"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Tudom. - sóhajtottam. Én sem hittem. Mégis hogyan lehetne bármi is a régi? Bonnie nem volt vámpír, nem tapasztalta meg, milyen érzés kikapcsolt állapotban lenni, s milyen végül visszatérni az életedhez. Mintha egy vadidegen mindent elcseszett volna, majd hirtelen eléd dobja a bombát; nesze, oldd meg! Én mindig így éltem meg, ebben pedig a legrosszabb az volt, hogy nem egy idegen rombolt le mindent, hanem te magad. De még ha megtapasztalta volna, akkor se változtatott volna semmin. Ami történt, megtörtént, nem tudtam változtatni rajta, ám ettől még én voltam a felelős érte. - Ebben igazad van. Rengeteg rossz dolgot tettem, ami Enzóval történt... - Elhallgattam egy pillanatra, mielőtt újra szólásra nyitottam a számat. - Csak egy a számtalan rosszból. Viszont ezzel nem neked kell foglalkoznod, az én problémám. Nem magamat akarom tisztára mosni. - Ezt azért még hozzátettem. Ez számomra sosem arról szólt, hogy én jobban érezzem magam tőle, z nem is lehetséges, Bonnie érzései sokkal jobban érdekeltek. Egészen a találkozóig úgy gondoltam, azzal teszek jót neki, ha békén hagyom, mert nyilván látni sem akart, de talán már sokkal hamarabb próbálkoznom kellett volna. Vagy pont most jött el az ideje mindennek. Amíg ő rendelt, én magamhoz vettem a kitöltött italomat, és aprót kortyoltam belőle. Legszívesebben az egészet legurítottam volna, de jobb volt óvatosnak lenni, mielőtt még egy egész üveg a szervezetemben végzi. Nem hiányzott, hogy pletykák tárgyává váljak a városban. - Üljünk le! - intettem a fejemmel az asztal irányába, ahol korábban letelepedtem, de nem tettem egy lépést sem addig, míg nem indult el ő is. Talán még ahhoz sem volt kedve, hogy két percre leüljön velem egy asztalhoz.
Nem akarom elkeseríteni Stefant, de nem, semmi sem lehet a régi. És talán hazudok, mert egy részem azt kívánja, mélyen legbelül, hogy ő is élje át azt, amit én. Sosem hittem, hogy ilyesmi velem előfordulhat. Nem akarok haragudni, legalábbis ennyire nem, de nehéz nem a szerelmem gyilkosát látnom, mikor ránézek. Habár a varázslat sikerült és Enzo újra velem van, ezt még nem szándékozok mások orrára kötni. Még nem, vagyis… talán kellene. De nem Stefan lesz az első, akinek elújságolom. Maximum az utolsó. - Nem hiszem, Stefan – Jegyzem meg végül a kérdésére. Egy részem sajnálja is, mert látom rajta, hogy tényleg bánja, amit tett, de könyörgöm. Hány alkalommal kell még elnéznem nekik valamit? Néha mintha én nem is léteznék, úgy értem, a fontossági sorrend legalján vagyok, mert én mindig csak feláldozok mindent, de más nem teszi ezt. Hallgatom a vámpírt és valamennyire sikerül lenyugodnom, de még mindig nincs kedvem a közelében lenni. Tudom, hogy ideje lenne tovább lépnem, de nehéz. - A boldog befejezésed sosem lehet teljes – Ezt a gondolatot fűzöm hozzá. Legalábbis, ha van lelkiismerete, akkor sosem lehet egészen boldog. De ez csak az én naiv meglátásom. Ellenséges vagyok, talán túlságosan is az. Az italon elgondolkozok, majd ahogy tovább beszél, aprót bólintok. - Rendben. Egy ital. Végighallgatlak és ha nem tetszik, amit mondasz, akkor többet nem beszélünk – Nézek rá komolyan. Habár ezt úgysem tudnánk betartani a közös baráti kör miatt, de lényegtelen. Most mégis jólesett kimondani és ezzel is éreztetni, mennyire neheztelek rá. – Egy narancslevet kérek – A pultos felé intéztem a szavaimat, de oda sem nézek igazán, ki dolgozik épp.
Elena terve kudarcra volt ítélve, de ha már egyszer idecsalt minket, nem lett volna képem magam mögött hagyni Bonnie-t. Abban igaza volt a közös barátunknak, miszerint magunktól nem oldottuk volna meg a problémát. Részemről ez nem gyávaság volt, inkább... tényleg nem tudtam, mivel tudnám megbocsátásra bírni, s igazából nem is akartam. Joga volt gyűlölni engem, azért pedig semmiképp nem akartam felkeresni, hogy az én lelkiismeretem tiszta legyen. Ennek nem szabadott rólam szólnia. - ...de semmi sem lehet már a régi, ugye? - kérdeztem, szinte befejezve az ő mondatát, mert úgy éreztem, ezt gondolhatja. Ahogyan én is. Elszúrtam, az ok pedig teljesen mindegy volt abban a helyzetben. Miattam halt meg Enzo, s ez volt az, ami már évek óta nem hagyott nyugodni, ami persze részben Caroline-nak is köszönhető. Ő sem tudta igazán elfogadni, hogy az egyik legjobb barátja és a férje képtelenek egy légtérben megmaradni. - Nézd, ha lenne bármi módja, hogy visszacsináljam, vagy segítsek rajtad, megtenném. Tudom, sem ez, sem más nem változtat a dolgokon. Én megkaptam a boldog befejezést, te pedig nem, ami igazságtalan. Mindannyiunk közül te érdemelnéd meg a legjobban. - Nem tehettem mást, csak őszinteséget adhattam a lánynak, mással nem bizonyíthattam be, hogy mennyire bánt mindaz, amit tettem. Saját magamnál jobban senki sem utált engem, ebben biztos voltam. - Meghívhatlak egy italra? Ha nem gondolod meg magad addig, míg megiszod... nos, többet nem kell végighallgatnod. Békén foglak hagyni, s együtt élek majd a bűntudattal, hiszen ezt érdemlem. - vontam vállat, mintha nem egy komoly dologról beszéltem volna éppen. Ennél jobb ötlettel nem tudtam előállni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, mégis mivel tudnám meggyőzni, s gondolatban Elenának fogalmaztam meg egy beszédet, amiben "megköszönöm" a találkozót.
Nem hiszem el, hogy Elena kijátszott. Tudom, biztos vagyok benne, hogy a jóság vezérelte, de most nagyon mellélőtt. Stefan közel sem tartozik jelenleg a kedvenceim közé és bár időről-időre kénytelenek vagyunk egy levegőt szívni, nem érzem szükségét annak, hogy azon túl is társalogjak vele. Úgy érzem, sosem fogok tudni neki megbocsátani azért, amit tett. És mindezt annak ellenére tudom így kijelenteni, mert egyszerűen túl sok rossz dolog történt már az életemben és mindig, mindenért fel volt mentve Stefan, és a többiek is. Én pedig mindig, mindenkinek megbocsátottam idővel, de miért? Szerintem igenis van az a pont, amikor már nem elég a bocsánatkérés. Nem lehet egyszerűen kitörölni azt, ami történt. Megtette, annak ellenére megtette, hogy én akkor és ott, megint csak áldozatot hoztam, ahelyett, hogy Enzoval leléptünk volna. Talán azt kellett volna. Elmenni és soha vissza nem nézni. De nem voltam önző. Sosem voltam az. Egészen addig a pontig nem. Semmin sem változtat az, hogy Enzo visszatért hozzám. Semmin. Nem vagyok hajlandó megbocsátani. Kedvem lenne felhívni Elenát és elmondani neki mindezt, de nem teszem. Stefan kiszúr engem és időm sincs elmenni. A mosolyát nem tudom egyszerűen viszonozni, bármennyire is akarnám, tudom, hogy csak egy grimasz jelenne meg az arcomon. - Stefan. – Még köszönni sem vagyok képes rendesen. Egek. Talán nagyobb bennem a sértettség, mint gondoltam. Aprót bólintok, majd a szemeimet forgatva nézek félre. – Bizonyára azt akarja, hogy hallgassalak meg, béküljünk ki és legyen minden a régi. – Vázolom a helyzetet, amit ő maga is tud, majd visszanézek rá. Akárhányszor őt nézem, mindig az a pillanat jut eszembe, amikor megláttam őt, miután Enzo holtan esett össze. A hideg is kiráz tőle. - Jól látod. Most sem szívesen vagyok itt, veled. – Egyre inkább csak méregetem. El kellene sétálnom, de valamiért most sem megy. Mintha nem lennék képes arra, hogy önző mód viselkedjek és a magam érdekeit nézzem. – Hallgatlak. Nem tudom, mi olyat tudnál mondani, ami megváltoztatja a történteket, de ne tartsd magadban. – Távolságtartó vagyok vele továbbra is, mert nem megy másképp. Ha végig is hallgatom, semmi sem fog változni. Mindig is egy gyilkos lesz a szememben. Damon legalább nem ölte meg azt, aki számomra a legfontosabb, még ha egy időre el is hagyott. Bár igaz, hogy akkoriban is azt hittem, a haragom egy életre szól. De úgy érzem, ebben a helyzetben ez így is lesz.
Nehéz volt elhinni, de Elenát tényleg visszakaptuk, annak ellenére is, hogy Katherine megpróbálta az utolsó pillanatban áthúzni a számításainkat. Már azt hittük, a tervünk befuccsolt, mikor az ellenkezője derült ki. Katherine mégsem nyert. Még mindig hihetetlen volt kicsit, hogy életben van, évek teltek el, míg mi abban a hitben voltunk, halott, a túlvilágon van, vagy a pokolban... utóbbi volt az igaz, ám még ott sem tétlenkedett. Egészen a trónig jutott. Mindennek ellenére egy csatát megnyertünk, a háborút viszont még nem. Kicsit sem lepett meg, hogy Elena üzent, már barátok volunk évek óta, s most újra azok lehettünk. Caroline az iskolában volt, szabadidőm az volt bőven, így az üzenet szerint a Grillbe mentem. Furcsa vol újra az ő nevét látni a telefon kijelzőjén, mintha egy örökkévalóság telt volna el, mikor utoljára ott láttam feltűnni. Évek teltek már el, de egy vámpírnak általában az semmi. Az új életünkben viszont valahogy lassabban telt az idő, talán mert Caroline, a lányok, valamint az iskola mellett már-már embernek éreztem magam. Furcsa volt. Arra számítottam, hogy ahogy belépek az ajtón, megpillantom valahol őt, de nem volt sehol. Körbepásztáztam a tömeget, majd az egyik asztalhoz ültem le, de alig telt el pár perc, Bonnie-t szúrtam ki. A pulthoz sétált, s egy részem remélte, nem vesz észre, ám szinte azonnal kiszúrt. Aztán leesett a tantusz. Sóhajtva felkeltem, odasétáltam hozzá, hiszen ha már Elena így intézte, nem menekülhettem el. Ideje volt szembenézni a problémáimmal. - Bonnie.. szia! - köszöntöttem szelíd mosollyal arcomon, bár úgy gondoltam, valószínűleg én vagyok az utolsó ember, akit látni akar. - Téged is Elena hívott ide? - fintorogtam, majd intettem a pult mögött állónak. Ismert már, s bár nem jártam már olyan gyakran ide, tudta, mit iszom. Elkezdte kitölteni a bourbont. - Nézd.. - fordultam a lány felé. - Ha már itt vagyunk, talán beszélhetnénk. Eddig nem akartalak zavarni, mert nyilván nem akartál látni, ahogyan most sem. - lehajtottam a fejemet, várva az ítéletre.
Tisztában vagyok vele, hogy Elena visszatért, de még nem volt alkalmam találkozni vele. Azon a napon, mikor éreztem, hogy a kötelékünk megszakadt, mindent félredobtam és hazajöttem. Nem tudom, hiba volt-e újra mást előtérbe helyezni, de úgy éreztem, tartozom ennyivel a többieknek. A hírrel, amit személyesen akartam átadni. De a saját céljaimat is sikerült beteljesíteni. Még akkor is, ha tudom, hogy ára lesz annak, amit tettem. Azonban erről még nem akarok senkinek sem beszélni. Rám tartozik és Enzora, ez a mi kettőnk dolga, helyesbítve csak az enyém. Én fizetek, nem ő. Épp egy varázslatokkal teli könyvet lapozgatok, mikor üzenet érkezik a telefonora. Elena az. Egyből mosolyt csal az arcomra, bár egy részem még tart is a találkozástól. Nem tudom, Katherine mennyire károsította a fejét és bennem van a félsz, hogy az, hogy visszakaptuk őt, csak ideiglenes. Megnyitom az üzenetet. Arról ír, hogy a Grillben van és szeretné, ha odamennék. Beszélni szeretne velem a történtekről. Visszaírok azonnal: „Máris indulok, Elena. (:” Azt hiszem, az utóbbi évek kicsit megváltoztattak. Elzárkóztam valamennyire a többiektől, még Caroline-nal sem tartottam úgy a kapcsolatot, mint régebben. Enzo halála rányomta a bélyegét a hangulatomra és óvatosságra intett. Néha elgondolkozom azon, ez állandósul-e az életemben vagy képes leszek újra nyitni és önzetlen lenni. Felöltözök és néhány perc múlva már úton is vagyok a Grill felé. A régi emlékek azért megrohamozzák a fejem, mikor suli után beültünk meginni valamit és azt néztük Vicki, Tyler, meg Elena öccse, Jeremy szerelmi civakodását. Sokminden történt. Akkoriban nem hittem volna, hogy akár egy rövid időre is, de szerelmes leszek Jeremybe. Megrázom a fejem, majd átlépve a Grill küszöbén egyből körülnézek. Elenát nem látom sehol. Lehet, a mosdóban van? Ez az első, ami megfordul a fejemben. A pulthoz lépek, és az ott dolgozó, számomra teljesen ismeretlen pincért szólítom le. - Szia, ne haragudj… - Kezdenék bele, de a szemem sarkából ismerős alakot szúrok ki, így kissé kedvetlenül nézek el a vámpír felé. Stefan? Micsoda véletlen. Ugye, ez csak véletlen?
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Azt hiszem, megtaláltam az egyetlen hasonló gondolkodású embert a városban, ami most kifejezetten szerencsésnek ígérkezett. Eleget ittam már, hogy a kirohanására nevessek és fennhangon helyeseljek. – Pontosan. Ki a fasz találta ki azt, hogy így kell viselkedni?! – jobb kedvem lett már önmagában attól, hogy nem voltam tök egyedül és piásan. Magányos inni azért valahogy mégis csak szar dolog volt, és nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az alkohol oldotta a gátlásokat – néha a józan észt is – és olyan sok barátság kötettett egy üveg whisky mellett. Szóval miért is kéne lemondani róla? A felvetésére csak bólogattam, mert az élet tényleg kurva nagy szívás volt, és valahogy sohasem alakult úgy, ahogy az embert szerette volna… Egyszerűen csak a lehető legpocsékabb módon keresztbe húzta a számításokat, hogy aztán jót röhöghessen a markába. Az mindenesetre elég vicces volt, hogy az élet után következő dolgokról beszélt az idegen, mert hát én már abban a fázisban voltam bőven, és lássuk be, helyes meglátása volt ezzel kapcsolatban is. – Jobb nem hinni a reinkarnációban. Akkor sohasem ér véget – jegyeztem meg egészen hangyányit delíriumosan, nevetve a saját szavaimon, majd magamba döntöttem még egy kis whiskyt. Már láttam magam előtt, hogy hajnalban mi fogjuk zárni a bárt, és ez nagyszerű programnak ígérkezett. – Nem is értem, minek kavarnak bele a másik életébe, mikor ők hajtják el az embert. Most meg szívat… Meg volt a lehetősége, hogy megkapjon, eljátszotta, akkor hagyjon végre a picsába békén – szerettem volna újra kitépni a torkát Katherine-nek, de jelenleg erre semmilyen lehetőség nem volt. Főleg úgy nem, hogy démon lett a ribancból és fogalmam sem volt, nagyjából senkinek, miként lehetne megszabadulni tőle. – Én is örülök, John – ráztam kezet vele, amikor ő is bemutatkozott. Legalább már nem volt ismeretlen teljesen. Egészen ártalmatlannak tűnt, persze ez nem jelentette semmit sem, mert elsőre nem nagyon lehetett megmondani senkiről hord-e magával vagy fogyaszt-e valamilyen forrásból verbénát. Nem mintha fel akartam volna tépni a torkát, ha már meghívott egy körre, ennyivel meghálálhattam neki, hiszen mégis csak az életét ajánlottam titokban érte, ami szerintem elég korrekt. De mondjuk ha elkotyogtam valami baromságot itt piásan, jó lett volna tudni, hogy mégis csak ki kell nyírnom a végén vagy meg tudom-e majd igézni. – Akkor duplán is – jegyeztem meg, amikor elhangzott tőle, hogy önként ment bele, ráadásul a haverjának. Az üzlet és a baráti vagy családi kapcsolatok soha sem szerencsések, elképzelésem szerint, de ennek nem adtam hangot, hiszen úgy tűnt John is tudja már ezt. – Sajnálom, öreg – mondtam, majd leküldtem a torkomon a poharamban maradt bourbon végét. – De küldd el a picsába, attól majd észhez tér – folytattam cinkosan vigyorogva, miközben a pultos gondoskodott az utánpótlásunkról is, ha John itala is elfogyott. Az igézetnek hála szó, de még egy rosszalló pillantás nélkül is tudta, hogy mi a dolga a pult másik oldalán lévő fiúnak.
i know this crazy life can be a bitter pill to swallow, so forget about tomorrow, tonight, we're drinking from the bottle
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Szomb. Márc. 21, 2020 7:38 pm
to, Damon
Whisky? Yes, please!
- Ugye? Totálisan egyetértünk! Annyira utálom ezt az örökös megfelelési kényszert, meg az elvárásokat! "Ne igyál, mert még dolgod van!" "Ne igyál, mert részegen képtelen vagy a normális emberi kommunikációra!" "Ne igyál, mert úgy nem vagy kellően szociális..." "Ne igyál, mert ki iszik csak úgy, azért mert szar a kedve? Csak az alkoholisták! Azok isznak mindenért!" Pfff... Ú de kurvára utálom ezt! - tör elő belőle az elégedetlenség, majd mit sem törődve a tömeggel előre nyomul, és átmászik a mellette lévő székre, hogy ne kelljen még másokon is átkiabálnia. Arról nem beszélve, hogy nem igazán bírja, ha idegenek teste és feje belelóg az aurájába, pláne, ha valakivel beszélgetne, és jelenleg nincs kedve jobbra és balra dülöngélni, hogy mindig kikerülje az épp aktuálisan a képbe kerülő egyedet, aki pont kettejük között akarja kikérni az italát. - Az egész élet az. És mi van, ha még az élet után is ugyanilyen szarság jön?! - forgatja meg a szemét, mintegy célozva arra, hogy persze, el tudja képzelni, hogy milyen lehet az élet a halál után, de hát Winből kiindulva, biztos, hogy neki nem lesz ilyen szerencséje. És ha egyszer megdöglik, akkor bizony ő valójában meg fog murdálni, senki nem lesz, aki életet leheljen belé. Ez pedig szívás. És hát mégsem kérdezheti meg a vele szemben ülőt, hogy vajon ő mit gondol erről az egészről, mert egyrészt nem tudja, hogy valójában mi is a helyzet a férfival - nyilván hallott meséket, de hát sosem lehet tudni, valamint inkább nem beszél arról, hogy milyen információi vannak... de hát az emberek nagy része vak és ostoba. Ha tudnák, hogy a világ nem az a csodás hely, mint ahogy képzelik, és hogy annyi féle lény él, akikről nem is tudnak semmit...
- Az exekkel mindig csak a baj van. Annyi haveromnak meggyűlt már a baja ezekkel, ne tudd meg! Pedig mindegyik elmondja, hogy maradjunk barátok... aztán mikor ott a lehetőség, hogy azok legyetek, és csak fogja be, akkor persze marhán képtelenek normálisan viselkedni! - rázza meg a fejét, majd biccent a pultosnak ezzel is megköszönve az utántöltést, majd mikor Damon a kezét nyújtja, illendően elfogadja azt. Határozottan rámarkol a másik tenyerére és biccent is hozzá, na meg be is mutatkozik. - John vagyok, örülök, hogy megismerhettelek Damon. - mosolyodik el egy kicsit, mert hát valljuk be őszintén, ez a találkozás határozottan az egyik legjobb történés az elmúlt napjaiban. - Uhhh ne is mondd! - forgatja meg a szemét, majd a whiskyt is a pohárban az ujjai között. - Menedzser vagyok.Tudom, önként mentem a pofonért, de mentségemre szóljon, hogy az ügyfelem a legjobb barátom... csak hát nem is értem mi a fene van vele mostanában. Mintha kifordult volna önmagából... - és azt már nem teszi hozzá, hogy amióta a jó öreg Win vámpírrá vált rákapott annak az ízére, hogy mindenki mindent megtesz a kedvéért, és ő ezt ki is használja annyira amennyire lehetséges. És ilyenkor Johnban is persze megfogalmazódik az a vágy, amit amúgy egyáltalán nem szeretne, és ami soha nem motiválná, de mégis.. Bárcsak ő is vámpír lehetne! Csak úgy két napig! Aztán mehetne is minden tovább a megszokott kerékvágásban...
– Ha szar kedve van az embernek, legalább piálhasson – néha elgondolkodtam, hogy úgy hangozhattam, mint egy rossz alkoholista. Picsába is, de attól még igaz volt. Mármint a kijelentésem, ami a köszönetnyilvánítására volt válasz, mert hát tényleg jó volt néha italba fojtania a bánatát az embernek vagy vámpírnak vagy bármi egyébnek. És szemmel láthatólag a férfira nagyon is ráfért bármiféle alkohol, mert ahogyan megkaparintotta a poharat a pultostól, már fel is hörpintette majdnem az egészet. Jó tudni, hogy nem csak nekem volt ilyen huzatom, ha ittam. – Az élet kurva nagy szívás – ismételtem utána, majd a számhoz emeltem a poharamat, és magamba borítottam körülbelül a felét a whiskymnek. És bár fogalmam sem volt, ki is volt ez a fickó, és kicsit hidegen is hagyott, mert bárki lehetett jelen pillanatban, nem bántam, hogy kisegítettem és megbűvöltem a bárban szaladgáló fiút, hogy szolgálja ki őt is kiemelt figyelemmel. – Sosem utasítok el bourbont – bólintottam, amikor meghívott egy körre. Ám legyen, legalább ennyivel kevesebbet kell majd magyaráznom az öcsémnek, ha hazaértem elázva. Hiszen még sem lehettem bunkó, ha már így meg akarta hálálni, amiért jófej voltam vele. És igazán nem akartam megakadályozni abban senkit, hogy fizessen helyettem. Nem mintha rászorultam volna, de van olyan hülye, aki az ilyesmit elutasítja?! – A csajom kirúgott, mert az exem kavarja a szart… – ez a mondat volt talán a leghelytállóbb tekintettem arra, hogy egy halandóval beszélgettem éppen. Szerettem volna hozzátenni, hogy „meg kellett volna ölnöm a ribancot”, de a ribanc halott volt és sajnos élvezte. Figyeltem, ahogy közelebb jött a férfi, és leült a mellettem lévő székre, miután az italát egy elegáns és kiszámított mozdulattal elcsúsztatta a pulton új ülőhelyére. Keserűen felnevettem a megjegyzésén, amit már csak nekem intézett ekkor, s nem bántam, hogy nem kell átkiabálnom a hangzavaron, ugyanis a pubban nagyon besűrűsödött az élet. Az idegen felé fordultam, és kezet nyújtottam neki. – Damon – mutatkoztam be, a vezetéknevemet szándékosan lehagyva. Könnyebb volt, mint rögtön magyarázkodni, ki is voltam. – És ismerem az érzést – jegyeztem meg „megöl valakit” kifejezésére… Annyira jól ismertem azt az érzést, hogy számtalanszor meg is tettem. – Mivel foglalkozol, amivel ennyire tele a tököd? – kérdeztem végül vissza, leborítva a maradék alkoholt a torkomon, s hagytam, hogy a pultos kérés nélkül töltsön nekünk egy újabb kört. Csúnya vége lesz ennek az estének, pláne most, hogy társaságom is akadt, de cseppet sem bántam.
i know this crazy life can be a bitter pill to swallow, so forget about tomorrow, tonight, we're drinking from the bottle
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Szomb. Márc. 21, 2020 5:39 pm
to, Damon
Whisky? Yes, please!
Az imái meghallgatásra találnak, és bár első körben nem is igazán bízott abban, hogy Damon majd segítőkész lesz, valahol a lelke mélyén nagyon is értékeli ezt a kedves gesztust. Nincs is rosszabb egy kiszáradt porhüvelynél, de hát ő már csak tudja... Halkan felsóhajt, mikor a jéggel lehűtött whisky végre a kezei közé kerül, és bár nem akar mohó lenni, mégis eltünteti több mint a felét egyetlen húzásra. Az alkohol jólesően marja a torkát, és közben felmelegíti teljesen. - Kössz, ez igazán kedves tőled! - köszöni meg, majd a férfi felé emeli a poharát és a maradék kortyot is eltünteti. - Arra, hogy az élet egy kurva nagy szívás, és soha senki ne akarjon alkalmazott lenni. - vigyorodik el tettetett jókedvvel és hangosan fel is kacag a saját maga nyomorán. Soha nem gondolta volna, hogy Win miatt képes lesz egy kocsmában Damonnal társalogni némi alkohol mellett, totálisan megcsömörlötten az élettől. Mert hát mindenki ismerte a nagy Damon Salvatorét, régi család, sok nyavalya, örökös mendemondák... Meg hát, sem ő, sem a testvére nem keveredett túlzottan Mystic Falls lakóival, megvolt a saját halmazuk, és hát John halmazával egyelőre még sehol nem fedték egymást. - Meghívhatlak egy italra? - kérdezi meg a férfit, hiszen nem kell túlzottan empatikusnak lennie ahhoz, hogy lássa, bizony a Salvatore oldalon is akadnak gondok, vagy hát legalább is az ember (vagy vámpír) nem iszik magában, ha minden rendben van. - És nálad mi a szitu? Már ha nem vagyok indiszkrét... Te sem csattansz ki a jókedvtől... - állapítja meg igazán szemfülesen. Majd mikor a pohár itala megérkezik a pultostól kapva kap az alkalmon, na meg kihasználva az épp mellóle távozó egyént rögvest a férfi melletti ülésre pályázik. Akrobatikus mozdulattal átcsúsztatja az italát a pulton, majd mit sem törődve a rosszalló pillantásokkal már ugrik is le az eddig felhasznált bárszékéről, és mászik is át a Damon mellettire. Marhán nincs kedve ordibálni, és ha már az élet úgy hozta, hogy lehet egy kellemes, és szintén "életunt" társasága, a problémáit nem fogja a zenét és a zsivajt túlkiabálva másokkal megosztani. Elég ha ezt csak Damon hallja... - Amúgy a faszom kivan! Besokalltam a melóban, asszem kezdek kiégni és ha nem eresztek le egy kicsit, akkor megölök valakit....