"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Ezúttal minden másképp lesz. Túljárok az eszükön, kezdve Elenával, akinek... már most nem volt választási lehetősége, vagy esélye a győzelemre. Az én birodalmamban volt, az én területemen, menekülési útvonal nélkül, nekem kedvezett minden. - Nem, nem volt elég. - összeráncolt szemöldökkel, kissé értetlenül néztem vissza rá. - Ezúttal nem ti fogtok győzni. - féloldalas, kissé ördögi mosollyal döntöttem oldalra a fejemet. Aztán elkezdődött az üldözés, a macska-egér játék, amiben egyértelműen én voltam a cirmos. Hasonmásom pedig le sem tagadhatta, hogy ő a riadt kisegér, aki egyenesen az egércsapdába szaladt, miközben a macska elől menekült. Olyan egyszerű lett volna megölni ott helyben, könnyűszerrel megtehettem volna, s egy kicsit vágytam is rá, de végül nem tettem meg. Terveim voltak vele, túl könnyű lett volna csak úgy megölni, pedig végleg elpusztíthattam volna, egyszer s mindenkorra. De túlságosan is szerettem játszani ahhoz, hogy ilyen hamar véget vessek a mókának. - Talán. Én azért nem lennék ebben olyan biztos. - vigyorogtam. Azért tiszteltem érte, hogy igyekezett elrejteni a félelmét... egy kicsit. - Ezt az énemet még nem ismered. Egyikőtök sem. - feleltem, miközben lábamat a torkára helyeztem, s egy kis nyomást gyakoroltam rá. - Oly könnyedén végezhetnék veled! - jelentettem ki vágyakozva, szinte sajnálva, hogy nem tehetem meg. - Tudod, valami sokkal jobbat eszeltem ki neked. Nem is sejted, de garantáltan jól fogjuk érezni magunkat. Számítottam rá, nem adja majd könnyen magát, s tényleg, a küzdeni akarása sokat segített a helyzetén. Csak hát, teljesen mindegy volt mit tesz, nem nyerhetett, ez már eldőlt azelőtt, hogy felébredt volna a kis koporsójában, ami egyébként kifejezetten morbid volt. Nem volt halott, mégis egy koporsóba tették. Legalább lett volna üvegből... Felnyögtem, ahogy lába érzékeny pontra tapintott, s hátratántorodtam, de ahogy kicsit enyhült a fájdalom, felnevettem. Nem semmi... újra nevettem, s visszasétáltam hozzá, ha feküdt, ha talpra állt. - Tudom, kedves. Viszont hiába küzdesz. Mit gondolsz, ha most elmenekülsz, hogyan jutsz haza? Jobban jársz, ha nem hagyod el a kastélyt. El sem tudod képzelni, miféle szerzetek vannak odakint. - ingattam a fejemet, ám egyelőre nem tettem újabb lépést, csak álltam ott, esélyt adva neki a harcra, a küzdésre. Nem akartam olyan hamar véget vetni a szórakozásnak.
Nem, nem gondoltam komolyan, hogy Kai Parker csupán az ő problémája, de fogalmazzunk úgy: nem akartam, hogy az enyém is legyen. Elég volt Katherine és az ő örökös bosszú hadjárata, holott nem is hiszem, hogy annyit ártottunk volna neki. Ok nélkül nem. Minden egyes tettet kivívott magának azzal, ahogyan Ő viselkedett velünk. Kezdve Stefannal és Damonnel, majd velem. Még élénken éltek bennem azok az idők, mikor Stefannal voltam és Katherine el akarta érni, hogy szakítsunk. Eljátszottuk Stefannal, hogy összevesztünk. Át akartuk verni Katherine-t, de a végén… a végén ő nyert. Majdnem meghalt Jenna néni, és senkit sem akartam veszélybe sodorni egy szerelem miatt. Szóval elengedtem Stefant. Így láttam helyesnek. Tudtam, hogy Katherine bármire képes a céljaiért, de könnyebb lett volna, ha tudom, ezúttal mit akar valójában. - Nem akarom, hogy az én gondom legyen. Hagyj elmenni… hagyj végre békén minket. Nem volt elég, amit tettél? – A szemeit figyeltem. Aztán végül menekülőre fogtam. Muszáj volt megpróbálnom, de úgy tűnt, hogy zsákutcába értem. A francba… a pokolba. A… A szívem hevesen vert, az adrenalin tombolt bennem és úgy éreztem, ha ez fokozódik, még el is ájulok. Igen, féltem, az istenit! Ez a Katherine nem az volt, akit ismertem. Éreztem a zsigereimben, hogy jóval fölöttem áll mindenben. Erőben, képességben… hatalomban. Azt hiszem, képes lett volna helyben megölni engem, de nem tette. Tervei voltak. Amiben nem akartam részt venni. Felszegtem az államat, próbálva kihúzni is magamat, hogy magabiztosabbnak tűnjek. - Nem jelent semmit, hogy itt állsz. Semmit. Könnyű szerrel győzünk le téged újra meg újra… addig, amíg véglegesen meg nem ölünk. – Sosem voltam vérszomjas. Sosem voltam bosszúra éhes, de a gonosz hasonmásom úgy tűnik, olyan dolgokat is a felszínre hozott, amik mélyen bennem lapultak. Tényleg a halálát kívántam. Talán most először, úgy igazán. Szívből. Úgy éreztem, a szívem elkezd megfeketedni, már ha ez egyáltalán lehetséges. Elsuhantam mellette, illetve akartam, de anélkül, hogy hozzám ért volna, a földre taszított. Nagyot estem, még fel is kiáltottam, majd a fal felé akartam kúszni, de ekkor a torkomra lépett a lábával. Túlságosan ismerős volt ez a szitu. Már egyszer megküzdöttünk egymással, de akkor volt egy ütőkártyám: a gyógyír. Most azonban semmim sem volt ellene. - Sosem adom fel… - A bokájára csúsztattam a kezeimet, majd ráfogtam erősen, így igyekezve lelökni magamról valahogyan. Aztán ha sikerült, ha nem, a lábamat lendítettem, hogy ágyékon rúghassam. Reméltem, hogy a fájdalom érzését még nem felejtette el és érzékeny ponton találom el.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Roppant kíváncsi voltam, miféle reakciót váltanak ki Elenából a szavaim. Vajon segítene nekem, csak azért, hogy a kisebb rosszat kapják meg? Kicsit kételkedtem ebben, ám nem tudhattam biztosra, aki fogságban van, sok mindenre képes, amire mások nem számítanak. Én már csak tudtam, az egész életemet úgy éltem le, mintha fogságban lettem volna, s párszor tényleg voltam is. Sok olyan dolgot tettem, amiről én sem hittem volna, hogy valaha is megteszem. Például az öngyilkosság, hogy az egyik legsúlyosabbat hozzam fel példának. - Na, most a lelkembe gázoltál! - biggyesztettem le az ajkaimat, majd a következő szavai hallatán felnevettem. Felvont szemöldökkel néztem vissza rá, kissé meglepődve. Csak nem gondolta ezt komolyan... - Tényleg így gondolod? Kai Parker az én „gondom”? Szerintem nem, a tiétek, hiszen ő bármire képes. Ráadásul velem karöltve... nem a te gondod? - kérdeztem újra, majd megint nevettem. Vicces volt, a szituáció is, ő is, a szavai is. Az egész lány egy vicc volt, bár ezt rajtam kívül sajnos nem sokan látták, ami kifejezetten bosszantó volt. Mindenki körülugrálta, mintha valami kis sztár volna, aki megérdemli a különleges bánásmódot. Én láttam a valódi énjét, azt az énjét, ami hamarosan meg fog mutatkozni. Láttam rajta, elgondolkodott a szavaimon, azon, hogy Kai tényleg erre készül-e, vagy azon, hogy a segítségét kértem, de valamin határozottan elgondolkodott. Azt a pillanatot is sikerült elkapnom, mikor lehatározta, menekülőre fogja, megpróbál kijutni innen, mindegy hova, csak el a közelemből. Nyilvánvalóan nem gondolta teljesen át, hiszen ha a kastélyból ki is jutott volna, az alvilágból az én, vagy egy démonom segítsége nélkül lehetetlen volt kijutni. Persze a helyében én is megpróbáltam volna elszökni, ahogy esélyem nyílt volna rá. Ebben annyira nem különböztünk, az a bizonyos tűz ott égett benne is, a túlélési ösztön, már persze amikor nem áldozhatta fel magát másokért. Mert erről itt és most szó sem lehetett. Nem jutott messzire, mielőtt beértem volna, bár egyszer majdnem meglógott. Szerencsére én jobban ismertem az épületet, mint ő, neki teljesen új volt a hely, számomra viszont nem. Az ajtó egyszerűen csak bevágódott az orra előtt, esélye sem volt kinyitni azt, hacsak nem szerel le engem, de az... szintén lehetetlen volt. - Nem tudom, miért becsülsz le újra meg újra. De komolyan Elena, miért hiszed, hogy mindent megúszhatsz? Miből gondolod azt, miszerint nem nyerek ezúttal én? Néhány alkalommal már sikerült, hiszen... megöltetek, mégis itt vagyok, veled szemben. Ez nem elég bizonyíték? - a fejemet ingattam, majd csücsörítve néztem végig rajta. Mikor megpróbált elsuhanni mellettem, bevetve az erőmet könnyedén a földre küldtem őt, s egyik lábamat a torkára helyeztem. - Add fel, Elena!
Nem érdekelt, hogy Kai mellette marad-e vagy sem. Külön-külön is veszélyesek voltak, nem hogy együtt, de… ez volt most a legkisebb problémám. Kai felébresztett, ami azt jelentette, hogy terveik vannak velem így, ébren. Csak az járt a fejemben, hogy mit akarnak és, hogy én ezt hogyan előzhetem vagyis akadályozhatom meg. De innen… a pokolból úgy éreztem, semmit sem tehetek. Nagyot nyeltem. - Nem segítek neked semmiben… - Szinte köptem a szavakat. Féltem tőle, igen, de nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy lássa ezt rajtam. – Kai Parker a te gondod, nem az enyém. – Méregetni kezdtem. Vajon tényleg attól tart, hogy Kai félresöpri és az övé lesz a pokol? Képes lenne rá Kai? Tényleg nem az én dolgom volt, tehát nem is törődtem vele túl sokáig. A kérdésére nem feleltem. Honnan is tudhatnám, mire képesek? Nem találkoztam még egyikükkel sem, vagyis… a hasonmásomon és Kain kívül nem. Hogyan fordulhatott elő mindez?! Pont ők… démonok. Úgy éreztem, végleg elvesztem. Kezdtem kétségbeesni, de még nem adhattam fel. Nem reagáltam a szavaira. Sőt, amint lehetőségem nyílt rá, menekülni kezdtem, futni, suhanni, hiszen a vámpírképességeim nem rozsdásodtak be; gyors voltam. Ugyanakkor nem tudtam, hogy egy démon mennyire veheti fel a versenyt egy vámpírral, vagy épp fordítva. Van-e esélyem egyáltalán ellene? Nem reagáltam a hangjára, csak futottam, ahogyan a lábam bírta. Azt nem terveltem ki, mi lesz, ha sikerül kijutnom, de nem is ez számított. Rögtönöznöm kellett. De ez a kastély… kész labirintus volt a számomra. Ahogy megjelent velem szemben, irányt váltottam és arra haladtam tovább. Néha nekimentem valaminek, levertem ezt-azt a folyosókon levő asztalokról, de nem számított. Nem érdekelt. A kiutat kerestem ebből a szó szerinti pokolból. Ahogy megpillantottam egy nyitott ajtót, arrafelé indultam, de amint odaértem, az becsapódott előttem. Összerezzentem, majd a hang irányába fordultam. Zsákutca… a falig hátráltam, miközben felszegtem a fejemet. - Nem kaparintasz meg, Katherine… nem engedem. – Megráztam gyengén a fejemet, majd mellette igyekeztem elsuhanni. Nem adhattam fel küzdelem nélkül. Ki akartam jutni, vissza oda, ahol szeretnek. Damonhöz… bele sem mertem gondolni, miken ment keresztül, amíg nem voltam. Reméltem, bíztam benne, hogy jól van. Ahogyan a többiek is. Mindennél jobban vissza akartam menni hozzájuk. A szeretteimhez.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Igazán mulatságos volt, ahogy Elena kiselőadást tartott Kairól. Mintha bizony bármit is tudna róla, vagy rólam, hiszen még önmagát sem ismerte igazán. Fiatal volt, s hiába élt meg rengeteg borzalmat ez a rövid idő alatt, nem értett az ég világon semmit. Tapasztalatlan volt, naiv, gyenge. A személyiségét legalább nem kellett irigyelnem. - Ó! - formáltam az ajkammal a betűt, majd felvont szemöldökkel mértem végig a lányt. Amikor ilyen ártatlan, félős arcot vágott, egyáltalán nem olyan volt, mintha tükörbe néznék. - Szóval azt mondod, nem én vagyok a legrosszabb? - nevettem. - Tudom, hogy Kai Parker mellettem fog maradni. És tudod miért? Mert a trónomra fáj a foga. - jelentettem ki egyszerűen, ezt az egyet legalább elárulhattam neki. A többi legyen csak meglepetés. Igaz, miszerint Kai még nem tett lépéseket az ügyben, ugyanakkor árulkodó volt minden egyes pillantása, csillogó szemekkel méregette a trónomat, felém pedig irigy pilantásokat küldött, vagy épp gyilkos tekintettel mért végig. - Azt mondod, Kai nálam is... hogyan is fogalmaztál? "Rosszabb és megbízhatatlanabb alak". Igen. Ebből arra következtetek, miszerint engem még mindig szívesebben látsz a Pokol "fejeként". Mi lenne, ha segítenél nekem, hogy az a pszichopata sose kerüljön trónra? - Újra felvontam a szemöldököm, s olyan arcot vágtam, mint aki épp ezt akarja elérni, mint aki... ugyanúgy tart Kaitól, mint ők. Nem tudtam, bedől-e neki, egy próbát mindenesetre megért. Legalább a frászt ráhozhattam kicsit a lányra, aki már így is elég rémült volt. Oké, megpróbálta leplezni, amiért adhattam volna neki egy piros pontot, ügyesen csinálta, de akkor is... Szavaira felnevettem, halkan, gyorsan, majd egy olyan cinkos mosolyt villantottam rá, amit ő nem érthetett. Hamarosan, nagyon hamar meg fogja tudni, mi a valódi célom, persze nem most azonnal. Olyanok voltunk ebben a teremben, mint egy macska, és az egér. Játszani akartam egy kicsit, mielőtt "elfogyasztom" őt. - Tudod mikre képesek a démonok? - kérdeztem, majd azonnal meg is válaszoltam a saját kérdésemet. - Nemsokára megcsillogtatom a tehetségemet. Illetve, nem is! Valaki más fogja, hogy még szórakoztatóbb legyen. - utaltam itt Sierrára, aki bizonyára már készenlétben volt, s várta, mikor adom ki a parancsot. Tehetséges nő volt, akit szerettem volna az oldalamon látni, mint hű szövetségesemet. Nem feleltem semmit arra a zagyvaságra, amit összehordott, nem mondtam el, mindegy ki mit csinál, aki egyszer rossz útra lépett... nem igazán van más választása, mint idekerülni. Nem állítottam meg akkor sem, mikor az ajtóhoz suhant, pedig könnyedén becsaphattam volna az orra előtt az elmémmel, mégsem tettem. El akartam hitetni vele, hogy képes elmenekülni. Lassú léptekkel indultam utána, s közben szóval tartottam, hangomat a falak visszaverték, visszhangzott a folyosón. - Nem menekülhetsz, cupcake! - kiáltottam, majd elmosolyodva abba az irányba indultam, amerre ő is. - És nem bújhatsz el! - folytattam. Menet közben irányt váltottam, hogy megkerüljem őt, s előtte bukkanjak fel. Ez volt az előnyöm, én ismertem a kastélyt, csukott szemmel is eligazodtam volna, ő pedig... nos, neki fogalma sem volt róla, merre tart éppen. Sietős léptekkel vágtam elé, s mikor megpillantottam a folyosón velem szemben, oldalra döntöttem a fejem. Mondhatni egy irányba tereltem, ha pedig bevált, s tényleg abba az irányba haladt, amerre azt én akartam, pont egy ajtó volt mögötte, ami egy másik terembe vezetett. Az ajtó nyitva volt, de ahogy közelebb értem a lányhoz, a telekinézist bevetve az ajtó becsapódott. - Csak fejezd be a menekülést! Nem vagy benne olyan jó, mint én. - forgattam a szemeimet, miközben közelebb sétáltam hozzá.
Bárcsak a fejébe tudtam volna látni! De nem voltak efféle képességeim, ő magától pedig nem akart semmit elárulni. Bosszantott és félelmet keltett bennem. Fogalmam sem volt, ezúttal mibe kevert engem bele, avagy miféle játékot talált ki a számomra és… és Damonék számára. Hiszen az egyértelmű volt, hogy bosszút akar állni mindenért, amit elkövettünk ellene. De azt elfelejtette, hogy ő miket művelt mindenkivel. Számtalan alkalom volt, mikor megbocsátottunk neki, avagy bizalmat szavaztunk a részére… legalábbis, a halála napján minden bűne alól feloldoztuk. S ez sem volt elég? Miért nem lelt békére és tűnt el örökre? Miért vagyunk most itt…? Itt a… ki sem merem mondani, hol. Csak nyeltem egy hatalmasat, de szólni nem szóltam egy szót sem. Tekintetem ide-oda kapkodtam, hol őt, hol a helyiséget bámulva, kiutat keresve, terveken agyalva. De hiába. Faggatni kezdtem. Róla és Kairól, erről az egészről. A visszakérdezésre már meg is bántam, hogy egyáltalán bármit is kérdeztem. Nevetett és idegesítő hangszínt ütött meg vele. Szinte sértette a fülemet. - A hatalom érdekli, nem pedig Te. Ne hidd, hogy örökre melletted marad… ő talán még nálad is rosszabb és megbízhatatlanabb alak – Ejtettem ki meggondolatlanul a szavakat, majd félre is pillantottam. Azonban úgy éreztem, igazam van. Ha Katherine Pierceben bízni hiba, akkor Kai Parkernek bizalmat szavazni felér az öngyilkossággal. Abban bízni, akinek nincsenek érzései és képes hidegvérrel ölni és… nem, Kai menthetetlen volt. Katherine is, csak ő másfélemódon. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet a továbbiakra. Mégis miről beszél? Ha én győzök, akkor ő is? Pislognom kellett néhányat, hogy felfogjam a szavait. - Ezt nem igazán értem, Katherine… úgy beszélsz, mintha a céljaink ugyanazok lennének, holott ez nem igaz! – Fakadtam ki, majd sóhajtottam egy nagyot. Nem értettem. Katherine talán megőrült és olyanokat képzel, amik nem fedik le a valóságot? Gyengén megráztam a fejemet, egy fél pillanatra még el is mosolyodtam. - Kételkedem abban, hogy igazad lenne… a te lelked koromfekete, ahogy Kai Parkeré is, azért vagytok itt, de… nem mindenki olyan, mint ti – Közöltem vele, majd félrepillantottam. Egyre inkább frusztrált ez az egész helyzet. A jelenléte, a hangja, a szavai, a célozgatásai… már egyáltalán nem akartam tudni, mit forralt ki. Inkább csak elmenekültem volna innen, de esélyem sem volt rá. Azonban meg kellett próbálnom. Így ahogy felnéztem, egyenesen az ajtóhoz suhantam és egyből feltéptem a kilincset. Feltéve, ha sikerült, kisuhantam, bevágva magam után. Aztán körülnéztem a folyosón, s a megérzéseimre hagyatkozva elindultam az egyik irányba. Muszáj volt megpróbálnom a szökést… ennyivel tartoztam magamnak. Aztán gondolkodhattam később azon, hogyan jutok vissza Damonhöz. De egyelőre… ebből a nyomorult kastélyból kellett volna kijutnom és minél messzebbre kerülnöm Katherinetől.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Kezdett igazán az agyamra menni a viselkedése, ugyanakkor... nem sokáig lesz láb alatt, nem sokáig kell néznem az ostoba, értetlenkedő képét. Nemsokára úgyis Sierra uralma alatt lesz, s akkor visszaküldöm a felszínre, hogy elvégezze a kis feladatát. Nem én fogom tönkretenni a szeretteit, majd megteszi ő, mire észbe kap, már tiltakozni sem fog. Gonosz mosolyt villantottam a szavaira, majd vállat vontam. - Majd meglátod. Ha most elárulom, akkor oda a meglepetés! - lebiggyesztettem az ajkam, s néhány másodperc elteltével nevetésben törtem ki. Élveztem, hogy ennyire sarokba volt szorítva, annak ellenére is, hogy alig vártam a végét a munkának. Sok dolgunk volt még, mielőtt szabadjára engedtük volna őt, az én kis szörnyemet. Egyelőre ő még csak az ártatlant játszó Elena Gilbert volt, akinek mindenki a megmentésére siet, s aki mindent megkap, amit csak akar. Kivéve most. Ezúttal más volt a helyzet, ezzel bizonyáraő is tisztában volt, nem véletlenül vert kicsit hevesebben a szíve, sőt, olykor-olykor az arcára is kiült némi rettegés. Nem lepett meg, hogy elhúzódott tőlem, sőt, csodálkoztam, hogy nem váltottam ki nála hevesebb reakciót. Azonban a körülményeket tekintve, nem csoda, ha nem mert rám támadni. A hely nyüzsgött a démonoktól, illetve Kai sem tartózkodhatott túl messze. Plusz én voltam a királynő, az ördög, ha ez nem, hát mi más váltott volna ki félelmet egy Elenához hasonló vámpírban? Miközben fel s alá járkált a helyiségben, tekintetemmel követtem. Esélye sem volt meglógni, de úgy döntöttem, ezt nem közlöm vele, fölöslegesen nem akartam jártatni a számat. - Kai? - nevettem, és ismételten csipőre tettem a kezem. - Kai Parkert én mentettem meg a börtönvilágból, ahová a drágalátos Bonnie zárta némi segítséggel. - A részletekbe nem mentem bele, azt akartam, hogy mikor elkészült, s teljesen agymosott lett, hozzákötve Sierrához, ő maga jöjjön rá a dolgokra egyenként. Akkor majd nagyobbat fog ütni a bosszúhadjárata. - Saját, szabad akaratából állt mellém, nem kellett győzködnöm. Démon vált belőle, ő pedig... nos, örömmel fogadta. - vigyorogtam, s még a szemeimet is megforgattam kicsit, hogy jelezzem neki, micsoda ostobaságok jutnak eszébe. Na persze, majd pont irányítom Kai Parkert, mintha az egyáltalán lehetséges volna... Szavaira csak hümmögtem, s úgy tettem, mint aki erősen gondolkodik. - És jelen esetben ki az, akinek veszítenie kell? Csak mert... nemsokára ha te győzöl, én is győzök. - meredtem rá kihívóan, és tettem felé egy lépést, mivel időközben eltávolodott tőlem, ahogy sétálgatott. A meglepődöttsége egy az egyben kiült az arcára, nem tudta elrejteni, felülkerekedett a félelmén, a bosszúságán, mindenen. Elkerekedett szemekkel tette fel a kérdést, s én válasz, vagy bólintás helyett mindössze újból ráemeltem a tekintetem, egyenesen a nagyon is hasonló barna szemekbe fúrtam a pillantásom. - Meg is haltam. Ha nem így volna, még vámpír lennék, nemigaz? Igenis meghaltam, de a bűneim miatt idekerültem. Tudod, ha egyszer meghalsz, úgy istenigazán, te is ide fogsz kerülni. Ahogyan Stefan, Damon, és Caroline. Talán még Bonnie is, bár benne még nem vagyok biztos. - mosolyodtam el szolidan, miközben sokatmondóan, vesébe látóan bámultam őt.
Kissé megszeppentem a szavaira és gyanakvóan kezdtem méregetni. Beszéljen akkor, nem tiltakozok, meg sem szólalok. Ez járt a fejemben, mikor újra és újra végigmértem őt, egy szó nélkül. De nem árult el többet, sőt. Semmit nem mondott. Igyekeztem hatni rá, de a szavaim nem értek célt. Talán sosem értem el nála semmit, még akkor sem, amikor megbocsátottam neki, sőt… hisz utána vette át a testem. Mindig minden hiábavaló volt, amit vele kapcsolatban tettem. Minden. S most…? Az ő karmaiban voltam és bármennyire is tiltakoztam, tudtam, hogy ez az ő birodalma. Nála van mindenféle előny, amit csak el tudok képzelni. Megrémisztett. Többek közt azért is, mert most teljesen egyedül voltam; csakis ő volt itt, meg Kai, meg még ki tudja kik… mind-mind ellenem. Nagyot nyeltem. - Lehet, nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan mindent elmondasz. – Vagy inkább megtapasztalom. Nagyot sóhajtottam, összefonva magam előtt a karjaimat. Sarokba voltam szorítva, mindenféle értelemben. Ahogy két ujja közé csippentette a hajamat, elhúzódtam tőle. Nem akartam, hogy hozzám érjen; egyszerűen… utáltam őt. Annyi esélyt adtam már a hasonmásomnak, hogy már… már nem tudtam egy picit sem bízni benne. - Nem, nem szeretnék. – Közöltem egyből, gondolkozás nélkül. Inkább fel-alá kezdtem járkálni, nézelődni, kiutat keresve, de mindhiába. - Azt hiszed, Katherine, hogy átállok a te oldaladra? – Álltam meg vele szemben, hitetlenkedve. Miért tenném azt, amit ő mond, vagy bárki más? – Nem leszek a bábod. Nem leszek olyan, mint Kai Parker. Hiszen őt is a markodban tartod, nem igaz? Őt mivel tartod sakkban, Katherine? Mit műveltél vele? – Összehúzott szemekkel figyeltem, válaszokat várva. Kételkedtem abban, hogy Kai önként segítene Katherine-nek bármiben is, bár… ha jobban belegondolok, engem is gond nélkül félreállított az útból. S akkor nem befolyásolta senki, vagy igen? - A végén úgyis az veszít, akinek kell, Katherine. – Utalgattam itt rá. Bármekkora hatalma is volt jelenleg, én hinni akartam abban, amiben mindig is: abban, hogy a jó győz, minden nehézség ellenére is. A végére nem igazán reagáltam semmit. Csak nagyot nyeltem. Démonok… úristen. Annak idején azt is nehéz volt elképzelnem, sőt, megemésztenem, hogy vámpírok és boszorkányok léteznek, s szép lassan… túl sok természetfeletti hálózta be az életem. Mire feleszméltem, már én is egy voltam közülük. De a démonok után mégis mire számítsak? Angyalokra? Nem, ez… ez az egész képtelenség. De ekkor raktam lassan össze azt, hogy Ő micsoda. Elképedve néztem a hasonmásomra. - Démon vagy… igaz? – Elkerekedtek a szemeim is, ahogyan figyeltem őt. – De hogyan? S miért…? Meg kellett volna halnod. – Ejtettem ki halkabban a szavakat végül.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Oldalra billentett fejjel mértem végig a lányt, aki külsőre teljes úgy nézett ki, mint én. Eltekintve attól, hogy az ő szemében ott csillogott valami, amit egyesek jóságként írtak volna le, míg az enyémben... Nos, nem véletlenül én voltam a pokol úrnője. - Mi lenne, ha most az egyszer használnád az agyad, Elena? - förmedtem rá, mert kezdett kicsit a hányinger kerülgetni ettől az ártatlannak tűnő kislánytól. Rémületében még gondolkodni is elfelejtett látszólag, s nem a lényegre figyelt. - Koncentrálj egy kicsit, ha kérhetem... A tiltakozás a fontos most, és hogy ellentmondj nekem, vagy a kérdés, miszerint mégis hogyan kívánom elérni mindezt? - utaltam itt a tervemre, sokkal nyugodtabb hangnemben, mint az előbb. Ámbár igencsak fogyni kezdett a türelmem, nehezebben is türtőztettem magam. Szerettem volna már most belepiszkáni a fejébe, vagy inkább megmutatni neki mindazt, mi vár azokra, akik a pokolra jutnak. A kínzás... oh, igen. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, hogy amíg mások sikolyaitól volt hangos a birodalmam, addig én a trónomon csücsültem, teljes biztonságban. Ez Elenáról már nem volt elmondható, bár őt valami másban akartam részesíteni, valamivel, ami még a kínzásnál is sokkal rosszabb, avagy a kínzás egy másik formáját kínáltam neki. - Á-á! - jeleztem mutató ujjammal, majd elvigyorodtam. - Legfelejbb tudtad, milyen vagyok. Bár én ebben sem vagyok biztos. A lényeg, hogy nem tudsz rólam semmit. Nem tudod, mire vagyok képes, vagy hogy mennyit változtam halálom óta. - sóhajtottam kissé dühösen. - Elképzelésed sincs róla, min mentem keresztül. - tettem még hozzá lassabban, nyomatékosítva minden egyes szót, miközben közelebb sétáltam hozzá, és ha nem húzódott el, vagy nem használta a vámpírsebességét, két ujjam közé csippentettem egy hajtincsét. Élveztem, hogy bizonytalan, fél, és aggódik, szinte magamba szívtam a negatív energiákat belőle, és pokolian jól esett! Ha! Ezt a szóvicces nem tudtam megunni, újra és újra tudtam volna ismételgetni, akár magamban, akár hangosan kimondva. Szórakoztató volt, bár az sem volt kizárva, hogy az itt töltött idő alatt megőrültem, és sokkal inkább hasonlítottam mentálisan Kaira, mint régi önmagamra. Egy újabb sóhajjal konstatáltam, hogy nem fog nyugton maradni, amíg nem kap választ, úgyhogy miért is ne... Egy kis információmorzsát kaphat. - Talán szeretnél helyet foglalni. Vagy nem. Nekem úgy is jó. - intettem a sarokban lévő szék felé, majd vállat vontam, gondoltam úgysem fog élni a helyzettel, de ha mégis, nyugodtan megtehette. - Ahogy mondtam, mindegy lesz. - néztem rá éhes tekintettel, mint egy vadállat a zsákmányra. - Mert nem lesz választásod. Azt fogod tenni, amit mondanak neked, nem lesz több tiltakozás, könyörgés, vagy szentbeszéd. Egy báb leszel, s én fogom mozgatni a zsinórokat! - nevettem fel huncutul, mint egy bájos, ártatlan kislány, aki a kedvenc játékáról mesél. Csakhogy én nem tartoztam egyik kategóriába sem, viszont izgatott voltam, s alig vártam azt a bizonyos nagy csattanót, amiben Elenának része lesz. - Szóval a kérésedre visszatérve...Nem. Nem lehetsz szabad, és nem fogok semmit megígérni neked. Sajnálom. Illetve... nem, mégsem. - pillantottam félre grimaszolva, egyáltalán nem érdekelt, miért könyörög, vagy mit szeretne. Ez most az én időm volt, Elena pedig kikerült a reflektorfényből, ahol ezidáig tartózkodott. A kérdésre újra felnevettem, és legyintettem. - Te azzal ne foglalkozz. Elég sok emberrel jóban vagyok még, akik szintén veszélyesek. Talán nem annyira, mint én, vagy Kai - vontam vállat hanyagul, aztán csípőre tett kézzel fordultam újra felé - de Elena... idelent több ezer éves démonok élnek. - néztem rá vesébelátó pillantással. Volt miért aggódnia, s én szerettem is, ha az emberek félnek tőlem, vagy mindattól, ami idelent várhat rájuk. Elenára persze nem uszítottam egyik démont sem, de könnyűszerrel megtehettem volna. Vele azonban más terveim voltak.
Csupán tiltakozni tudtam volna, de látszólag magabiztos volt. Túlságosan is. Én pedig? Nem, nem bizonytalanodtam el abban, hogy sosem ártanék nekik, viszont aggasztott, hogy mégis mire készül. Ezúttal pedig… semmi, de semmi ötletem nem volt rá. Ha ez valóban a pokol és ő él… akkor nagyobb hatalma van, mintsem korábban bármikor. - Nem fogom akarni. – Jelentettem ki mégis határozottan, ellentmondást nem tűrően, némileg dacosan pillantva rá. - Nem arról van szó, hogy alábecsüllek, Katherine. Hanem arról, hogy tudom, Én milyen vagyok és hogy Te milyen vagy. Nem vagyunk egyformák. – Magyaráztam, folyamatosan őt vizslatva, értetlenül, képzeletbeli kérdőjelekkel a fejem fölött. Mégis mit tervez? Néha nem tudtam hova tenni a nevetését. Azaz mégis: pontosan értettem, miért nevet. Elbízta magát, azt hitte, hogy minden úgy történik majd, ahogyan azt kigondolta. Előnyben érezte magát, ami ígyis volt, de… de ez nem maradhatott így sokáig. Próbáltam hatni rá; egy részem naivan hitt is benne, hogy sikerül. Katherine sem volt mindig gonosz, nem? Valaki ilyenné tette. Sőt. Valakik. Senki sem születik gonosznak és pont ezért… ezért adtam neki annyiszor esélyt. De vajon most is megérdemelné? Talán nem. - Hogy érted, hogy teljesen mindegy lesz? – Húztam össze a szemeimet, továbbra is értetlenül bámulva őt. Aztán újra kipillantottam az ablakon, kissé remegve. Féltem, de ezt nem voltam rest bevallani sem. Nem tudtam, mi vár itt rám… fogalmam sem volt róla. A kérdésére nem feleltem. Mit kellett volna? Hogy csodálatos ez a vörösen izzó kilátás? Utáltam a vöröset! Egy sóhajjal elnéztem felé, majd körbe, míg végül elléptem az ablaktól. - Mikor avatsz be a dolgokba, Katherine? Annyira magabiztos vagy… miért nem meséled el máris, hogy mit akarsz? Vagy kössünk alkut! Kérj bármit, de ígérd meg, hogy nem esik bántódása Damonéknek… és szabadon engedsz. – Szinte kérleltem. De miért is hallgatott volna rám? Mély levegőt vettem, összefonva magam előtt a karjaimat. - Kai… mióta vagy jóban Kai Parkerrel? – Tettem fel egy olyan kérdést, ami még egészen foglalkoztatott. Nem hittem volna, hogy ezek ketten valaha összeállnak, de akárhogyan is, baromira aggasztó volt. Egy pszichopata, és egy gonosz hasonmás összefogása… Nem sülhet ki ebből semmi jó.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Évekig próbáltam tönkretenni a hasonmásom, eltörölni a Föld színéről, most pedig végre a markomban tartottam. Innen már nem tudott menekülni, el sem hagyhatta a Poklot, hacsak én nem engedélyezem neki, illetve nyitok, vagy nyittatok átjárót. Nem tudott hova bújni, menekülni, segítséget sem kérhetett senkitől. Most nem sietett a megmentésére senki, s ez olyan élvezettel töltött el, hogy még egy nevetés is kibuggyant belőlem, ahogy ő tiltakozni kezdett. A fogaskerekek pörögtek azagyában, ez kiült az arcára, le sem tagadhatta, mi jár a fejében, vagy mit érez éppen. Tiltakozott, hogy nem ártana a szeretteinek, de közben azon gondolkodott, mi a tervem. Mindig ezen törte a fejét, ahogy a kis bajtársai is, mert sosem lehetett egyértelmű, nem, ha rólam volt szó. - Ugyan, Elena! Tudom, hogy te is akarod. - gúnyolódtam, amit ő nem érthetett, de én pontosan tudtam, hogy egy idő után nem lesz választása. Akarni fogja, nem kényszerből teszi meg mindazt, amire kérem. - Legalábbis... nemsokára akarni fogod, ne aggódj! - bíztattam, mintha szüksége lenne rá, mintha csak azt várná, hogy én megnyugtatom. A legnagyobb természetességgel beszéltem minderről, mintha neki is tudnia kéne, hogy mi vár rá. Azt tudnia kellett, hogy valami komoly tervem van vele, különben nem lenne itt, s nem lenn ébren. Tulajdonképpen köszöntet is mondhatott volna nekem, amiért ébren van. - Már megint ugyanabba a hibába esel. Mondd csak, miért becsültök le újra, és újra? Mintha nem bizonyítottam volna már ezerszer, hogy amit a fejembe veszek, azt meg is valósítom. - csípőre tettem a kezem, és vágtam egy elégedetlen grimaszt, mint egy elkényeztetett kislány, aki nem kapta meg, amit akart. - De. Sikerülni fog. - bizonygattam, még bólintottam is hozzá, mert kétségem sem volt afelől, hogy sikerrel járok. Az egész alvilág az enyém volt, már miért is ne sikerülne módosítanom a drága Elena tudatát? Az én oldalamra állítani, végre megmutatni neki, hogy nekem volt igazam, s lesz mindig is. Ellépett az ablaktól, végre elengedte a függönyt is, amit addig szorongatott. Felvontam a szemöldököm, ahogy belekezdett a mondandójába, kíváncsi voltam, mivel áll elő. Azt sejtettem, hogy megpróbál jó kislány módjára beszélni velem, no, de erre... Újabb nevetésemtől zengett a szoba, ezúttal tényleg betöltötte az egész helyiséget vidám kacajom. Majd komolyan néztem rá, s rájöttem, hogy tényleg komolyan gondolja. Nem álca volt, hogy hatni tudjon rám, nem csapdát állított nekem, hátha bedőlök neki. Minden egyes szava színtiszta igazságtól bűzlött, s őszintén szólva elgondolkodtam rajta, van-e egy csöpp esze is a hasonmásomnak. - Ja, hogy ezt komolyan gondoltad? Bocsáss meg! - pillantottam rá dühösen, heves mozdulattal kaptam oda a fejem, mint egy támadásra kész kobra. - Én meghaltam, ha feltűnt, Elena. Te még életben vagy, bár nemsokára ez teljesen mindegy lesz. - sziszegtem felé a szavakat, a számban összegyűlt nyál olyan volt, mint a méreg. A mögöttem lévő ablakhoz fordultam, amit szintén függöny takart, de nem kellett látnom, hogy tudjam, milyen a kinti világ. Teljesen nyugodtan, kedves mosollyal arcomon fordultam vissza újra a lány felé, mintha az előbbi dühös kirohanásom meg sem történt volna. Kicsit őrültnek tűnhettem, de ugye, a halál mindenkit megváltoztat egy kicsit. - Mit szólsz a kilátáshoz? - tettem fel a kérdést olyan hangnemben, mintha egy közeli barátomhoz beszélnék. Igazán kíváncsi voltam a véleményére, bár amilyen finnyás, és álomvilágban élő volt a hasonmásom, neki bizonyára nem tetszett, amit látott.
Kezdőlap
:<3: 
|| 
