Annyira belemerültem a sírásba, az önsajnálatba és a bűntudatba, hogy meg sem hallottam a közeledő lépteket. Vagy csak nem akartam. Kizártam mindent, hogy magamra koncentrálhassak, hiszen igyekeztem összeszedni magamat és átgondolni, hogyan tovább. Hogyan állok majd eléjük? Mindegyikőjüket bántottam. Csoda, hogy az ikreket nem… persze, biztos voltam benne, hogyha van rá lehetőségem, módom, akkor hozzájuk is elmegyek. Hála az égnek, ők megúszták. De mindenki más… hogyan tudnának ezek után úgy nézni rám, mint régen? És én magamra? Sehogy. Mindaz, amit tettem… magamat sosem menteném fel a tetteim alól. Sosem. A nevem hallatán rezzentem össze és emeltem fel a fejemet. Damont meglátva szinte megijedtem. Miért van itt? Honnan tudta, hogy itt vagyok? Egyáltalán… tényleg ő az, vagy csak valamelyik démon szórakozik? Kai? Megremegtek az ajkaim, ahogy figyeltem őt. A kérdésére nagyot nyeltem, a könnyeimet törölgetve.
- Én vagyok… - Szinte elakadt a szavam is, mert közben a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Habár még mindig kételkedtem egy hangyányit abban, hogy ő az; nem mozdultam semerre sem. Csak azon gondolkodtam, hogy elrontottam-e mindent kettőnk között azzal, amit csináltam… Letérdelt elém.
- Damon… én… sajnálom – Kezeim ösztönösen ölelték át a mellkasát, ahogy magához húzott és eszem ágában sem volt elhúzódni tőle. Vagy egy részem el akart, a másik viszont erre vágyott, a karjaira, a menedékre, a biztonságra, amit ő jelentett. – Sajnálom, amit tettem veled… nem akartam, nem tudtam, én… én… - Próbáltam elmagyarázni, de a sírástól képtelen voltam. Meg persze túl zaklatott is voltam. Szorosabban kezdtem ölelni, a nyakához fúrva az arcomat. – A többiek is… Caroline, Bonnie, Stefan… Stefant majdnem megöltem! – Fakadtam ki még mindig sírva, és ekkor szakadtam el tőle. A hajamba túrtam feszülten, a földet nézve. – Hogy tehettem ezt…? – Magamtól kérdeztem és habár tudtam a választ, mégis magamat okoltam, nem Katherinet vagy Sierrát. Azt hittem, én sosem leszek képes ilyen rossz dolgokra. De tévednem kellett. Olyannyira befolyásoltak, hogy mindenki ellen fordítottak. Elhúzódtam teljesen Damontől. – Nem mehetek vissza… - Nem néztem a vámpírra, de tudhatta, hogy rájuk gondolok. A történtek után nem sétálhattam vissza csak úgy hozzájuk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

342 words ❀ wings ❀ note:   ❀ kredit ❀

Semmit sem értettem az egészből. Katherine és Sierra... végig csak szórakoztak velem. A fejemmel. Az emlékeimmel. A barátaimmal. Mikor a gonosz hasonmásom kimentett Damonék karmai közül, még semmit sem fogtam fel az egészből. Azt sejtettem, hogy valamit babráltak a fejemmel, de azt sosem hittem, hogy … hogy ilyen mértékű kárt okoztak bennem. Nem voltam túlságosan magamnál, de hallottam, ahogy Katherine Sierrához beszél. Valami olyasmit mondott neki, hogy ideje emlékeznem mindenre és ideje, hogy a tetteimnek valódi súlya legyen. Halványan hallottam valami nevetést is. Aztán felpillantottam. Ködös tekintettel néztem el a két nő felé, akik tőlem alig néhány méterre beszélgettek. Nagy volt az egyetértés közöttük.
- Oh, mindjárt magához tér. A legjobbkor, cupcake! – Odalépett hozzám és megragadta az államat. Erőszakosan fordított maga felé és kényszerített, hogy ránézzek. Megtettem. Aztán már csak arra emlékszem, hogy ezután Sierra odalépett, a fejemre tette a kezét és minden emlék megrohamozta az elmémet. Minden lepörgött előttem. Minden, amire nem emlékeztem tisztán, vagy épp másképp.
Láttam a barátaimat. Stefant. Tudtam, hogy fontos voltam neki. Azt is, hogy most is az vagyok, de már nem úgy, mint régen. Láttam. Bonniet. Carolinet. Rám szakadt a súlya annak, hogy bántottam őket. Fájt, szinte szétszakított belülről. Kiáltani tudtam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Az érzelmek elárasztottak. A bűntudat.
Aztán Damont láttam. Lepergett előttem, hogy a kezdetekkor valóban nem kedveltem őt. De aztán ez szép lassan változni kezdett és végérvényesen a születésnapomon változott meg. Szerelmes lettem belé. És tudtam, hogy ő is szeretett. Szeret. Felrémlett bennem az első nyár, amit kettesben töltöttünk, minden gond nélkül. Láttam magam előtt azt a reggelt, mikor annyira önfeledt mosolyt terült szét az arcán. Megkérdeztem, hogy min mosolyog – azt felelte, hogy boldog. Mellettem az volt. És én elszúrtam. Ezúttal én szúrtam el.
Még számtalan emlék zúdult a fejembe, és nehezen bírtam el velük. Egyszerűen elájultam végül és mikor magamhoz tértem, Mystic Fallsban voltam. Ahogy pedig felismertem az egész helyzetet, az érzések újra megrohamoztak. Nem tudtam kezelni őket, sírásban törtem ki. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy egy eldugott helyre menjek; nem voltam képes visszamenni Damonhoz és a többiekhez azok után, amit tettem. Teljes mértékben leszerepeltem és nem volt mentség az, hogy Katherine játékszere voltam. Egyáltalán nem. A kriptában próbáltam átvészelni az egészet, de lehetetlen volt. Kapkodtam a levegőt, sírtam, a könnyeim pedig nem akartam elapadni.
Lassan körbenéztem és eszembe jutott, hogy itt búcsúztam el egyszer Damontól. Azt hittem, meghalt… mindenki azt hitte. Akkor is legalább ennyire zokogtam, mint most, ha nem jobban. Mégis hogyan szúrhattam el ennyire? Éreztem, hogy valami nem stimmel, mégis képes voltam azokat a szavakat hozzávágni… szakítottam vele. Persze, számtalan alkalommal szétmentünk már, de ez… így még soha. Felhúztam a lábaimat a falnál ülve, majd lassan átkaroltam azokat. Egyszerű lett volna kikapcsolnom az érzéseimet, de azzal csak még nagyobb káoszt indítottam volna el. Hisz most kapcsoltam vissza, Sierra hatására és… persze, pont ez volt a céljuk. Szétestem. A bűntudat mardosott. Eszembe jutottak azok az emberek is, akiket megöltem az utóbbi időben. Teljesen kifordultam önmagamból.

492 words ❀ wings ❀ note: remélem, használható  ❀ kredit ❀