Amikor Blair közölte, hogy Orion nem jönne vissza kísérteni, keserűen elmosolyodtam. Ott álltam tőle csupán néhány lépésre, az elmúlt évek során minden egyes percben. Visszajönnék. Sosem mentem el. üzente fájdalmas tekintetem, de amennyire szerettem volna, hogy megforduljon és olvasni tudjon belőle, annyira reméltem azt is, hogy nem teszi meg. Ellentétes vágyak és érzések tomboltak bennem. Fel akartam fedni magam, de ha valóban az volt a célom, hogy elérjem, hogy elengedjen, ezt nem tehettem meg. Bekavartam volna abba, ami a szöszke kislánnyal épült köztük, és ez nem volt célom. Nyitottam a szám, hogy feleljek a kérdésére, de láttam rajta, hogy kezd szétesni, és ez óvatosságra intett. Meg kellett válogatnom a szavaimat.
- Épp eleget tudok. Ha felelősségre akarnálak vonni a történtekért, szerinted ennyi év után tenném? - Nem hibáztattam a kérdései miatt, ezt az egészet a legkevésbé sem terveztem el. Improvizáltam, és a sztorimban igenis sok volt a lyuk, Raleigh pedig nem volt hülye. Egy részem örült neki és büszke volt rá, hogy ilyen ügyesen védi magát a hazugságokkal szemben, másrészt viszont bosszantott, hogy képtelen vagyok teljesen meggyőzni anélkül, hogy felfedném magam.
Meglepődtem, ahogy utamat állta. Eszembe jutott, hányszor tapasztaltam meg a saját bőrömön az emberfeletti gyorsaságát. Rögtön az első nap, amikor bevallotta, mi ő... Rosszul voltam, ahogy ölben hazavitt, és mégis rábíztam volna az egész életem. Az érintésétől a mellkasomon összeszorult a gyomrom és enyhe szédülés fogott el. Nem tudtam, hogy ezek vajon James reakciói lehetnek-e, vagy teljesen az enyémek, de erősen hatott rám. A halálom óta nem éreztem. Mintha egy nyomorult üvegbúra választott volna el tőle, csak nézhettem, de a kezem átsuhant rajta, valahányszor meg akartam érinteni. És most itt álltam előtte, éreztem a tenyere súlyát a mellkasomon és... Eldobtam volna érte mindent. Eldobtam volna az egész világot, csak hogy újra vele lehessek és örökké mellette maradhassak, és ettől hirtelen az én torkomat kezdte el fojtogatni a sírás. Nem válaszoltam a kérdésére. Tudod, hogy ki vagyok. Nem tehettem. Akartam, és mégis képtelen voltam rá. Ahogy elhúzta volna a kezét, megragadtam, másik kezemmel pedig a felkarját és indulatosan az ajtónak feszítettem.
- Ha komolyan ezt gondolod róla, akkor inkább nekem kell megkérdeznem, mégis ki a fene vagy te! - Határozottan meglepett James fizikuma és az a könnyedtség, amivel az ajtóhoz szorítottam a fiút. Persze egyetlen pillanatnál tovább nem hagytam megtéveszteni magam, tisztában voltam vele, hogy Raleigh játszi könnyedséggel kitörhetné a nyakam, mire én egyet pislognék. Az indulataim azonban elöntöttek, vagy a testem indulatai, a francba is, nincs valami útmutató, hogyan működik egy halandó megszállása? Olyan furcsa volt, hogy ismét vannak érzéseim, de nem lehettem benne biztos, hogy ezek valóban az enyémek.
- Az az Orion, akit én ismerek, inkább mélységes fájdalmat érezne, amiért képtelen vagy megbocsátani magadnak, és iszonyú pipa lenne rád, amiért megtagadod magadtól a boldogságot. - Ahogy a dühöm enyhült, úgy lazítottam a fogásán, ha még nem lökött el. Noha a szemem le sem vettem az övéről, hol az egyik, hol a másik szembogarát fürkésztem, közben lassan elengedtem és egy kicsit távolabb is húzódtam tőle, zavartan köszörülve a torkomon. Nem akartam ennyire elragadtatni magam. - Tényleg azt hiszed, hogy haragudna rád? Nem lehet, hogy inkább azt szeretné látni, hogy boldog vagy és sikerült tovább lépned? - Belém hasított a felismerés, mennyire borzasztóan kicsúszott az irányítás a kezemből. Már fogalmam sem volt, mit csinálok, és ha eddig nem lett volna elég gyanús a viselkedésem, ezek után nem kételkedtem benne, hogy Raleigh még kevésbé fog bízni bennem. Hogy gondoltam, hogy megszegem a törvényeket és csak úgy visszajövök? És miért van az, hogy fikarcnyit sem érdekel most, hogy ennyire közel állhatok hozzá? Az ujjaim még bizseregtek az érintésétől, és mielőtt jobban átgondolhattam volna, mit teszek, már ki is nyúltam felé, két tenyerem közé fogva az arcát közelebb húztam magamhoz.
- Kérlek, ne gondold azt, hogy gyűlölne... És te se gyűlöld magad. Kérlek. - Nem tehettem mást, mint halkan könyörögtem neki, hogy hallgasson meg.

Azt reméltem, a nevem bedobása segít majd megtörni köztünk a jeget, de csak távolabb lökött minket egymástól. Pillantásom szomorúvá vált, ahogy a fiút fürkésztem. Ennyire megsebezett téged a halálom, Blair? Átkoztam magam, amiért nem voltam ott mellette, hogy átsegítsem az önvádon, az önmarcangoláson, ami kész röhej volt, hiszen meghaltam, hogy tehettem volna? Mégis felelősnek éreztem magam Raleigh boldogságáért, és azt hiszem, ebből tudtam igazán, hogy még mindig szeretem. Sosem szűntem meg szeretni. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy a Coelho idézetek és a romantikus filmek tulajdonképpen nem is tévedtek nagyot: az igaz szerelem nem száll sírba és nem ér véget a halállal. Most, hogy a saját bőrömön tapasztaltam, kénytelen voltam igazat adni ennek. Még halálomban is szerettem őt, és azt hittem, ebbe belepusztulok.
Nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam ártani neki, márpedig nagyon úgy tűnt, hogy a szavaim, a múlt bolygatása csak fájdalmat okoztak. Viszont... Úgy éreztem, nem hagyhatom ennyiben sem a dolgot. Megszállni egészen könnyű volt valakit, igen, csakhogy mintha össze lettünk volna láncolva Jamesszel. Azt hiszem, ha akartam sem tudtam volna elengedni őt. Magamtól nem. Vagy békére lelek, vagy erővel kell kiűzniük a testéből, és inkább választottam volna az első opciót, hiszen nem akartam kárt tenni a srácban.
- Megértem, hogy ez így sok egyszerre. Gondold át, és ha szeretnél róla beszélni, hívj fel. - vettem egy mély levegőt és a farmerem zsebébe túrtam. Emlékeztem rá (elég ijesztő volt egyszerre két személy tudatát uralni), hogy James mindig tart névjegykártyát a tárcájában, úgyhogy elővettem egyet és a két ujjam közé csippentve feltartottam, még ha Raleigh nem is volt hajlandó rám figyelni, mielőtt az asztal közepére csúsztattam volna.
- Bocsáss meg, ha felkavartalak. Muszáj volt megpróbálnom. Ismered őt... Komolyan veszi a neki tett ígéreteket. A végén még visszajön kísérteni a fejem - tettem még hozzá szórakozott mosollyal, majd ahogy rájöttem, hogy talán mégis túl morbid ilyesmivel viccelődnöm, elfordultam és az ajtó felé indultam. Néhány lépés után azonban megtorpantam, elgondolkodva visszafordultam a fiúhoz.
- Nem a te hibád, ami történt. Tudom, hogy Orion ezt mondaná, és ezt te is tudod. Nem okolna téged. Ő is épp olyan felelős volt abban, ami történt. - Szomorúan csóváltam a fejem a fiú hátát figyelve. - Ezt jól jegyezd meg. - Halvány mosolyt erőltettem magamra, és ha nem reagált rá, folytattam az utam az ajtóhoz.

Akaratlanul is elmosolyodtam Raleigh reakcióján. Kísértetiesen emlékeztetett arra a napra, amikor bevittem az őrsre kihallgatni. Próbálta megjátszani, hogy semmiről sem tud és hogy nevetséges vagyok a tévképzeteimmel, de végül mégis megnyílt előttem. Sosem tudtam meg igazán, hogy mi vette rá a vallomásra. Mármint persze, megbízott bennem, vonzódott hozzám, de olyan kevésen múlt, hogy máshogy alakuljanak akkor a dolgok. Vajon ha nem vallja be a titkát, együtt lehettünk volna? Élnék még most is? Nem mintha egyetlen percért is megérne, amit nélküle kell eltöltenem. Nem bánom, hogy rövid volt, amíg igazi volt, és ezt kell valahogy megértetnem vele is. De hogyan? Hinne nekem, ha én is színt vallanék, bármekkora őrültség is a történetem?
- Igen... Technikailag. - vontam végül vállat, hiszen ez kivételesen nem volt hazugság, bár gyakorlatilag igen, mert véletlenül én is pont olyan rendőrként dolgoztam, míg James, amíg éltem. Csak hát más városban, más körzetben, más időben... Minden más volt.
Zavart, hogy ennyire távolságtartó és ellenséges velem. Józan ésszel megértettem, hogy számára teljesen idegen nyomozó vagyok, egy ismeretlen fickó, aki furcsa kérdésekkel zargatja, de számomra ő sokkal több volt. Ha a saját testemben lettem volna, nem beszélt volna így velem, és ez bántott, mert az idő túl rövid volt, legalábbis attól féltem, túl rövid hozzá, hogy rendesen megértessem vele, mennyire fontos, hogy együttműködjön velem.
- Én Orion... - elcsuklott a hangom, és ahogy ilyen mélyen egymás szemébe néztünk, már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ha a saját bőrömben állnék előtte, akkor bármennyivel is hatásosabb lehetnék. Leigh még mindig képes volt teljesen elgyengíteni és levenni a lábamról mindössze azzal, ahogy rám nézett. - ...barátja vagyok. - fejeztem be végül, ami logikusan átgondolva borzasztó nagy hülyeségnek tűnt. Túl sok sebből vérzett ez a hazugság és annyira gyenge lábakon állt, hogy ha Leigh csak egy erőset ráfúj, már összedőlt volna. Viszont azt is tudtam, hogy ez a név olyan mélyre van temetve a múltjában, hogy nem férhet hozzá csak úgy bárki. Talán a név segít betömni a sztorim keltette lyukakat és megnyerhetem a bizalmát annyi időre, hogy rávegyem, lépjen tovább tőlem és béküljön ki az öccsével.
- Megbízott néhány dologgal veled kapcsolatban, mielőtt meghalt. - Magabiztosabban folytattam, ismét rátalálva a hangomra. Oldalra léptem, tettem egy lassú félkört az asztal körül, ujjamat szórakozottan végighúzva a falapon.
- Sajnálom, hogy csak most... Tudom, hogy tíz év elég hosszú idő. Túl hosszú. Előbb kellett volna jönnöm. - Őszinte szomorúsággal pillantok fel rá, tényleg borzasztóan bánt, hogy eddig meg sem próbáltam segíteni neki. Talán ha hamarabb eszembe jut, hogy megszálljak valakit... De soha senkivel nem éreztem olyan közeli kapcsolatot, mint most Jamesszel, és a megszállás rosszul is elsülhet, ha nem sikerül kompatibilissé válni az adott lélekkel. Féltem kockáztatni.
- De már itt vagyok és kész vagyok beváltani néhány ígéretemet. - Raleightől néhány lépésre, előtte álltam meg, elszakadva az asztaltól. Nem mentem közelebb, egyelőre csak onnan fürkésztem őt, hisz-e nekem.

Lexy önérzetesen tiltakozni akart a pénz ellen, csak aztán rájött, hogy nem nagyon van saját költenivalója, így végül lenyelte a büszkeségét és elfogadta. A gondoskodó szavak előbb mosolyt csaltak az arcára, de aztán makacsul megrázta a fejét.
- A közelben leszek és figyelni fogok. Ha egyetlen rossz mozdulatot tesz, kitépem a gerincét... - súgta vissza, a hajára érkező puszitól azonban kiszélesedett a mosolya. Megérintette Leigh arcát, majd felhajolt hozzá egy röpke csókra, aztán elvette a pénzt és kissé zavartan elillant. Ahogy csukódott utána a bejárati ajtó, a figyelmem visszatért Leigh-re. A kérdései megmosolyogtattak, furcsa volt, hogy ennyire nem ismer. Mármint érthető volt, hogy nem tudta, ki vagyok, de az én szemszögemből szokatlan volt a feltételezése. James nem tudhatta, de a lányról egyértelmű volt, hogy vérfarkas, azt pedig már rég tudtam, hogy a fiú vámpír.
- Nem, nem hiszem, hogy bárkinek is ártani akarnál. - váltottam át hirtelen tegeződésre, teljesen ösztönösen. - Szerintem a lány vérfarkas, és épp hogy segítettél neki. Július 18-án telihold volt... - Nagyon büszke voltam rá emiatt, hiszen hiába veszített el, nem kapcsolta ki az emberségét. Ugyanúgy kész volt segíteni a bajbajutottaknak, és ezt nagyon szerettem benne. Sosem volt szörnyeteg, az én szememben soha.
- Egyébként aranyosak vagytok együtt. Látszik, hogy bízik benned. - Egészen ellágyultak a vonásaim. Pontosan ezt érdemelte, egy olyan partnert, aki nem fél tőle, nem fél a sötétebb oldalától sem. Elnehezült a mellkasom, Leigh hiánya fájdalmasan mart belém. Olyan közel volt... Mégis olyan távol egyszerre. - Ittál a véréből? Túl fiatal. Nem egészséges számára, ha csak belőle táplálkozol. Hosszú távon szükséged van más forrásra is... - Képtelen voltam elnyomni hangom féltő élét. Ahelyett, hogy faggattam vagy kihallgattam volna, ahogy egy nyomozóhoz illik, sokkal inkább érdeklődtem és aggódtam érte. Nem érdekelt, ha ez számára furcsának tűnik. Nem tudtam, mennyi időm van James testében, ki akartam használni minden pillanatot.
- Oda kell figyelnetek, hogyan mutatkoztok az utcán. A denveri rendőrség kezd gyanakodni a természetfeletti létezésére. Simán lenyomoztak egyetlen szemtanú vallomása alapján... Tudják, hogy vámpír vagy. Legalábbis egyvalaki, de őt... Róla már gondoskodtam. - elhallgattam egy pillanatra. Elfogott a bűntudat, ahogy James életére, a családjára gondoltam, végül megráztam a fejem. Koncentrálnom kellett. Leigh sokkal fontosabb volt.

Különös volt újra látni őt. Nem is az volt a furcsa, hogy láttam, hiszen eddig is megfigyeltem, inkább az, hogy ezúttal ő is látott engem. Nos, Jamest, de igazából részletkérdés. Mélyen egymás szemébe tudtunk nézni, és ez egy pillanat alatt elérzékenyített. Szerencsére sikerült jól lepleznem, a hangom fátyolossága lehetett esetleg csak árulkodó, de az sem annyira, hogy gyanút fogjanak. Ennél jobban.
- Ki a halál tartja számon napra pontosan, mit csinált hetekkel ezelőtt? - érkezett a Lexynek nevezett lány válasza, és odasétált Leigh mellé. Meglepő módon nem éreztem féltékenységet. Nehezemre esett együtt látni őket, főleg, amikor a lány átkarolta őt, de az öröm, hogy a fiú végre nincs egyedül, erősebb volt. Őszintén szerettem volna, ha beengedi az életébe ezt a lányt és kinyitja neki a szívét. El kellett érnem, hogy így legyen. Addig nem léphettem tovább, amíg nem sikerült rávennem erre Leigh-t is.
- Köszönöm - átvettem a poharat és kortyoltam belőle egyet. Eddigi bizonytalanságom, zavarom teljesen eltűnt, mérhetetlen nyugalom öntött el, ahogy teljesen magamra találtam. - Hmm, szóval nem láttak semmi különöset? Egy szemtanú látta magukat a környéken, egy félreeső sikátorban. Pontosabban... - megállapodott a tekintetem a fiún.
- Egy ment be, kettő jött ki nem sokkal azután, hogy egy elszabadult kóbor kutyáról érkezett bejelentés... - Számtalan ehhez hasonló kihallgatást csináltam már, főleg, miután Leigh felfedte előttem a természetfeletti létezését. Most sem esett nehezemre éreztetnem velük, hogy tudom a titkukat úgy, hogy ne kelljen nyíltan kimondanom.
- Ja, egyikünk nyilván kutyává változott. Talán törvénybe ütközik? - morogta Lexy, majd Leighre nézett, kissé idegesen. - Szükség van rám ehhez a hülyeséghez, vagy leugorhatok jégkrémért a szupermarketbe?
- Igazából szívesen beszélnék négyszemközt Mr. Blairrel, szóval... - Kérőn biccentettem, jelezve, nem csak hogy nem akadályoznám meg, hanem szinte szeretném, ha magunkra hagyna minket, ami ismét egy gyanakvó pillantást váltott ki a szöszkéből. Okosnak tűnt, és ez tetszett. Nem hagyta magát megfélemlíteni és kiállt Leigh mellett is.