- Megvan minden cuccod? - Nem fordultam a hang irányába, csak duzzogva bámultam ki a kocsi ablakán. Anya azt hihette, rá pikkelek, pedig egyáltalán nem. Örültem, hogy végre megszabadultam onnan. Túl gyorsan kellett felnőnöm, túl sok mindent éltem meg, pedig csak 12 voltam. Mindezt apám miatt. A szavai túl mély sebet hagytak bennem, néha valódi sebeket is okozott nekem. Szóval boldog voltam a válásuk miatt, és hogy anyával maradtam, de amiatt úgy érzem, joggal buktam ki, hogy nem tudott anya előbb elszakadni attól a nyomorulttól. Mindketten sokkal előbb lehettünk volna boldogok. Sajnálom, hogy Fred nem jött velünk, de apám rátette a kezét, mindenképp ő akarta nevelni. Átadni neki az "örökségét", blabla.
- Nem mindegy, ha itt marad valami? Csak menjünk már. - Minél előbb távolodni akartam a rossz emlékeket okozó háztól. Talán egy bunkó kölyöknek tűntem akkor anyám szemében, de szerintem megértette, miért akartam annyira, hogy kigördüljünk abból a nyomasztó utcából. Fellélegeztem, amint távolodni kezdtünk.


Miközben a matekot próbáltam megírni, anya egy szobával arrébb üvöltette a tévét. Semmi gond, elvégre csak az egyetemi felvételim múlott az egészen. Elárulom, tök mindegy volt, megírom-e rendesen. Átvándoroltam anyához, mert ilyen zajban amúgy sem tudtam tovább tanulni. Még le sem értem mellé a kanapéra, máris ontotta magából a szöveget.
- Ma öt éve történt ez a borzalmas eset. Úgy sajnálom azokat a szerencsétlen embereket. Viszont azt hiszem, az apáddal való válásom volt ennek a tragédiának az előszele. Most mit nevetsz? - Anyával már csak azért is volt mindig remek a kapcsolatom, mert először is, mindketten szívből utáljuk az apámat, ami fontos szempont, másodszor pedig ő rengeteget beszél, én meg csak akkor szólalok meg, ha muszáj. Ez mind a mai napig így van, és szuperül kiegészítjük egymást.
- Persze, anya. A válásotok idézte elő a World Trade Center lerombolását... Ne viccelődj ezzel, engem pedig hagyj tanulni. Elmész a megemlékezésre? - Kérdeztem tőle az ajtóban ácsorogva, de nem fordultam felé. Néma csend következett. Nem, anya nem azért poénkodott az ikertornyokkal kapcsolatban, mert érzéketlen lett volna. Egyszerűen csak így vezette le a testvére elvesztését...


Hosszú ideje nem találkoztam már anyámmal. Lényegében amint elkerültem a New York-i zeneművészeti főiskolára, hogy előhozzam magamból a zongorazsenit, miután rájöttem, anya mellett nem válhatott volna belőlem matematika professzor. Ma már úgy hiszem, jól döntöttem, hogy hagytam a fenébe. Híres zongoraművész lettem, fáradhatatlanul turnézom szerte az országban. Most értem egy hosszú út végére, és úgy érzem, ideje kicsit hazamennem...hova is? Ez van, anyám nem bír egy helyben megmaradni, két évvel ezelőtt megint máshova költözött. Valami...valami nagyon furcsa kisvárosba, ami egy heavy metal banda neve is lehetne...vagy egy szektáé. Egyre pozitívabb elméleteim vannak. Végre megvan a cetli. Csak tudnám, miért nem a telefonomba írtam fel, mint minden normális modern férfi? Mystic Falls. Még a GPS sem akarja megtalálni. Mindegy, jót fog tenni egy kis nyugalom, már amennyire anya mellett ez lehetséges, mielőtt visszatérek klimpírozni a nagyérdeműnek.