Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, egy démonnal van dolgom. Az emberek nem viselkednek úgy, ahogyan a démonok, bár ezt nehezen magyaráztam volna meg, miben is mások. Nem tudom megkülönböztetni őket a kinézetük, a szaguk alapján, még csak sötét aura sem lengi őket körbe, vagy ilyesmi. Talán csak azért, mert én magam is félig démon voltam, vagy mert egy démon mellett nőttem fel, nem tudtam volna ezt sem megmagyarázni. Csak elfogott egy furcsa érzés, lehet, hogy csak jó megérzések, vagy jó emberismerő vagyok. A lényeg egy és ugyanaz, rossz érzésem volt, és nem csak amiatt, mert egy bohóc vágódott le mellém. Csúnyán néztem rá, mikor sajnálkozni kezdett, különösebben viszont nem érdekelt, sem démonokkal, sem idegenekkel nem akartam társalogni, csak meginni a kicseszett italomat, ha már a saját helyemről egy nő üldözött el. Már az is önmagában elég borzasztó volt, hogy a vöröske felbukkant, a próféciám, az átkom, vagy nevezzük bárminek is. Még egy bohócjelmezes idióta is betalál, aki talán nem is démon, csak egy francos Jehova tanúja, akiket nem lehet lerázni, csak ha faképnél hagyod őket, vagy még akkor sem. A fickó különben is amolyan levakarhatatlan, "ha kidobod az ajtón bejön az ablakon" típusnak tűnt. Nem feleltem neki akkor sem, mikor kérdezett, csak sóhajtottam egyet, ő pedig már mondta is a magáét. Kifejezetten oda kellett figyelnem, mert simán elszállt volna a fülem mellett mindaz, amit mond, de a világért sem szerettem volna újra meghallgatni, ezért összpontosítottam, bár nem néztem rá, csak egyszer, nagyjából a mondandója közepén. S még akkor sem illettem barátságos pillantással, sőt. Próbálom megemészteni mindazt, amit mond, bár elsőre egy hatalmas nagy baromságnak tűnik... és másodjára is. Emiatt pedig rögtön tudom, ez kinek a sara, ki olyan kegyetlenül elvetemült, hogy rám küldjön egy démont. Na de egy bohóc démont? Ez még őrá sem kifejezetten jellemző, az ég szerelmére! Ezúttal a démon igencsak kitett magáért. - Szóval Zagdrath küldött. - jelentettem ki újabb sóhaj kíséretében, nem kérdésnek szántam, szinte teljesen biztos voltam benne. Egyszer már próbálkozott hasonlóval, bizonyára az őrületbe akart kergetni a nyavalyás féreg. Már éppen válaszolnék erre a sok eszement marhaságra, akkor ő inkább leül az asztalhoz, amire nem látok rá, lévén háttal ültem le. Remek, még kergetőzhetek is vele, mintha annyira szeretnék vele foglalkozni. De ha nem megyek bele a játékba, sose megy el. Úgy éreztem, lassan kifogyok a levegőből, annyit sóhajtozok, mégsem hagytam annyiban, kifújtam egy újabb adag levegőt, s gyorsan lehúztam a pohárka italt, amit kikért nekem. Egyáltalán nem kívántam folytatni ezt a baromságot, a beszélgetés pedig elég egyoldalúra sikeredett, éppen ezért akartam véget vetni neki. Felálltam, odamentem hozzá, leültem vele szemben komoly ábrázattal. - Rendben. - szólaltam meg, hogy na, akkor beszéljük meg a dolgot. - Elég nyakatekerten fogalmaztál, de amit leszűrtem, az az, hogy... ki akarsz engem képezni. Jól értem? - kérdeztem inkább rá, mert őszintén szólva, hiába igyekeztem, annyira azért mégsem figyeltem rá. - Ettől függetlenül tudom, hogy ki küldött, nem ver át senki, túl jól ismerem azt a szarházit. - összegzem fejemet ingatva, mosollyal az arcomon, mert a démonon már nem tudok mást, csak nevetni kínomban, olyan régóta keseríti meg az életem. A bohóc pedig... talán szintúgy arra készül.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Pént. Ápr. 03, 2020 11:47 am
Az eddigi beszélgetésünk pontosan úgy alakult, ahogyan vártam. Igen csak elutasító velem szemben, pedig határozottan meg voltam győződve arról, hogy bírni fogja bohóc jelmezemet. Elvégre minden ember szereti a bohócokat, különösen a gyerekek, akiket meg szeretnek a bohócok. A kör tehát tökéletesen bezárult, a hiba nem is tudom, hogy hol csúszhatott be, talán velem van a baj? Nem, az egyáltalán nem lehet, elvégre logikám kiszámíthatatlan .. vagy kikezdhetetlen? Valamelyik a kettő közül, mindenki döntse el melyik a szimpatikus. Elutasító válaszára, visszaveszem előle a pohár italt, de még nem hörpintem föl. - Ezt sajnálattal hallom, hogy nem kíváncsi a mondandómra. Pedig higgye el, ha meghallgat és figyelmesen koncentrál miközben beszélek, rájöhet, hogy igen is van miről beszélnünk. - amikor végül közli, hogy mondjam már el, hogy miről van szó, érzem a hangjában, hogy a háta közepére sem kíván engem. Ó, ha tudná, hogy ezzel éppen Én magam is így vagyok. Tökéletesen pocsék társaságnak bizonyultam az utóbbi kétezer évben. Egyáltalán nem bizonyultam magamnak jó beszélgetőtársnak, néha kifejezetten sokat hallgattam. De a múlt elmúlt, most már itt van nekem Derick barátom, akivel nagyon jó bulikat fogunk csapatni, még akkor is, ha erről Ő maga még mit sem tud. - Dióhéjban vagy cukormázzal szeretné, hogy elregéljem itt létem okát? - teszem fel neki a nagy kérdést, mielőtt hozzá kezdenék, majd válaszától függetlenül folytatom. - Remek, akkor bő lére engedem. Szóval ... minden bizonnyal már értesült, mindazon különleges kvalitásokról, amelyekkel Ön rendelkezik. Cégünk szempontjából, Ön, mint lehetséges munkavállaló, akár kíván nálunk állást betölteni, akár nem, kvalitásai miatt értékes embernek számít. Ez a jó hír, most pedig jöjjön a rossz. Riválisunk szintén értesülést szerzett Önről és fejvadász szervezetén keresztül, megpróbálja Önt, minden erejével rávenni, hogy nekik dolgozzon. Akár szeretne náluk munkavállalóként jó pontokat szerezni, akár nem. Ez őket hidegen hagyja, hogy Ön pontosan mit szeretne. A probléma az, ha nemet mond nekik, akkor az általuk küldött fejvadász ügynökük, a feslőbb körökből - az ég felé mutatok. - származó befolyásával, gondoskodni fog arról, hogy Önt ellehetetlenítse. Ez pedig igen rossz kihatással lesz az egészségi állapotára. Itt jövök a képbe én. - közben rendelek egy újabb kör italt, a neki kikért borostyán lélekmelegítő balzsamot még mindig nem hörpintettem föl. Amikor a csapos eltakarodik és Derick egy picit tudott gondolkodni az elhangzottakon, folytatom neki beszámolómat. Mindig is tudtam, hogy rohadt jó marketingem van, csak erre a többiek nem így gondolnak.
- Itt jövök a képbe Én, mint Cégünk megbízottja, aki ... hogy úgy mondjam, hosszú évek tapasztalatával a háta mögött, a legmegfelelőbb személy arra, hogy Önt kellő kompetenciákkal ruházza föl. Meg kell jegyeznem, hogy Ön számára, az általam nyújtott szolgáltatás teljes mértékben díjmentes. Az általam képviselt Szervezet megelőlegezte Önnek a bizalmat és gondoskodott juttatásaimról. Dióhéjban, ha úgy dönt, hogy kíván élni az általam nyújtott szolgáltatással, amely kizárja a szado-mazo bohócpornót, élveboncolást, elhamvasztást, kutyákkal való széttépetést, rövid úton elhaláloztatást, akkor ez, Önnek, egyetlen buznyákjába sem kerül. Ezek alól kivételt képeznek mindazok az információk, amelyekre a szolgáltatáson kívül szeretne sort keríteni. - újabb rövid hatásszünetet tartok, azt hiszem, szegény fazont a drága papuci sem öntötte nyakon ennyi információval. Az ajánlatom azonban egyértelmű és kész. Kérek egy újabb italt és felhajtom a sajátomat, majd felállok a pulttól. Barátságosan megveregetem a vállát, akár szeretné akár nem, hogy pokoli bohóc bizalmaskodjon vele. - Tisztában vagyok vele, hogy ez egy kicsit sok volt. Ott az az asztal, elsétálok oda, leülök, elkortyolgatom az italomat. - mutatok egy éppen üresen álló asztalra. - Gondolja végig az ajánlatomat. Higgye el, kivételesen csak nyerhet vele. Ha áll az ajánlatom és érdekli, hajtsa föl az italt, amit kértem magának és jöjjön oda hozzám. Ha a pokol fenekére kíván, hagyja a frászba a piát és üljön arrébb egy székkel s engem többé nem lát.
Azzal elkacsázok az asztalhoz, csónakméretű cipőmben, kényelmesen leteszem magam az egyik székre és anélkül, hogy Derickre pillantanék vagy egyáltalán a bárpult felé, kényelmes ültemben elkezdem kortyolgatni az italomat. Meg van rá az esély, hogy visszakíván a pokolba, hát lelke rajta. Engem kellemesen kezd bizsergetni az ital, jóféle lőre ez, csak óvatosan kell vele bánni. Amikor italom végére érek és az utolsó csepp is aranyló melegséggel égeti torkomat és gigámat, akkor pillantok a bárpult felé. Ha azt látom, hogy egyel arrébb ült, hát megígértem, többé nem lát, de ha mégis oda jön hozzám, arcomon széles mosollyal kínálom hellyel. - Nem bánja meg, meglátja.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Ápr. 02, 2020 11:52 pm
To: Esotephres
Men who fear demons see demons everywhere.
Első pillantásra fel sem tűnt, ki is lépett be az ajtón, mivel szinte azonnal elfordítottam a fejemet. Nem is akartam a jövevénnyel foglalkozni, s egészen addig nem is néztem meg jobban magamnak, míg meg nem szólalt. Egyáltalán nem kívántam egy démonnal törődni, vagy legalábbis olyasvalakivel, aki nagy valószínűséggel a pokolból jött. Zagdrath éppen elég volt nekem, meg maga a tudat, hogy én magam is egy démoni fattyú vagyok. A férfi hangjára viszont odafordítottam a fejemet, s igencsak meglepett a látvány. Egy bohóc ült le közvetlenül mellém, pedig elég hosszú volt a púlt ahhoz, bőven elférjünk egymástól távol is. A paróka már nem volt rajta és láthatóan a sminkjét is letörölte félig. Valahogy nem nehéz elhinnem a szavait, miszerint fene egy napja volt, de most komolyan, lehet jó napja egy bohócnak? Én sosem kedveltem őket túlzottan, egyrészt kimaradtak a gyerekkoromból, másrészt nem bíztam meg senkiben, aki mosolyt mázolt fel a képére csak azért, hogy boldognak tűnjön. Épp elég volt nekem elnyomnom a keserűséget magamban, nem akartam más rejtett gondjaival is foglalkozni. Mégis gyanús volt nekem a fickó, a fenének se tudtam lerázni magamról azt a bizonyos rossz érzést, még az után sem, hogy elém lökte az egyik borostyán színű italt. Szerettem én a whisky-t, na de inkább magamban iszogatni, vagy valakivel, akit ismerek, nem egy idegen bohóccal. Főleg nem egy démon bohóccal, már ha az volt. Igyekeztem elnyomni magamban az üldözési mániát, nem egyszer fordult már elő, hogy démonnak néztem egy teljesen átlagos embert. - Köszönöm a nagylelkű gesztust, de... - felemeltem a poharamat, s megráztam benne az italt, közben gyanakodva méregettem az ürgét. - Már van. És bohócoktól nem fogadok el még whisky-t sem. - mosolyodtam el lazán, majd azzal a mozdulattal el is fordultam tőle. Csakhogy ő egyenesen hozzám beszélt, mintha legalább ismerne, vagy... volt egy rossz sejtésem, miért jött. Ki miatt. Nem éppen kedélyesen fordítottam vissza a fejem az irányába, a pillantásom sem volt túl barátságos. - Nem hiszem, haver. - hangsúlyoztam ki a szót, szintén nem kedvesen. Egyre biztosabb voltam abban, az a félnótás alvilági rohadék küldte ide ezt a kifejezetten szimpatikus embert... ja nem. Minden volt, csak épp megnyerő nem, valami itt nagyon sántított. Egy hajtásra megittam a magam italát, a másik pohárral szemezve közben, amit szívesen megittam volna, de az imént utasítottam vissza. Egyelőre megvártam mit reagál, mielőtt bármit is teszek, és mondani sem akartam semmit, viszont azt már nem bírtam ki. - Mégis miről lenne szó? - morogtam oda, egészen biztos látszott rajtam, mennyire nem szeretném hallani, csak az a fene nagy kíváncsiság. Érdekelt, mi a jó francnak ült mellém, miért akar itallal kínálni, az végképp, miről kellene nekünk beszélgetni.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Szomb. Márc. 28, 2020 10:12 am
Indra éjsötét gödreiben nem az a legrosszabb, hogy nem látsz semmit. Elvégre mit is láthatnál Indrából? Sivár pusztaság, kóborló kárhozott lelkek és viharok, örökkön tomboló viharok. Nem, a legrosszabb az, hogy elveszíted az örök sötétségben az időérzéked, nem tudod, hogy egyetlen perc, óra, nap vagy évek százai teltek el. Magam sem számolom már, hogy mennyi ideje ítélt örök vándorlásra Arcadius. Mennyi ideje járhatom Indrát? Egy éve, száz éve, ezer éve? Ha megpróbálnám felfogni a vándorlással eltelt időt, nagy valószínűséggel beleőrülnék. Ja nem, elvégre már őrült vagyok.
Egy újonnan érkezett lélek, véres nyálával dekorálom ki az egyik barlang falát. A fejét verem újra és újra a barlang falába. Ő nem tudja, hogy itt már nem tud jobban meghalni, legfeljebb, ha felfalom a lelkét. Viszont újra és újra elszenvedi a fájdalmat és a kínt, ahogy a fejét pépesre verem a barlang falán. Köröket rajzolok a barlang falára, plafonjára, mind-mind engem jelképez. Az egymásba fonódó körök, az örök téboly, a lelki kínok végtelen spirális füzére. Ez az én szimbólumom és olyan szép, hogy láthatom vörös színben pompázni eme barlangocskát. Sokkal jobban tetszik, mint korábban volt. Akkor mindenféle fekete, nyálkás gombák csüngtek a plafonról, meg kapaszkodtak a padlóról a magasba és a széttépet lelkek maradékán éltek. Ezek, az egykoron elcsökevényesedett lélekmaradványok, amik létezésük utolsó szikráját abból tartják fönn, hogy más lelkek maradványait sziporkázzák föl a padlóról, valahogy megkedveltek engem. Talán mert mindig hagytam magam mögött, néhány széttépett elkárhozott lelket, akikből lakomázhattak, mint a földi dögevők. Néha még beszéltem is hozzájuk, nem mintha tudtak volna válaszolni vagy bármilyen módon reflektálni szavaimra. De ördög a tanúm rá, hogy jól esett.
- Mit szólnál hozzá, ha újra kezdenénk? Látok még egy két foltot, ahol nem terítetted eléggé a falat. - mondtam szerencsétlen áldozatomnak, aki valami hülye politikai ideológiából fakadóan, meg valami vallási katyvasznak köszönhetően fölrobbantotta magát. Eme jó tettével pedig számtalan ártatlan áldozatot ölt meg és rántott magával a halálba. Engem különösebben nem zavartak a vallási fanatikusok, különösen szerettem az ő fejükkel dekorálni a környezetemet, elvégre, most majd átgondolják, hogy mit és hogyan csinálhattak volna jobban. Kár, hogy a legtöbbjüknek nincs több lehetősége újrapróbálni az Élet nevű játékot. Az arcát beledörgölöm a padlót borító tenyészetbe, jobban tapad tőle a falra. Éppen kezdenék újabb köröket rajzolni az arcával, amikor a hátam mögül hangot vélek felfedezni. Nem rest megszólítani. - Micsoda kreativitás, micsoda ötletesség. Le vagyok nyűgözve Esotephers, hogy milyen zseniális lakberendező lenne belőled. - illedelmes biccentéssel üdvözöl, mikor feléje fordulok, elvégre, csak hétszáz évvel lehetek öregebb nála. Balommal hellyel kínálom, valahol a padlóra leülhet, elvégre van ott hely bőven, ha a dögevő gombákat kicsit arrébb sepri, még zavartalan is ücsöröghet. Jobbomban tartott Achmedet beleverem még egyszer a padlóba, mert lecsepegett róla közben a ragasztó. Újra kezdem mázolni a falat, miközben beszélek a mögöttem továbbra is ácsorgó démonhoz. - Szívesen megkínálnálak sütivel meg teával, de amint látod, éppen nagytakarítást végzek. Szóval, ha nem valami fontos ügyben keresel, kérlek húzd el a beled, nincs kedvem bájcsevegni. - nem úgy tűnt, hogy vendégem nagyon zavartatja magát, kíváncsian figyelte dekoratív értekezésemet a kárhozott lélekkel, majd végül ismételten megszólalt. - Zagdrath vagyok és szeretnélek megbízni egy gyors és könnyen végrehajtható munkával. A felszínen. - az utolsó szó, amit lassan ejtett ki, megütötte a fülemet. A szerencsétlen félnótást elhajítottam és lassan a váratlan vendég felé fordulok. Szemeim elkerekednek, széles mosoly ül a számra, belülről valami idegen, valami régi érzés kezd motoszkálni a gyomromban. Torz elmém vadul zakatolni kezdett. - A felszínen? A FELSZÍNEN? Haha .. HAha ... HAHAHAhaaa.
Különös látvány lehetek, amint éppen bohóc jelmezben belépek a jazz clubba. Kézenfekvő jelmez ez a jámbor bohóc, kitől senki sem fél. Mert hát azon kívül, hogy csetlik botlik, ugyan mit lenne képes elkövetni? FELFALJA AZT A JÓ ÍZŰ LELKED! TE ÁLLAT! Miközben haladok a bárpult felé, leveszem a parókámat és a zsebemből előhúzott kendővel letörlöm arcomról, az örökkön vigyorgó sminket. Mindenkit meggyőztem a mozdulat hitelességével, hogy munkából megfáradt bohóc, egy kis kikapcsolódásra vágyik. Éppen a tarkómról csepegő vizet törölgetem, amikor leülök a kiszemelt célpont mellé a pulthoz. A csapos furán néz rám, de végül egy tízest tolok elé. - Nincs kiírva, hogy bohócok nem jöhetnek be. Adj két whiskyt, jéggel. Ne adj vissza, a számlára elég lesz, szólj, ha túlléptem. Fene egy napom volt. - amikor a csapos leteszi elém a két italt a mellettem ülőre vetem pillantásomat és elé lököm az egyiket, mint a vadnyugaton. - Ezek a fránya kölykök, mindig csak a baj van velük. Némelyik kutya mód meg tud izzasztani, de megéri, elvégre miattuk csinálom ezt az egészet. Apropó, kölykök. - határozottan a mellettem ülő Derick Vernonra pillantok. A személyleírás, a szag, Zagdrath által megadott információk, mind-mind rávallanak. Szélesen, jó kedélyűen elmosolyodok. - Azt hiszem haver, nekünk beszélgetni kellene egy kicsit.
Zagdrath egyetlen dolgot felejtett el, amikor felkért, hogy pesztráljam kicsit helyette a kölkét. Esotephres, a Pokol Veszett Kutyája, kicseszettül megbízhatatlan munkaerő. Arcadius nem hiába ítélt Indra végtelen, sötét pusztaságában való kóborlásra. Oké, az utasítás egyértelmű volt, hogy ne öljem meg a fiút, semmi esetre sem. De azt nem mondta, hogy mit csináljak vagy mit ne csináljak vele. Ez pedig komoly hiba, ha valaki Esotephressel üzletel.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Márc. 28, 2020 12:14 am
To: Esotephres
Men who fear demons see demons everywhere.
Szerettem a saját pubomat, remekül kipofoztam annak idején, mikor megvettem, sokszor mégsem ott ittam. Egy idegen bárban nem voltam főnök, sem tulaj, senki sem jött oda hozzám, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy kifejezze, mennyire tetszik neki a hely. Igaz, a legtöbb helyen már ismertek, de mint vendéget. Ráadásul az utolsó beszélgetésünk óta kerültem a vöröst, még a nevére sem akartam gondolni. Napok teltek el, mióta utoljára - és jó ideje először - láttam, egyelőre nem kívántam megismételni a találkozót, a társalgást főleg nem. Pont elég volt nekem az a nyavalyás Zagdrath, nem kellett a nyakamra még egy kicseszett angyali lény is, hogy megóvjon a gonosz tettektől. Ha eddig nem jött, most már hagyjon is békét nekem, mondjon bármit is a nő! A kifogásokat meg sem akartam hallani. Inkább dugtam homokba a fejem, ott legalább nem ért több meglepetés. Aki ebben a városban él, szeretnie kell a Jazzt, nincs mese, különben az egész élete egy kínszenvedés, maga a földi pokol New Orleansban, ami a jazz szülőföldje. Én személy szerint eleinte nem kedveltem ezt a stílust, gyerekkorban mégis ki szereti, főleg akkor, ha egy démon tart fogva, aki isten tudja miért vette a fejébe, hogy pont engem visz magával, és teszi tönkre az életemet... vagy inkább az ördög maga. Sosem foglalkoztam ezzel a témával kifejezetten, nem ástam mélyre, csak annyit tudtam, amit a démon az orromra kötött, bár én sosem kértem semmi hasonlót. Azzal tisztában voltam, hogy egy Cade nevezetű pasas hozta létre a poklot, mert megkövezték, vagy valami hasonló, majd tőle egy nő vette át, akit... talán valami Caitlynnek hívtak, nem figyeltem mindig Zagdrath szavaira, legtöbb esetben csak kizártam, s az egyik képregényemben volt mélyen az orrom. Különösképp nem érdekelt, ki vezeti a poklot, elég volt belőle az a szelet, ami nem hagyott soha nyugtot nekem. Most viszont már talán egy teljes hét is eltelt, hogy láttam, talán kettő is, a napok kicsit egybefolytak a sok teendőm miatt. A zene viszont segített kikapcsolni egy kicsit, amit azóta kifejezetten megkedveltem. Egy whisky társaságában főleg szerettem, az egyik boxban ücsörögve, vagy jelen esetben a bárpultnál. Csak egy két ember lézengett a helyen, a bárpultnál egyedül én ültem, még a pultos sem ácsorgott mögötte, tett-vett, végezte a dolgát, így zavartalanul iszogathattam. Illetve egészen addig a pillanatig, amíg be nem sétált egy fickó az ajtón, akiről szinte sütött, hogy fajtámbeli, legalábbis csak részben, a démonok táborát erősíti. Zagdrath megtanított arra, hogyan ismerjem fel őket, valahogy elfogott egy furcsa érzés ilyenkor, bizsergett a bőröm, de én úgy hittem, ez nem egy hatodik érzék, inkább csak a bajt éreztem meg, ismertem fel. Ugyanezt éreztem akkor is, mikor egy maffiatag sétál be a saját pubomba, vagy egy rosszarcú férfi, aki esetleg később zűrt csinálhat. Ez a férfi pedig nem volt a jóság megtestesítője, az első gondolatom az volt, démon, de talán a radarom csalt. Egyetlen pillantást vetettem csak rá, majd rögtön el is fordultam, mintha mi sem történt volna, belekortyoltam az italomba, és vártam, mikor halad el mögöttem, vagy kér magának egy italt. A bizsergés elmúlt, ám a rossz érzés a gyomromban nem.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Pént. Márc. 08, 2019 6:30 pm
Fagyott játék. Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
New Orleans… Sokat hallottam már róla, ettől vagy attól a személytől, s mind váltig állította, hogy ha kedves az élet a számomra, akkor soha nem teszem be a lábam ide. No persze, nem azért, mert ne lehetett volna jót bulizni itt, hanem pont azért, mert túlságosan is jót lehetett – és ha rossz emberrel kezdtél ki, akkor az könnyen az életedbe is kerülhetett. Elvégre, sokáig az ősiek tanyája volt ez, arról nem is beszélve, hogy itt volt Marcel is, az itteni vámpírklán vezetője, és hát, sokáig a boszikat nem igazán látták szívesen. Na, nem mintha engem ez túlságosan is zavart volna a jelenlegi állapotomban, és búvóhelynek pont jól megfelelt. Nem hittem volna, hogy Emmának bármikor is eszébe jutna itt keresni engem, a varázsereje nélkül pedig még csak egy lokátor bűbájt sem tudott kivetni, hogy a nyomomra bukkanjon. Gond egy szál se! Így nekem pedig nem maradt más hátra, minthogy kivárjam azt a pillanatot, amikor a Szellemek újra szólnak hozzám, és végleg elveszik az életemet, amit egy feltétellel kaptam vissza. Egyébként, nem mondom, hogy nem volt más hátsószándékom azzal, hogy New Orleansbe jöttem. Igaz, nem tudtam, hogy a jelenlegi helyzet milyen is volt pontosan, de jó pár évvel ezelőtt itt nagyon erős volt az ősi boszorkányok hatalma, így némileg reménykedtem abban, hogy ha itt csövelek sokáig, ők is észrevesznek majd, és véget vethetünk ennek az egész nevetséges komédiának. Áh, most biztosan azon gondolkodhattok, hogy mi is történt, igaz? Elárulom. Volt az a bizonyos alku, amikor csúnyán felsültünk édesanyánk visszahozásával, miszerint én csak akkor maradhatok életben, ha Emmával megöljük azt a vámpírt, akit véletlenül kiszabadítottunk. A probléma csak az volt, hogy a szellemeket olyannyira feldühítettük, hogy elzárták Emma erejét, és én voltam a leggyengébb hármunk közül, de csak az én varázserőmre támaszkodhattunk. Mi mindent meg is tettünk, ám a vámpír sokkal erősebbnek bizonyult, könnyedén megölhetett volna mindkettőnket. Emma már a karmaiban is volt, amikor alkut ajánlottam neki. A nővérem életéért cserébe megígértem neki, hogy soha többé nem fogunk utána kutatni, így az őseink sem tehettek ellene semmit. A vámpír elfogadta az alkut, és Emma megmenekült. Én azonban nem. Hiszen, a Szellemekkel kötött alkum szerint meghalok, ha nem kapjuk el azt a vámpírt, s pont ezt ígértem meg neki – hogy többet nem keressük. Emmának persze nem szóltam erről egy szót sem, csak megszakítottam vele minden kapcsolatot, hogy kevésbé fájjon neki, ha már nem leszek. Inkább utáljon csak, teljes szívéből, minthogy megszakadjon az, amikor értesül a halálomról – feltéve, hogy valahogy a tudomására fog jutni. A gondolataimból a pultos hangja szakított ki, ahogy elém tolta a rendelésemet, én pedig egy erőltetett mosoly kíséretében odaadtam a pénzt, majd megfordulva elindultam, hogy keressek magamnak valami csendes kis zugot, ahol magamban eliszogathatok. Azonban nem voltam elég figyelmes, és ahogy megfordultam, pont nekiütköztem valakinek, az italom pedig, ahogy azt illik, a felsőjén landolt. - Uram isten, ne haragudj! – kaptam kezemmel a számhoz döbbenetemben, ahogy megláttam a pólóján terjengő hatalmas foltot, majd ösztönösen előkaptam egy zsepit azzal a céllal, hogy segítsek neki felszárítani róla az alkoholt. – Istenem, de kétbalkezes vagyok – motyogtam magamnak, miközben a táskámban kutattam, majd amint megtaláltam a keresett anyagot, már egyből nyújtottam is felé egy szabadkozó mosollyal az arcomon. – Tényleg sajnálom, ami az ingeddel történt. Tessék, ezt vedd el, tudom, nem segít túl sokat, de jelenleg nem tehetek többet. Ha gondolod… ki tudom fizetni a tisztíttatási díjat, vagy egy új ing árát… - magyaráztam zavartan. Persze, ha nem kellett volna tartanom attól, hogy lebukok, egy egyszerű varázslattal simán megoldhattam volna a problémát, de ez jelenleg nem volt opció, így nem maradt más, minthogy reménykedjek abban, az idegen srác nem túl mérges azért, amiért tönkretettem a ruháját.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Hogyan is kellene ezután élnem? Mit kellene egyáltalán tennem? Képtelen vagyok odaállni elé, majd végighallgatni, hogy vége. Nem, nem akarom hallani a szájából. Így is szilánkjaimra törtem. Folyton csak ő járt a fejemben. Hallottam a hangját a fülemben csengeni, vagy épp a nevetését hallani. A bőrömön éreztem az érintését, a simogató mozdulatait, vagy mikor durván, határozottan, birtoklón vont magához. Akartam újra és újra őt, aki már valaki más nő karjaiban talált menedéket. Hisz minden ezt bizonyította. Minden, az elmúlt hónapok, az a fotó a nőről… minden. Nem volt kérdés. Minden előttem volt és összerakva azt eredményezte, hogy az életem maga összedőlt. Romokban hevert előttem. Ahogy megszólalt mellettem egy idegen férfi hang, úgy rezzentem össze. A fenébe is, miért akar velem beszélgetni? Még csak a tekintetemet sem fordítottam felé, továbbra is a poharam tartalmát figyeltem. - Ha engem kérdezel, még durvább is lehettem volna vele. – Vetettem oda szárazon, majd újra megemeltem a poharamat, hogy újra ihassak belőle. Az a férfi pusztán egy szenvedő alanya volt a dühömnek és kétségbeesésemnek. Talán még meg is öltem volna, ha továbbra is nekem áll. De nem tette, elkullogott, fülét-farkát behúzva, így hát a szórakozásom is véget ért. Viszont itt volt ez az új alany. Talán ő is arra várt, hogy összetörjem egy-két csontját? Mert, ha tovább beszél hozzám, értelmetlen szavakat formálva, akkor nem biztos, hogy élve távozik. Egyszerűen csak inni akartam, kikapcsolódni, de úgy tűnt, ez nehezebb feladat, mint gondoltam. - Hősök nem is léteznek. Azt hittem, hogy van, de nincs. – Killianre gondoltam. Mindig is ő volt az én hősöm, aki értelmet adott az életemnek. Vele voltam teljes, vele voltam egész és most, hogy úgy tűnt, vége mindennek, már nem éreztem magamat jól. Hiányzott a másik felem, akibe mindig is kapaszkodtam. – Hősök maximum a mesékben vannak, vagy a fantáziánkban. – Tettem hozzá egy fokkal halkabban. Hangom kissé megtört volt. Végre felemeltem a fejem, hogy lassan ránézhessek a férfira, aki ekkor mutatkozott be. Biccentettem, jelezve, hogy meghegyeztem. Aztán, néhány pillanat múlva én is megszólaltam. - Kyra Knight. – Vagy Knightley. Killian feleségeként Knight lennék, de sosem vettem fel teljesen a nevét, hisz a saját vezetéknevemben ott volt az övé. Most mégis csak az övét mondtam. Ragaszkodtam hozzá, sokkal jobban, mint gondoltam. Vagy épp kellett volna. - Köszönöm. – Mondtam halkan, a bókra, amit kaptam Samaeltől. Megittam az első poharam tartalmát, majd újabbat rendeltem. Azonban nem tudtam, miféle témát kellene feldobnom, vagy épp azt, hogy akarok-e beszélni ezzel a Samaellel. Hosszú pillanatokig csendben voltam, mígnem megkaptam az újabb whiskymet. Magam elé húzva lassan a pohár köré fontam az ujjaimat. - Abban a reményben jöttem be ide, hogy kicsit ki tudom kapcsolni az agyam, erre folyamatosan gondolkozok. Képtelen vagyok leállítani az agyam és ez nagyon zavar… - Ráztam meg a fejemet. Magam sem tudom, miért is kezdtem beszélni. Nem volt értelme, maximum azt érhettem el vele, hogy rákérdezzen, min nem akarok gondolkozni. Viszont az, hogy kiöntsem a lelkem egy idegennek… nos, talán a legrosszabb ötlet lett volna.
Tudod,hogy csak akkor hív ha ivott és egyedül van.
Társaságomul szolgált az égetett szesz. Az aranybarna nedű, mely selyemként csókolta végig torkomat. A gigászi jégkocka falról falra pattant, miközben folyamatosan olvadozott. S jó alkalmi alkoholista módjára, felelősnek éreztem magamat az alkoholom tisztaságáért. Így legurítva biztosítottam, hogy nem hígul fel a víztől, s nem veszít erejéből. Egy elégedett sóhaj keretében csaptam le poharamat, mely elnyúló üveges koppanással érkezett a fényes fapultra. Tekintetem a pultosra vándorolt, majd arcomra mosolyt eresztettem, miközben felé toltam poharamat. - Legyen oly szíves. - A hölgy kedves mosolyával válaszolt kérésemre, majd vékony ujjai közé fogva a whiskys üveget töltötte meg poharamat az aranyitallal. Ekkor azonban hangokra lettem figyelmes. A pultos nő is hasonlóan emelte tekintetét az eseményekre, akárcsak én. A vállam felett, srégen a műsor felé fordulva néztem végig, hogy a törékenynek tűnő szépség, mily légiesen töri szilánkosra a nagydarab, gonosz bácsi izmos medvemancsát. Bár ez erős túlzás volt. Kapott egyet. Mire láttam, hogy elindul, úgy én magam is tevékenységem főbb színtere felé, a pulthoz fordultam. Úgy tűnt nem szükséges, hogy az évi hősiességemet, erre a hölgyre áldozzam. S példámra, a csapos is inkább a dolgára eredt. A gondterhelt, feszült tekintet pedig lehuppant mellém a pult elé. A pohár pillanatok alatt jelent meg előtte, amire megpillantottam a jeget benne. Belekortyoltam italomba, majd kinyitottam számat. - Nem voltál vele kicsit túl durva?... Ez nekem is fájt.- fintorodtam rá, majd pillantottam italomra, melyet kellőképp lötyköltem, ahhoz, hogy néhány csepp az oldalán szökjön ki. - Ha előbb tudtam volna, hogy NewOrleans-ban ilyen erős hölgyek élnek... Mentem volna máshova hősködni. - az ital engem is változtatott. A ridegségem pillanatok alatt olvadt fel, s bukott ki belőlem a régi valómhoz hasonló eltorzult személyiség. De ez még mindig közelebb volt az egykori önmagamhoz, mint ami józanul vagyok. Nem tudtam ki mellett ülök, s nem tudtam milyen következményekkel fog járni, azonban késztetést éreztem arra, hogy ezúttal elhajítva magamtól cölibátusomat jelképező gyűrűmet, valami olyasmit tegyek, amiben egy ideje nem volt már részem. S az ilyen gondolatokkal, valahogy őszinte mosoly kerekedett az arcomra. Eszembe jutottak a régi partyk. Hogy mennyit szórakoztam. Ittam, amíg el nem jött a másnap, hogy aztán hajnalban újrakezdhessem. Erre volt szükségem. Kiereszteni a gőzt. Kicsit visszacseppenni a múltba. - Milyen modortalan vagyok... - szólaltam fel italom mögül, majd pillantottam ismét a nőre. - A nevem Samael. - tekintetemet azonban nem vettem le addig róla, míg ő is a tudtomra nem adta a nevét. S ha a gyönyörű, s hangzatos név csengette fülemet, hát ízlelgetve azt, mondtam vissza. -Kyra... Egzotikus hangzás. - jegyeztem meg, majd ittam ki az utolsó kortyokat poharamból.
Gyűlöltem azt az érzést, ami a hatalmába kerített. Folyton a lelki szemeim előtt lebegett az a fotó, amit láttam. És az elmúlt hónapjaink közös pillanatai is újra meg újra lejátszódtak a fejemben. Minden árulkodó jel, amit akkor nem vettem észre vagy épp nem akartam tudomást venni róla, értelmet nyert. A sok titkolózás és az, hogy teljesen elzárkózott előlem… tényleg volt valakije. Méghozzá egy átkozott kis szuka, akinek halottnak kellene lennie. Miért vetett szemet az én férjemre? Vagy épp Killian volt az, aki az ő társaságát kezdte keresni? De miért…? Mit nem adtam meg neki, amiért végül máshol kellett fordulnia? Szerettem őt, sőt, még most is szeretem. Ott voltam mellette évek óta, mégis… most úgy érzem magam, mint egy használt rongy, ami a szemetes mélyén landolt. És még odáig el sem jutottunk, hogy ő maga ezt a szemembe mondja. Hogyan lennék képes elviselni a szakításra szánt szavait, ha már most szilánkjaimra törtem? Nem, mehetek haza. Nem akarom látni őt, nem akartam tudni, hogy másra gondol… hogy mással akar lenni, miközben odahaza van, velem. Idegesen összébb húztam magamon a kabátot, ahogy az esti hidegben sétáltam. A szél fújt, a hajamat cibálta, miközben az arcom, szemeim elé fújta. Idegesített, de nem annyira, hogy foglalkozzak vele. A könnyeim már az arcomra fagytak szinte. Nem sírtam tovább, csak próbáltam újra végiggondolni mindent. Leginkább azt a pontot kerestem, ahol elrontottam. Hisz ilyenkor mindenki magát hibáztatná, nem de? Viszont nem jöttem rá, hol csúszhatott félre minden. Talán túl tökéletesnek láttam mindent, annak ellenére, hogy nem volt az? Végül ahogy felnéztem, megpillantottam a Maison Bourbon Jazz Club feliratot. Egyből átfutott a fejemen a gondolat, hogy talán jót tenne, ha mára kikapcsolódnék mindenféle téren. Mármint, az agyamat akartam kikapcsolni, hogy ne gondolkozzak feleslegesen… és hogy megszabadítsam magamat a kíntól. Jobb lett volna, ha képes vagyok kitörölni mindent a fejemből, amit ma láttam. Bárcsak ember lehetnék, akkor elég lenne egy vámpír hozzá, hogy megigézzen. Az igazság elrejtése lenne… nem maga a valóság, de rövidtávon megnyugvást jelentene. Amíg újra nem szembesülök azzal, hogy van valakije. A valóság viszont az volt, hogy nem voltam ember, sőt, eretnek voltam. Esélyem sem volt arra, hogy kitörölhessek bármit a fejemből. Talán csak egy nagyobb erejű boszorkány tudta volna ezt megtenni. Idegesen löktem be az ajtót, amin végül bementem. Körbefuttattam a tekintetem a bent levőkön, majd a pulthoz indultam, miközben egy-egy férfinak vagy nőnek neki is mentem puszta figyelmetlenségből. Az egyik férfi a kezem után kapott. - Ejnye, kislány… nem kellene bocsánatot kérned?! – Nézett rám dühösen, mire én összehúztam a szemeimet. Felemeltem lassan a szabad kezem és végül hirtelen ökölbeszorítottam azt, mire a férfi kezének csontja roppant egyet. Egyből felszisszent, mit sem értve és hátrált. - Nincs miért bocsánatot kérnem… - Mértem végig, majd faképnél hagyva a pulthoz mentem, hogy elfoglaljam az egyik bárszéket. A férfi végül a kezét fájlalva hagyta el a clubbot, én pedig egy pillantást sem vetettem rá. Kikértem magamnak egy dupla whiskyt, majd a poharat megfogva kortyoltam is belőle. Még izzott bennem valamiféle harag, vagy inkább tehetetlenség. Talán nem kellett volna túlreagálnom az előbbi férfit sem, de… nos, rossz pillanatban akart problémázni velem. A whiskymet figyeltem és a benne levő jeget, ami lassacskán olvadásnak indult.
523 words || youtube || note: na, essünk túl rajta || kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Dec. 09, 2017 2:26 pm
Kyra... Egy, ne vedd fel a telefont
Tudod,hogy csak akkor hív ha ivott és egyedül van.
New Orleans. A falak beleremegnek a jazzbe. Úgy tartják, hogy a négerek találták ki, hogy a legbensőségesebb gondolataikat ültessék szinkópáikba, szvingelésükbe és párhuzamos ritmusaikba. Gyönyörűen csengett fülemben a húzódó hang, mit leginkább itt, a Jazz szülőföldjén lehetett fellelni. New Orleansban. S habár jómagam nem voltam Jazz rajongó, mégis a kellemes kisugárzás, mely Jazzként itatta be New Orleans minden apró zugát, engem is magával ragadott. Persze nem épp ezért utaztam ennyit Mystic Fallsból, egészen idáig, hogy beüljek egy bárba és jazz-t hallgassak, amíg meg nem kedvelem, úgy igazából... Az a mocskos kis Leonard még mindig a bolondját járatta velem. Tartozok neki, s persze olyan kiskapukat használ, melyekkel annyiszor hajtja be rajtam, ahányszor kedve tartja. S éppenséggel a New Orleansban tartózkodó mocsadékhoz jöttem. Történetesen a korábban említetthez. Alig kellett valamit várnom, míg betolta a mocskos kis pofázmányát a terembe, majd némi kellengetős vigyor, miután megmutatta, hogy evés után még a fogai közé is pénzérmék szorulnak. Zsírpárnás könyökét a bordáim közé ékelvén kapaszkodott meg a pultba, hogy a maga 120 kg-ját és 150 cm-ét felhúzza a székre. Elfintorodva a kellemetlen érzésre, húztam odébb magamat, majd könnyebbültem meg, hogy végre letette a hatalmas rinocérosz hátsóját a mellettem lévő bárszékre. Azonnal megcsapott az a kétnapos sült krumpli szag... Komolyan olyan volt, mintha beszabadult volna egy McDonalds-ba és végigfetrengett volna az összes létező menü variációban. Persze nem pusztán a szaga volt az, ami miatt erre a következtetésre jutottam. Ahhoz képest, hogy az alvilági figurák között egy kissé fontosabb láncszemet képvisel, arra már nem tudja a pénzét fordítani, hogy vegyen egy mosógépet és egy vasalót. Nem beszélve a hiányos ruhatárából, ami lehet, mindössze egy szem alsógatyából, 3 pólóból és 2 nadrágból állhatott. Letettem tehát poharamat, majd rá vontam tekintetemet. - Leonard? - szólítottam meg, hogy levegye, hogy nem kell az ölembe másznia ahhoz, hogy észrevegyem, hogy megjött. Nem volt egy túl könnyedén beolvadó jelenség... Ha engem kérdeztek, legalábbis bizton nem. Ekkor a poharamért nyúlva, húzta meg a Bourbon-omet, majd nyalta meg a szája szélét megelégedve a választásommal. - Samy Boy? - pillantott rám számonkérően. Mintha valamivel is tartoznék neki azóta, mióta többször is kimentettem a disznózsíros, pörköltes, cupákos testét a fazékból. Ha szabad így fogalmaznom... A megszólításomra csak unott pillantást vetettem magam elé, hogy kérjek magamnak egy újabb italt, intve egyet a pultosnak. Persze Leonard is azonnal becsatlakozott a dologba, s hangosan kiáltott a nő után, előhúzva a lehető legnagyobb pénznemet ami a zsebében lapult, hogy aztán lecsapja a fényesre lakkozott pultra, egy sült krumpli társaságában. - Vésztartalék? - pillantottam a sült krumplira, majd Leonardra, aki rosszalló pillantást vetett rám. - Ne kezelj úgy, mintha a haverod lennék Samy ! Én jelenleg a te...- szavaiból végig a fölényeskedő stílusa csengett. Ugyan kérdem én. Mire föl? S persze azonnal elcsattant az agyam, így megragadva hátulról michelin gumiréteges, hurkás nyakát -mintha épp átkarolnám- és kellőképp agresszív pillantást vetettem rá. - Mim vagy Leonard? Hm? - hajoltam bele a képébe, s úgy sziszegtem neki akár egy kígyó. - Kezdesz túlzásba esni. S kezd nyilvánvalóvá válni, hogy megfeledkeztél az erőviszonyokról! Mond, mid vagyok én Leonard? A kifutófiúd? - tettem fel neki a kérdést, az arcomon egy kellőképp aljas mosollyal. - S.. Sajnálom Sam! Tényleg! Tudod milyen ez! Ha az ember oly jelentéktelen, mint én... Gyakran megfeledkezek magamról! - nem hagytam, hogy befejezze, azonnal közbevágtam elégedett mosollyal az arcomon. Elvégre tudta jól, hogy mit akarok hallani a szájából. - Úgy van Leonard. Ez tökéletesen helytálló kijelentés. Jelentéktelen vagy. Így mond, mi az aminek vissza kéne tartani attól, hogy most, itt helyben el ne harapjam a torkodat? - tettem fel neki a varázslatos kérdést. Nem kellett túl sok gondolkodási idő neki, amellyel az én nézőpontomat is pillanatok alatt megváltoztatta. Legalábbis annyira biztosan, hogy most ne harapjam át a torkát. - Igazság szerint volna itt valami! Egy munka! Joan sokat fizetne érte! Azt mondta, hogy csináljam meg én, de... Én nem bírok el egy vámpírral Samael! Te kicsinálod a kis kúrvát, én meg felveszem a pénzt neked! Mind jól járunk! Nem igaz? Jó színben tüntetsz fel engem, utána meg egy zsáknyi lóvéval battyogsz majd haza!- nevetett zavarosan, miközben a homlokán gyöngyözött az izzadtság. Hunyorogva néztem rá tehát, majd vicsorogtam rá. - Aztán el ne felejtsd odaadni a részemet... - szorítottam jobban rá a tarkójára, amire azonnal hátravetette fejét. - Hogy én átverjelek Samael? Ugyan... Ekkora mocsadéknak nézel? - nevette el magát zavarában. - Ami azt illeti, igen...- S azzal egyszerűen lerántottam a pultról, hogy aztán a hátán landoljon a talajon. Nyekkenve érkezett meg tehát a földre, majd sietősen állt fel és indult ki Club-ból. Volt persze közönség, de New Orleansban az emberek tudják, hogy jobb amibe nem szólnak bele. Legalábbis amíg meg nem hal valaki... Ezúttal egyedül maradtam, s reménykedtem benne, hogy Leonard napraforgóolajos kölnije hamar kiszáll az orromból. Így megragadva időközben megérkező italomat, kortyoltam bele abba. Lehetséges, hogy még néhány napig a városban maradok.
Kezdőlap
New Orleans… Sokat hallottam már róla, ettől vagy attól a személytől, s mind váltig állította, hogy ha kedves az élet a számomra, akkor soha nem teszem be a lábam ide. No persze, nem azért, mert ne lehetett volna jót bulizni itt, hanem pont azért, mert túlságosan is jót lehetett – és ha rossz emberrel kezdtél ki, akkor az könnyen az életedbe is kerülhetett. Elvégre, sokáig az ősiek tanyája volt ez, arról nem is beszélve, hogy itt volt Marcel is, az itteni vámpírklán vezetője, és hát, sokáig a boszikat nem igazán látták szívesen. Na, nem mintha engem ez túlságosan is zavart volna a jelenlegi állapotomban, és búvóhelynek pont jól megfelelt. Nem hittem volna, hogy Emmának bármikor is eszébe jutna itt keresni engem, a varázsereje nélkül pedig még csak egy lokátor bűbájt sem tudott kivetni, hogy a nyomomra bukkanjon. Gond egy szál se! Így nekem pedig nem maradt más hátra, minthogy kivárjam azt a pillanatot, amikor a Szellemek újra szólnak hozzám, és végleg elveszik az életemet, amit egy feltétellel kaptam vissza. Egyébként, nem mondom, hogy nem volt más hátsószándékom azzal, hogy New Orleansbe jöttem. Igaz, nem tudtam, hogy a jelenlegi helyzet milyen is volt pontosan, de jó pár évvel ezelőtt itt nagyon erős volt az ősi boszorkányok hatalma, így némileg reménykedtem abban, hogy ha itt csövelek sokáig, ők is észrevesznek majd, és véget vethetünk ennek az egész nevetséges komédiának. 
Társaságomul szolgált az égetett szesz. Az aranybarna nedű, mely selyemként csókolta végig torkomat. A gigászi jégkocka falról falra pattant, miközben folyamatosan olvadozott. S jó alkalmi alkoholista módjára, felelősnek éreztem magamat az alkoholom tisztaságáért. Így legurítva biztosítottam, hogy nem hígul fel a víztől, s nem veszít erejéből. Egy elégedett sóhaj keretében csaptam le poharamat, mely elnyúló üveges koppanással érkezett a fényes fapultra. Tekintetem a pultosra vándorolt, majd arcomra mosolyt eresztettem, miközben felé toltam poharamat.
┃
|| 