Folyton hívogatom, de sosem veszi fel. Mindig bizakodó vagyok, miközben hallom, ahogy kicseng, de aztán hamar rá kell jönnöm, hogy ismét kénytelen vagyok a rögzítőjére beszélni. Hát persze...most is ez a helyzet, miért lenne másképp?
- Szia, én vagyok. Megint. Egész nyáron próbáltalak elérni, ha nem tűnt volna fel. Bocsi, kicsit ideges vagyok. Mind azok vagyunk. És értem, hogy nehezen tudod feldolgozni a történteket, de...gyere haza. Ne legyél most egyedül. Itt vannak a barátaid, és mindannyian azt szeretnénk, ha közösen dolgoznánk fel a történteket. Ehhez pedig te is kellesz...csak...hívj fel. Kérlek. - Pár másodperc múlva nyomom csak ki a telefont. Mintha abban reménykednék, hogy hirtelen megszólal. Nem áltathatom tovább magam. Továbblépett. Nem tudom, hogyan, de képes volt rá. Pedig ő a testvérét vesztette el. Akkor én mégis miért nem vagyok elég erős, hogy elengedjem? Hozott egy döntést, amit el kell fogadnom. Persze, mintha arról lennék híres, hogy olyan könnyedén lemondok másokról. Nem adom fel. Ha törik, ha szakad, visszahozom Stefant az életünkbe. Szükségem van rá. Meg persze a többieknek is. Főleg Elenának. Valami nagyon nem stimmel vele, de nem tudom kiszedni belőle, mi a baja. Olyan...könnyedén veszi, hogy Damon meghalt. Ha nem ismerném, azt mondanám, bekattant. De mivel az egyik legjobb barátnőm, sokkal inkább abban vagyok egészen biztos, hogy történik vele valami. Valami, amit akár erőszakkal, de kiszedek belőle. Utálom, hogy nem tudok segíteni. Mostanában egy barátomnak sem tudok segíteni. Ez pedig szörnyű érzés. Sőt megállás nélkül anya nyakán lógok, amivel még ha nem is mondja, de tutira az őrületbe kergetem. Egyúttal pedig valljuk be, elég szánalmas az anyáddal tölteni a nyarat. Persze annál semmi sem mutathat szerencsétlenebb képet rólad, ha olyasvalaki miatt siránkozol, aki még a telefont sem tudja felemelni. Tessék, már megint úgy viselkedem, mint egy idióta, akinek nincs jobb dolga ennél. Elég volt! Én nem ilyen vagyok. Ideje kicsit összekapnom magam, és másra koncentrálni. Mondjuk a...bulizásra. Igen, muszáj lazítanom. Legalább néhány napig. Aztán még bőven ráérek Stefan Salvatorét visszarángatni az életünkbe.
Már épp elhatároztam, hogy keresek valami zsúfolt bárt vagy hasonlót, ami alapvetően nem felel meg az ízlésemnek (de hát muszáj kilépnem a komfortzónámból), amikor megcsörrent a telefonom. Összevont szemöldökkel meredek a kijelzőn szereplő névre, hiszen fogalmam sincs, miért keres. Nem szokott felhívni. Általában én csörgök rá állandóan valamilyen ócska ürüggyel, hogy legalább információkkal lásson el Stefanról. Épp ezért félek felvenni. Végre eldöntöttem, hogy az elkövetkező pár napban amennyire lehet, olyan átlagosan próbálok viselkedni, erre... Jó, mindegy, a kíváncsiságom erősebbnek bizonyul.
- Ric...szia. Valami...öhm...valami gond van? Csak mert épp azon vagyok, hogy élvezzem a...
- Hidd el, nem keresnélek, ha nem lenne fontos, de...beszélnünk kell valamiről. - A hangja olyan komolyan cseng, hogy érzem, ahogy összeszorul a gyomrom.
- Miről van szó? Megrémítesz. Anyával van baj? Elena jól van? Stefannal történt valami? - Életemben nem tartottam még ilyen sokáig vissza a lélegzetem. Ha most nem mond semmit, a telefonon keresztül ölöm meg.
- Ne aggódj, jól vannak. De ezt nem közölhetem telefonon keresztül. Gyere az egyetemhez egy óra múlva. - Letette. Ezt nem hiszem el. Még tiltakozni sem volt időm. Jó, most kicsit nyugodtabb vagyok, mivel állítólag minden szerettem él és virul, de ezer örömmel olvasok be Alaricnak, amint odaértem. Addig fejben készülök is egy hatásos beszéddel.