Néha kifejezetten gyűlöltem az életemet, a mai nap különösen ilyen volt. Gyerekkoromban rengeteget agyaltam rajta, milyen lenne újra a családommal élni, milyen lenne, ha nem felejtettek volna el, erre megtudom, hogy nem így történt? Vagy mégis. Nem tudtam, ki a megbízhatóbb, a démon, aki megkeseríti az életem, vagy az én vörös próféciám, aki a halálomat akarja? A szívem természetesen Elora felé húzott a közös múltunk, valamint bizonyára a kötődésünk miatt, az eszem viszont mindkét lehetőségtől irtózott. Zagdrath szörnyű alak volt, ugyanakkor mindig őszinte volt velem, túl őszinte. A nő valamikor a legjobb barátom volt, de már nem ismertem. Egyik opció sem volt jobb, valaki át akart verni, s kezdett elegem lenni ebből, nem akartam egyikükkel sem foglalkozni. Egyik rosszabb volt, mint a másik, hiszen valamilyen szinten mindkettő el akarta venni az életemet. A démon ráadásul idióta módszerekhez is folyamodott rendszeresen, a bohóc is egy ilyen volt. Talán ő maga nem ért rá az idegeimre menni, ezért elküldte az egyik cimboráját, valószínűleg a legőrültebbet. Vagy a bohóc dolog csak improvizáció volt? Az is benne volt a pakliban, a démonok furcsa dolgokat műveltek, nem csoda, ha gyűlöltem önmagamat, hiszen egy részem ezek szerint olyan volt, mint ők. Förtelmes. Suhanc. A szó nem sok jót sejtet. Ezek szerint egy idősebb démonnal van dolgom, de... azt sem tudtam, Zagdrath hány éves, sosem mondta, tulajdonképpen magáról nem sokat beszélt. Pedig sokat járt a pofája, az egyszer biztos. A szemeimet forgattam, mert minél tovább él valaki odalent, valószínűleg annál zakkantabb. - Igazad van, nem volt nehéz kitalálni. Az a féreg mindig is efféle kellemes meglepetéseket okozott. - felelek a szavaira gúnyosan, bár talán jobban tenném, ha befognám. Hamarabb vége lenne az egész nemkívánatos dolognak. - Hidd el, démonok társaságában lenni elég nagy kiképzés. - Csakhogy nem bírom megállni, hogy ne kommentáljak mindent szarkasztikusan. Ez olyasmi, amit az átkozott seggfej mellett vettem fel, mint valami páncélt. Nem értem az egészet, ez valami idióta vicc? Fogadni mernék, hogy Zagdrath nem ezért küldte ezt a figurát, hogy pesztráljon, mégis úgy viselkedik, mint valami mester. Nem akarok semmit sem tanulni sem tőle, sem más démontól, ha tehetném, elfelejteném a származásomat, hátat fordítanék a pokolnak, s élném az átlagos kis életemet. De hogyan mondasz nemet egy démonnak anélkül, hogy a fejedet venné? Tényleg gyűlöltem sokszor az életemet, a halált mégsem vágytam, csak a nyugalmat. - Mi a jó francot művelsz? Ezek itt nem bábok... - Igaz, nem kifejezetten érdekel az a néhány ember, aki itt tartózkodik, de tudom milyen, mikor valamire kényszerítenek, mikor valamit akaratod ellenére kell megtenned. Annál borzalmasabb pedig nincs. - Nem tudom miért küldött az a szarházi, de nyugodtan megmondhatod neki, hogy kapja be. - morogtam, s természetesen nem engedelmeskedtem. Csak nem mészárol le ennyi embert nyilvános helyen, szabad egyáltalán neki? Szabályokról nem sokat mesélt a démon, így nem igazán tudtam, mit szabad a démonoknak és mit nem. - Várj, nem is egyeztem bele semmibe. Nem kényszeríthetsz azzal, hogy idegen embereket táncoltatsz. - Másom meg nem igazán volt, jóformán semmim és senkim. A klubom talán, amiről tudhatott is akár, azért talán megtennék pár dolgot. No de együtt lakni egy kicseszett, őrült démonnal? Azt már nem! Elkerekedett szemekkel meredek rá, majd még inkább, ahogyan alakot vált, és egy ismerős, fiatal lány alakját veszi fel lángvörös hajkoronával. Elorára hasonlít, de mégsem, ráadásul jóval fiatalabb nála, talán még tizennyolc sincs. Aztán hirtelen beugrik a képzeletem szüleménye, hiszen kamasz koromban néhányszor próbáltam elképzelni, milyen lehet Elora, hogyan nézhet ki, mert emlékeimben és álmaimban még mindig csak kislányként szerepelt. Ez a lány pedig a pontos mása volt a képzelt Elorának, bár a mai nap után már tudom, hogy nem volt túl jó akkoriban a fantáziám. A démon terve nem éppen úgy sült el, ahogy tervezte, biztos az volt a cél, eszemet veszítsem a szerinte dögös lány láttán, de valójában inkább csak felhúzott vele. Nem vagyok már amúgy sem tizenöt, hogy lázba jöjjek egy csinos forma láttán, ahhoz sokkal több kell. Ökölbe szorultak a kezeim, s csak ekkor vettem észre, hogy már nem ülök, sőt, valamiféle dühös állást vettem fel, egyfajta harci pózt, mintha neki akarnék ugrani a dilinyósnak. Ahogy az agyam kapcsolt, rögtön ellazítottam a testtartásom, csupán az ujjaim simultak még mindig szorosan egymáshoz. Aztán dühösen toltam el magamtól a női alakot, akitől inkább undorodtam abban a pillanatban, majd szintén dühösen felcsattantam. Gyűlöltem ezt a képességet, az életemet megkeserítő démon párszor bevetette, nem épp kegyes célokból. - Elég ebből! - Szinte fújtattam, mint egy dühödt vadállat. - Rendben. Lakhatsz nálam, ha ettől függ egy rakás idegen élete. - adtam be a derekam kelletlenül, roppant idegesen. - Csak áruld el, miért csinálod ezt. A megbízód nem azt kérte, hogy kergess az őrületbe... vagy a halálba?
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Vas. Május 17, 2020 11:55 pm
Mindig is tudtam, mindenféle önimádat és önmagam túlbecslése nélkül, hogy karizmám ellenállhatatlan, még az olyan szerencsétlen halandók számára is, mint amilyen ez a szerencsétlen féldémon. Mert valljuk csak be; normális, halandói szemmel nézve az a helyzet, amelybe Derick került, akaratán kívül, igen kellemetlen, sőt ... mondhatni eléggé szaglik ahhoz, hogy bárki halandó fia, aki nem nézné hülyének a meséjétől, azonnal érezné, hogy büdös. Mert Derick helyzete roppant kellemetlen, azt tekintve, hogy egy Démon nemzette és egy angyali teremtés akarja végül fejét venni. Persze azért jó hírek is vannak Derick számára. Mindjárt elsőre én, aki aki elég öreg és agyafúrt ahhoz, hogy a kedves papa megbízatását, miszerint kicsit bosszantsam a pici fiát, kiforgassam és valami teljesen őrült dolgot műveljek szegénnyel. Egy szó, mint száz, még csak az elméjét se kellett megturkálnom ahhoz, hogy végül felhörpintse a neki rendelt italát és az asztalomhoz üljön. Persze kicsit még mindig ellenséges, de hamar feltudom vázolni neki a lehetőségeket, hogy bizony-bizony nincs még egy olyan haverja, mint Én! Mert ki is vagyok Én? Derick szemszögéből egy újabb bosszantó démon, szegény fiú, fel sem éri, hogy mekkora veszélyben van ő és az itt lévő emberek. Ha az a nyomorék nem kötötte volna ki, hogy véletlenül sem szabad megölnöm, már komoly bajban volna a fiú. Elvégre, csak félig démon, bizony-bizony, szegényke életének vékonyka fonala, igen csak véges. De hé! Nem azért vagyok itt, hogy magamban diskuráljak Derick életének hosszáról. Engem azért küldtek, hogy pesztráljam egy kicsit a fiút.
- Hahaha. Az a kis nyomorék suhanc igen jól mondta. Vág az eszed, mint a borotva, okos és értelmes férfi vagy. Egyből rájöttél, hogy ki küldött, ugyanakkor, hogy teljesen őszinte legyek veled: szemernyi vágy sem lakott bennem, hogy tagadjam, vagy elkendőzzem a megbízóm kilétét. - mikor a kiképzésre kérdez rá, oldalra billentem a fejem, akár egy cirkuszi bohóc, aki nem érti, hogy most éppen mi történik és lassan elkezd teszetosza ügyetlenségeket és marhaságokat csinálni. Végül rákacsintok. - Nem nevezném kiképzésnek, a Megfeszített Megváltótok előtt, úgy közel nyolc évszázaddal... na az volt a kiképzés, haver. Ezt inkább ezoterikus és okkult oktatásnak nevezném, ami veled fog történni, ha elég figyelmes leszel és pontosan azt csinálod, amit mondok. Kezdjük is kapásból az alapoknál.
- Peches egy csávó vagy mondhatom. A lelkedre leselkedő Guardian fenyegetése valós. Előbb utóbb megunja, hogy kérleljen arra, hogy bízz benne és azt tegyed, amit Ő mond. Bosszantó egy kullancs, de! Ismervén származásod, nyitva áll előtted a mágia útja. Más módon meg sem tudnád védeni magadat. A mágia azonban számos lehetőséget, ajtót, kiskaput és ablakot nyithat meg előtted. Példának okáért: tömegpszichózis, a kedvencem. Hallgasd csak! - furcsa, a Jazz clubban bizarr és nem oda illő csönd borul a teremre. Élőzenekar vagy zenegép szolgáltatja a muzsikát teljesen egyre megy. Derick lassan figyelmes lehet a stílustól teljesen elütő zenére, ami pedig furcsább lehet számára, hogy az emberek csodálkozás nélkül elkezdenek táncolni rá. Mintha ez lenne az élet legtermészetesebb dolga. Egyre szélesebb mosollyal figyelem a táncparkett egyre több és több önjelölt ördögét. - Így van, helyes a következtetés, varázslat. Nem kell hozzá hókusz-pókusz, kakas vére vagy kecske hágása a hátsó udvarban. A kulcs az elméd, a kreativitásod és a beállítottságod, hogy mire akarod rávenni az embereket. Próbáld meg leállítani őket! Kérd meg őket, hogy hagyják abba.
Bármivel is próbálkozna Derick, márpedig próbálkozni fog, mert ha ellenáll, akkor közlöm vele, hogy halálra táncoltatom az embereket, ha nem teszi azt, amit mondok neki, semmire sem reagálnak az áldozataim. A varázslat természete már csak ilyen, vagy csak démoni mivoltom nyilvánul meg eme gonosz tréfában. Az emberek jól érzik magukat és táncolni akarnak. A zene pedig csak szól és szól, mintha az lenne számukra hipnotizáló. Odalépek Derickhez. - Ez a hely alkalmatlan arra, hogy gyakorolj és tanulj! Szóval arra gondoltam, hogy beköltözöm hozzád egy kicsit. - ohh, azért az eredeti felkérésnek is eleget teszek. Játszok egy kicsit Derick elméjével. Apukája a lehető leggonoszabb és legördögibb démont választotta a feladatra. - Ne aggódj, majd az európai unokahúgodnak adom ki magam. - azzal Derick elméjének, legmélyebb, legeldugottabb szegletéből, tökéletesre szabott, feszes fenekű, a legvadítóbb tinilányról szőtt, szexuális vágyálmára formálom alakomat. - Rick bácsi! Ezen ártatlan emberek életéért és lelkéért cserébe, ugye az elkövetkező napokban, nagyon jól fogunk szórakozni? Ígérd meg nekem! Kérlek!! - szívszaggatóan csábító pillantásokat vetek a srácra. Rohadék módjára a legeltitkoltabb szexuális vágyálmára formáltam magamat, ha ez nem lenne elég, egy tucat ember életével és lelkük üdvével zsarolom. Lenne szíve nemet mondani? Kénytelen belemenni és ekkor átölelem a derekánál, friss és üde tinitestemet az övéhez préselem és fejemet a mellkasára hajtom. - Úgy imádlak, tudtam, hogy benne vagy a buliba!! Meglátod, nem bánod meg, hogy befogadsz és szeretsz és gondoskodsz rólam. Elvégre Dj Zagdrath, hozzám képest ártalmatlan. - tündérien ártatlan szemkontaktus felvétel. Utál? Gyűlöl? Ki kérte tőle, hogy szeressen?
Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, egy démonnal van dolgom. Az emberek nem viselkednek úgy, ahogyan a démonok, bár ezt nehezen magyaráztam volna meg, miben is mások. Nem tudom megkülönböztetni őket a kinézetük, a szaguk alapján, még csak sötét aura sem lengi őket körbe, vagy ilyesmi. Talán csak azért, mert én magam is félig démon voltam, vagy mert egy démon mellett nőttem fel, nem tudtam volna ezt sem megmagyarázni. Csak elfogott egy furcsa érzés, lehet, hogy csak jó megérzések, vagy jó emberismerő vagyok. A lényeg egy és ugyanaz, rossz érzésem volt, és nem csak amiatt, mert egy bohóc vágódott le mellém. Csúnyán néztem rá, mikor sajnálkozni kezdett, különösebben viszont nem érdekelt, sem démonokkal, sem idegenekkel nem akartam társalogni, csak meginni a kicseszett italomat, ha már a saját helyemről egy nő üldözött el. Már az is önmagában elég borzasztó volt, hogy a vöröske felbukkant, a próféciám, az átkom, vagy nevezzük bárminek is. Még egy bohócjelmezes idióta is betalál, aki talán nem is démon, csak egy francos Jehova tanúja, akiket nem lehet lerázni, csak ha faképnél hagyod őket, vagy még akkor sem. A fickó különben is amolyan levakarhatatlan, "ha kidobod az ajtón bejön az ablakon" típusnak tűnt. Nem feleltem neki akkor sem, mikor kérdezett, csak sóhajtottam egyet, ő pedig már mondta is a magáét. Kifejezetten oda kellett figyelnem, mert simán elszállt volna a fülem mellett mindaz, amit mond, de a világért sem szerettem volna újra meghallgatni, ezért összpontosítottam, bár nem néztem rá, csak egyszer, nagyjából a mondandója közepén. S még akkor sem illettem barátságos pillantással, sőt. Próbálom megemészteni mindazt, amit mond, bár elsőre egy hatalmas nagy baromságnak tűnik... és másodjára is. Emiatt pedig rögtön tudom, ez kinek a sara, ki olyan kegyetlenül elvetemült, hogy rám küldjön egy démont. Na de egy bohóc démont? Ez még őrá sem kifejezetten jellemző, az ég szerelmére! Ezúttal a démon igencsak kitett magáért. - Szóval Zagdrath küldött. - jelentettem ki újabb sóhaj kíséretében, nem kérdésnek szántam, szinte teljesen biztos voltam benne. Egyszer már próbálkozott hasonlóval, bizonyára az őrületbe akart kergetni a nyavalyás féreg. Már éppen válaszolnék erre a sok eszement marhaságra, akkor ő inkább leül az asztalhoz, amire nem látok rá, lévén háttal ültem le. Remek, még kergetőzhetek is vele, mintha annyira szeretnék vele foglalkozni. De ha nem megyek bele a játékba, sose megy el. Úgy éreztem, lassan kifogyok a levegőből, annyit sóhajtozok, mégsem hagytam annyiban, kifújtam egy újabb adag levegőt, s gyorsan lehúztam a pohárka italt, amit kikért nekem. Egyáltalán nem kívántam folytatni ezt a baromságot, a beszélgetés pedig elég egyoldalúra sikeredett, éppen ezért akartam véget vetni neki. Felálltam, odamentem hozzá, leültem vele szemben komoly ábrázattal. - Rendben. - szólaltam meg, hogy na, akkor beszéljük meg a dolgot. - Elég nyakatekerten fogalmaztál, de amit leszűrtem, az az, hogy... ki akarsz engem képezni. Jól értem? - kérdeztem inkább rá, mert őszintén szólva, hiába igyekeztem, annyira azért mégsem figyeltem rá. - Ettől függetlenül tudom, hogy ki küldött, nem ver át senki, túl jól ismerem azt a szarházit. - összegzem fejemet ingatva, mosollyal az arcomon, mert a démonon már nem tudok mást, csak nevetni kínomban, olyan régóta keseríti meg az életem. A bohóc pedig... talán szintúgy arra készül.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Pént. Ápr. 03, 2020 11:47 am
Az eddigi beszélgetésünk pontosan úgy alakult, ahogyan vártam. Igen csak elutasító velem szemben, pedig határozottan meg voltam győződve arról, hogy bírni fogja bohóc jelmezemet. Elvégre minden ember szereti a bohócokat, különösen a gyerekek, akiket meg szeretnek a bohócok. A kör tehát tökéletesen bezárult, a hiba nem is tudom, hogy hol csúszhatott be, talán velem van a baj? Nem, az egyáltalán nem lehet, elvégre logikám kiszámíthatatlan .. vagy kikezdhetetlen? Valamelyik a kettő közül, mindenki döntse el melyik a szimpatikus. Elutasító válaszára, visszaveszem előle a pohár italt, de még nem hörpintem föl. - Ezt sajnálattal hallom, hogy nem kíváncsi a mondandómra. Pedig higgye el, ha meghallgat és figyelmesen koncentrál miközben beszélek, rájöhet, hogy igen is van miről beszélnünk. - amikor végül közli, hogy mondjam már el, hogy miről van szó, érzem a hangjában, hogy a háta közepére sem kíván engem. Ó, ha tudná, hogy ezzel éppen Én magam is így vagyok. Tökéletesen pocsék társaságnak bizonyultam az utóbbi kétezer évben. Egyáltalán nem bizonyultam magamnak jó beszélgetőtársnak, néha kifejezetten sokat hallgattam. De a múlt elmúlt, most már itt van nekem Derick barátom, akivel nagyon jó bulikat fogunk csapatni, még akkor is, ha erről Ő maga még mit sem tud. - Dióhéjban vagy cukormázzal szeretné, hogy elregéljem itt létem okát? - teszem fel neki a nagy kérdést, mielőtt hozzá kezdenék, majd válaszától függetlenül folytatom. - Remek, akkor bő lére engedem. Szóval ... minden bizonnyal már értesült, mindazon különleges kvalitásokról, amelyekkel Ön rendelkezik. Cégünk szempontjából, Ön, mint lehetséges munkavállaló, akár kíván nálunk állást betölteni, akár nem, kvalitásai miatt értékes embernek számít. Ez a jó hír, most pedig jöjjön a rossz. Riválisunk szintén értesülést szerzett Önről és fejvadász szervezetén keresztül, megpróbálja Önt, minden erejével rávenni, hogy nekik dolgozzon. Akár szeretne náluk munkavállalóként jó pontokat szerezni, akár nem. Ez őket hidegen hagyja, hogy Ön pontosan mit szeretne. A probléma az, ha nemet mond nekik, akkor az általuk küldött fejvadász ügynökük, a feslőbb körökből - az ég felé mutatok. - származó befolyásával, gondoskodni fog arról, hogy Önt ellehetetlenítse. Ez pedig igen rossz kihatással lesz az egészségi állapotára. Itt jövök a képbe én. - közben rendelek egy újabb kör italt, a neki kikért borostyán lélekmelegítő balzsamot még mindig nem hörpintettem föl. Amikor a csapos eltakarodik és Derick egy picit tudott gondolkodni az elhangzottakon, folytatom neki beszámolómat. Mindig is tudtam, hogy rohadt jó marketingem van, csak erre a többiek nem így gondolnak.
- Itt jövök a képbe Én, mint Cégünk megbízottja, aki ... hogy úgy mondjam, hosszú évek tapasztalatával a háta mögött, a legmegfelelőbb személy arra, hogy Önt kellő kompetenciákkal ruházza föl. Meg kell jegyeznem, hogy Ön számára, az általam nyújtott szolgáltatás teljes mértékben díjmentes. Az általam képviselt Szervezet megelőlegezte Önnek a bizalmat és gondoskodott juttatásaimról. Dióhéjban, ha úgy dönt, hogy kíván élni az általam nyújtott szolgáltatással, amely kizárja a szado-mazo bohócpornót, élveboncolást, elhamvasztást, kutyákkal való széttépetést, rövid úton elhaláloztatást, akkor ez, Önnek, egyetlen buznyákjába sem kerül. Ezek alól kivételt képeznek mindazok az információk, amelyekre a szolgáltatáson kívül szeretne sort keríteni. - újabb rövid hatásszünetet tartok, azt hiszem, szegény fazont a drága papuci sem öntötte nyakon ennyi információval. Az ajánlatom azonban egyértelmű és kész. Kérek egy újabb italt és felhajtom a sajátomat, majd felállok a pulttól. Barátságosan megveregetem a vállát, akár szeretné akár nem, hogy pokoli bohóc bizalmaskodjon vele. - Tisztában vagyok vele, hogy ez egy kicsit sok volt. Ott az az asztal, elsétálok oda, leülök, elkortyolgatom az italomat. - mutatok egy éppen üresen álló asztalra. - Gondolja végig az ajánlatomat. Higgye el, kivételesen csak nyerhet vele. Ha áll az ajánlatom és érdekli, hajtsa föl az italt, amit kértem magának és jöjjön oda hozzám. Ha a pokol fenekére kíván, hagyja a frászba a piát és üljön arrébb egy székkel s engem többé nem lát.
Azzal elkacsázok az asztalhoz, csónakméretű cipőmben, kényelmesen leteszem magam az egyik székre és anélkül, hogy Derickre pillantanék vagy egyáltalán a bárpult felé, kényelmes ültemben elkezdem kortyolgatni az italomat. Meg van rá az esély, hogy visszakíván a pokolba, hát lelke rajta. Engem kellemesen kezd bizsergetni az ital, jóféle lőre ez, csak óvatosan kell vele bánni. Amikor italom végére érek és az utolsó csepp is aranyló melegséggel égeti torkomat és gigámat, akkor pillantok a bárpult felé. Ha azt látom, hogy egyel arrébb ült, hát megígértem, többé nem lát, de ha mégis oda jön hozzám, arcomon széles mosollyal kínálom hellyel. - Nem bánja meg, meglátja.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Ápr. 02, 2020 11:52 pm
To: Esotephres
Men who fear demons see demons everywhere.
Első pillantásra fel sem tűnt, ki is lépett be az ajtón, mivel szinte azonnal elfordítottam a fejemet. Nem is akartam a jövevénnyel foglalkozni, s egészen addig nem is néztem meg jobban magamnak, míg meg nem szólalt. Egyáltalán nem kívántam egy démonnal törődni, vagy legalábbis olyasvalakivel, aki nagy valószínűséggel a pokolból jött. Zagdrath éppen elég volt nekem, meg maga a tudat, hogy én magam is egy démoni fattyú vagyok. A férfi hangjára viszont odafordítottam a fejemet, s igencsak meglepett a látvány. Egy bohóc ült le közvetlenül mellém, pedig elég hosszú volt a púlt ahhoz, bőven elférjünk egymástól távol is. A paróka már nem volt rajta és láthatóan a sminkjét is letörölte félig. Valahogy nem nehéz elhinnem a szavait, miszerint fene egy napja volt, de most komolyan, lehet jó napja egy bohócnak? Én sosem kedveltem őket túlzottan, egyrészt kimaradtak a gyerekkoromból, másrészt nem bíztam meg senkiben, aki mosolyt mázolt fel a képére csak azért, hogy boldognak tűnjön. Épp elég volt nekem elnyomnom a keserűséget magamban, nem akartam más rejtett gondjaival is foglalkozni. Mégis gyanús volt nekem a fickó, a fenének se tudtam lerázni magamról azt a bizonyos rossz érzést, még az után sem, hogy elém lökte az egyik borostyán színű italt. Szerettem én a whisky-t, na de inkább magamban iszogatni, vagy valakivel, akit ismerek, nem egy idegen bohóccal. Főleg nem egy démon bohóccal, már ha az volt. Igyekeztem elnyomni magamban az üldözési mániát, nem egyszer fordult már elő, hogy démonnak néztem egy teljesen átlagos embert. - Köszönöm a nagylelkű gesztust, de... - felemeltem a poharamat, s megráztam benne az italt, közben gyanakodva méregettem az ürgét. - Már van. És bohócoktól nem fogadok el még whisky-t sem. - mosolyodtam el lazán, majd azzal a mozdulattal el is fordultam tőle. Csakhogy ő egyenesen hozzám beszélt, mintha legalább ismerne, vagy... volt egy rossz sejtésem, miért jött. Ki miatt. Nem éppen kedélyesen fordítottam vissza a fejem az irányába, a pillantásom sem volt túl barátságos. - Nem hiszem, haver. - hangsúlyoztam ki a szót, szintén nem kedvesen. Egyre biztosabb voltam abban, az a félnótás alvilági rohadék küldte ide ezt a kifejezetten szimpatikus embert... ja nem. Minden volt, csak épp megnyerő nem, valami itt nagyon sántított. Egy hajtásra megittam a magam italát, a másik pohárral szemezve közben, amit szívesen megittam volna, de az imént utasítottam vissza. Egyelőre megvártam mit reagál, mielőtt bármit is teszek, és mondani sem akartam semmit, viszont azt már nem bírtam ki. - Mégis miről lenne szó? - morogtam oda, egészen biztos látszott rajtam, mennyire nem szeretném hallani, csak az a fene nagy kíváncsiság. Érdekelt, mi a jó francnak ült mellém, miért akar itallal kínálni, az végképp, miről kellene nekünk beszélgetni.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Szomb. Márc. 28, 2020 10:12 am
Indra éjsötét gödreiben nem az a legrosszabb, hogy nem látsz semmit. Elvégre mit is láthatnál Indrából? Sivár pusztaság, kóborló kárhozott lelkek és viharok, örökkön tomboló viharok. Nem, a legrosszabb az, hogy elveszíted az örök sötétségben az időérzéked, nem tudod, hogy egyetlen perc, óra, nap vagy évek százai teltek el. Magam sem számolom már, hogy mennyi ideje ítélt örök vándorlásra Arcadius. Mennyi ideje járhatom Indrát? Egy éve, száz éve, ezer éve? Ha megpróbálnám felfogni a vándorlással eltelt időt, nagy valószínűséggel beleőrülnék. Ja nem, elvégre már őrült vagyok.
Egy újonnan érkezett lélek, véres nyálával dekorálom ki az egyik barlang falát. A fejét verem újra és újra a barlang falába. Ő nem tudja, hogy itt már nem tud jobban meghalni, legfeljebb, ha felfalom a lelkét. Viszont újra és újra elszenvedi a fájdalmat és a kínt, ahogy a fejét pépesre verem a barlang falán. Köröket rajzolok a barlang falára, plafonjára, mind-mind engem jelképez. Az egymásba fonódó körök, az örök téboly, a lelki kínok végtelen spirális füzére. Ez az én szimbólumom és olyan szép, hogy láthatom vörös színben pompázni eme barlangocskát. Sokkal jobban tetszik, mint korábban volt. Akkor mindenféle fekete, nyálkás gombák csüngtek a plafonról, meg kapaszkodtak a padlóról a magasba és a széttépet lelkek maradékán éltek. Ezek, az egykoron elcsökevényesedett lélekmaradványok, amik létezésük utolsó szikráját abból tartják fönn, hogy más lelkek maradványait sziporkázzák föl a padlóról, valahogy megkedveltek engem. Talán mert mindig hagytam magam mögött, néhány széttépett elkárhozott lelket, akikből lakomázhattak, mint a földi dögevők. Néha még beszéltem is hozzájuk, nem mintha tudtak volna válaszolni vagy bármilyen módon reflektálni szavaimra. De ördög a tanúm rá, hogy jól esett.
- Mit szólnál hozzá, ha újra kezdenénk? Látok még egy két foltot, ahol nem terítetted eléggé a falat. - mondtam szerencsétlen áldozatomnak, aki valami hülye politikai ideológiából fakadóan, meg valami vallási katyvasznak köszönhetően fölrobbantotta magát. Eme jó tettével pedig számtalan ártatlan áldozatot ölt meg és rántott magával a halálba. Engem különösebben nem zavartak a vallási fanatikusok, különösen szerettem az ő fejükkel dekorálni a környezetemet, elvégre, most majd átgondolják, hogy mit és hogyan csinálhattak volna jobban. Kár, hogy a legtöbbjüknek nincs több lehetősége újrapróbálni az Élet nevű játékot. Az arcát beledörgölöm a padlót borító tenyészetbe, jobban tapad tőle a falra. Éppen kezdenék újabb köröket rajzolni az arcával, amikor a hátam mögül hangot vélek felfedezni. Nem rest megszólítani. - Micsoda kreativitás, micsoda ötletesség. Le vagyok nyűgözve Esotephers, hogy milyen zseniális lakberendező lenne belőled. - illedelmes biccentéssel üdvözöl, mikor feléje fordulok, elvégre, csak hétszáz évvel lehetek öregebb nála. Balommal hellyel kínálom, valahol a padlóra leülhet, elvégre van ott hely bőven, ha a dögevő gombákat kicsit arrébb sepri, még zavartalan is ücsöröghet. Jobbomban tartott Achmedet beleverem még egyszer a padlóba, mert lecsepegett róla közben a ragasztó. Újra kezdem mázolni a falat, miközben beszélek a mögöttem továbbra is ácsorgó démonhoz. - Szívesen megkínálnálak sütivel meg teával, de amint látod, éppen nagytakarítást végzek. Szóval, ha nem valami fontos ügyben keresel, kérlek húzd el a beled, nincs kedvem bájcsevegni. - nem úgy tűnt, hogy vendégem nagyon zavartatja magát, kíváncsian figyelte dekoratív értekezésemet a kárhozott lélekkel, majd végül ismételten megszólalt. - Zagdrath vagyok és szeretnélek megbízni egy gyors és könnyen végrehajtható munkával. A felszínen. - az utolsó szó, amit lassan ejtett ki, megütötte a fülemet. A szerencsétlen félnótást elhajítottam és lassan a váratlan vendég felé fordulok. Szemeim elkerekednek, széles mosoly ül a számra, belülről valami idegen, valami régi érzés kezd motoszkálni a gyomromban. Torz elmém vadul zakatolni kezdett. - A felszínen? A FELSZÍNEN? Haha .. HAha ... HAHAHAhaaa.
Különös látvány lehetek, amint éppen bohóc jelmezben belépek a jazz clubba. Kézenfekvő jelmez ez a jámbor bohóc, kitől senki sem fél. Mert hát azon kívül, hogy csetlik botlik, ugyan mit lenne képes elkövetni? FELFALJA AZT A JÓ ÍZŰ LELKED! TE ÁLLAT! Miközben haladok a bárpult felé, leveszem a parókámat és a zsebemből előhúzott kendővel letörlöm arcomról, az örökkön vigyorgó sminket. Mindenkit meggyőztem a mozdulat hitelességével, hogy munkából megfáradt bohóc, egy kis kikapcsolódásra vágyik. Éppen a tarkómról csepegő vizet törölgetem, amikor leülök a kiszemelt célpont mellé a pulthoz. A csapos furán néz rám, de végül egy tízest tolok elé. - Nincs kiírva, hogy bohócok nem jöhetnek be. Adj két whiskyt, jéggel. Ne adj vissza, a számlára elég lesz, szólj, ha túlléptem. Fene egy napom volt. - amikor a csapos leteszi elém a két italt a mellettem ülőre vetem pillantásomat és elé lököm az egyiket, mint a vadnyugaton. - Ezek a fránya kölykök, mindig csak a baj van velük. Némelyik kutya mód meg tud izzasztani, de megéri, elvégre miattuk csinálom ezt az egészet. Apropó, kölykök. - határozottan a mellettem ülő Derick Vernonra pillantok. A személyleírás, a szag, Zagdrath által megadott információk, mind-mind rávallanak. Szélesen, jó kedélyűen elmosolyodok. - Azt hiszem haver, nekünk beszélgetni kellene egy kicsit.
Zagdrath egyetlen dolgot felejtett el, amikor felkért, hogy pesztráljam kicsit helyette a kölkét. Esotephres, a Pokol Veszett Kutyája, kicseszettül megbízhatatlan munkaerő. Arcadius nem hiába ítélt Indra végtelen, sötét pusztaságában való kóborlásra. Oké, az utasítás egyértelmű volt, hogy ne öljem meg a fiút, semmi esetre sem. De azt nem mondta, hogy mit csináljak vagy mit ne csináljak vele. Ez pedig komoly hiba, ha valaki Esotephressel üzletel.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Márc. 28, 2020 12:14 am
To: Esotephres
Men who fear demons see demons everywhere.
Szerettem a saját pubomat, remekül kipofoztam annak idején, mikor megvettem, sokszor mégsem ott ittam. Egy idegen bárban nem voltam főnök, sem tulaj, senki sem jött oda hozzám, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy kifejezze, mennyire tetszik neki a hely. Igaz, a legtöbb helyen már ismertek, de mint vendéget. Ráadásul az utolsó beszélgetésünk óta kerültem a vöröst, még a nevére sem akartam gondolni. Napok teltek el, mióta utoljára - és jó ideje először - láttam, egyelőre nem kívántam megismételni a találkozót, a társalgást főleg nem. Pont elég volt nekem az a nyavalyás Zagdrath, nem kellett a nyakamra még egy kicseszett angyali lény is, hogy megóvjon a gonosz tettektől. Ha eddig nem jött, most már hagyjon is békét nekem, mondjon bármit is a nő! A kifogásokat meg sem akartam hallani. Inkább dugtam homokba a fejem, ott legalább nem ért több meglepetés. Aki ebben a városban él, szeretnie kell a Jazzt, nincs mese, különben az egész élete egy kínszenvedés, maga a földi pokol New Orleansban, ami a jazz szülőföldje. Én személy szerint eleinte nem kedveltem ezt a stílust, gyerekkorban mégis ki szereti, főleg akkor, ha egy démon tart fogva, aki isten tudja miért vette a fejébe, hogy pont engem visz magával, és teszi tönkre az életemet... vagy inkább az ördög maga. Sosem foglalkoztam ezzel a témával kifejezetten, nem ástam mélyre, csak annyit tudtam, amit a démon az orromra kötött, bár én sosem kértem semmi hasonlót. Azzal tisztában voltam, hogy egy Cade nevezetű pasas hozta létre a poklot, mert megkövezték, vagy valami hasonló, majd tőle egy nő vette át, akit... talán valami Caitlynnek hívtak, nem figyeltem mindig Zagdrath szavaira, legtöbb esetben csak kizártam, s az egyik képregényemben volt mélyen az orrom. Különösképp nem érdekelt, ki vezeti a poklot, elég volt belőle az a szelet, ami nem hagyott soha nyugtot nekem. Most viszont már talán egy teljes hét is eltelt, hogy láttam, talán kettő is, a napok kicsit egybefolytak a sok teendőm miatt. A zene viszont segített kikapcsolni egy kicsit, amit azóta kifejezetten megkedveltem. Egy whisky társaságában főleg szerettem, az egyik boxban ücsörögve, vagy jelen esetben a bárpultnál. Csak egy két ember lézengett a helyen, a bárpultnál egyedül én ültem, még a pultos sem ácsorgott mögötte, tett-vett, végezte a dolgát, így zavartalanul iszogathattam. Illetve egészen addig a pillanatig, amíg be nem sétált egy fickó az ajtón, akiről szinte sütött, hogy fajtámbeli, legalábbis csak részben, a démonok táborát erősíti. Zagdrath megtanított arra, hogyan ismerjem fel őket, valahogy elfogott egy furcsa érzés ilyenkor, bizsergett a bőröm, de én úgy hittem, ez nem egy hatodik érzék, inkább csak a bajt éreztem meg, ismertem fel. Ugyanezt éreztem akkor is, mikor egy maffiatag sétál be a saját pubomba, vagy egy rosszarcú férfi, aki esetleg később zűrt csinálhat. Ez a férfi pedig nem volt a jóság megtestesítője, az első gondolatom az volt, démon, de talán a radarom csalt. Egyetlen pillantást vetettem csak rá, majd rögtön el is fordultam, mintha mi sem történt volna, belekortyoltam az italomba, és vártam, mikor halad el mögöttem, vagy kér magának egy italt. A bizsergés elmúlt, ám a rossz érzés a gyomromban nem.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Pént. Márc. 08, 2019 6:30 pm
Fagyott játék. Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
New Orleans… Sokat hallottam már róla, ettől vagy attól a személytől, s mind váltig állította, hogy ha kedves az élet a számomra, akkor soha nem teszem be a lábam ide. No persze, nem azért, mert ne lehetett volna jót bulizni itt, hanem pont azért, mert túlságosan is jót lehetett – és ha rossz emberrel kezdtél ki, akkor az könnyen az életedbe is kerülhetett. Elvégre, sokáig az ősiek tanyája volt ez, arról nem is beszélve, hogy itt volt Marcel is, az itteni vámpírklán vezetője, és hát, sokáig a boszikat nem igazán látták szívesen. Na, nem mintha engem ez túlságosan is zavart volna a jelenlegi állapotomban, és búvóhelynek pont jól megfelelt. Nem hittem volna, hogy Emmának bármikor is eszébe jutna itt keresni engem, a varázsereje nélkül pedig még csak egy lokátor bűbájt sem tudott kivetni, hogy a nyomomra bukkanjon. Gond egy szál se! Így nekem pedig nem maradt más hátra, minthogy kivárjam azt a pillanatot, amikor a Szellemek újra szólnak hozzám, és végleg elveszik az életemet, amit egy feltétellel kaptam vissza. Egyébként, nem mondom, hogy nem volt más hátsószándékom azzal, hogy New Orleansbe jöttem. Igaz, nem tudtam, hogy a jelenlegi helyzet milyen is volt pontosan, de jó pár évvel ezelőtt itt nagyon erős volt az ősi boszorkányok hatalma, így némileg reménykedtem abban, hogy ha itt csövelek sokáig, ők is észrevesznek majd, és véget vethetünk ennek az egész nevetséges komédiának. Áh, most biztosan azon gondolkodhattok, hogy mi is történt, igaz? Elárulom. Volt az a bizonyos alku, amikor csúnyán felsültünk édesanyánk visszahozásával, miszerint én csak akkor maradhatok életben, ha Emmával megöljük azt a vámpírt, akit véletlenül kiszabadítottunk. A probléma csak az volt, hogy a szellemeket olyannyira feldühítettük, hogy elzárták Emma erejét, és én voltam a leggyengébb hármunk közül, de csak az én varázserőmre támaszkodhattunk. Mi mindent meg is tettünk, ám a vámpír sokkal erősebbnek bizonyult, könnyedén megölhetett volna mindkettőnket. Emma már a karmaiban is volt, amikor alkut ajánlottam neki. A nővérem életéért cserébe megígértem neki, hogy soha többé nem fogunk utána kutatni, így az őseink sem tehettek ellene semmit. A vámpír elfogadta az alkut, és Emma megmenekült. Én azonban nem. Hiszen, a Szellemekkel kötött alkum szerint meghalok, ha nem kapjuk el azt a vámpírt, s pont ezt ígértem meg neki – hogy többet nem keressük. Emmának persze nem szóltam erről egy szót sem, csak megszakítottam vele minden kapcsolatot, hogy kevésbé fájjon neki, ha már nem leszek. Inkább utáljon csak, teljes szívéből, minthogy megszakadjon az, amikor értesül a halálomról – feltéve, hogy valahogy a tudomására fog jutni. A gondolataimból a pultos hangja szakított ki, ahogy elém tolta a rendelésemet, én pedig egy erőltetett mosoly kíséretében odaadtam a pénzt, majd megfordulva elindultam, hogy keressek magamnak valami csendes kis zugot, ahol magamban eliszogathatok. Azonban nem voltam elég figyelmes, és ahogy megfordultam, pont nekiütköztem valakinek, az italom pedig, ahogy azt illik, a felsőjén landolt. - Uram isten, ne haragudj! – kaptam kezemmel a számhoz döbbenetemben, ahogy megláttam a pólóján terjengő hatalmas foltot, majd ösztönösen előkaptam egy zsepit azzal a céllal, hogy segítsek neki felszárítani róla az alkoholt. – Istenem, de kétbalkezes vagyok – motyogtam magamnak, miközben a táskámban kutattam, majd amint megtaláltam a keresett anyagot, már egyből nyújtottam is felé egy szabadkozó mosollyal az arcomon. – Tényleg sajnálom, ami az ingeddel történt. Tessék, ezt vedd el, tudom, nem segít túl sokat, de jelenleg nem tehetek többet. Ha gondolod… ki tudom fizetni a tisztíttatási díjat, vagy egy új ing árát… - magyaráztam zavartan. Persze, ha nem kellett volna tartanom attól, hogy lebukok, egy egyszerű varázslattal simán megoldhattam volna a problémát, de ez jelenleg nem volt opció, így nem maradt más, minthogy reménykedjek abban, az idegen srác nem túl mérges azért, amiért tönkretettem a ruháját.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Hogyan is kellene ezután élnem? Mit kellene egyáltalán tennem? Képtelen vagyok odaállni elé, majd végighallgatni, hogy vége. Nem, nem akarom hallani a szájából. Így is szilánkjaimra törtem. Folyton csak ő járt a fejemben. Hallottam a hangját a fülemben csengeni, vagy épp a nevetését hallani. A bőrömön éreztem az érintését, a simogató mozdulatait, vagy mikor durván, határozottan, birtoklón vont magához. Akartam újra és újra őt, aki már valaki más nő karjaiban talált menedéket. Hisz minden ezt bizonyította. Minden, az elmúlt hónapok, az a fotó a nőről… minden. Nem volt kérdés. Minden előttem volt és összerakva azt eredményezte, hogy az életem maga összedőlt. Romokban hevert előttem. Ahogy megszólalt mellettem egy idegen férfi hang, úgy rezzentem össze. A fenébe is, miért akar velem beszélgetni? Még csak a tekintetemet sem fordítottam felé, továbbra is a poharam tartalmát figyeltem. - Ha engem kérdezel, még durvább is lehettem volna vele. – Vetettem oda szárazon, majd újra megemeltem a poharamat, hogy újra ihassak belőle. Az a férfi pusztán egy szenvedő alanya volt a dühömnek és kétségbeesésemnek. Talán még meg is öltem volna, ha továbbra is nekem áll. De nem tette, elkullogott, fülét-farkát behúzva, így hát a szórakozásom is véget ért. Viszont itt volt ez az új alany. Talán ő is arra várt, hogy összetörjem egy-két csontját? Mert, ha tovább beszél hozzám, értelmetlen szavakat formálva, akkor nem biztos, hogy élve távozik. Egyszerűen csak inni akartam, kikapcsolódni, de úgy tűnt, ez nehezebb feladat, mint gondoltam. - Hősök nem is léteznek. Azt hittem, hogy van, de nincs. – Killianre gondoltam. Mindig is ő volt az én hősöm, aki értelmet adott az életemnek. Vele voltam teljes, vele voltam egész és most, hogy úgy tűnt, vége mindennek, már nem éreztem magamat jól. Hiányzott a másik felem, akibe mindig is kapaszkodtam. – Hősök maximum a mesékben vannak, vagy a fantáziánkban. – Tettem hozzá egy fokkal halkabban. Hangom kissé megtört volt. Végre felemeltem a fejem, hogy lassan ránézhessek a férfira, aki ekkor mutatkozott be. Biccentettem, jelezve, hogy meghegyeztem. Aztán, néhány pillanat múlva én is megszólaltam. - Kyra Knight. – Vagy Knightley. Killian feleségeként Knight lennék, de sosem vettem fel teljesen a nevét, hisz a saját vezetéknevemben ott volt az övé. Most mégis csak az övét mondtam. Ragaszkodtam hozzá, sokkal jobban, mint gondoltam. Vagy épp kellett volna. - Köszönöm. – Mondtam halkan, a bókra, amit kaptam Samaeltől. Megittam az első poharam tartalmát, majd újabbat rendeltem. Azonban nem tudtam, miféle témát kellene feldobnom, vagy épp azt, hogy akarok-e beszélni ezzel a Samaellel. Hosszú pillanatokig csendben voltam, mígnem megkaptam az újabb whiskymet. Magam elé húzva lassan a pohár köré fontam az ujjaimat. - Abban a reményben jöttem be ide, hogy kicsit ki tudom kapcsolni az agyam, erre folyamatosan gondolkozok. Képtelen vagyok leállítani az agyam és ez nagyon zavar… - Ráztam meg a fejemet. Magam sem tudom, miért is kezdtem beszélni. Nem volt értelme, maximum azt érhettem el vele, hogy rákérdezzen, min nem akarok gondolkozni. Viszont az, hogy kiöntsem a lelkem egy idegennek… nos, talán a legrosszabb ötlet lett volna.
Tudod,hogy csak akkor hív ha ivott és egyedül van.
Társaságomul szolgált az égetett szesz. Az aranybarna nedű, mely selyemként csókolta végig torkomat. A gigászi jégkocka falról falra pattant, miközben folyamatosan olvadozott. S jó alkalmi alkoholista módjára, felelősnek éreztem magamat az alkoholom tisztaságáért. Így legurítva biztosítottam, hogy nem hígul fel a víztől, s nem veszít erejéből. Egy elégedett sóhaj keretében csaptam le poharamat, mely elnyúló üveges koppanással érkezett a fényes fapultra. Tekintetem a pultosra vándorolt, majd arcomra mosolyt eresztettem, miközben felé toltam poharamat. - Legyen oly szíves. - A hölgy kedves mosolyával válaszolt kérésemre, majd vékony ujjai közé fogva a whiskys üveget töltötte meg poharamat az aranyitallal. Ekkor azonban hangokra lettem figyelmes. A pultos nő is hasonlóan emelte tekintetét az eseményekre, akárcsak én. A vállam felett, srégen a műsor felé fordulva néztem végig, hogy a törékenynek tűnő szépség, mily légiesen töri szilánkosra a nagydarab, gonosz bácsi izmos medvemancsát. Bár ez erős túlzás volt. Kapott egyet. Mire láttam, hogy elindul, úgy én magam is tevékenységem főbb színtere felé, a pulthoz fordultam. Úgy tűnt nem szükséges, hogy az évi hősiességemet, erre a hölgyre áldozzam. S példámra, a csapos is inkább a dolgára eredt. A gondterhelt, feszült tekintet pedig lehuppant mellém a pult elé. A pohár pillanatok alatt jelent meg előtte, amire megpillantottam a jeget benne. Belekortyoltam italomba, majd kinyitottam számat. - Nem voltál vele kicsit túl durva?... Ez nekem is fájt.- fintorodtam rá, majd pillantottam italomra, melyet kellőképp lötyköltem, ahhoz, hogy néhány csepp az oldalán szökjön ki. - Ha előbb tudtam volna, hogy NewOrleans-ban ilyen erős hölgyek élnek... Mentem volna máshova hősködni. - az ital engem is változtatott. A ridegségem pillanatok alatt olvadt fel, s bukott ki belőlem a régi valómhoz hasonló eltorzult személyiség. De ez még mindig közelebb volt az egykori önmagamhoz, mint ami józanul vagyok. Nem tudtam ki mellett ülök, s nem tudtam milyen következményekkel fog járni, azonban késztetést éreztem arra, hogy ezúttal elhajítva magamtól cölibátusomat jelképező gyűrűmet, valami olyasmit tegyek, amiben egy ideje nem volt már részem. S az ilyen gondolatokkal, valahogy őszinte mosoly kerekedett az arcomra. Eszembe jutottak a régi partyk. Hogy mennyit szórakoztam. Ittam, amíg el nem jött a másnap, hogy aztán hajnalban újrakezdhessem. Erre volt szükségem. Kiereszteni a gőzt. Kicsit visszacseppenni a múltba. - Milyen modortalan vagyok... - szólaltam fel italom mögül, majd pillantottam ismét a nőre. - A nevem Samael. - tekintetemet azonban nem vettem le addig róla, míg ő is a tudtomra nem adta a nevét. S ha a gyönyörű, s hangzatos név csengette fülemet, hát ízlelgetve azt, mondtam vissza. -Kyra... Egzotikus hangzás. - jegyeztem meg, majd ittam ki az utolsó kortyokat poharamból.
Kezdőlap
New Orleans… Sokat hallottam már róla, ettől vagy attól a személytől, s mind váltig állította, hogy ha kedves az élet a számomra, akkor soha nem teszem be a lábam ide. No persze, nem azért, mert ne lehetett volna jót bulizni itt, hanem pont azért, mert túlságosan is jót lehetett – és ha rossz emberrel kezdtél ki, akkor az könnyen az életedbe is kerülhetett. Elvégre, sokáig az ősiek tanyája volt ez, arról nem is beszélve, hogy itt volt Marcel is, az itteni vámpírklán vezetője, és hát, sokáig a boszikat nem igazán látták szívesen. Na, nem mintha engem ez túlságosan is zavart volna a jelenlegi állapotomban, és búvóhelynek pont jól megfelelt. Nem hittem volna, hogy Emmának bármikor is eszébe jutna itt keresni engem, a varázsereje nélkül pedig még csak egy lokátor bűbájt sem tudott kivetni, hogy a nyomomra bukkanjon. Gond egy szál se! Így nekem pedig nem maradt más hátra, minthogy kivárjam azt a pillanatot, amikor a Szellemek újra szólnak hozzám, és végleg elveszik az életemet, amit egy feltétellel kaptam vissza. Egyébként, nem mondom, hogy nem volt más hátsószándékom azzal, hogy New Orleansbe jöttem. Igaz, nem tudtam, hogy a jelenlegi helyzet milyen is volt pontosan, de jó pár évvel ezelőtt itt nagyon erős volt az ősi boszorkányok hatalma, így némileg reménykedtem abban, hogy ha itt csövelek sokáig, ők is észrevesznek majd, és véget vethetünk ennek az egész nevetséges komédiának. 
Társaságomul szolgált az égetett szesz. Az aranybarna nedű, mely selyemként csókolta végig torkomat. A gigászi jégkocka falról falra pattant, miközben folyamatosan olvadozott. S jó alkalmi alkoholista módjára, felelősnek éreztem magamat az alkoholom tisztaságáért. Így legurítva biztosítottam, hogy nem hígul fel a víztől, s nem veszít erejéből. Egy elégedett sóhaj keretében csaptam le poharamat, mely elnyúló üveges koppanással érkezett a fényes fapultra. Tekintetem a pultosra vándorolt, majd arcomra mosolyt eresztettem, miközben felé toltam poharamat.
┃