férfit. Talán egy valódi babysitterre lett volna szüksége. A kérdésre meglepődtem, majd úgy néztem rá, mintha nem hallottam volna jól a kérdést. - Ez komoly, Win’? Szerinted miért nem alszok hajnal 2-kor? Talán, mert valakire vigyáznom kell – Elböktem felé a fejemmel, majd felkönyököltem az asztalra. – Nem mintha amúgy sikerült volna aludnom. Rosszul alszok mostanában és fogalmam sincs, miért. De kiborít. Feszültté tesz a kialvatlanság – Morogtam, ezúttal persze nem rá voltam mérges, hanem magamra. A tincseimbe túrtam, majd elpillantottam a férfi felé. – Nekem igen. Beszélnem kell a stúdióval a jövőhetedről… a héten valami zűr volt a stábbal, leálltak a forgatással, de remélhetőleg ez rendeződik végre, hogy folytathasd a munkát – Magyaráztam neki, bár úgy rémlett, hogy két napja már elmondtam mindezt. De lehet, ezúttal tévedtem. A megjegyzése először nem jutott el a tudatomig, de amikor leesett, felmorrantam. - …persze, semmi probléma – Valamiért nem tudtam neki nemet mondani. Magam elé helyeztem őt minden hülyeségével, nyűgjével együtt. Mindig. De vajon megérdemelte? Felálltam az asztaltól és eltűntem a szobámban, hogy a párnámat és a takarómat kivigyem a nappaliba, majd visszaléptem a szobába és megágyaztam ott Winstonnak egy szó nélkül. Vagyis magamban morgolódtam, zsörtölődtem, de nem akartam veszekedni vele. Még mindig ittas volt és ugyebár, mint már említettem: részegekkel hiba lett volna ellenkezni. - Megágyaztam neked – Léptem vissza a konyhába és ezúttal a hűtőhöz lépve kinyitottam. Kivettem a narancslevet és töltöttem magamnak egy pohárba. Közben észre sem vettem, de a derekamon kioldódott a köntös és kissé széjjelebb nyílt rajtam az anyag; de pánikra semmi ok, volt rajtam alsónadrág. Pólót viszont nem viseltem, alváshoz felesleges volt.
"You should do something stupid. I'm stupid. Do me."
Halkan és méltatlankodva felszisszentem, mikor homlokon pöckölt. Túlreagáltam egy kicsit, de hát így is eléggé kavargott a gyomrom, nem kellett, hogy még ő is bántalmazzon! Viszont aztán idővel a szavai összemosódtak a fejemben, ahogy a konyha is előttem, és mire feleszméltem, már éreztem a megállíthatatlan ingert, így inkább a fürdőszobába menekültem és elzárkóztam egy kis időre, amíg rendbe szedtem magam. A fejem egy kavargó masszának éreztem, arra sem emlékeztem, hogy jutottam el Johnhoz, de nem is igazán foglalkoztatott. Csak jobban akartam lenni és pihenni egy kicsit. Pátyolgatást várva mentem ki a konyhába Johnhoz, de annak szigorú válasza és a tea szó hallatán elfintorodtam. Blehh, biztos megint azt a gyömbéres löttyöt készítette... Hatásosnak hatásos volt, ezt aláírtam, de az íze...! Ennyi erővel mehettem volna még egy körre a mosdójába. Ezt persze nem mertem hangosan is kimondani, épp csak az orrom alatt dörmögtem valamit, ahogy elterültem az asztalon. - Szarul? Én? - Hetykén a hajamba túrtam és hátrasimítottam a fürtjeimet. Biztos voltam benne, hogy bármelyik nem képviselője hajlandó lett volna alám feküdni, még így is. Lett volna az a pénz, meg az a hírnév, amiért... Meg aztán sejtettem, hogy John nem gondolta komolyan. Titokban úgyis elbűvöltem a megjelenésemmel, ebben biztos voltam, hiszen eddig még soha senki nem tudott nekem ellenállni. Más kérdés volt, hogy bizonyos okokból nála nem is próbálkoztam. - Jobban, igen. A wc-d szerintem ocsmányabb dolgokat is látott már ennél. - nevettem, de aztán végül csak magam elé húztam a bögrét. Jól esett az ujjaim alatt érzett meleg, az illata pedig csitította kicsit az émelygésem. - Ne aggódj, nem csináltam nagy felfordulást. - Ennyi tisztesség azért még bennem is volt. Az alsóimat szétdobáltam a lakásban, igen, de mások fürdőszobájára azért próbáltam odafigyelni, leginkább azért, mert Johnt ismerve simán felnyalatta volna velem az egészet, ha piszkot hagyok magam után. Épp csak fújtam egyet a teán, aztán már kortyoltam is, nem zavart, hogy forró, hiszen ha meg is égettem magam, szinte azonnal begyógyult, a fájdalomküszöböm meg lényegesen magasabb volt, mint emberként. - Hogyhogy nem alszol? - érdeklődtem ártatlanul. Még mindig fogalmam sem volt az időről, viszont ahogy előttem ült, jobban meg tudtam figyelni. Fáradtnak tűnt. Igyekeztem az arcán tartani a tekintetem, de végül így is elkalandozott, úgyhogy inkább újabbat kortyoltam a teából. - Van holnapra valami meló? - Nem vártam el tőle, hogy éjjel-nappal ugrásra kész legyen a napirendemmel, de őt ismerve már egy hétre előre tisztában lehetett a beosztásommal, így nem éreztem hülyeségnek a kérdést. - Bocs, hogy kitúrlak az ágyadból - szabadkoztam, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy ő fog a kanapén aludni. Mégis csak a menedzserem, meg vendég is vagyok, nem várhatta, hogy a nappaliban töltsem az éjszakát. Legalábbis ez járt a fejemben, ahogy két tenyerem közt melengettem a bögrét.
So maybe I'm a masochist I try to run but I don't wanna ever leave Till the walls are going up In smoke with all our memories
Nahát. Nem gondoltam, hogy ennyire sokat ivott – nem hittem, hogy komolyan veszi az elvarázsolt lakás legendáját. De tévedtem. Nem tudtam azonban kiakadni rajta, már nem. Régen talán megbotránkoztatott, még a legelején, mikor éjnek évadján így állított be hozzám és még ostobaságokat is összehordott, de… azóta eltelt némi idő és csak szórakoztatott. Már amikor nem voltam túlontúl morgós állapotomban. Hisz én sem lehettem mindig jókedvű. Vele ellentétben nekem fontos volt a munkám és egyben az ő karrierje is, amit nekem kellett istápolnom. - Persze, boszorkány… te meg superman – Motyogtam, halvány mosollyal az arcomon. Sosem fogsz felnőni, ugye? – Tudod, mit? Ha kijózanodtál, visszatérünk rá – Nyilván nem terveztem megrágalmazni, és feljelenteni egy öregasszonyt; de meg kellett nyugtatnom Wint azt illetően, hogy egész biztosan mellette állok ebben az ügyben. Hisz addig úgysem hagyott volna nyugtot, míg rá nem bólintok a dologra. - Az talán nem vagy, de részeg igen és összekevered a fazont a… - Legyintettem egy aprót, elharapva a mondat végét. Egy részeggel mindig rossz ötlet volt veszekedni, főleg Winnel. Így hát nem is szándékoztam ágálni egyik ötlete ellen sem, amennyiben nem „most azonnal” végrehajtandó dologról volt szó. - Reggel mindent elrendezünk, de kérlek, most hagyd az elvarázsolt lakásod… - Komolyan néztem rá. – A fokhagyma a vámpírok ellen sem véd, nemhogy a boszorkányok ellen, mamlasz – Homlokon pöcköltem, hogy kicsit visszatérítsem a valóságba, de úgy éreztem, felesleges minden erőfeszítésem. – Mégis hol az ördögben voltál? Megint úgy kiütötted magad, hogy a szüleid sem ismernének rád… vagy Larissa – Életemben eddig csak egyetlen egyszer volt szerencsém ahhoz a nőhöz, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet bármikor is felkeresni. Vadász volt. Olyanokat tett el láb alól, mint Win. S habár rokonok voltak, valahol mélyen nagyon is aggódtam amiatt, hogy a vadászlétben ez a kis apró tény nem sokat számít. Megráztam gyengén a fejemet és nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mit bámul annyira, mikor a következő pillanatban a fürdőajtó bevágódott utána. - Egek… remélem, nem lesz utána tiszta kosz minden – Még a hideg is kirázott. Viszolyogtam az ilyesfajta rosszullétektől és… nem is akartam belegondolni ebbe ennél jobban, mert csak engem is elkapott a hányinger. A hangok ellen még a rádiót is bekapcsoltam a konyhában. A pultnak dőlve igazítottam meg magamon a köntöst, avagy húztam magamon összébb. Aztán eszembe jutott, hogy kellene valamit adnom ennek a lököttnek. Nekiálltam teát készíteni, méghozzá gyömbérből. A gyomor nyugtató hatása miatt gyakran adtam ezt Winstonnak, még akkor is, ha az íze nem volt épp kellemes. A hatásáért megérte meginni. - Nem kávét kapsz, hanem a szokásos teádat. És ne is próbálj ellenkezni – Közöltem odanézés nélkül és töltöttem is az egyik bögrébe a teából. Megízesítettem mézzel, citromlével és ezután raktam le mellé az asztalra. – Ha megnyugtat, szarul is nézel ki – Fürkésztem, majd leültem vele szemben. – Jobban vagy? A fürdőszoba egyben van még? – Érdeklődtem kíváncsian, aggódással a hangomban, ami inkább neki, mintsem a fürdő épségének szólt. A háttérben halk zene szólt a rádióból, amolyan relax zene így a hajnali órákban.
"You should do something stupid. I'm stupid. Do me."
Ittasan - meg egyébként józanul is - elég nehezen éreztem és értettem a szarkazmust, így aztán John felvetése egészen logikusnak is tűnt, ahogy jobban elgondolkodtam rajta. - Elvarázsolták... Igen, igen! A vénasszony tuti boszorkány! Egész végig a lakásomat akarta... - A végét már csak az orrom alatt mormogtam, mint akinek most állt össze véglegesen a puzzle, a teljes és letisztult kép. Így már érthető, miért tűnt el egyik pillanatról a másikra a lakásom. Az öreg boszi az egészet a magáévá varázsolta! A meggyőződésem, miszerint John tudni fogja, mit csináljunk és nála jó helyen leszek, csak tovább erősödött, amikor újabb remek ötlettel állt elő. - Igen, jelentsük! Sőt, ráhívom Larissát! A vadászok kipucolják a lakásomból! - Egészen indulatos lettem az öreglány miatt, el is kezdtem keresni a telefonomat a zsebeimben, de hirtelen sehol sem találtam. Ez a legkevésbé sem aggasztott, igazából John mellett nem igazán szoktam aggódni. Bármilyen gondom is legyen, ő megoldja, így ha épp elhagytam volna a mobilomat, valószínűleg reggelre elintézte volna nekem. Ezt is szerettem benne annyira. Az érintése a karomon forrónak hatott, libabőr futott végig rajtam a kabát alatt, ahogy beljebb húzott. - Nem vagyok dedós! - szegtem fel sértetten az állam, mikor visszaküldött volna az iskolába, mert szerinte összekevertem két számot. Ch! Menő filmsztár vagyok, nem követek el ilyen amatőr hibákat! Az a nő elvarázsolta a lakásom, csakis ez történhetett. Én biztosan nem hibáztam. - Pedig ő volt az, hidd el nekem! - duzzogtam, erőszakosan bizonygatva az igazamat. Azt akartam, hogy komolyan vegyen, és ha kellett, addig nyaggattam, míg ez meg nem történt. Kicsit elvesztettem a térérzékem és megszédültem odabent, de aztán hamar egyensúlyomra találtam és hagytam, hogy magával húzzon. - Jó, holnap reggel visszamegyünk és elkapjuk az öreglányt. Vigyáznunk kell vele, ha tényleg boszorkány... Te hozol fokhagymát. Nem, nem, inkább maradj végig mögöttem, igen. - Megint csak annyit fogtam fel a szavaiból, amennyi nekem kényelmesnek tűnt. A segítségével lehuppantam a székre, és ezzel együtt a gyomortartalmam máris jelentősen megmozdult. Elnyílt a szám, megemeltem a mutatóujjam, mintha mondani akartam volna valamit, de aztán észrevettem John öltözékét és valahogy belém fagyott a szó. A köntös alól elővillant a kulcscsontja, nyaka fedetlen íve, és valami ismét megmoccant a bensőmben, de sokkal feljebb a gyomromnál... Nedvesítenem kellett az ajkamon, majd szégyenkezve lesütöttem a szemem. Megpróbáltam kikényszeríteni a gondolataim közül az átváltozásom estéjének az emlékét. Aztán a következő pillanatban felkaptam a fejem és emberfeletti gyorsasággal elillantam a székről. Csapódott mögöttem a fürdőszoba ajtaja, majd John hallhatta azt a félreismerhetetlen és ezerszer hallott zöngét... Bő tíz percig görnyedtem a wc felett, kellett ennyi idő, hogy megnyugodjon a gyomrom és úgy érezzem, megmaradok. Arcot mostam, kiöblögettem a szám, megtörölköztem John egyik törölközőjében, igyekezvén figyelmen kívül hagyni az illatfelhőt, ami az orromba tekeredett, aztán kiléptem a fürdőből és visszaindultam a konyhába, akkor is, ha máshol volt. Valamelyest józanabbnak éreztem magam. - Bocs... Kicsit túlzásba vittem a piát. Főznél nekem egy kávét? - ledobtam magam arra a székre, amelyre ő tett le az imént és elfeküdtem az asztalon, fáradtan elnyújtóztam. - Halott létemre elég szarul érzem magam... Legyen inkább dupla kávé. - feltartottam két ujjam, fejemet az asztalra fektetve, és onnan figyeltem Johnt, bárhol is tartózkodott. Jobbnak éreztem tartani tőle egy kis távolságot.
So maybe I'm a masochist I try to run but I don't wanna ever leave Till the walls are going up In smoke with all our memories
Nem aludtam mélyen. Talán már hosszú hetek óta nem voltam képes rá; szinte félálomban tengődtem, éberen mocorogva, minden neszre és zajra egyaránt összerezzenve. Így hát, mikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón, akkorát ugrottam, hogy majdnem leestem az ágyról is. Aztán realizáltam, hogy ki az a kedves úriember, aki meglátogatott. Ahogy elpillantottam az óra felé és rájöttem, mennyi az idő, csak egy halk morgásra futotta. Winie mellett az élet maga volt a gyönyör – főleg ilyenkor. Így sem aludtam valami jól, de még azt a kevés pihenést is elvette tőlem. Ugyanakkor nem esett nehezemre sem felkelni. Magamra kaptam egy köntöst, megkötöttem a derekamon és már indultam is az ajtóhoz. - Ha így vered, a végén még betörik az ajtó, Win’! – Talán még pont időben nyitottam ki, mielőtt tényleg apró darabokban találtam volna a gyönyörű ajtót. Jó, annyira nem volt gyönyörű. Win ábrázata nem volt meglepő, elég sűrűn láttam így, mondhatni, szétcsúszva. Vajon hány alkohollal töltött pohár tartalma csúszott le a torkán? - Hogy mi? – Értetlenül bámultam rá a kijelentése hallatán. – Ne haragudj, de mégis hogy az ördögbe lophatnak el egy lakást? Elvarázsolták, vagy mi? – Felnevettem. Abszurd volt belegondolni, hogy a lakásának lába kélt. Tovább hallgatva őt rájöttem, hogy a gond nagyobb, mint hittem. Winie tényleg halálosan komolyan gondolta, amit mondott. Nem tudtam rá haragudni. Túlságosan részeg volt ahhoz, hogy egyáltalán épkézláb gondolatai legyenek. – Igen? Mrs. Wolowitz egy enyveskezű tolvaj… rég fel kellett volna jelentenünk – Magyaráztam bólogatva, majd ahogy megkapaszkodott a ruhámban, kissé belém is fojtotta a további szavakat. – Jól van, Win’, megoldjuk ezt az apró problémát – A karjára csúsztattam a kezemet, megszorítva azt. Aztán pár pillanattal később eszembe jutott, hogy mi lehetett a valódi probléma. Felnevettem. - Gyere be, te lökött – Behúztam a lakásba, majd bezártam utána az ajtót. – Vissza kellene küldenem téged általános iskolába. Nem lehet, hogy összetévesztetted a 16-ot és a 18-at, hm? Mrs. Wolowitz ha akarna se tudna lakást lopni úgy, ahogyan te azt elképzelted – A konyhába vezettem és ott ültettem le az egyik székre a férfit. – Mindenesetre, ma éjszakára itt maradsz és csak holnap engedlek haza. Jobban mondva hazaviszlek, és látod majd, hogy a lakásodat nem lopta el senki – Magyaráztam, hosszan figyelve a férfit, aki megannyi fejfájást okozott nekem nap, mint nap.
"You should do something stupid. I'm stupid. Do me."
Fogalma sem volt az időről, hiába díszelgett ott a csuklóján a piacon fellelhető legdrágább és legdivatosabb karórák egyike; rápillantani olyan luxus volt, amit nem engedhetett meg magának. Nyilván megint átszórakozta az éjszakát, egy helyi bárban mulatott nőkkel és férfiakkal egyaránt, míg halott szervezetében annyira el nem uralkodott az alkohol okozta mámor, hogy az első sikátorban feltépte az egyik táncpartnere nyakát. Nem ivott sokat, túl részeg volt ahhoz, hogy megtegye, és természetesen a gyógyításról és a megigézésről is gondoskodott, mielőtt úgy ítélte volna, ideje hazamenni. Néhány órával később mégis John ajtaja előtt kötött ki, és úgy dörömbölt, mint akit éppen gyilkolnak. Percekkel az érkezése előtt küldött a férfinak egy sms-t, miszerint vészhelyzet van és azonnal indul hozzá - vámpírsebességének köszönhetően ennyi ideig tartott átszelni az otthonuk közti távolságot. - John! Johnny! - Ököllel verte az ajtót, riadtan és panaszosan, míg a férfi elé nem sietett vagy valahogy be nem engedte. Akkor egy fél lépéssel hátrébb húzódott és leengedte kopogtató kezét, a másikat azonban, amelyben saját lakáskulcsát zörgette, még mindig megemelve tartotta. Az elfogyasztott alkoholtól enyhén megtántorodott, de éles reflexei nem engedték, hogy elessen. - Ellopták a lakásomat. - közölte végül a hírt a menedzserével, teljesen belesápadva a vallomásba - nem mintha természeténél fogva ne lett volna különösen sápadt a bőre, így aztán az ijedtsége és a zavarodottsága tényleg látványosnak hathatott. - Be akartam... Ki akartam nyitni az ajtót, és a kulcs nem ment be a zárba. És lecserélték a névtáblámat valami Mrs. Wolowitzra. - Ha John nem ment semerre, akkor Win közelebb húzódott hozzá, leeresztve végre a lakáskulcsos kezét, hogy helyette a férfi ruhájába kapaszkodhasson bele, és suttogóra fogta, mintha a világ legnagyobb titkát készült volna megosztani barátjával: - Mrs. Wolowitz ellopta a lakásomat... - Hangja ekkor elcsuklott, ajka lebiggyedt, mint aki mindjárt elsírja magát. Winie-t ismerve elképzelhető volt, hogy ha John nem oldja meg a helyzetet és nem világít rá a tényre, hogy a filmcsillag két panellal odébb próbált rátörni egy idős nénire, mert 18-nak nézte a 16-ot, úgy a vámpírból kitörnek a krokodilkönnyek az elvesztett lakása miatt.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
️
