Örültem Elenának, de ugyanakkor borasztóan sajnáltam is amiatt, amit át kellett élnie. Volt azért valami jó benne, hiszen nem kellett megvárni Bonnie halálát, tudtak még találkozni egymással. Ugyanakkor azzal, hogy előbb ébresztették fel, megannyi szörnyűségre rá tudták venni. Nem ezt érdemelte, ilyet senki sem érdemel.
- Egyikünk sem lehet nyugodt, amíg nem teszünk ellenük valamit. Valahogy biztos megoldjuk, ahogy eddig mindig. - mosolyogtam rá biztatóan. Mindenkinek egy kis reményre volt szüksége, összetartásra. Együtt meg tudtuk oldani a dolgokat mindig, bármennyire is nehéznek tűnt. S ez a helyzet elég lehetetlennek tűnt.
- Még azt sem emésztettem meg az évek alatt, hogy létezik a pokol. Erre kiderül, hogy Arcadius halálával nem pusztult el, és Katherine a királynő..? - kérdeztem hitetlenkedve, a fejemet ingatva. - Azt hiszem elsősorban Klausnak kellene ellátni a baját, mert miatta vált Katherine a túlélés mesterévé. - Valahogy nehéz volt elhinni, honnan indult ez az egész. Ha Klaus nem kergeti olyan elszántan az álmát, miszerint legyőzhetetlen hibridet kreál magából, Hope sem született volna meg. Ahogyan Katherine sem változik vámpírrá... minden teljesen más lenne. Nem biztos, hogy jobb, csak egészen más.
- Tudod, nem ez az első, hogy megöltem Enzót. Első alkalommal is miattam került a túlvilágra. Akkor még úgy gondoltam megérdemli. Jelenleg viszont nem bánok semmit sem jobban, minthogy megöltem. - sóhajtottam, de még az sem könnyített rajtam. Nem számított, miért halt meg, ahogyan az sem, nem szándékosan tettem, hiszen nem voltam önmagam. Ez viszont nem lehet kifogás, főleg nem Bonnie előtt. - Ezt nekem kell elintéznem. Valamikor. - Húztam az időt, mert tudtam, semmi olyat nem tudok mondani Bonnie-nak, amit ne tudna. Tudta, hogy sajnálom, azt is hogy nem szándékosan tettem. Szavakkal nem tudtam jóvátenni, s talán már máshogy sem.
- Az egyik legjobb barátja vagy. Persze, hogy miattad. - mosolyogtam, végre egy kicsit jobb téma felé terelődött a szó. A kérdésén hirtelen meglepődtem, pedig teljesen jogos volt. Igazán jó érzés volt ilyesmiről beszélni vele, s egyáltalán nem volt kínos vagy furcsa. Kissé vidámabb ábrázattal idéztem fel magamban az emléket.
- A lányok szobáját készítettem elő, és egy szekrény fiókjába rejtettem a gyűrűt. Caroline persze kimondatta velem a bűvös szavakat, hiszen ismered őt, csak a tökéletessel elégszik meg. - nevettem halkan. - Bár ezt követően jött a Cade-es dráma, így tulajdonképpen kétszer kértem meg. Caroline egyszer hozzám vágta a gyűrűt. - Néztem Elenára felvont szemöldökkel, majd újra elnevettem magam. Akkor egyáltalán nem volt vicces, de így utólag belegondolva... két lánykéréssel is büszkélkedhettünk.

Bólintottam egyetértően, tényleg jó lett volna, ha nem kell egyikünknek sem mentegetőznie ezúttal, ha nem kellene bocsánatot kérni és megbocsátani. Ám akkor nem is mi lennénk. Az életünkkel együtt járt ez a fajta körforgás, nem tagadhattuk le és nem is menekülhettünk előle.
- Szerencsére itt az örökkévalóság, hogy hibákat kövessünk el és helyre is hozzuk őket. - Azért érződött a hangomon, mennyire nem örülök ennek a "szerencsének", sokkal egyszerűbb lenne, ha normális emberek lennénk, s nem kellene vérszomjjal, démonokkal, szirénekkel és egyéb furcsaságokkal küzdeni.
- Abszolút! Te nem vagy olyan, mint ő. Át kellett mosnia az agyadat, hogy hasonlóvá tegyen. Ez azért csak jelent valamit, nem? - kérdeztem, próbálva megerősíteni az érvelésemmel. Rosszabb volt Katherine-nél valóban, de csak azért tűnt így, mert Elena teljesen különbözött tőle. Önzetlen volt, szeretni való, minden, ami Katherine már évszázadok óta nem volt. Normális esetben össze sem lehetett hasonlítani őket. Ez csak egy kivételes eset volt, s igencsak közreműködött benne a K csapat.
Nagyon furcsa volt belegondolni, milyen sok évig nem volt az életünk része Elena, egy részem úgy érezte, csak tegnap szakadtunk el tőle, míg egy másik úgy, mintha egy teljes életet leéltünk volna nélküle.
- Szóval Kai tényleg a szövetségese? - sóhajtottam, megdörzsölve az arcomat. Eddig is sejtettük, sőt, tudtuk, de így hallani valakitől, aki a tanúja volt az eseményeknek... egészen más volt. - És a szirén... Sierra, ugye? Felteszem sok kapcsolata van a nőstényördögnek. - Hihetetlenül furcsa volt úgy kiejteni ezt a kifejezést, hogy igaz volt. Ő irányította a poklot, ahová élete során több ezren kívánták őt.
- Nem tudom, Elena. Megöltem a szerelmét. Ezen túl lehet lendülni? - kérdeztem, de ez inkább költői kérdés volt. Ilyen szörnyűséget talán egyikükkel sem tettem, mióta az életük része voltam. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is helyrehozhatom ezt a hibát.
- Caroline nem haragszik rád. Inkább el volt keseredve az évek alatt. - gondolkodtam el néhány pillanatra, kortyolva az italból. - Ne csodálkozz, ha például meg akarja újítani a fogadalmunkat! - nevettem halkan, hiszen mindig is nagy bánata volt, hogy Elena nem vehetett részt benne. Abban a bizonyos júniusi esküvőben.

Elenát látni kicsit ijesztő volt, mert így ott lebegett a fejünk fölött mindaz a sok év, amit kihagytunk. Ugyanakkor boldogabb nem is lehettem volna, nyilvánvalóan ő sem, hiszen végre visszatért,a régi önmagaként. Visszakaptuk őt, amit kezdésnek egy öleléssel ünnepeltünk. Ezúttal nem volt kétségem afelől, tényleg ő az, a szemei árulkodóak voltak, ennyire jó színész azért nem volt. Legutóbb is észrevehettem volna, mennyire más, de elvakított az öröm. Ezúttal szemfülesebb voltam, a lány egész lényét tüzetesen szemügyre vettem, mielőtt eldöntöttem volna, hiszek-e neki.
- Talán itt az ideje nekem is elkezdeni. Eleget tűrtél tőlem, eleget szenvedtél miattam. Megérdemled, hogy most én legyen túlságosan is elnéző veled. - mosolyogtam rá igazán jókedvűen. Nagyon sokat jelentett nekem, s örültem, Caroline is tudja, csak barátok vagyunk, sőt, inkább családtagok. Nem éreztem már semmit iránta romantikus értelemben, ennek ellenére azt akartam, hogy boldog legyen. Mindig is azt akartam.
- Igen... tényleg rosszabb voltál. - mondtam, de azonnal el is nevettem magam, még ha egy kicsit szomorú is volt ez a hang. Nem annyira találtam még viccesnek, ami történt, ahogyan ő sem találhatta még annak, de próbáltam egy kicsit oldani a feszültséget. - A beismerésed viszont jobbá tesz, mint amilyen ő valaha is lesz. - jelentettem ki egyszerűen, gondolkodás nélkül.
Ezt követően magammal húztam, beljebb a szobába, majd mindketten helyet foglaltunk a kanapén. Kezdtem egyre jobban beleélni magam abba, hogy ő újra itt van velünk. Szerettem volna mindent megosztani vele, mindent elmesélni azóta, hogy elbúcsúztunk tőle, de hirtelen azt sem tudtam hol kezdjem. Főleg az Enzo dologról nem akartam szót ejteni, de nem dughattam homokba a fejemet. Elég volt a menekülésből, megegyeztünk Damonnel.
- Nélküled semmi sem ugyanaz. - mosolyogtam először, majd egy pillanatra elfordultam tőle, lehajtva a fejemet. Egy sóhajtás után emeltem csak vissza rá a tekintetem. - Ezútal nagyon elszúrtam. Nem mertem Bonnie elég járulni még, igazából évek óta nem láttam, a te megmentésedkor voltunk először egy helyiségben. - megvakartam a tarkómat zavartan. - Mégis mit kellene mondanom neki? Nem hozhatom jóvá, amit tettem. - inkább felkeltem, odasétáltam az asztalhoz, amin a whisky-t is tartottam, és kitöltöttem két pohárba kérdezés nélkül. A poharakkal mentem csak vissza a helyemre, az egyiket átnyújtva Elenának.
- Ez gondolom rád fér. - mondtam, a tekintetét keresve. - Remélem legalább itallal kiszolgáltak odalent. Ez a minimum, ha elrabolnak és a pokolba visznek, nem? - Sajnos nekem és Damonnek is volt már tapasztalata a pokollal, vagy magával az ördöggel, csak nem a gonoszabbik, magassarkús változatával.

Sokminden mentünk már keresztül, és nem felejthettem el azt sem, mikor kikapcsolt érzésekkel mindenkin átgázoltam. De akkor legalább volt bennem valami… önmagamból. Nem váltam akkora szörnyeteggé, mint Katherine és Sierra által. Ha visszatekintettem az elmúlt időszakra, bárhogy is kutattam, nem találtam azt a lányt, akinek lennem kellett volna. Mármint, külsőleg én voltam, de belsőleg… semmi sem passzolt. Utáltam, hogy egy ilyen Elenát láttak a többiek. És utáltam azt, hogy bántottam őket, mikor ők… pont ők tettek meg mindig mindent értem. Ahogy Caroline mondta, mindig ott voltak nekem, ha „nyűgöm” volt. Bár a megfogalmazásában éreztem némi haragot, de nem akartam jobban belegondolni. Betudtam annak, hogy nem voltam önmagam és a szavai inkább annak a „hasonmásnak” szóltak, mintsem nekem.
Az sem lett volna mindazok után meglepő, ha elfordulnak tőlem. Aztán láttam, hogy Stefan egyre inkább megváltozik felém; a kisugárzása. Már nem volt olyan feszült. Hitt nekem. El sem hittem! Ebből az indíttatásból bátorodtam fel és az ölelésem végül szorossá vált.
- Ne ments fel minden alól, az az én szokásom – Suttogtam, majd a további szavaira felemeltem a fejem, hogy én is rá tudjak nézni. – Nekem is hiányoztatok, még akkor is, ha ez nem is tűnt úgy… rosszabb voltam, mint Katherine – Keserűen csengtek a szavaim, aztán szabad kezemmel megtöröltem a szememet, mielőtt tényleg elsírom magam. Ehhez értettem. A könnyekhez.
Követtem Stefant a kanapéhoz és leültem, majd nagyot nyeltem. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy karót döftem belé. Bántottam. A szavakra gyengén megráztam a fejemet. Nem volt kedvem azt ecsetelni, hogyan és miként váltam teljes agymosottá, meg miket művelt Katherine és a csatlósa.
- Inkább neked kellene mesélned – Megfogtam a kezét gyengéden, miközben ránéztem. – Damon mondta, mi történt veled és… Bonnieval – Megszorítottam a kezét egy pillanatra, hogy érezze, nem vádaskodni tervezek, csupán arra vagyok kíváncsi, hogy van és… és hogy mit tervez tenni mindezek után. Láttam már Stefant kikapcsolt állapotban és láttam a legrosszabb énjét is, így elképzelni el tudtam, mi történt, de az érzései más kategória voltak. – Nem hittem, hogy ennyi minden szétomlik, ha egy kis időre lefekszem aludni – Halkan felnevettem, kissé oldva a feszültséget. Legalábbis ez volt a szándékom. A világunk apró darabjaira hullott. Az ikrek megszületéséről nem is beszélve.

358 words ❀ hold on ❀ note:   ❀ kredit ❀

Egyértelműen Damon viselte a legrosszabbul Elena eltűnését, de mi, többiek sem voltunk boldogok tőle. Az egyik családtagunkat veszítettük el, s borzalmas volt, hogy annyi mindenből kimaradt. Nem volt ott az esküvőnkön, nem vett részt a gyerekek életében, még csak nem is ismerte őket... Szerettem volna Alaric-kal beszélgetni erről, hiszen ő olyan volt Elenának mint egy pótapa, de nem nagyon volt esélyünk rá a történtek után. Mindannyian a gyerekekért aggódtunk, akik már nem voltak kicsik, de a szemünkben talán mindig is azok lesznek. Caroline-t is féltettem, bár inkább Katherine és Kai volt a veszélyforrás, nem tudtam elhinni, hogy Elena képes lenne ártani nekik úgy igazán, hiába nem volt önmaga. Engem sem ölt meg, pedig megtehette volna.
Meglepődtem, mikor az ajtó mögött őt találtam, egyáltalán nem számított rá, csak reménykedtem, hogy sikerrel jártunk, vagy csak egy kicsit tudtunk hatni rá. Előtte viszont még ki kellett derítenem, tényleg visszatért, vagy ez csak egy újabb próbálkozás a zsinórt rángató szörnyek részéről? Az arcát vizslattam, legfőképp a szemeit, hátha árulkodik bármiről is. Könnyek áztatták őket, s még a hangja is ezerszer meggyőzőbb volt, mint legutóbb. Hinni akartam neki. S ahogy Damont megemlítette, már nem kételkedtem, pontosan úgy ejtette ki a nevét a száján, ahogyan régen. Szerette őt, s tényleg az igazi Elena állt előttem. Meghökkenve néztem rá, eltátott szájjal, mintha csak most bukkant volna fel.
- Tudom, semmi baj! Az a legkevesebb, hogy megbocsátok neked. Tudom, hogy kik állnak az egész mögött, nem tehetsz semmiről. - próbáltam azonnal meggyőzni, de nekem is sok erő kellett hozzá, hogy ne boruljak sírva a nyakába, mert a látványától annyi emlék jutott eszembe.
Megölelt, én pedig szorosan köré fontam a karjaimat, majd egyik kezemmel megsimogattam a hátát.
- El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál nekünk! - suttogtam, majd óvatosan eltoltam magamtól, de csak annyira, szemügyre tudjam venni úgy igazán. Jól nézett ki, abban viszont biztos voltam, hosszú út áll még előtte. Szörnyű dolgokon mehetett keresztül.
- Gyere, ülj csak le! - húztam gyengéden magammal, hogy leülhessünk a szobában lévő kanapéra. Most még inkább áldottam Care-t, amiért kicsit helyre pofozta ezt a szobát, anélkül, hogy túl sokat változtatott volna rajta. - Mindent el kell mesélned! Persze szép sorjában, s egyelőre csak annyit, amennyit szeretnél. - Igyekeztem megértő lenni, elnyomva a kíváncsiságomat.

Stefannal szembesülni nem is tudom, milyen érzés volt. Ijesztő, talán. Félelmetes. Hisz féltem, hogy nem hisz majd nekem és hogy elutasító lesz. Vagy hideg. Vagy… bármi. Nem okolhattam volna érte, mégis féltem, hogy ilyen lesz. Ahogy a toll a földre esett a síri csendben, szinte fülsüketítő zajt csapott. Csengett a fülemben az, ahogyan leesett. A kérdésre aprót bólintottam, miközben összefontam magam előtt a karjaimat. Barna, hosszú hajam szinte teljesen az arcomba omlott, ahogy lehajtottam némileg a fejem. Aztán folytatta, így felemeltem a fejemet.
- Nem veszem annak, hisz tudom, mit tettem… veled. És a többiekkel. És sajnálom, Stefan – Könnyek égették máris a szemem, és nem tudtam ellene semmit sem tenni. – Sosem akartalak bántani titeket. Ha tiszta a fejem… - Tett felém ugyan egy lépést, de érződött a bizonytalansága. – Damonnel már találkoztam. Ha ő nincs, talán vissza sem jövök többé – Erős volt ezt kijelenteni, de akkor és ott tényleg úgy éreztem, nincs jogom ahhoz, hogy itt legyek velük. Lehet, ők számtalan rosszabb dolgot tettek az elmúlt évek alatt, mégsem várhattam el azt, hogy mindenki megbocsásson. Ha nem is volt minden igaz abból, amit Katherine és Sierra elhitettek velem, néhánynak volt valóságalapja. Például annak, hogy Bonnie számtalanszor áldozta fel a saját boldogságát értünk és ebbe sosem gondoltam bele. – Tudom, nehéz bízni bennem, de tényleg én vagyok az, Stefan – Elhalkultam szinte teljesen, majd tettem egy lépést felé, aztán még egyet, ezzel megtörve a maradék távolságot kettőnk közül. Nem siettem el a dolgot egy kicsit sem, de ha nem állított meg, akkor lassan megöleltem.

250 words ❀ hold on ❀ note:   ❀ kredit ❀

Úgy tűnt, sikerült elérnünk az Elenában lévő, mélyen megbújt régi énjét, de aztán... Katherine felbukkant és mindent tönkretett. Azóta nem látta egyikünk sem, vagyis én és Caroline biztosan nem, Damont meg az elmúlt napokban csak futólag láttam. Kíváncsi voltam, vajon tényleg hatással voltunk-e rá, vagy az egész csupán egy színjáték volt, mi pedig a bábok, akiket Katherine és/vagy Kai zsinóron rángatott. Reméltem, hogy legalább egy kicsit hatással voltunk rá, mert ha nem, az egész tervünk, az egész akció a semmiért volt. Csalódott lettem volna, ha így van, de egy részem nem tudta elhinni, hogy valóban sikerrel jártunk el.
Épp ezért lepődtem meg, mikor lépteket hallottam, majd az alig résnyire nyitott ajtót sarkig tártam, mögötte pedig ott állt Elena. Hirtelen lefagytam. Egy toll volt a kezemben, hogy újabb fejezettel bővítsem a naplómat, de az kiesett a kezemből, a bőrkötéses füzettel együtt. Tettem egy lépést felé, mert úgy tűnt, ő képtelen rá, amit meg is értettem. Aztán... nem mozdultam. Nem lehettem biztos benne, nem ver át megint, hiába tűnt a régi önmagának. Ezt egyszer már eljátszotta. Még a szavai sem győztek meg túlzottan, nem akartam még egyszer pofára esni, vissza akartam kapni a barátomat, a családtagomat. Mindannyiunknak szüksége volt rá, leginkább Damonnek.
- Tényleg te vagy az? - kérdeztem suttogva, nem is mertem hangosan megszólalni. - Ne vedd sértésnek, de egyszer már rászedtél. Biztos akarok lenni benne, hogy tényleg te vagy az. A régi Elena. - folytattam egy fokkal hangosabban, kissé félve a választól.
Nem tudtam, mit kéne vagy mit tudnék még mondani neki, amíg nem győz meg. Még egy lépést tettem felé, készen arra, hogy megöleljem, vagy védekezzek, ha esetleg támadni készülne. Annyira szerettem volna elhinni, hogy visszatért. Nagyot nyeltem, így néztem végig rajta újra. A szemeit fürkésztem, majd a vonásait. Önmagának tűnt, viszont így még nagyobb csalódás ért volna, ha kiderül, még mindig ugyanaz a Katherine-hasonmás, szó szerint, mint amilyennek az utóbbi két alkalommal láttam.

Saját magammal voltam elfoglalva, a bűntudattal és a mérhetetlen fájdalommal a mellkasomban, s közben nem gondoltam arra, hogy a többiek valójában min mehettek keresztül. Amikor elmesélte Damon, hogy mi történt Enzoval, egyszerre két, számomra fontos személyre gondoltam, és arra, hogy mennyire maguk alatt lehetnek a történtek miatt. S pontosan emiatt dobtam félre az önsanyargatást és a sírást. Látnom kellett Stefant… bocsánatot kellett kérnem mindazért, amit a szirén hatása alatt műveltem és arról is biztosítani akartam, hogy számíthat rám. Már ha egyáltalán még kíváncsi rám a történtek után. Nem voltam benne biztos, pedig tekintettel arra, mennyi mindenen mentünk keresztül, nem voltam rosszabb, csak… a bűntudat súlya volt nehezebb és a félelemé, hogy elszúrtam mindent a barátaimmal.
A Salvatore házban otthonosan mozogtam annak ellenére, hogy valójában évek óta nem jártam itt – úgy értem, tiszta fejjel. Ahogy elhaladtam a nappali mellett, felrémlett, hogy hogyan csaltak tőrbe, mindezt az én érdekemben. Aztán eszembe jutottak a naplók. Az összes irományom, ami voltaképpen a saját titkom volt… és pont ez volt az, ami majdnem áttörte a gátat a fejemben. De aztán mindent tönkretett Ő. Megráztam gyengén a fejemet, majd nagyot nyelve az emelet felé vettem az irányt. Hallottam, hogy valaki odafent motoszkál és csak remélni tudtam, miszerint Stefan az. Caroline vagy az ikrek, esetleg Bonnie még… hogy is mondjam? Velük még nem szívesen találkoztam volna. Főleg, mert tudtam, hogy Carolinetól kapni fogok egy fejmosást azért, amiket hozzávágtam. Ő volt mindannyiunk közül talán a legszókimondóbb és az, aki a legtöbbet változott az évek során. Jó irányba. Én meg, az emlékeim kusza összképében pont a régi önmagát rángattam elő. A féltékenykedő, rossz barátnőt.
Lassan szedtem felfelé a fokokat, majd a folyosó padlójára léptem. Aggódtam. Mit fog szólni, ha meglát? Már nem voltam olyan szétcsúszott állapotban, mint mikor Damon megtalált, de még mindig nem éreztem magamat száz százalékosnak.
A bűntudat a mellkasomat nyomta.
Majdnem megöltem Stefant. Akkor és ott szándékosan vétettem el a szívét, nem oda szúrtam, de mi lett volna, ha tényleg megpróbálom megölni?! A kikapcsolt, fura énem… remélem, soha többé nem tér vissza.
Néhány lépés után elértem a szobáig, ám ahogy a kilincs felé nyúltam és ráfogtam volna, az magától mozdult és az ajtó végül kinyílt. Megszeppenve kaptam fel a fejem, hogy aztán egyenesen Stefan szemébe nézzek. Ajkaim elnyíltak és végül egy szó sem jött ki a torkomon.
Automatikusan hátrébb léptem tőle riadtan, miközben a szavakat kutattam a fejemben, hogy valami értelmes mondatot rakjak össze.
- Stefan, én… - Félrenéztem, majd újra rá. - …visszatértem  – Ennél többet nem is tudtam hirtelen mondani. Abban sem voltam biztos, hogy hinni fog nekem.
Ugyanis Damonnel nem rég váltunk el egymástól és kételkedtem benne, hogy ennyi idő alatt értesítette volna Stefant. Vagy bárkit. Másrészt szerettem is volna én bejelenteni a visszatérésemet, hisz össze kellett kötnöm egy bocsánatkéréssel is.
Mint annak idején Stefannak a „bocsánatkérő körútja”. Annyi különbséggel, hogy ő fogta magát és elköltözött, magunkra hagyva minket teljesen a gyásszal…
Ez a helyzet azért mégsem volt ugyanaz.

485 words ❀ hold on ❀ note:   ❀ kredit ❀