Csalódottan lépek ki a műtőből, miközben lehúzom kezemről a véres kesztyűt. Annyira biztos voltam magamban, szerettem volna megmenteni annak a 19 éves fiúnak az életét. Nem sikerült. Hiába... orvos vagyok és nem Isten. Mégis annyira sajnálom. A folyóson a fiú édesapja idegesen járkál, miközben az édesanya és egy fiatal lány egymást átölelve zokognak. Arra tippelnék, hogy a lány az elig 5 perce elhunyt fiúnak a barátnője, de ahogy közelebb érek hozzuk rájövök: a testvére. Bár most látom őket először, de a hasonlóság akkora kettejük között, hogy ha akarnák se tudnák letagadni egymást. Ikrek lennének? Összerezzenek, majd egy pillanatra megállok. Nem... nem mindenki családja olyan átkozott, mint az enyém. Vannak jó testvérek is. Megrázom a fejemet, hogy kitöröljem belőle a múlt borzongását, veszek egy mély levegőt, kifújom, aztán ismét megindulok a család felé. Ezúttal észre vesznek. Az apa felém siet, az édesanya és a lány is felállnak, valami bíztatót várnak tőlem. Én pedig annyira szeretném azt mondani nekik, hogy minden rendben van. Pedig semmi sincs rendben. Először az aggódó szülőkre nézek, aztán a lányra, akinek a szemei pirosak a sok sírástól. Jobb kezét a mellkasán tartja, mintha érezné, hogy a másik fele nincs többé. A szívem a torkomban dobog, a könny összegyűl a szememben. Ha valaki, akkor én tuom, hogy milyen érzés elveszíteni egy testvér. Sőt, sok testvért.
- Nagyon sajnálom. - csak ennyit tudok kinyögni, mire a fiú családja hangos zokogásba tőr ki. Tehetetlenül nézem őket, aztán hátat fordítva a sikolyuknak elrohanok. Annyira szerettem volna segíteni nekik, de mégis mit tehetnék? Becsukom magam mögött a rendelőm ajtaját, kulcsra zárom, aztán az ajtónak neki támaszkodva, levegő után kapkodva csúszok le a földre. A történtek a múltamat juttaták eszembe, ami elől már hosszú évek óta próbálok menekülni. Hogyan lehetne elfelejteni minazt, ami történt? Boldog nagy család voltunk és nekem is volt egy fiú ikertestvérem, mint annak a szegény lánynak odakint. Mégis mekkora a különbség kettönk között. Míg Ő siratja a halott testvérét, addig én örvendek, hogy soha többé nem kell látnom az enyémet, aki lemészárolta szinte az egész családomat csak azért, hogy övé legyen minden hatalom. Pedig valamikor régen szerettem Őt... nagyon is. Még annak ellenére is, hogy tudtam, hogy nem élhetünk örökké boldog ikertestvérekként. Hiszen ilyen a mi családunk. Csak az egyikünk élhet boldog, hosszú életet, és az az, aki erősebb. Kettőnk közül én voltam az. A családom büszkesége, míg Kai volt a szüleim szemében a szégyenfolt. Nem volt varázsereje, ami miatt tudtam, mindenki tudta, hogy győztesen csak én jöhetek ki a végén. Aztán elborult az elméje, hatalmat akart. Lemészárolta a testvéreinket. Bár sikerült Őt bezárni egy olyan világba, ahol minden bizonnyal a poklok poklát éli át, én pedig új életet kezdtem, távol a múltamtól, varázserő nélkül. A múlt szellemei viszont fojton kísértenek, ami miatt úgy érzem, hogy be fogok csavarodni.