Kézzel-lábbal esek neki a pizzának, és a számhoz emelve épp harapnék belőle, mikor meglátom, hogy Ezra az evőeszközökért nyúl, így hát sietve visszaejtem a tányérra a szeletet, a szalvétába törlöm a kezem és én is a késért nyúlok. Nem tudom, őt akarom-e lenyűgözni, vagy csak nem akarok nagyon illetlen lenni, esetleg valami versenyként értelmezem ezt az egészet, melyben nem szeretnék alul maradni... De én is késsel és villával esek neki a pizzának.
A kérdésemre adott reakciója felbecsülhetetlen, képtelen vagyok letörölni a vigyort a képemről, ahogy nézem, hogyan fuldoklik az itala felett. Ó, ha én ezt elmesélem Tessnek! Bárcsak annak a jele lenne, hogy máris talált valakit, és sikerült ideget szúrnom a kérdésemmel! Megnyugtatna a tudat, ha nem kéne magukra hagynom őket, ha úgy mehetnék el megint itthonról, hogy nem csak egymásra, hanem másokra is számíthatnak. Plusz nem hazudtam, Eznek lassan tényleg ideje csemetékről gondoskodni. A válaszára viszont csalódottan elhúzom a számat.
- Oh, értem... - Halk sóhajjal szelek le egy falatot a pizzából és eltüntetem a számban. Van egy olyan érzésem, hogy a nővérem is pontosan ezzel a válasszal jön majd holnap. - Tudod, nem valószínű, hogy bárki is bekopogtat majd az ajtón... Neked kell időt szánnod rá. Biztos vagyok benne, hogy nem kéne sokáig keresgélned.
Ha anyu még élne, most ő szekálná Ezrát helyettem a barátnő-kérdéssel, mint minden unokamániás anyuka a nagy, hollywoodi filmekben. Furcsán érzem magam, hogy átvállaltam magamra ezt a szerepkört, de mint legkisebb, kötelességemnek éreztem, hogy kicsit cukkoljam a bátyámat.
A kérdését hallva borsónyira szűkül a gyomrom. Igyekszem lazának tűnni, de sosem szerettem hazudni neki. Kicsiként folyton átlátott rajtam, és hiába lettem nagyobb és ügyesebb hazudozó, attól még a kellemetlen emlékek ugyanúgy bennem maradtak. Azzal nyugtattam magam, hogy ezúttal nem tud olvasni előlem, hiszen a valóság felülírná a legvadabb agyszüleményeit is. Kizárt, hogy magától rájöjjön.
- Tudod, hogy van ez... - vonom meg lezserül a vállam. - Van, hogy összefutok valakivel, de rendes kapcsolatokra nekem sincs időm. Nehéz lenne megmagyarázni, hogy országon-világon keresztül üldözök egy vámpírt, és még nem találtam olyan lányt, aki csatlakozna hozzám ahelyett, hogy rám vágja az ajtót.
Igyekszem elviccelni a témát, hátha akkor könnyebben ejtjük majd, habár elég kínos, hiszen pont én hoztam fel. Az igazságtól viszont nem áll távol a mesém, hiszen tényleg gyakran fekszem össze másokkal két hajsza közt, csak holmi tartósabbra nincs időm. Főleg, hogy nem találok senkit, aki jobb lenne Nála.
- Ennek a családnak valahogy nincs szerencséje a szerelemben - csóválom meg a fejem, és akaratlanul is eszembe jut Cecy. Ő még csak most lépne a fiúzós korszakába, és biztosan imádnák őt. Fanyarú mosollyal teszem le a villámat, és megkérem az egyik szobalányt, hogy töltsön nekünk a whiskyből.
- Ünnepeljük meg, hogy holnap újra egyesül a család - javaslom, a lányka által hozott üveg felé intve. - Amolyan elő-ünneplés, csak egy pohárkával.
Legalábbis az elején, aztán majd eldől, pontosan hányadik után borulunk be az asztal alá. Én jó ivónak számítok, kíváncsi vagyok, hogy a bátyámmal mi a helyzet.

Már gyerekkorom óta tisztában vagyok vele, hogy Ezra szereti a rendet és a tisztaságot maga körül. Amikor arról beszél, hogyan szortírozta ki a felesleges dolgokat a házból, akaratlanul is összeszorul a gyomrom. Mindig arra gondolok ilyenkor, vajon én mikor kerülök a "nem lehet megjavítani" kategóriába, és mikor fog engem is egyszerűen csak kidobni vagy lecserélni valaki másra. Persze egy kistestvértől nem olyan könnyű megszabadulni, de egy gyerek számára, aki amúgy sincs túl jóban a bátyjával, ezek igenis komoly félelmet jelentettek annak idején, és mivel belém rögzültek, gyakran még most is.
A kanapén éktelenkedő folt mögött megbújó történet hangos nevetést csal ki belőlem. Megcsóválom a fejem, de nem esik nehezemre elképzelni a jelenetet, hiszen annyira Tessára vall.
- Néha úgy érzem, Tessa sokkal inkább fiúnak készült, csak aztán menet közben meggondolta magát.
Mert bár a nővérem kétségkívül gyönyörű, kevés nőies jellemvonást lehet kiemelni belőle. A gonoszt üldözi és kézben tartja a családot. Tisztelem és szeretem ezért, de néha azt kívánom, bár maga mögött hagyná ezt az egészet és elkezdene a családalapításon gondolkodni. Akárcsak Ez, ő is megérdemelne egy normális, vadászatmentes életet, legalább csak pár évet.
Tudom, hogy a pizza merész választás, de szerettem volna meglepni Ezrát, a kellemes értelemben. Nem lehet mindig a megszokotthoz ragaszkodni, néha ki kell törni a szabályok közül, hogy kipróbáljunk valami újat és érdekeset. Ezt jelképezi a pizza, meg azt, hogy szeretem és nincs is jobb a házi készítésűnél, amihez hónapok óta nem volt szerencsém.
- Jó étvágyat! - biccentek felé, mielőtt még rárepülnék a magaméra. Egy húsosat választok, meg egy jó chiliset, de a szemem sarkából a bátyám reakcióját lesem, hogy lássam, sikerült-e eltalálnom az ízlését, vagy éppenséggel mellé lőttem.
Egy darabig csendben eszegetem a vacsorát, ha ő nem szól, és elmerülök újra az otthon ízeiben. Aztán persze idővel kezd nyomasztóvá válni a csend, arra ösztönöz, hogy felvessek valami témát, csak hogy fogalmam sincs, miről kéne beszélgetnem vele, hiszen odafent kitárgyaltunk már szinte mindent. Így csak egyre kínosabban nyelem a falatokat, végül eszembe jut valami. Nem a legjobb téma, sőt, egyenesen kockázatos, de hát az egész életem a veszélyről szól, miért most választanám a sima terepet?
- Neked amúgy nincs most senkid? Nem mintha csesztetni akarnálak, de ketyeg a biológiai órátok Tessel... Lassan ideje lenne agyalnatok a Ravenwood név továbbörökítésén.
Pimasz mosolyom egészen kiszélesedik az arcomon, ahogy felpillantok rá, majd sietve lesütöm a tekintetem a pillantása elől. A megjegyzésem határozottan offenzív, de csak a csipkelődős kategóriából. Jó lenne, ha valaki megtanítaná rá, hogy a munkán kívül ezernyi jó dolog vár még rá. Sokkal jobbak, mint amit jelenleg el tud képzelni. Ehhez persze nem igazán van jogom, és nem is szabad ráerőltetnem, de attól féltem, ha rajta múlik, egyedül és vámpírokra vadászva fog megöregedni. A testvérem volt, ennél a sorsnál azért jobbat reméltem neki.

Nocsak, a bátyám elejtett egy viccet! Nem a legcsattanósabb, de határozottan vicces. Ezek szerint nem száradt ki teljesen a lelke az elmúlt hónapok során, maradt még benne egy kis élet és szín. Ez egyszerre lep meg és tölt el örömmel, mindenesetre vigyorgok egy nagyot a loknis megjegyzésén. Egyébként meg igaza van, tényleg állnia kell valaminek a dolog mögött. Én sem hiszem, hogy Mystic Falls a turistalátványosságok miatt lenne annyira vonzó a vámpírok számára.
Jól esik Ezra válasza, ellágyulnak a vonásaim egy pillanatra és leplezetlen örömmel meredek magam elé. Melengeti a lelkem, hogy az öccsének tart és aggódik értem annak ellenére, mi mindenen mentünk keresztül az utóbbi néhány évben. Szívem szerint a nyakába ugranék, hogy megöleljem, de tartom magam, nem szeretném, ha túlságosan érzelgősnek gondolna. Tudom, hogy ettől még a falak nem omlottak le kettőnk között, mégis jól esett, hogy megnyugtatott.
- Ahogy én is érted - fűzöm hozzá a szavaihoz, hiszen ő meg a bátyám, és attól még, hogy nem vagyok itthon, sokat gondolok rá. Képzett vadász ő is, akárcsak Tess, sőt, ők ketten jóval régebb óta tanulják ezt az egész mesterséget, mint én. Mégis, a bátyám megszállott vámpírgyűlölete és fanatikus bosszúvágya, vegyítve a szokott maximalizmusával mindig aggodalomra ad okot. Állandóan attól rettegek, hogy valami bajba keveri magát, én pedig nem vagyok itthon, hogy segíthessek.
- Oh, ne, lecseréltétek azt, amit összekentem eperlekvárral? Pedig olyan kényelmes volt! - teátrális sóhajjal csóválom meg a fejem, de közben vigyorgok, mint a tejbetök. - Köszi, mindjárt csekkolom! - teszem még hozzá, mielőtt visszaszolgáltatnám a tollat a helyére. Szeretek a könyvtárunkban lógni, nem feltétlenül az olvasás miatt, én inkább képregényes vagyok, hanem az egész hangulata olyan megnyugtató, otthonos és csendes. Azok után, az életünk miféle kiképzésből állt, imádom a csendet, a könyvek illatát.
Villantok rá még egy mosolyt, mielőtt behúznám az ajtót magam mögött. Azzal a gondolattal hagyom el a dolgozószobát, hogy ez a találka egészen rendben volt - nem ért olyan drasztikus véget, mint hittem, hogy fog, és nem is sikeredett annyira kínosra. Összességében tényleg jó volt újra látni a bátyámat. Jókedvűen elindulok hát felfedezni a házat.

Egy zuhannyal, egy átöltözéssel és néhány órával később lesietek az étkezőbe. Ezra már ott van, de ahogy hallottam a folyosóról, nem sokkal előttem érkezhetett. Rövid fejbiccentéssel köszönök neki, a kérdése hallatán pedig egyből elvigyorodom.
- Ó, imádom az új kanapét! És van rá valami ötleted, mi az a nagy, pink folt az ágytakarómon? Azt hiszem, Tess keze lehet a dologban...
A fejem csóválva ülök le mellé, és a terítékre pillantva eszembe jut, hogy Ezra még nem is tudja, mit rendeltem vacsira. Nos, nem kell felvezetnem az ételt, mert amint helyet foglaltam, már hozzák is kifelé: többféle feltéttel megpakolt, házi sütésű pizza és csokoládés brownie. Elégedetten dörzsölöm össze a két tenyerem.
- Azokat külön neked kértem, mert emlékszem, hogy nem mindent szeretsz, amit én igen, szóval azokra csak olyat pakoltak, amit te szeretsz - magyarázom a pizzákra mutogatva, igazából fogalmam sincs, miért. Talán csak azt akarom bizonyítani, hogy odafigyelek rá, és hiába nem vagyok itthon, még mindig emlékszem a közös dolgainkra.

- Bízd csak rám!
A hüvelykujjam feltartásával igyekeztem elhárítani a bátyám faggatózását. Nem érti, hogy feleslegesen papol a vámpír megöléséről? Ha akarnám sem tudnám elsumákolni, hiszen itt ez a nyomorult vadászösztön, amely minden nappal egyre erősebben és türelmetlenebbül követeli a vérét. Néha úgy érzem, összeroskadok a nyomás alatt, képtelen vagyok eleget tenni a családomnak és az ösztöneimnek is egyszerre úgy, hogy ne ütközzenek a tetteim a valódi vágyaimmal. Mocsok egy helyzet...
- Szépek a lányok - vonom meg végül a vállam, befejezve Ezra befejezetlen kérdését. Fogalmam sincs, mitől olyan nagy szám Mystic Falls, és nem is igazán érdekel. Ez a bátyám biznisze, ő kutat és szimatol, én pedig, mint valami élőhalott, csak üldözöm a vér szagát. Kezdtem úgy érezni, tökéletesen beleidomultam a szerepbe, mert a vadászaton kívül tényleg elvesztettem az érdeklődésemet minden más iránt, és ez belülről szép lassan felemésztett.
- Kedves, hogy aggódsz értem - felelem, meg sem próbálván tompítani a hangom élén. Süt a szavaimból, hogy dühös vagyok rá. Nem szeretem, ha beleszólnak a dolgomba, főleg, ha ő oktat ki. Azért húztam fel magam ilyen könnyen rajta, mert legtöbbször mindig igaza van, ez pedig sokkal rosszabb, mintha csak vaktában kekeckedne. Azt még el tudnám engedni, de így akaratlanul is úgy érzem, igaza van és bűnös vagyok.
Tényleg? - a nyelvemen a keresű kérdés, de nem teszem fel. Vajon tényleg az én házam is ez a hely? Tényleg tekinthetek rá még otthonomként? Felkapok egy tollat az asztalról és azzal kezdek el babrálni; ha már nem engedte, hogy felpolcoljam a lábamat, legalább ennyi szórakozás jusson nekem. Közben bólogatok a szavaira, bár nem igazán érdekel sem New Orleans, sem az Ősiek. Tudom, hogy én hoztam fel a témát, ugyanakkor viszont menekülnék is a téma elől, hiszen ha minden eredeti vámpír meghal, az azt jelenti, hogy a leszármazottaik... Az egyik felem, a nagyobbik, sóvárog a mészárlás után, egy halk hangocska viszont panaszosan sír legbelül.
- Oh, hát... Kisebb-nagyobb karcolások, semmi komoly.
Széles mosolyra húzom a számat és félrekapom róla a tekintetem. Jobb, ha nem említem meg a részleteket, a vérfürdőket és az afterpartykat, ami egy-egy találkánk után bekövetkezett. Voltak komolyabb sérülések mindkettőnk részéről, de hát itt vagyok, a két lábamon, és mind a húsz ujjam megvan, így hát felesleges lenne Ezrát értelmetlenül traktálnom.
- Klassz! - Mintha végszót mondana ki, felpattanok a székről. Megnyugvással tölt el a tudat, hogy végre valamilyen ürügyre hivatkozva leléphetek. Kezdett nagyon frusztrálóvá válni ez a beszélgetés, habár nem lehet olyan kínos, mint amilyen a vacsora lesz... Kettesben. Ki kell találnom addig pár hivatalos témát, nehogy kínos csendben üljünk, a kimondatlan magánéleti problémáink felett. Kell egy kis idő, hogy összekapjam magam. - Beszélek a szakáccsal, aztán vacsoránál találkozunk. Aztán el ne késs! Lepihennék addig, meg felfedezném újra a házat, ha nem bánod...
Várakozón, már-már engedélykérőn pislogok rá. Nem mintha szükségem lenne a jóváhagyására ahhoz, hogy faképnél hagyjam, de... De igenis kell. Vannak dolgok, amiket nem lehet kiölni magamból. Ilyen a vadászösztönöm, és ilyen a bátyámhoz való ragaszkodásom. Néha nem tudom, melyik a bosszantóbb.
Ha rábólint, hogy elmenjek, akkor az ajtóhoz indulok, ha viszont nem, akkor ugyanúgy állva maradok az asztala előtt, egyre durcásabb képet vágva. Bárhogy is történik, végül felmerül bennem egy gondolat, amit rövid mérlegelés után sem sikerül elvetnem, így hát félhangosan, miközben visszaszolgáltatom a tollat, kimondom:
- Jó megint itthon... Örülök, hogy újra látlak, Ez.

Látványosan forgatom a szememet, amikor Ezra letolja a lábamat az asztalról. Persze, ő és a rendmániája... Mindennek és mindenkinek megvan a helye és az ideje, egy kis káosz vagy mocsok már nem férhet bele a rendszerbe. Pont olyan, mint a szüleink - nem, nem teljesen, inkább csak pontosan azt az utat követi, amit ők köveztek ki előttünk ahelyett, hogy esetleg a sajátját érvényesítené. Jó, nem pont a bosszútól elvakultat... Kereshetne valami jobb hobbit. De tényleg, néha azt kívánom, a testvéreim bár felhagynának ezzel az egész vadászosdival! Azzal, hogy az Ötök tagja lettem, szívesen átvállalnám tőlük a vadász családdal járó összes felelősséget és macerát, a kezünkhöz tapadó vért és az örök kárhozatra ítéltetett lelkünket. Megmenteném őket ettől a sorstól, mégsem hagyja sem ő, sem Tessa. Mindketten túl büszkék és túl motiváltak ahhoz, hogy kiszálljanak, mintha a normális élet nem is létezne, csak ez az egy. Pedig én tudom, hogy létezik, és ha tehetném, hátat fordítanék érte a világomnak - a sors iróniája, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tehetem ezt meg.
- Pedig jobb - feleltem hetykén, duzzogva, a gyomrom mégis összeszorult a hazugságtól. Nem Gabriel erősebb a többinél, hanem én vagyok gyengébb, ha róla van szó. - Elég idős ahhoz, hogy ne dőljön be a tanult vadász praktikáknak. Ügyesen eltűnteti maga után a nyomokat, a közelharcban pedig erősebb és gyorsabb nálam. De már nem sokáig, Mystic Fallsban végre sarokba tudom szorítani.
Igyekszem minél szárazabban, hidegebben előadni, tényszerűen, hogy még véletlenül se keveredjen bele a kusza érzelmeimből akár csak egy árnyalatnyi sem. Nem akarom, hogy Ezra alkalmatlannak higgyen a feladatra, habár a hangjából kicsendülő számonkérés pont arról tanúskodik, hogy nem bízik bennem. Nem baj, bebizonyítom neki, hogy képes vagyok rá! Neki is, és magamnak is.
- Csak... ez az egész valahogy nem stimmel. Tessa váltig állítja, hogy Cecy halálának estéjén egy nőt látott. Gab... Ez a vámpír pedig kilenc éve egyetlen gyermeket sem támadott meg. A nyomában voltam, figyeltem az áldozatait, és sosem nyúlt egyetlen ujjal sem gyerekekhez. Akkor Cecy mitől volt olyan különleges neki?
Ha a vadászokon akart volna bosszút állni, miért a legfiatalabbnak és a leggyámoltalanabbnak esik neki? Miért nem mondjuk az Ötök egyik tagjával próbál meg végezni? És ha tényleg olyan könyörtelenül végzett a húgommal, akkor az elmúlt kilenc évben hogy lehet, hogy egyszer sem támadt rá más gyerekekre? Valami határozottan nem stimmelt a történetben, és sajnos ettől a ténytől sokkal inkább haboztam.
Biccentéssel nyugtáztam, hogy Tessa házon kívül van, a marasztaló szavakat pedig halvány, lelkes mosollyal. Örültem neki, hogy maradásra ösztönöz, még ha csak udvariasságból is. A semminél sokkal jobb.
- Akkor maradok, köszi.
Jót fog tenni annyi távollét után végre egy éjszaka a saját ágyamban.
- A városban azt pletykálják, hogy az Ősiek áthelyezték a törzshelyüket New Orleansba. Talán érdemes lenne vetnünk a városra egy pillantást.
Türelmesen megvárom, hogy lefotózza a jeleket, aztán tovább fürkészem kitartóan az arcát. A kérdését hallva csalódottság suhan át az arcomon, de igyekszem leplezni, ahogy mosolyogva bólintok.
- Aha, minden oké. Úgy érzem, erőm teljében vagyok... Mintha sosem lettem volna annyira erős, mint mostanság. Érzem, hogy most jön el az a változás, amire vártunk, Ez. Már elég erősek vagyunk ahhoz, hogy áttörést érjünk el. Te is, és... és én is. - sóhajtottam. Tudtam, hogy bizonyítanom kell, nem csak neki, hanem Tessának és magamnak is. Meg persze Gabrielnek. Az értésére kellett adnom, hogy tovább már nem játszadozhatunk egymással, így is elég sokáig húztuk ezt a macska-egér játékot. Kell az a tetoválás, egészben, hogy elvezessen minket a kulcshoz, mellyel megszabadíthatjuk a világot a vámpíroktól.
- Mi lesz a vacsora? - váltottam hirtelen témát széles vigyor kíséretében. Ha már itthon töltöm az éjszakát, szeretném minél jobban kiélvezni.

A megjegyzését hallva lopva végigmérem magam, hogy lássam, mit értett feltűnő megjelenés alatt. Pedig még nem is a polgárpukkasztó ruháimat vettem fel... és nem látott még kisminkelve sem. Na jó, a szemceruza időszakos használatát nem lehet sminknek nevezni, és valószínűleg ezzel pont nem a bátyámat fogom sokkolni.
- Te meg... igazából semmit sem változtál - ismerem be végül halvány, de annál jóval őszintébb mosollyal. Ez' pont olyan, mint amilyennek emlékeztem rá. Még a szarkalábakból sem látok többet a szeme körül, ugyanolyan tekintélyt parancsoló az egész megjelenése, mint ahogy kilenc hónappal ezelőtt az emlékeimbe zártam, talán csak a haja lett néhány centivel hosszabb.
Hálás biccentéssel köszönöm meg a hellyel kínálást. Ahogy a téma Gabrielre és a vadászatra terelődik, elfog az az enyhe szorongás, amit mindig is éreztem Ezra mellett. Olyan, mintha vallatna, én pedig összeroppannék a számonkérés súlya alatt - mintha még a kérdéseivel is csak vádolna.
Hogy idegességemet leplezzem, belesüppedtem a kényelmes karosszékbe, lábamat pedig felpakoltam az asztal sarkára.
- Jól... Remekül. Visszatért Mystic Fallsba, úgy tűnik, hosszabb ideig tervez a városban maradni, ezért döntöttem úgy, hogy hazalátogatok - áttapogattam a zsebeimet, míg rá nem leltem az utolsó szál cigarettára és az öngyújtómra. Nem kérdeztem meg, zavarja-e Ezrát a füst, ha nem fejezte ki magától az ellenérzését, akkor rágyújtottam. - Állandó megfigyelés alatt tartom, ezúttal nem lóg meg előlem. Habár valami nem stimmel vele...
Elcsuklott a hangom. Mélyet szívtam a cigarettából, majd ledobtam az asztalra a mobilomat, mely zölden villogott, hogy ezzel bizonyítsam a szavaimat. Szerettem volna elterelni a beszélgetést a munkáról, nem akartam a felmerülő kételyeimről beszélni, mert attól féltem, azzal magamra haragítanám őt, ezért inkább magamhoz ragadtam a témát.
- Tess hogy van? A szobalányok szerint korán elment itthonról. Pedig úgy terveztem, nem maradok vacsorára...
Igazából semmit nem terveztem, abban bíztam, hogy vagy marasztalnak, vagy értésemre adják, hogy nem látnak szívesen, és így el is döntik helyettem a dolgot. Ha nekem kellett volna választani, szívem szerint még itthon is alszom... De nem tehettem. Dacból, büszkeségből vagy elvből, fogalmam sincs.
- Hogy halad a Mikaelson-vadászat? - kíváncsiskodtam tovább, mert erről viszont tényleg rég nem hallottam fejleményeket. Annyira lekötött a vámpírom utáni rohangálás, hogy el is feledkeztem róla, minden problémánk megoldódna, ha a gyökereknél szüntetnénk meg a problémát. - Sikerült megfejtened a tetkóm üzenetét? Apropó, lett azóta pár új minta.
Feltűrtem a felsőm ujját és megmutattam Ezrának az alkaromra került jeleket. Meg sem próbáltam leplezni a büszkeségemet, és azt akartam, hogy ő is büszke legyen rám, mert ez azt jelentette, hogy több vámpírt sikerült megölnöm, és még egy lépéssel közelebb kerültünk a fegyverhez, amellyel elpusztíthatjuk az ősieket.