Oh, basszus, ez akkora szívás! Az egész annak a hülye Klausnak a hibája. Ő mesélt nekem a különös anyajegyemről, melynek ez idáig nem is tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, de a gondolat, hogy valahol a világon még létezhetnek élő tagjai a családomnak, akik emlékeznek rám vagy a szüleimre, akik elmesélhetik, mi történt az eredeti falkámmal... ezt a lehetőséget nem hagyhattam ki. Kellett nekem visszajönnöm New Orleansba! Mystic Falls is őrült hely, de ott legalább nem ugranak rá őrült boszorkányok az ember lányára, hogy a benne növekvő magzatával akarjanak fenyegetni egy ősi vámpírt.
Egyébként meg: mi a franc?!
Csak kerüljön a szemem elé az a mocsok, én magam nyírom ki! Még hogy a halottak nem termékenyek? Még hogy ne aggódjak? Kösz, tényleg semmi okom rá, miközben a saját kis cellámban raboskodom, egy totál dilis boszorkány életéhez kötve, és egész nap semmi más dolgom nincs, mint megemészteni a hírt, hogy teherbe ejtettek. Klassz kis kirándulás, köszönöm! Csak bukkanj fel megint, és gondoskodom róla, hogy igazán halott legyél!
Kínomban üres papírokra irkálok. Leveleimnek nincs címzettje, inkább naplószerű bejegyzések, a gondolataim számvetése, unaloműző. Amikor nem kényelmesedek el az ágyban, akkor a szökésemen dolgozom, máskor pletykák után fülelek, a boszik tervei után hallgatózom - hiába tagadom, nagyon is érdekel, Klaus eljön-e értem, és pontosan mik lehetnek a terveik vele. Attól még, hogy haragszom rá, a boszikra jelenleg sokkal jobban pikkelek, így hát kénytelen vagyok rangsorolni, kiket is billentsek először hátsón, amint megtörtem ezt a nyomorult bűbájt magamon. Nem fűlik a fogam ahhoz, hogy fogoly legyek, és ezt a gyerek-kérdést is meg kell oldanom, mielőtt még folytatnám a rokonaim felkutatását. Szóval, ja, megszívtam. Kösz szépen, te seggfej!
Egyből ülésbe tornáztam magam, ahogy hallottam, hogy valaki belép. Sophie volt. Sajnáltam a nővérét, meg minden, de képtelen voltam együttérzést mutatni. A testvére csalt a mocsárba, ő tette rám azt a vacak bűbájt is - átvert és megzsarolt. Nem érdemelte meg a halált, de nem kívántam számára jobbat sem. Mintha itt sem lennék, szavait a megfigyelésemre iderendelt társaihoz intézte.
- Az egyik ősi felbukkant. Hozzátok ki a lányt, ha szólok!
Azzal sarkon fordult és már ott sem volt. Jól tette, nem szeretem, ha semmibe vesznek - kedvem támadt bemosni neki egyet. Mi vagyok én, valami mutogatnivaló látványosság, amit betesznek a fiókba, ha épp nincs rá szükség? Dühömben és unalmamban apró fecnikre téptem az ölemben a papírt. Ismeretlen zöngék szűrődtek be kintről, mély, dörmögő férfihang. Érdeklődve füleltem, de nem értettem, miről beszélnek. Az egyik boszi ekkor hozzám lépett és szólt, hogy menjek.
- Hogyne, most épp ráérek... - jegyeztem meg negédesnek álcázott mosollyal, bosszúsan grimaszolva, és a helyemről felkelve követtem őket. A Nap már rég leszédült az égről, a sötétség vette át az uralmat. Milliónyi apró csillag ragyogott az éjszín égbolton, felerősítették az újhold méltóságteljes erejét. Fázósan összehúztam magamon a kardigánomat, és követtem újdonsült fogvatartóimat a sírboltok között. Mert persze nem lehet egy luxusszállodában fogságba zárni - nem, muszáj egy rohadt temetőben!
Gyanakvón mértem végig a fickót, akivel Sophie beszélgetett. Nem tűnt ismerősnek, megnyerő külseje egyszerre sugallt rokonszenvet és borzolta fel menekülési ösztönöm. Talpig öltönyben úgy festett, mint valami ingatlanügynök, köze sem volt a képhez, amely kialakult bennem az ősi vámpírokról.
- Te meg ki a pokol vagy?
Hát, valahogy így kezdődött.