otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

Anya említésétől fájdalmasan megpendült bennem valami. Miután meghaltam, azt reméltem, legalább újra láthatom őt. Akár csak egy egészen kis időre... De nem így lett. A veszteséget, amiről Theo beszélt, pedig túl jól ismertem én is. Számtalan barátot elvesztettem már, igaz, a testvéremet szerencsére még nem. De az ettől való félelem végig ott lebegett a fejem felett, így hát értőn bólintottam. Igaza volt abban, hogy nem érthettem meg teljesen a fájdalmát, és abban is, hogy mindezt részben én tettem vele.
- Sajnálom. - Őszintén gondoltam. Bármit megtettem volna, hogy enyhítsek az öcsém szenvedésén. Ha azt kérte volna, a gödörbe is visszamásztam volna a kedvéért. S noha a témát lezártnak tekintettük, ez a rossz érzés, a bűntudat menthetetlenül rám telepedett, képtelen voltam lerázni magamról.
- Ezen nincs mit köszönnöd. - Nemlegesen megráztam a fejem. Valaki, aki fontos volt számára, meghalt; az a legkevesebb, hogy megtiszteljük az emlékét. Örültem, hogy elfogadta ezt a gesztust tőlem, viszont azt is éreztem, hogy ennél többet nem engedne tőlem. Ezért is döntöttem a távozás mellett, hiszen elég sok mindent kellett megemésztenünk kettőnknek.
- Nem, jobb lesz, ha megyek. Még óvatosnak kell lennem, és a cuccaimat is Liezelnél hagytam. Nem mintha olyan sok lenne... Úgyhogy viszek is innét pár dolgot. Remélem, nem égetted el a kedvenc ingeimet! - Játékosan megkocogtattam a vállát, de a mosolyom ellenére éreztem, hogy a hangulat még nem az igazi. Kiittam én is a poharam tartalmát, és míg ő a fürdőbe ment, én a régi szobámat támadtam be. Nosztalgikus volt elheveredni az ágyon... Mert igen, pakolás címszó alatt az volt az első dolgom, hogy lefeküdtem. Elég nehéz volt visszarázódnom az emberi testembe, no.
Egy táskányi megpakolt cuccal jöttem ki a szobámból pont akkor, mikor Theo is végzett. Rámosolyogtam és odamentem hozzá, bár kissé haboztam, megöleljem-e. Legutóbb sem viszonozta, ezért inkább csak megérintettem a vállát és gyengéden megszorongattam.
- Az, hogy örülök annak, hogy látlak, enyhe kifejezés, öcskös. - Nem akartam túlságosan érzelgősködni, de nehéz volt megállni. Még mindig alig hittem el, hogy visszakaphattam őt. - Felhívhatlak holnap? Egy csomó mindenről szeretnék még beszélni... - Próbáltam emlékeztetni magam, hogy a halálom előtt nem igazán volt rendben a kapcsolatunk, tehát csak azért, mert egy időre eltűntem, még nem várhattam el, hogy most minden rózsás legyen köztünk. Mégsem voltam benne biztos, képes leszek-e elbírni a csalódottsággal, ha Theo elutasít és nem akar ilyen hamar újra látni.

Képtelen voltam visszaölelni és nem azért, mert a bátyám karjai fonódtak körém, hanem minden másért. Ha tehettem volna, fel sem hozom Jeffersont, mint téma; mert nem akartam erről beszélni. Mégis rákérdezett és nem tudtam kikerülni, hisz’ hogyan? De nem kedvelte őt, szóval… a fenébe is. Nem kellett a sajnálata. Ez ügyben nem vágytam rá.
- Én nem így gondolom… - Reagáltam suttogva a szavaira, aztán lassacskán elszakadt tőlem. Nem bántam a távolságot, ezúttal nem. Azonban a kezét mégis a hátamra csúsztatta, de nem szóltam érte. Tudtam, hogy mit akar vele éreztetni és egy részem hálás volt érte.
- Nem, ezt sehogyan sem lenne könnyű feldolgozni. Anya halálán sem tettem túl magamat soha… ha egy hozzánk közelálló meghal, az… az örökre bennünk marad. Nyomot hagy, mély nyomot. Olyan sérülést, ami bármikor elkezdhet égni és fájni… - Kissé talán jobban belemerültem a témába, mintsem szabadott volna. – Egyszerre ketten mentetek el mellőlem és ez… meg sem tudom fogalmazni, milyen nehéz volt nekem – Motyogtam már sokkal csendesebben, talán meg sem hallotta.
A további, kissé lelkesebb szavaira meglepődtem. Értetlenül néztem, ahogy felkel mellőlem és a szekrényhez lép. Tippem sem volt, mit akar, de tényleg. Aztán előszedte a bourbont. Felvontam a szemöldökömet és így figyeltem, hogy ezután mit ügyködik. Töltött mindkettőnknek. Először nem tudtam, jó ötlet-e; de aztán elfogadtam a poharat. Az az egy szó viszont vegyes érzéseket keltett bennem; már a ténytől… hogy ő mondta, és ez a gesztus tőle valójában jólesett. Próbáltam nem kimutatni, hogy még mindig fáj Jeff elvesztése, de a szemeim csillogása árulkodó volt.
- Jeffersonra – Összekoccintottam vele a poharamat, majd kortyoltam is az italból. – Köszönöm… hogy így állsz hozzá – Jegyeztem meg csendesen, mielőtt ő szólalt volna meg. Nagyot nyeltem.
- Maradj… mármint nem muszáj elmenned. Bár én csak holnap jövök haza, de ez a te otthonod is, függetlenül attól, ki mit hisz a városban rólad – Magyaráztam, miközben igyekeztem visszanyerni az életkedvemet. Talán pocsék ötlet volt a találkozó előtt ilyen letargikus témákba ásnunk magunkat. De persze nem tudhatta… ahogyan azt sem, hogy ez a mai találka nem feltétlenül egy baráti találkozó. De még nem is igazán több. – Én viszont összekapom magam, még nem is zuhanyoztam és fel sem öltöztem – Nos, igen, ez a hátránya annak, ha a bátyád visszatér a halálból és kora reggel ő az első, akit meglátsz… Kiittam a pohárból a maradék whiskyt, mielőtt felálltam volna, hogy indulhassak a reggeli teendőimet végezni.

392 words ☾ Down ☾ note: ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

Nem zavart, hogy nem ölelt vissza. Nem kellett semmit tennie, ami nem esett neki jól; én sem akartam kierőszakolni belőle semmit. Csak éreztetni akartam, hogy itt vagyok mellette, együtt érzek a fájdalmával és bármikor támaszkodhat rám, ha úgy érzi, elgyengülne. Ha nem, az sem volt gond, de tudatni akartam, hogy sosem lesz már egyedül. Most, hogy egyszer legyőztem a halált, makacsul hittem benne, hogy többet nem cselezhet ki. Erősebbnek éreztem magam, ami vicces volt, mert közben meg sokkal instabilabb is lettem bizonyos értelemben.
- Butaság... Senki sem érdemel ilyesmit, független attól, mit tett és mit nem. - Még ha szerinte minden az ő hibája is volt, akkor sem érdemelt ekkora fájdalmat. Fel akartam menteni egy része alól, hogy legalább miattam ne érezze többé rosszul magát, ám úgy láttam, ez egy sokkal hosszabb folyamat lesz. Nem győzhettem meg csettintésre, ez viszont nem jelentette azt, hogy hagyom a gödör mélyén gubbasztani.
Végül elhúzódtam tőle és hallgattam őt, figyeltem, miközben mesélt. Az egyik kezem ismét a hátán kötött ki, bár nem akartam túlságosan nyomulós lenni, mégis képtelen voltam távol maradni tőle. Éreztetni akartam, hogy itt vagyok és minden csepp figyelmem az övé. Igaz, hogy nem volt köztünk minden rendben Jeffel, de sosem kívántam volna, hogy meghaljon. Theodore-nak fontos volt, és ezáltal próbáltam elfogadni, hogy nekem is. Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet majd vele, így csak rosszallón csóváltam a fejem.
- Talán így még nehezebb feldolgozni... Ha még értelme sem volt. - Ahogy az én halálomnak sem. Nincs kire haragudni, nincs kit okolni... Elképzelni sem tudtam, hogyan birkózott meg az öcsém egyedül ekkora és ilyen jellegű fájdalommal. Ha ez a titokzatos új srác szerepet játszott benne akár csak egy kicsit is, a bizalmam 99%-a máris az övé. Hé, a bátyja vagyok. Megszegném az anyának tett ígéretemet, ha az az egyetlen százalék ne maradna az elővigyázatosságé.
- Na, várj csak! - megpaskoltam a térdét és felkeltem mellőle a kanapéról. Az egyik szekrényünkhöz léptem, kissé félve lestem bele, de megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy kb. minden a helyén volt. Ettől persze összefacsarodott a szívem, de igyekeztem nem gondolni ilyesmire. Kikerestem a félig megbontott bourbont a szekrény aljáról, aztán leemeltem két kristálypoharat a polcról. Töltöttem beléjük az italból, majd azokkal tértem vissza az öcsémhez. Az egyik poharat neki nyújtottam, a másikkal leültem mellé a kanapéra, ha átvette.
- Jeffersonra. - Ha akart velem inni, koccintottam vele, ha nem, csak megemeltem felé a poharamat, aztán kortyoltam egyet. Még rosszallón megcsóváltam egyszer a fejemet a történteken bosszankodva, aztán a karórámra néztem.
- Lassan mennem kéne, öcskös. Már ha tényleg nem szeretnéd, hogy maradjak veletek és... - Nem akartam a gyertyát tartani, sem rájuk erőltetni magam, de aggódtam Theoért és ez látszott is rajtam. Nem szívesen hagytam magára most, hogy visszakaptuk egymást.

Nagy eséllyel felesleges volt a múlt bizonyos dolgairól beszélni, mégis jó volt, hogy tisztáztunk dolgokat. Például azt, hogy a barátaim sosem rángattak bele szándékosan rosszba, hanem én magam hoztam meg a rosszabbnál rosszabb döntéseket az életemben. Tudtam, hogy semmin sem változtat, de legalább kimondtam és a bátyám is tisztábban látott. Bólintottam egy aprót, pont ezért.
- Tudom, Nathaniel. Azért nem láttál bele ebbe, mert nem is akartam, hogy beleláss. Szándékosan löktelek el minél távolabb magamtól… épp ezért oly’ sok minden az én hibám – Sóhajtottam lemondóan. Aztán Jeffersonra terelődött a szó és eleinte nem tudtam, mit mondjak vagy épp hogyan vezessem elő. Tudtam, Nate hogyan vélekedett róla, így nem volt kedvem kiönteni neki a lelkem vagy túlságosan mélyen belemenni a témába. Egyszerűen csak túl akartam lenni az „egyszerű”, de annál fájdalmasabb tény közlésén, hogy aztán tovább lendülhessünk rajta. Nem akartam látni a reakcióját, nem akartam tudni, mit gondol róla, csak… ki akartam törölni ezt a részt a beszélgetésünkből. Túlságosan zavart az, hogy Nate mindig ellenségesen állt Jeffhez.
Közelebb húzódott és láttam, hogy mozdul a keze, de nem vágytam a pátyolgatására, vagy az érintésére. Nem kellett a sajnálata, mert… habár velem talán együtt érzett, de Jeffre sosem tekintett másként, csak egy káros személyként. Zavart. Még most is.
Nem hallottam a válaszát, de gyaníthatóan ő is tisztában volt azzal, hogy ez az egész a részemről csak téma elterelés volt. Elidőztem a konyhában és figyeltem, ahogy a víz megtölti a poharat. Azzal tértem végül vissza és sikerült magamból néhány információt még kipréselnem, csak azért, hogy ne akarjon ő maga faggatni. Magamban azonban reméltem, hogy nem kérdez többet és ennyiben hagyjuk a dolgot. A poharat végül le is raktam; érintetlen volt, egy kortyot sem ittam belőle. Ekkor csúszott oda mellém a bátyám. A szemem sarkából néztem el felé, mikor éreztem, hogy a tarkómhoz ér a keze. A szavaira csak megráztam a fejem.
- Hagyd… ez… - Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, amit mondani akartam. Magához húzott és megölelt, de nem volt bennem annyi erő, hogy viszonozzam. Valójában a mélyre ásott fájdalmam a legjobb barátom elvesztése okán újra utat talált magának a felszínre. Pedig azt hittem, hogy sikerült túllendülnöm rajta legalább egy kicsit. De tévedtem. Jeff hiánya olyan űrt hagyott maga után, amit semmi és senki sem fog tudni pótolni soha. – Talán megérdemeltem. Rosszul bántam mindkettőtökkel… - Vallottam be halkan, szinte suttogva, ahogy végül viszonoztam az ölelését. Habár nem érthette, mire gondolok Jeffel kapcsolatban, de én tudtam, hogy tényleg, mindkettejükkel rosszul bántam. Sokkal jobbnak kellett volna lennem. Jobb testvérnek, jobb barátnak. Nagyon kellett küszködnöm, hogy a könnyeknek ne engedjek utat. Ahogy eltolt magától, mély levegőt vettem és kipislogtam a szememből az odakúszott könnyeket; aztán a bátyámra néztem.
- Ez egy bonyolult történet… nagyon is az – Nagyot nyeltem, majd félrepillantottam. – Egy boszorkány ölte meg… - Jegyeztem meg csendesen, de ezúttal nem néztem vissza rá. – Tudom, hogy sosem kedvelted őt, de szerintem ő… valahol kedvelt téged. Vagy ha nem is kedvelt, de nagyon tiszteletben tartotta a testvéri kötelékünket és mindig azt akarta, hogy beszéljek veled. Értékeljelek. Furcsa mód, ehhez mindkettőtök elvesztésére „szükség” volt… - Feszülten a hajamba túrtam és szusszantam egyet. Nem akartam letargiába esni, nem is akartam ezekről beszélni. – Találkoztam azzal a boszorkánnyal, aki megölte... nem szándékosan tette – Valahol mélyen még mindig fel akartam menteni Zacket a tettei alól. De már nem tudtam, miért. Hisz a tény, az tény volt: megölte Jeffersont, és ha ez nem is volna elég, még engem is átvágott és elhagyott egy szó nélkül. Ahogyan ő maga is megmondta, ő nem volt jó ember. Mégsem akartam gyűlölni. Elegem volt a gyűlölködésből.
Bár ez nem vonatkozott a saját magam felé tanúsított negatív érzelmekre.

599 words ☾ Down ☾ note: ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

A morranására elhúztam a számat, éreztem a feszültséget emelkedni a levegőben, ahogy felszállt a puskapor, de egyelőre nem adtam meg magam neki. Nem is éreztem rá ingert, habár őszintén szólva az öcsém hangnemváltása rosszabbul esett, mint hittem. Régebben türelemmel és gond nélkül lenyeltem az ilyesmit, most egyből megvolt a fejemben a magam visszavágása, amit végül elengedtem és csak megértő sóhajjal, békítőn folytattam inkább: - Persze, de én ebbe nem láttam bele, nem tudhattam. A magam részét ismertem csak, abból próbáltam összerakni. - Nem akartam vele veszekedni, főleg nem ilyesmin, és megbántani sem akartam. A barát az barát, de igen, szerintem nem választott jól, ami őket illette, és ez sokszor zavart a múltban. Abban nem voltam biztos, a jövőre mennyire lesz kihatással. Arra azonban nem számítottam, milyen hírrel áll majd elő. Lesújtva, lesokkolódva meredtem az öcsémre, miközben próbáltam feldolgozni az információt. Elsőre fel sem fogtam, aztán azt hittem, viccel, és amikor végül leesett...
- Theo... - Közelebb csusszantam hozzá és emeltem a kezem, hogy megérintsem, de olyan hirtelen ugrott fel a kanapéról, hogy esélyem sem volt. Nem tudtam, mitévő legyek, kövessem vagy hagyjam-e menekülni; végül az utóbbi mellett döntöttem, úgy ítéltem, ilyenkor nem jó ötlet túlságosan erőszakosnak lenni. - Nem, köszönöm. - szóltam végül utána, bár nem tudom, hallotta-e egyáltalán. Amíg távol volt, letettem a tányéromat és az ujjaimat összefűzve magam elé meredtem, a térdemre könyökölve. Annyi kérdésem lett volna, többek közt az, hogy történt ilyesmi, Theo ott volt-e és hogy érzi magát, hogy és mennyire sikerült feldolgoznia... Nehezemre esett nem faggatózni, mikor visszatért, de a távolságtartása fájdalmas nyilallásként érzékeltette velem, hogy nem ez az első, hanem az öcsém lelkivilága. Figyelmesen hallgattam a szavait, végül ahelyett, hogy bármit kérdeztem volna, odacsusszantam szorosan mellé és a tarkójára tettem a kezem.
- Sajnálom, öcskös. Úgy sajnálom. - Gyengéd szeretettel szorongattam meg a tarkóját, hüvelykemmel a nyakszirtjét cirógattam finoman, majd ha engedte, odahúztam magamhoz, hogy átöleljem. Szerettem volna megdögönyözni a hátát és a haját simogatni, szorosan megropogtatni a csontjait, hogy érezze, nincs egyedül, mellette vagyok. - Borzasztó lehetett egyszerre elveszíteni mindkettőnket. Sajnálom, hogy egyedül kellett megbirkóznod ezzel. - Groteszk játéka ez a sorsnak, hiszen ha itt lettem volna, segíthettem volna neki, a támasza lehettem volna Jefferson elvesztésében. Ha pedig ő lett volna itt, ő segíthetett volna Theónak az én elvesztésemben. Miféle kegyetlen tréfa mindkettőnket egyszerre levenni a tábláról...
Eltoltam magamtól annyira, hogy láthassam az arcát. Gyengéden megcirógattam az arcélét, miközben pillantásom az övét kutatta. Nem erőltettem, hogy rám nézzen, de örültem volna, ha megteszi.
- Nem kell beszélned róla, ha nem szeretnél, de tudd, hogy itt vagyok és bármikor meghallgatlak. Akármikor jön rád, most, fél óra múlva, az éjszaka közepén... Itt vagyok. - megszorongattam a vállát, majd lassan visszahúztam tőle a kezem. Nem akartam túlságosan nyomulni. Még mindig alig akartam elhinni, hogy az a fiatal srác csak úgy...

☾ To: my brother

☾ Mi történik?

Gyengén ráztam meg a fejemet a szavaira. Nem igazán értettem vele egyet, de nem akartam egyből beleszólni, így végighallgattam őt. Aztán akkor, mikor azt mondta, ellenségesek voltak vele, felmorrantam.
- Azért ez nem teljesen igaz, Nate. Nyilván volt egy-két haverom, aki nem kedvelt téged azért, amiket én meséltem rólad… vagyis kettőnkről. Tudod, az én szemszögemet – Sóhajtottam. – De amit elmondtál, az nem mindenkire volt igaz. Ahogyan az sem, hogy rossz hatással voltak rám. Egyikük sem rángatott bele semmibe, én… minden hülyeséget magamtól követtem el, Nate – Vallottam be egy kisebb sóhajjal, őszintén fürkészve a bátyámat. Egyszer sem beszéltek rá semmire, vagy ha meg is próbálták párszor; nem adtam egyikük szavára sem. Jefferson véleménye számított nekem sokszor, sok esetben, de ő viszont sosem akart volna szándékosan belekeverni a rosszba. Sőt, ő volt az egyetlen, aki próbált a helyes út felé terelni. Erről is meséltem volna, ha végül nem teszi fel a kérdést. Egy pillanatra lefagytam, ledermedtem, aztán beharaptam az alsó ajkam. Végül feszülten szívtam magamba a levegőt. Nem voltam felkészülve erre a kérdésre és nem is nagyon beszéltem volna róla magamtól. De rákérdezett, így nem volt túl sok lehetőségem a menekülésre.
- Meghalt – Valahogy túl sok minden kavargott a fejemben, rengeteg gondolat, mondat, amit ki akartam hangosan mondani. Elmesélni, hogy mennyire jó ember volt, mennyit próbált segíteni, hogy azt szerette volna, ha kibékülök a bátyámmal, hogy mennyire magányos volt, hogy mennyire… …és az összes gondolat közül végül kimondtam azt, ami valójában mindent felülírt. Meghalt. Nem néztem a bátyámra, magam elé meredtem továbbra is. A sírás kerülgetett, újra pedig azt hittem, hogy már túl vagyok rajta. Talán sosem leszek túl ezen, hisz annyi minden történt… A tányéromat végül leraktam inkább az asztalra. – Elment az étvágyam. Hozok inni. Kérsz valamit? – Nem néztem rá, csak gépiesen felálltam és a konyhába indultam, hogy ott egy pohárba vizet engedjek a csapból. Nem voltam túlzottan szomjas, csak muszáj volt… egyszerűen muszáj volt kijönnöm. Tudtam, hogy sosem kedvelte Nate a legjobb barátomat és nem volt kedvem beszélni róla, vagy látni, hogy valahol még meg is könnyebbül a hírtől. Mármint, ha ki sem mondja Nate, biztos, hogy… valahol a szíve mélyén örül ennek, nem? Vagy csak én vagyok negatív? Nem. Abból kiindulva, amik voltak… nem csak ezért gondolkodom így.
A vízzel teli pohárral léptem vissza a nappaliba, majd ültem vissza a bátyám mellé, de több távolságot vettem fel most, mint azelőtt volt.
- Néhány hete tudtam meg. De körülbelül akkor tűnt el, mikor te… mikor te meghaltál. Bonyolult az egész… - Beugrott Zack is, az a pillanat, mikor tudatosította bennem, hogy ő nem az, akinek gondolom. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék még… tényleg azért voltam ennyire szótlan, azért zárkóztam most hirtelen annyira el, mert tudtam, mennyire nem kedvelte őt. Mi értelme lett volna beszélnem róla?

454 words ☾ Paralyzed ☾ note:      ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

Theo válasza elgondolkodtatott. Nem igazán hiányoltam a múltat, ritkán gondoltam vissza az elmúlt évekre. Anyáékra persze sokszor, de ők valahogy jobban részei az emlékeimnek, mint az öcsémmel kettesben töltött évek. Ha most nem hozza fel a "barátja" történetét, talán eszembe sem jut soha a magam sztorija. Mégis, ha már így elindítottuk a gondolatmenetet, nem tudtam megállni, hogy el ne gondolkozzak azon a bizonyos "mi lett volna, ha" témán.
- Igazad lehet, de már nem számít. - vontam meg a vállam. - Az már a múlt. Felesleges gyötörni magunkat azzal, hogy firtatjuk. - Azt sem tudtam, mi lett Tobival, vagy hol lehetett most. Nem is igazán akartam változtatni ezen, hiszen óvatosan kellett bánnom ezzel az új élettel, amit Liezel által kaptam. Őszintén szólva nem is bántam, úgy éreztem, épp elég ember van az életemben jelenleg, akik szeretnek és törődnek velem.
Követtem Theót a nappaliba a kajámmal. Megvártam, hogy leüljön, csak aztán foglaltam helyet én is mellette. Elgondolkodtam egy pillanatra, mellé ülhetek-e, de végül csak hagytam, hogy az ösztöneim irányítsanak. Idejét sem tudtam, mikor ücsörögtünk utoljára ugyanazon a kanapén, egymás mellett. Hihetetlen volt ez az egész.
- Oh. - Nem is igazán tűnt fel, hogy így bántam volna a barátaival, vagyis az, hogy ez zavarta Theót. Akkoriban elég sok minden zavarta őt. Szándékosan sosem akartam ellenséges lenni a barátaival, csak valahogy egyikükkel sem találtam meg a közös hangot. Úgy éreztem, túlságosan elítéltek mind. - Nem is tudom. Úgy láttam, rossz hatással vannak rád, és ez nem tetszett. Tartottam tőle, hogy rossz irányba visznek, rám pedig nem hallgattál volna úgysem. - Aggódtam érte, hogy esetleg újra elköveti azokat a hibákat, amiket régebben, és féltem tőle, hogy ezúttal sem leszek képes megakadályozni. - Meg hát elég ellenségesek voltak velem, ami érthető, de nyilván nehezítette, hogy megkedveljem őket. - haraptam egyet a szendvicsemből és töprengve bekapcsoltam a tv-t. Nem igazán figyeltem rá, mi megy éppen az adott csatornán, a gondolataim eléggé lekötöttek. Úgy éreztem, nem kerülgethetem tovább azt a bizonyos kását.
- Mi van Jeffersonnal? - sandítottam az öcsémre. Valamiért úgy éreztem, nem akarom tudni a választ, pedig egy hangocska azt súgta, igenis tudnom kell. Fontos lehet.

☾ To: my brother

☾ Mi történik?

Talán ostoba húzás volt a részemről, hogy még ha csak így, burkoltan is elmondtam a bátyámnak azt, hogy mi is zajlik le bennem, vagy épp körülöttem jelenleg. Nem akartam, hogy másképp nézzen rám, vagy elítéljen, de ahogy megemlítette azt a férfit… azt, hogy ő is volt szerelmes férfiba, ledöbbentett. Mégsem akartam lerántani a leplet magamról, azt túlságosan is korainak véltem. Tekintettel arra, hogy Celiannal is még nagyon az elején voltunk a dolgoknak és már semmiben sem tudtam ezer százalékosan hinni, azok után, hogy több fontos személy is eltűnt az életemből, egyik pillanatról a másikra. S voltak, akik többé nem is térhettek vissza. Igaz, hogy a bátyámról is ezt hittem, de ő… speciális eset volt. Egy boszorkány hozta vissza a halálból.
- Átadom, abban biztos lehetsz – Nagyot nyeltem, zavartan vállat is vontam, majd kíváncsian figyelni és hallgatni kezdtem őt. Oldalra döntöttem a fejemet.
- Igaz... lehet, hogy meg sem hallgattalak volna – Vallottam be én magam is, visszagondolva, mennyire rossz volt a kapcsolatunk. Valójában most sem tudtam, hányadán állunk, csakis abban voltam biztos, hogy ezt az új esélyt nem szalaszthatjuk el. Még akkor is, ha vannak, voltak, sőt, lesznek is problémáink egymással, valahogy túl kell lépnünk rajtuk.
A történet, amit mesélt, némileg ledöbbentett. Pislogtam is néhányat, majd összehúztam a szemeimet.
- Hát… így már valahogy megértem, miért maradt ez plátói szerelem… mármint, érthető, miért nem próbálkoztál be nála, de… - Eszembe jutott Jeff. Ha lett volna valaha olyan bátor, hogy bevallja nekem az érzéseit, lehet, sokminden másképp alakult volna. A földre pillantottam, majd némi hatásszünet után folytattam. - …sosem tudhatod, hogy a másikban nem-e akkor ébreszted fel az érzéseket, ha te magad megteszed az első lépést. – Vállat vontam, majd ránéztem. Nem akartam okoskodni, csak kicsit belegondoltam a saját magam helyzetébe. Lehet, kár volt kattognom rajta, de úgy éreztem, van realitás alapja a gondolataimnak. Persze, már sosem tudom meg, mi lett volna, ha Jeff megteszi.
- Aha – Bólintottam és a nappali felé vettem az irányt, a tányérral a kezemben. – Nem csodálom – A szemem sarkából néztem rá, majd a kanapéhoz érve letelepedtem rá, az ölembe rakva a tányért. A szendvicsért nyúltam, mikor újra megszólalt. Elmerengtem rajta.
- Bár azt mondtam, biztos bírnád őt… eddig egyik barátomat sem bírtad. – A bátyámra pillantottam. – Elárulod, miért? Mármint… ez mindig zavart. – Különösen az zavart, hogy Jeffersont nem bírta, de nem akartam megemlíteni a nevét. Úgyis tudta magától, hogy rá gondolok elsősorban. Jobban mondva csak rá.
Végül a kezembe vettem a szendvicset és beleharaptam.

405 words ☾ Paralyzed ☾ note:     ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

Nem feszegettem tovább a közös otthon gondolatát. Úgy éreztem, Theo nem annyira vevő rá, és ez a valahol érthető is volt, hiszen attól még, mert mesés módon visszatértem a sírból, még nem oldódott meg az összes konfliktusunk. Csak az a tudat, hogy élek, még nem teszi jóvá az elmúlt évek félreértéseit. Nem várhattam el, hogy úgy viselkedjünk, mint az összenőtt ikrek. Időt kellett adnom nem csak neki, hanem kettőnknek is, és arra használni ezt a második esélyt, hogy felépítsek valami erőset kettőnk közt; erőset és újat, a régi porából, de félretolva minden rosszat.
Sosem hittem volna, hogy valaha ilyesmiről fogunk beszélgetni, de jól esett. Azt éreztette, hogy számít neki a véleményem, és évek óta most először támaszkodott rám valamiben. Szokatlan volt, hiszen újra a bátyjának éreztem magam miatta, újra abban a szerepben lehettem, amit évek óta annyira vágytam ismét betölteni. Izgultam, nehogy elrontsam, nehogy olyan választ adjak, hogy Theo soha többé ne akarjon megnyílni.
- Ó, persze! Add át a barátodnak! - rámosolyogtam a puszi után. A bátyja voltam és nem hülye, könnyen átláttam rajta, de nem akartam, hogy kínosan érezze magát emiatt. Ezért is kezdtem el inkább magamról és a saját tapasztalataimról mesélni, hogy érezze, nincs ebben semmi, sőt, akadnak az övénél kínosabb sztorik is.
- Nem igazán voltunk olyan helyzetben, hogy a szerelmi életemet firtassuk. Volt nagyobb bajunk is akkoriban. Meg aztán tudtam, hogy úgysem lesz semmi az egészből. - szabadkoztam. Theo és én akkoriban alig bírtunk meglenni egy fedél alatt, furcsán vette volna ki magát, ha azzal állok elé, hogy tetszik egy férfi és nem tudom, mit csináljak. Ráadásul akkoriban mindenáron a bátyja akartam lenni, a vezéralak az ő életében, tehát az, hogy én kérjek tanácsot tőle és ne fordítva, szóba sem jöhetett. - Miért is? - Gondolkodóba estem, a nosztalgia hulláma magával ragadott. Elég rövid időt töltöttem a kiképzésen, előtte és utána pedig csakis egyetlen emberre tudtam gondolni: Carmenre. Őszintén szólva hosszú évek óta nem jutott már eszembe az a férfi, nem is értettem, most honnan bukkant fel az emlékeim közt ilyen hirtelen. Talán csak el akartam nyomni magamban, blokkolni őt, hogy ne kelljen szembenéznem a beteljesületlenségével.
- Nem is tudom. Akkoriban vált el a feleségétől, tudod. Barátok voltunk, mindketten felvállalt heterók... Nem tudtam, hogyan kezdeményezzek és féltem attól, hogy kockára teszem a barátságunkat. Ráadásul idősebb volt nálam. - Még mindig tisztán emlékszem rá. Állandóan dohányzott, én meg állandóan veszekedtem vele emiatt. Emlékszem, hogy sokszor megérintett, általában a hajamba futtatta az ujjait. Emlékszem, hogyan reagáltam erre, de már nem emlékszem, maga az érintés milyen érzés lehetett. Meleg? Bizsergető? Pillangók keltek életre tőle a gyomromban?
Teljesen elbambultam a szendvics felett, Theo hangjára ráztam csak meg magam és néztem körbe, miről maradtam le.
- Ah... Igen. Persze. Semmiség. Ezért vagyok. - rámosolyogtam és átvettem tőle a felém nyújtott tányért. Nehezen vertem ki a tábori emlékeket, a kopott egyenruha képét a fejemből, de igyekeztem a jelenbe kapaszkodni és minden idegszálammal az öcsémre koncentrálni. - Megesszük a tévé előtt? - invitáltam őt a kanapé felé, de ha máshol akarta elfogyasztani, abban is benne voltam. Alkalmazkodtam az igényeihez. - Mióta visszajöttem, állandóan csak ennék. Vagy a kiesett hónapokat próbálja behozni a testem, vagy csak jól esik újra ízeket érezni... Vagy mindkettő egyszerre. - magyaráztam lelkesen, de bárhová is indultunk enni, nem bírtam kivárni, hogy ténylegesen le is üljünk, már menet közben haraptam egyet a szendvicsből.
- Visszatérve a szobatársadra, szívesen megismerném őt. - Azt mondta, bírnám, és hinni akartam neki. Az eddig barátaival valahogy sosem sikerült túl jól kijönnöm, ezért most a tiszta lap alá ezt is célul tűztem ki: bárkivel is lóg jelenleg, bárkiben is bízik meg, úgy kezelem, mintha az én barátom lenne az illető. Semmi kritizálás, semmi bátyós kirekesztés. Theo barátja az én barátom is, ezt mantráztam magamban.

☾ To: my brother

☾ Mi történik?

Tudtam, hogy csak ideiglenesen zártuk le a témát, de legalább nem akart velem tovább veszekedni. Erről ugyanis nem akartam vitázni; nem hagyhattam, hogy a szíve újra elvigye egy roham kapcsán. Nem azért kaptam vissza őt, hogy újra elveszítsem. Ebbe belegondolni sem voltam hajlandó.
A továbbiakra csak elhúztam a számat. Érezhető volt, hogy valamit titkol, de nem akarta elmondani. Érthető volt, de mégis zavart.
- Értem – Nem is reagáltam végül többet, mert nem lett volna értelme faggatnom. Amúgy sem voltam annyira jóban Lexyvel; persze, volt egy futókalandunk, de talán ennél több nem is volt ebben.
Kicsit meglepődtem az ötletre, miszerint közös legyen a lakás, ne csak az övé. Ezen elgondolkodtam.
- Nem akarok a terhedre lenni, mármint… tudom, hogy nem vagyok. De mégis – Sóhajtottam. – Amúgy is ez a közös otthonunk – Pillantottam körbe gondolkozva, majd ahogy húzni kezdte az agyamat, megráztam a fejemet.
- Most miért ismételgeted? Az új szobatársam a fősulin. Nagyon jó fej, bírnád – Tettem hozzá egy zavart mosollyal, bár igazából fogalmam sem volt róla, tényleg bírná-e. Általában a barátaimat sosem kedvelte Nate, vagy legalábbis így emlékeztem valamiért vissza ezekre a dolgokra. Jeffersont határozottan nem kedvelte és ez mindig is bántott. Vajon, ha tudná, hogy meghalt… egy kicsit változna a véleménye róla? Vagy elmondaná, mi zavarta benne egyáltalán? Ezen gondolatok kissé elszomorítottak, de a témaváltásnak hála kicsit össze is tudtam kapni magamat.
- Nem akarok gyomorrontást kapni, köszi… ezt meghagyom neked. A te fura szokásodnak – Néztem rá a szemem sarkából, majd nagyot nyeltem. Nagyon érdekelte, mit nem mondtam el az előbb, de én aggódtam, mégis mit szól ehhez az egészhez. Ezért is csomagoltam be úgy a sztorit, mintha egy barátomról lenne szó…  Egyszer sem néztem Nathanielre, ugyanis képtelen lettem volna elrejteni a zavaromat. Elég hülye helyzet volt, talán nem is kellett volna mesélnem sem így, sem úgy erről a dologról. Még korai volt. Nagyon is. Celiannal sem tisztáztuk le, hogy hányadán állunk, inkább az időre bíztuk, de valójában ez miattam volt. Én voltam az, akinek új volt ez az egész. Nem csak az, hogy egy fiút kezdtem úgy megkedvelni, hanem ez a kapcsolat dolog sem állt közel hozzám. Mindig is az egyéjszakás kalandok híve voltam. Könnyebb volt másnak faképnél hagyni a lányt, mint összekötni vele az életem rövidebb-hosszabb időre. Ahogy Nate elkezdett beszélni, úgy kezdtem volna el tiltakozni, mondván, hagyjuk, nem is annyira fontos az egész, de végül nem szólaltam meg, csak a szendvicsekkel foglalkoztam, mintha az annyira érdekes lett volna. Odalépett mellém, így kicsit meglepődtem és meg is álltam abban, amit csináltam. Kicsit kínos volt, ahogy ölelt és közben mesélte azt, amit… úgy éreztem, hogy tényleg átlátott rajtam és tudja, hogy rólam van szó, ezért ilyen közvetlen. Vagy csak paranoiás lettem volna? Kizárt. Folytattam inkább a szendvics elkészítését, aztán mély levegőt vettem. Igazából mindaz, amit mondott, valahol megnyugtatott. Legalább abban biztos lehettem, hogy a bátyám nem néz hülyének, ha egyszer hazaállítok Celiannal, mondván, ő a… szóval… igen. Ha lesz ilyen. Hagytam, hogy Nate fejezze be a szendvicseket, majd a szemem sarkából ránéztem. Épp megszólaltam volna, de megelőzött és folytatta. Mikor magához húzott és puszit nyomott a hajamba, már tényleg tudtam, hogy tudja: a sztori rólam szólt. Elszakadtam tőle zavartan.
- Hé, mondtam, hogy egy barátomról van szó… - Nyögtem erőtlenül, mert mégis csak kínos volt ez a helyzet. Félrepillantottam, majd nekidőltem a konyhapultnak, így hallgattam végig az utolsó szavait. Talán ennek kapcsán illant el a saját zavarom, helyére pedig meglepettség költözött.
- Te…? Sosem mondtad – Pislogtam rá értetlenül, majd felvontam az egyik szemöldökömet. – Sosem gondoltam volna… nem mintha baj lenne, de sosem meséltél erről. – Elgondolkodtam. – Miért nem lett belőle semmi? – Egyáltalán nem tartottam furcsának vagy lehetetlennek, hogy a bátyám egy férfiba volt szerelmes. Nagyot nyeltem.
- Amúgy köszi. Sokat segített az, amit mondtál az előbb… - Tettem hozzá egy halványabb mosollyal, majd visszafordultam a pult felé és ráraktam két tányérra a szendvicseket. Az egyiket végül Nate felé nyújtottam.
- Na, együnk most már – Nem mintha az én torkomon egy falat is lement volna, de szükségem volt az energiára nekem is.

661 words ☾ Paralyzed ☾ note:     ☾

otthon, te édes

do i deserve this second chance or-

Feszülten sóhajtottam, ahogy megemelte a hangját. Megértettem, hogy csak félt az emberlét veszélyeitől, de attól ez még mindig az én testem és az én életem volt, ráadásul kettőnk közül én voltam az idősebb, szóval nem igazán tudtam, hogy reagáljak a makacsságára. Végül csak megadón bólintottam arra, hogy kitalálunk majd valamit, mert nem akartam tovább veszekedni vele.
- Csak egy kis családi gubanc... Semmi olyan, amit ne lehetne megoldani, ha haza méltóztatna jönni végre. - Nem az én tisztem volt beavatni Theót, és mivel Carmennel hallhatóan még mindig nem jöttek ki túl jól, gondoltam, majd Lexy megteszi, ha sikerül végre megtalálnom őt. Azon töprengtem, vajon vérfarkasként hamarabb a nyomára akadhatnék-e, de aztán el is vetettem ezt a gondolatot. Theo szerint kitalálunk valamit, szerintem meg nem lehet manapság csak úgy büntetlenül embert ölni...
- Közös lesz. Persze csak ha szeretnéd. - rámosolyogtam. Nem akartam újra ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint gyerekként. Talán ezt a második esélyt a kapcsolatunkra is rá lehetne húzni, kezdhetnénk tiszta lappal... Ezúttal mindent sokkal jobban akartam csinálni. - Szóval Celian. - vigyorogtam. Oké, egy kis agyhúzás még belefért, mégis csak a bátyja volnék. Ki szívatja, ha én nem? Erre a kérdésre rögtön beugrott valami obszcén válasz, de egyáltalán nem akartam ilyesmin agyalni az öcsémmel kapcsolatban, így tovább is léptem.
- A tejszínhab tele van energiával! Csak egyszer kéne megkóstolnod valamelyik kombinációt, utána le sem tudnálak róla vakarni. - megcsóváltam a fejem és töprengve körbenéztem a konyhában. Azon gondolkodtam, hogy ma estére itt maradnék... Persze üzenek majd Liezelnek, akár át is hívhatnám, ha olyan, de talán egy kis magány is jól esne. Ebben a házban minden a múltra emlékeztetett, egyáltalán nem fájdalmasan, inkább kellemesen. Éreztem, hogy építi, gyógyítja a lelkem, és jól esett volna kissé jobban is belemerülni.
Ahogy mesélni kezdett, hagytam, hogy lecsússzon róla a karom és hátrébb léptem. Felültem a konyhaasztalra és kíváncsian hallgattam a történetet a "barátjáról" és az ő különös helyzetéről. Eléggé meglepett, hogy Theo ilyesmiken megy át, mivel sosem láttam semmiféle jelét, viszont rögtön eszembe is jutott, hogy igazából alig tudok bármit is a saját öcsémről. Annyira elhidegültünk egymástól az utóbbi néhány évben, hogy még ez sem tűnt fel vele kapcsolatban? Elgondolkodtam, de nem szóltam közbe, azt akartam, hogy kimondjon mindent, ami aggasztja.
- Nos, mindenki másképp vélekedik a szerelemről és a szexualitásról, és szerintem ez így van jól. Ha ez megnyugtatja a barátod, elmondhatod neki, én hogy látom. - lekászálódtam az asztalról és odaléptem mellé. Ismét a nyaka köré fontam a karomat, ezúttal lazábban, és figyeltem, hogyan bajlódik a kenyérrel. - Szerintem alapvetően lelkekbe szeretünk bele, nem testekbe, épp ezért felesleges címkézni és kategorizálni a szexualitást, mert a világon minden egyes ember képes mindkét nemmel szerelembe esni. Csak vannak, akik nem találkoznak a saját nemükből olyasvalakivel, akinek a lelke megfogná őket... De ez nem azt jelenti, hogy soha nem is találkozhatnak. Csak azért, mert eddig a lányokhoz vonzódott, még nem azt jelenti, hogy ne lenne valahol egy férfi a világon... Ahelyett, hogy rögtön azon gondolkodna a barátod, meleg-e, vagy biszexuális, vagy hetero... Miért nem lehet egyszerűen csak azt mondani, hogy egy férfiba szerelmes? Aztán ki tudja, lehet, utána egy nő mellett fog megöregedni. Mit számít, minek hívja magát? Az a lényeg, ki dobogtatja meg a szívét itt és most. - Ha Theo még mindig a kenyérrel babrált, akkor besegítettem és felpakoltam fél kézzel a felvágottakat a szeletekre. Nem voltam nagy segítség, de legalább próbálkoztam.
- Persze, sokan máshogy vélekednek, sokan elítélik... Az ilyen kapcsolatok sosem egyszerűek, de miért adna mások véleményére? Ha nem szereti a gombát és nem érdekli, hogy más meg imádja és emiatt furán néz rá, akkor miért foglalkozna pont ezzel? - Közelebb húztam magamhoz, szorosabbra fonva a karomat a nyaka köré, és belepusziltam a hajába. - Én ugyanúgy fogom őt szeretni, mint eddig. Ez nem változtat semmin sem. - Csak remélni tudtam, hogy ennyi elég. A történet viszont felidézett bennem is egyet, amiről azt hittem, már régen elfelejtettem. Töprengtem, kimondjam-e, de végül úgy ítéltem meg, talán segíthet, ha hallja.
- Egyszer, még fiatalabb koromban, én is beleszerettem egy férfiba. Bár az inkább plátói volt és nem lett belőle semmi... De az érzést ismerem. - Habár azóta csak nőkkel volt kapcsolatom, így nem tudom, ez számít-e, vagy segít-e Theónak bármit.