Nehéz volt eldöntenem, hogy előny-e, ha érettebb a kortársainál, vagy inkább hátrány. Utóbbi, mert korán felnőtt, és még gyereknek kellett volna lennie, másrészt viszont előny volt, ha a veszélyre gondoltam, ami a lányokra leselkedett. Meg kellett óvnunk őket és hogy valójában miért vettem mindezt a fejembe, azt nehéz lett volna megmondanom. Kai Parker egy apró gondnak számított a többi démon, és többi természetfeletti mellett, mégis… valamiért védelmezni akartam ezeket a lányokat. Talán csak az agyamra ment a vadászat? Magam sem tudtam igazán. Érdeklődve hallgattam végig a lányt. Különös volt, amit mondott a szüleiről.
- Inkább csak féltenek. Ne úgy fogd fel, hogy azt hiszik, nem állsz készen a felelősségre. Csak…tudod, nekik bármilyen idős is leszel, mindig a kislányuk maradsz – Legalábbis szerettem volna ebben hinni, főleg azért, mert nekem ez nem adatott meg. Én voltaképpen anya és apa nélkül nőttem fel, hisz akit apámnak nevezhettem, ő minden volt, csak nem apa. Inkább egy szörnyeteg.
Nem hittem, hogy megpróbál majd megcáfolni vagy „vitába” keveredni velem, de valahol tetszett, hogy ki merte mondani a véleményét, majd megmosolyogtatott, ahogy rájött, én mire gondoltam. Hiszen rájött, ahogy a gondolatmeneten ő is keresztülrágta magát.
- Pontosan úgy van, ahogy mondtad. Ha valaki fontos neked és veszélybe kerül, többé nem tudsz racionálisan gondolkodni. Őt helyezed előtérbe és hibát-hibára halmozol… kétségbeesel, hogy vajon meg tudod-e óvni, akit szeretsz… - Apró sóhaj hagyta el a számat, majd bezártam. Nem akartam a negatív aurát árasztani, de volt egyfajta nézőpontom, ami amúgy is kezdett összeomlani, amióta a testvériségnél voltam. Hiszen kezdtek fontossá válni emberek. Túl fontossá.
- Nem hinném, hogy szándékosan fordítanának hátat nektek, de… nem ismerem őket, hogy ezt teljes bizonyossággal állíthassam – A számat húztam. Nem akartam hitegetni, sem pedig alátámasztani, amit mondott. – Az viszont lehet, hogy tényleg ösztönösen adnak teret nektek, mikor szükségetek van rá – Furcsa volt ilyesmiről beszélgetni, hisz nekem sosem volt gyerekem, nem tapasztaltam meg ezeket a dolgokat és ami példa volt előttem, az említésre sem volt méltó.
És végül olyan kérdést szegezett nekem, ami voltaképpen helytálló is lett volna, ha… ha nem rólam van szó.
- Nekem? – Visszakérdeztem. Első reakciónak ennyi telt tőlem, majd elmosolyodtam és megráztam a fejem. – Nincs. És valószínűleg nem is lesz. Korán eldöntöttem, hogy az életemet a vadászatnak szentelem és ebbe nem fér bele egy család… - És amúgy sem álltam készen ilyesmire. Nem voltam egy apa figura vagy férj-alapanyag.
Figyeltem, hogyan hajtja végre a varázslatot. Tökéletesen elutánozta, így elégedetten bólintottam.
- Gyorsan tanulsz, van érzéked ehhez a mágia dologhoz – Magyaráztam, majd ösztönösen végigsimítottam a hátán, dicséretképp, mielőtt visszahúztam volna a kezem.

Tetszett, hogy Lizzie nem egy átlagos kis tini lány volt, aki semmit sem tudott az életről; neki megvolt a magához való esze, a meglátásai, az eszméi. Sok lehetőség bujkált a lányban, amit bőven ki lehetett volna aknázni, de elsősorban nem az én tanítványom volt a lány, sőt, sokkal inkább Blair volt az ő mentora. Én csak ideiglenesen vettem át a helyét, de… Blair helyében komolyan odafigyeltem volna Lizziere. Lehet, fiatal volt, de igencsak ígéretes. Még ha nem is léphet be közénk hivatalosan, talán akkor sem kellene őt magára hagynunk. Még Kai Parker legyőzése után sem, úgy értem. Már ha valaha sikerül legyőznünk, meg azt a nőstényördögöt. Sóhajtottam egy aprót, elmerengve a szavain.
- Elég sokat tudsz, Lizzie – Rámosolyogtam halványan. – Érettebb vagy a korodnál és meglátsz olyan dolgokat, amiket a kortársaid nem biztos – Hanyagul megvontam a vállamat, de a szavaira is reagálni akartam még. – Egyébként igazad van. Nem lehet kizárni őket, de néha sokkal egyszerűbb lenne, ha… ha sikerülne – Amíg egyedül vadásztam, nem voltak ilyesféle gondjaim. Emberek, érzések, kapcsolatok… csak én voltam, meg az átkozott kis teremtmények. A vadászatnak éltem, napról-napra éltem, az utcákat, városokat járva.
Megmosolyogtam a szavait. Érdekes volt, de többször sikerült mosolyt csalnia az arcomra, mintsem szerettem volna. Oh, másrészt… ő és Poppy annyira mások voltak ahhoz képest, hogy valójában rokonok voltak. Érdekes volt ebbe belegondolni. Poppyt jobban védelmeztem volna mindentől, tudván, hogy ő nincs tisztában a természetfeletti világgal, míg Lizziet… tanítani akartam arra, hogyan védje meg magát és a szeretteit. Furcsa kettősség volt ez és elgondolkodtatott. Talán Poppynak is joga lenne az igazsághoz?
- Én azt mondom, minél később hagyod el a szüleid, annál jobb. Úgy értem… élvezd ki és örülj, hogy még vannak – Nagyot nyeltem, majd gyengén megráztam a fejemet. – De persze, nem szólok bele, csak… ha netán elveszíted valamelyiküket, talán megbánod, ha „idő előtt” hagyod magad mögött – Néztem rá egy sóhajjal, majd megköszörültem a torkomat. – Nekem mindig is volt egy űr az életemben, amit sehogy sem tudtam betölteni – Közöltem úgy, hogy végül is semmi konkrétat nem mondtam ki és mégis érezhető volt az, mire gondolok. Talán. De talán csak be kéne végre fognom a számat.
Tiszta mágia, huh? Mindenesetre megjegyeztem magamnak ezt, mert mindenképp utána akartam kicsit járni. Eddig is sokat kutattunk aziránt, hogy honnan ered az erőnk, de elkezdett még inkább érdekelni.
Visszavettem tőle végül az üveget, majd leraktam és a kérdésre elgondolkodtam. Egy egyszerű támadó varázslaton gondolkodtam, amit a belőlem elszívott mágiával el tudott végezni.
- Oké, lássuk csak… - Elmagyaráztam neki egy egyszerűbb bűbájt, amivel egy kézlendítéssel el tudta magától lökni a támadóját, anélkül, hogy hozzáért volna. Mint egyfajta széllökés… Amint elmagyaráztam, fogtam az előbbi vizes flakont és leraktam tőle néhány méterre. – Tudom, ez elég egyszerű varázslat, de lépésenként kell haladni, nem? Próbáld meg – Néztem a lányra, közben azon gondolkozva, mit kellene neki tanítanom. Nehéz ez, ha az ember sosem vállalta eddig a mentor szerepét, ugye? Átgondolni, hogy az ő képességeihez mi illik, mit tud már megcsinálni, mihez kell még fejlődnie…? Nem voltam egy tanártípus. Mindenesetre, ha sikerült neki és miért ne sikerült volna, akkor ezzel végül lezártnak tekintettem az edzésünket.

Hamar rájöttem, hogy tényleg sokat beszéltem, ugyanis a kérdései eléggé betaláltak. Végighallgattam viszont, nem szóltam közbe, kíváncsi voltam, mire kíváncsi még. Nagyot nyeltem és alig láthatóan, hanyagul megvontam a vállamat.
- Magam sem tudom, mikor változott meg. Mármint, nem azért mondom ezt, mert nem akarok válaszolni rá. Tényleg nem tudom. Csak azt, hogy Blair és Blackwell rést ütöttek a gondosan felépített falamon – Blair akkor került közelebb hozzám és akkor szavaztam bizalmat neki, mikor hosszasan beszélgettünk. Olyan dolgokat mondott el, amit alapesetben nem tett volna, de akkor… és ott… talán szüksége volt arra, hogy kibeszélje magából azt, ami nyomasztja. Biztos voltam benne, hogy még most is nyomasztja. Blackwell pedig… egek. Az a nő… nem is tudom, miképp fogalmazzam meg. Bármennyire is igyekeztem ellökni magamtól, nem ment. Nem hagyta. – Még mindig nehéz bíznom, de bennük valamiért már… megy – Tettem hozzá csendesebben, a fejemet ingatva. – Ugyanakkor tudom, hogy hiba. Nem kellene közel engednem magamhoz senkit – Sóhajtottam, majd megráztam újfent a fejemet, jelezve, hogy ez már sokkal bonyolultabb téma és erről már nem kívántam beszélni vele. Nem akartam terhelni, sőt, amúgy sem kellett volna beszélnem neki. Egyszerűen csak koncentrálnom kellett volna a feladatunkra, magára az edzésre. Ezért jött, nem másért.
- Ha valakinek van ereje a vadászat mellett rá, akkor… biztosan – Én inkább a vadászatnak éltem, mintsem valami álomképnek; egy olyan életnek, ami nem lehetett volna sosem teljesen valós. Még civil életemben is azon kattogtam volna állandóan, mikor és hol ront ránk valami szörnyeteg.
- Te? – Felvontam a szemöldökömet és elgondolkodtam egy pillanatra, de végül megráztam a fejemet. – Nem. Emberek válhatnak beavatottá. Nekik nincs mágiájuk, semennyi; neked viszont van képességed elszívni másoktól. Így valamilyen szinten… természetfeletti vagy, így az erőnk… elméletileg nem árad át belétek. De sosem próbáltunk még elszívó boszorkányt közénk valóvá tenni – Sóhajtottam. – Viszont ne akarj teljes értékű tag lenni. A szüleid beleegyezése nélkül legalábbis semmiképp ne tegyél próbát vele – Komolyan figyeltem őt, majd ezt követően visszatértünk az edzéshez. Áldottam a sorsot érte.
Azonban, ahogy mágiát szívott belőlem, furcsa érzés kerített hatalmába, bár az még furcsább volt, amit mondott. Oldalra döntöttem a fejemet, majd a kezemre pillantottam. Más? Felvontam a szemöldökömet, majd így néztem vissza a lányra.
- Tisztább? Érdekes. Mondjuk, egyelőre nekünk sincs fogalmunk róla, honnan vagy miből, netán kitől kapjuk a mágiát… remélem igazad van abban, hogy tiszta – Megejtettem egy apró mosolyt felé, majd fáradtan léptem a padhoz, hogy magamhoz vegyem az üveg vizemet. Kifárasztott az órák óta tartó edzésünk, bár már magam sem tudtam, hogy a testem, vagy a fejem fáradt-e el jobban. Azt viszont megfogadtam magamban, hogy legközelebb kevesebbet beszélek és jobban koncentrálok a tettekre. Kortyoltam a vizemből, majd a lány felé fordulva odakínáltam neki is.
- Ha nem vagy szájfájós… - Vállat vontam. Udvariatlanság lett volna nem megkínálni. Úgy véltem, ő is kellőképpen kiszáradt már.

Talán túlságosan sokat osztottam meg a lánnyal. Nem lett volna szabad a kissé negatívabb felemet láttatnom előtte; legalábbis utólag már visszaszívtam volna egy-két dolgot, ami kicsúszott a számon. De végül nem lett belőle úgymond gond. Talán.
- A lényeg, hogy sok dolog történik itt az emberrel… és végül megpróbálja magát védeni; úgy értem… - Elgondolkodtam. – Elzárkózunk annyira, hogy végül ne fájjon a másik elvesztése, vagy épp mi magunk könnyedén vállaljunk öngyilkos küldetést. Van előnye, de persze, hátránya is – Magyaráztam egy kisebb mosollyal. – Úgy jöttem ide, hogy nem törődtem senkivel. Elzárkóztam mindenki elől. És ez működött is, Lizzie. Elég sokáig – Sóhajtottam, aztán inkább elhallgattam. Tényleg sokat beszélek, vajon miért? Könnyű egy kislánynak beszélnem… azt hiszem, talán valamelyest meg is nyíltam neki, akaratomon kívül. Isaac, gondolkozz már! És koncentrálj az edzésre.
A kérdés meglepett, de egyből megráztam a fejemet. Bár el is merengtem.
- Nekem nincs civil munkám, de… a többiekről nem tudok nyilatkozni. A helyzet az, hogy nincs túl sok időnk, sem lehetőségünk arra, hogy elvegyüljünk az emberek között. A beavatott vadászaink közt vannak talán olyanok, akiknek még van úgymond életük… ők még nem elég elhivatottak talán – Hanyagul vállat vontam. Tényleg nem tudtam igazán nyilatkozni a témáról. Blairről rémlett, hogy mintha lenne valami civil melója, de az sem volt valami nagyszabású. Csak már az nem rémlett, pontosan mi. Blackwell biztos, hogy nem dolgozott. Hm.
Mindezek után sikerült az edzésre koncentrálnunk és jó hosszú ideig gyötörtük egymást úgymond; megdolgoztattam rendesen, de ezzel még koránt sem volt vége. Még csak most vágtunk bele, nem? Rengeteg dolgot kellett még tanulnia. Meg is dicsértem a magam módján, majd segítettem neki talpraállni.
- Igen? Figyelek, Lizzie – Kíváncsian fürkésztem, majd ahogy mágiát szívott el belőlem, picit megszédültem. Furcsa érzés volt, de nem szóltam egy szót sem erre. – Különös? Micsoda? – Kíváncsian néztem rá, hisz nem tudtam, mire gondol. Persze, nekem fura érzés volt ez az erő elszívás, de neki…? Gondolom, számtalan alkalommal szívott már el mágiát ebből-abból.

Elgondolkodtam a szavain, miközben lassan megráztam a fejemet.
- Nem feltétlenül van úgy, ahogyan mondod. Nyilván sokan elhivatottak vagyunk és ezért sem kérdés, hogy meghoznánk-e egy súlyos áldozatot, mely a saját életünket követeli… de vannak olyanok, akiknek nincs vesztenivalója és ezért is vállalnak be ehhez hasonló akciókat. – Sóhajtottam, majd hozzátettem. – Vezetőként nem mondhatnék ilyet, de… nekem tényleg nincs vesztenivalóm. Ezért sem gondolkodnék, ha fel kéne áldoznom magamat bármiféle ügy kapcsán, ha azzal előresegítem a többieket. Bár régen nem ilyen voltam. – És az a „rég” nem is volt olyan rég. Amióta a szervezetbe jöttem, elkezdtem változni. Elkezdtek érdekelni a társaim és lassan már ott tartottam, hogy bátran cselekednék Értük. Régen, egy időben… bárkit feláldoztam volna, csak azért, hogy Én túléljem. Mintha ezzel csak azt akartam volna elérni, hogy ami gyerekkoromban belém rögzült, csak még mélyebbre vésődjön bennem. Az, hogy mellettem meghal mindenki. De ennek… nem kellett így lennie, nem?
A csodálata egy kicsit megmosolyogtatott. Számomra már megszokottá vált a mágia, amióta idekerültem, de mindig meglepett, néhány embert mennyire meg tud lepni az, hogy varázserőnk van. Bár Lizzienek is volt, mégha nem is olyan magas szinten.
- Sajnos már a hírünk elég nagy. Sokan tudnak rólunk, sok természetfeletti és szervezkednek is ellenünk. Már mi sem vagyunk annyira biztonságban, mint az elején… amikor még tényleg a meglepetés erejével élhetett a szervezet – Sóhajtottam egy aprót. Közben azon gondolkodtam, miféle támadó bűbájt taníthatnék neki. Egyelőre kicsiben gondolkodtam, semmi nagyban, hisz az ereje még koránt sem volt „kész”.
- Ahová csak akarsz – Közöltem, de már támadott is közben. Csak arra volt időm, hogy a karomat magam elé húzzam, így az ütése ugyan az arcomat nem, de a karomat elérte. – Na, ebben már volt erő, fejlődsz. Folytasd, támadj, én csak védekezni fogok, oké? Aztán majd nehezítünk – Néztem rá kihívóan, miközben védekező állást vettem fel. Ha eleget tett a kérésemnek, akkor hosszú ideig a támadását fejlesztettük, negyed órán, fél órán keresztül, néha instrukciókkal láttam el, mit hogyan, majd pedig, ahogy utoljára támadott, ezúttal a védekezésem okán végül a földre terítettem és így fogtam le a kezeit. Lehet, csak védekeztem, de rajtam is látszódtak az edzés nyomai. Zilált voltam kissé, de nem zavart.
- Szép volt, elég gyorsan tanulsz. Nem tudom, a következő edzésed Blairrel lesz-e, vagy velem… de a támadó varázslatokat érdemes lesz hamar elővenni. – Volt benne tehetség és nem is kevés. Látni akartam, hogyan varázsol… - Vagy, ha maradt benned még szusz, egyet megtanítok most. Csak szívj el tőlem mágiát – Elengedtem a lefogott kezeit, majd felálltam és a kezemet nyújtottam neki, hogy felsegíthessem a földről.

A kérdésre meglepődtem. A hozzám hasonló vadászok úgy véltem, önként mennének, gondolkodás nélkül. Azt hittem, ez egyértelmű. Nem hiába vagyunk itt, nem? Az ötöknél.
- Egyrészt nincs mit veszítenem, másrészt egy nemes ügyért cserébe nem nagy ár megjárni a poklot, nem? – Játékosan rámosolyogtam, röviden.
Láttam az elismerést, sőt, talán csodálatot is az arcán, amit nem tudtam hova tenni. Nem szoktam hozzá, hogy így nézzenek rám.
Meggyógyítottam a sérülését, de úgy tűnt, hogy megleptem vele. Azt hittem, Blair beavatta abba, hogy a vadászok erre is képesek… ezek szerint tévedtem.
- Azzal, hogy az Ötök testvériségéhez csatlakoztunk, a kard… mágikus erővel ruházott fel minket. Még mi sem értjük, miért, vagy pontosan hogyan tette mindezt. De a kérdésedre a válasz az, hogy igen. Tudunk. – Fürkésztem kicsit, miközben ő a csuklóját vizslatta. – Nyilván nem vagyunk képesek bármire, de alapvető dolgokra igen. Halálos sérülést persze mi sem tudnánk meggyógyítani… - Tettem hozzá halkabban.
- Valahogy úgy. Aztán, ha felmértem, mire vagy képes, úgy kidolgozunk valami edzéstervet – Sosem tanítottam senkit, szóval nehezen láttam át, mit és hogyan kellene csinálnom. Egészen eddig improvizáltam a dolgokat, de ideje lett volna komolyabban nekifeküdni a dolognak.
Az ütését ugyan kivédtem, elkapva az öklét, aztán taszítottam rajta egyet.
- Próbáld megint. Több erőt használj – Javasoltam, majd vártam, hogy folytassuk.