"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Néha én sem tudom, hogy lehetek még mindig életben. Hogy lehetünk még mindig életben, és úgy - ahogy épségben azok után, amik történtek az elmúlt két évben. Tényleg, fogalmam sincs róla. De valahogy nem is akarom bolygatni a dolgokat és az emlékeket, mert abból elég csúnya dolgok sülhetnek ki. Viszont ha nem bolygatjuk meg néha, még ha muszájból is, akkor nem biztos, hogy tudunk segíteni a mostani helyzeten. Ez kissé róka fogta csuka, csuka fogta róka helyzet. Na de semmi baj, valahogy majd ezt is megoldjuk. Ha eddig sikerült, ezután is sikerülni fog. De csakis akkor, ha összefogunk. Külön valószínűleg nem megyünk semmire, hiszen az elmúlt két évben külön voltunk. Fogalma sincs róla, mik történtek velem ez alatt az idő alatt. S nekem sincs semmi információm arról, hogy vele mi a helyzet. Vagyis majdnem semmi. Mármint azt éreztem, érzem, hogy életben van, hiszen az ikertelepátia működik, de úgy nagyjából ennyi. Egy pillanatra halványan elmosolyodok a kioktatás hallatán. Habár nem is igazán veszem kioktatásnak, mert szerintem ő is nagyon jól tudja, hogy nem szoktam csak úgy, üresen fecsegni. Annál azért megfontoltabb vagyok. - Te ne fecsegj üresen, tesó! Nyugodj már meg... ha azt mondom, hogy segítek, akkor segítek is. Ismersz, nem? Én vagyok az! Az ikertestvéred, Iris. Démon... mi a fene? Már hogy lennék én démon? Bár... nem hibáztatom, szegénynek eléggé szét lehet csúszva az elméje, mióta külön vagyunk, biztos ez is annak a hatása. - Nem... nem vagyok démon, sem semmi ilyesmi. És te sem vagy az. Igyekszem megnyugtatni, bár az utolsó kijelentésére csak szomorúan szemlélem az arcát. Nem igazán tudok mit mondani. Úgy látom, nem hisz nekem, nem hisz bennem. Az első lépés tehát az, hogy valahogy el kell érnem, hogy ismét bízzon bennem. De hogy hogyan, arról fogalmam sincs... egyelőre. Valahogy megoldom ezt is.
Még mindig alig hittem el, hogy ott van, olyan volt akár egy illúzió, ami a következő pillanatban szertefoszlik. De még mindig ott volt, percekkel később is mellettem. Kezdtem elhinni, hogy tényleg ő az, nem a látomás, ami az elmúlt két évben kísértett. Magyarázatra volt szükségem, hogy lehet újra velem, mégis mi történt, vagy pontosan ki az, aki elrabolta, miért bujkált ilyen sokáig... ezekkel azonban még várnom kellett. Tudni akartam jól van-e, persze, de elég volt ahhoz látnom, megérintenem, ölelnem. Velem volt, már nem kellett a képzeletemet bevetnem hozzá, pedig már nem hittem, hogy újra láthatom. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy láttam, pedig egy napot sem öregedett az a bizonyos nap óta, mikor megállította. Én sem változtam, hiába voltam nála sokkal öregebb... kinézetre. Az elméje viszont neki szintén fittebb volt, akárcsak a külseje, bár az mindig úgy volt. Ő volt a szebb, az okosabb... de sosem nehezteltem rá emiatt, mert ő volt az én másik felem. A részem, mióta csak világra jöttünk. - Ne ígérj olyat, amit nem tarthatsz be. Mert akkor valójában nem is ígéret, csak üres fecsegés. Szóval ne fecsegj üresen! - kezdtem, amit valahogy leszúrásnak szántam, helyette mosoly ült az arcomon. Talán azért, mert én is érzékeltem, nem sok értelme van a szavaimnak, de már kezdtem hozzászokni. Furcsa voltam. Még mindig nehezen rendeztem el az érzéseimet, pedig hosszú percek teltek el. Vagy csak másodpercek. Az időérzékem szórakozott velem. - Nem létezik, hogy démon vagy, ugye? - néztem rá hunyorítva, mert bizony Kai után még ez is megfordult a torz elmémben. Egy picit elhúzódtam tőle, csak amíg nem válaszolt. De ha esetleg meghalt és más formában tért vissza... képes lettem volna elhagyni? Nem hittem ebben. - Talán már nem tudjuk rendbe hozni a fejemet. Túl sokáig voltam újra... zavarodott. - Őrültet akartam mondani, de aztán valamiért mégsem tettem. Nem akartam kimondani, pedig általában nem zavart a kifejezés, néha még üdítő is volt. Most nem.
Nem igazán tudom megítélni, vagy méginkább eldönteni, hogy mi a helyzet. Hogy nem tudja elhinni, hogy újra itt vagyok, visszatértem hozzá? Vagy nem is akarja, mert így talán kényelmesebb neki. Vagy épp a kettő együtt, hiszen szemmel láthatóan jelenleg egyáltalán nem önmaga szegény. Segíteni szeretnék rajta, ahogy tettem ezt eddigi életünk folyamán mindig. Illetve szinte mindig, leszámítva azt az elmúlt két évet, amíg nem lehettem vele. Viszont, ahogy látom megoldotta a helyzetet: alkotott magának egy látomást belőlem. Meg kell hagyni, ügyes. Habár ezt valószínűleg csak az elméje, tudatalattija érzelmi védő funkciója teszi. De az legalább teszi a dolgát. és megvédi Rhyst. Helyettem is. Helyes, nagyon helyes. Igazából nem is számít, hogy hogy maradt életben. Hogy maradtunk életben. Egyedül az számít, hogy ismét együtt vagyunk, és tudok rajta segíteni. Meg tudom védeni... akár saját magától is, ha arra lenne szükség. A biztonságot ígérő, biztonságot jelentő szavak, miket a megnyugtatására szoktam használni ismét célt érnek, és érzem, lassan kezd megnyugodni a kezeim között... bár még mindig kapkodva, nehezen veszi a levegőt. Amit nem is csodálok ekkora érzelmi túltöltöttség után. - Nem? Nem csodálom. Pedig ez a helyzet! Élek, és visszajöttem hozzád! Megtaláltalak... és már nem megyek sehová sem, ezt megígérhetem neked. Egy pillanatig még szorosan ölelem, majd kissé elhúzódok tőle, hogy a szemeibe nézhessek. Közben figyelmesen hallgatom továbbra is. - Egy pillanatra én is azt hittem, meghalok. De láthatod, itt vagyok. Igyekszem megnyugtatni, bár fogalmam sincs, ez mennyire sikerül. Csendben hallgatom a kifakadását. Teljes mértékben meg tudom érteni.. sajnálom, és segítek rajta, valahogy biztosan. - Értelek! De többé már nem kell egyedül küzdened. Rendbejössz, Rhys! Rendbe fogsz jönni!
Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ő van velem, vagy talán csak nem akartam elhinni. Mert olyan régóta vágytam arra, hogy újra együtt legyünk, szinte éreztem, ahogy a szívem megreped a fájdalomtól. Boldog lehettem volna, ha végre elhiszem, hogy tényleg Iris az, az igazi, nem az illúzió, amit magamnak építettem fel. Ugyanakkor ha elfogadom, az azt jelenti, hogy két évig egyáltalán nem volt velem, tényleg csak a képzeletem szüleménye volt... Nem voltam benne biztos, elbírok-e ilyen erőteljes érzelmekkel, nem roppanok-e össze tőlük. A tudatalattim ettől próbált óvni, kitekert, zavaros elmém legalább ennyire képes volt. Egy rövid ideig. Aztán a szavai valahogy túl őszinték voltak, túl valóságosak. Az elmúlt két napban... hirtelen ideges lettem, ami egy szemöldökráncolásban nyilvánult meg, de végül nem vetettem semmit a szemére, nem említettem meg, hogy én két éven át kerestem, tulajdonképpen anélkül, hogy tudtam volna róla. Végül az öröm mindent elmosott, mert semmi sem számít többé, csak az, ő itt van, velem van, együtt vagyunk. Ne aggódj. Nem lesz semmi gond. A szavak, amik mindig elhagyták a száját, ha rossz passzban voltam, s amik az ő szájából igaznak tűntek, amiket tényleg el tudtam hinni miatta. Ezúttal is sikerrel járt, lassan nyugszom meg, bár a levegőt még kapkodtam, ahogy az érzelmeim szép lassan csillapodtak. - Nem tudom elhinni... - suttogtam elcsukló hangon, szinte fel sem fogtam, mi történik. Nem nagyon értettem, hogyan lehet itt, miért pont most, de valahogy felül tudtam ezeken kerekedni. - Velem? - kérdeztem meglepve, a szemöldökeim újra összeszaladtak. - Iris... láttalak meghalni. - Szép lassan összeszedtem magam, észhez tértem, s már pontosan tudtam, hol vagyunk, milyen évet írunk, hirtelen majdnem minden a helyére került. Nem minden, csak az, ami akkor és ott fontos volt. - Elveszítettem a varázserőmet, nem tudom kordában tartani az elmém, sokszor azt sem tudom, mit művelek. - Tört ki belőlem, de inkább erőtlen volt a hangom, mint dühös. Fáradt, kissé élettelen, ugyanakkor ott parázslott benne az újrakezdés öröme.
Nem érti... látszik rajta, hogy egyáltalán nem érti, miről beszélek. Nem érti, pedig tudhatná, hogy semmi olyasmit nem mondanék neki, ami nem igaz. Meg nem is ártanék neki soha, szándékosan egészen biztosan nem. Arról nem tehetek, hogy két évig eltűntem mellőle. Nem tehetek róla, de igazából az számít, hogy végre ismét megtaláltam. Erre most meg nem akarja elhinni, hogy itt vagyok, és segíteni szeretnék neki. Hát nem hiszem el... ugyanakkor viszont mégis, hiszen ismerem, tudom, milyen. Tudom, milyen, amikor szétesik. Márpedig most láthatóan szétesett. Vagy legalábbis nagyon arrefelé indult el, és ez sosem jelent jót. Viszont nem tudom, mivel tudok hatni rá, mert ugyebár jelenleg valószínűleg abban sem biztos, hogy ő maga kicsoda. Hjaj, ez így nehéz lesz, de nem adom fel, valahogy visszarántom a szakadékból. Ahogy eddigi életünk során mindig is tettem. Már van benne pár évszázadnyi gyakorlatom, mi bajom lehetne belőle? Mondjuk... ha nem ismer fel, akkor lehet, hogy támadásnak veszi a közeledésemet, és meg akar támadni, esetleg el akar tenni láb alól... de tisztában vagyok vele, hogy szándékosan nem bántana. Nem, Rhys biztosan nem tenne olyat. Most viszont mintha minden megváltozott volna. Hogy őszinte legyek én sem igazán tudom, hogyan is állunk tulajdonképpen. Ez az elmúlt két év túl sok volt egymás nélkül... ezelőtt még sosem voltunk távolt egymástól ilyen sokáig. Mégis éreztem őt. Éreztem, hogy életben van, és ez adott erőt nekem is arra, hogy ne adjam fel, hogy megtaláljam a kiutat, a menekülési útvonalat... hogy minél hamarabb Rhys mellett lehessek és segíthessek rajta, neki. Viszont ha nem ismer fel, ha nem tudja, ki vagyok, vagy ha fel is ismer, de az utóbbi két évet nem érzékelte valamiért, akkor olyan, mintha nem is történt volna semmi... vagy azt hiszi, meghaltam? Igen, még ez is lehet... - Az elmúlt két napban utánad kutattam, tesó! Pontosabban az elmúlt két napban is! Úgyhogy nem értem, miért veted a szememre, hogy szükséged lett volna rám, és nem voltam itt, ha egyszer csak most találtalak meg! Értetlenkedek egy sort kissé bosszúsan. Tényleg nem értek lassan semmit sem, de talán még meg tudjuk oldani a problémát. Mindegy, hogyan, a lényeg, hogy Rhyst újra rendbehozzam, és folytassuk a megkezdett feladatunkat, tervünket. Talán tényleg tudok hatni rá, még mindig, ennyi idő távollét után is, mert kis idő múlva megnyugszik, legalább egy kicsit, így én is kezdek felengedni, és csak figyelem az ikertestvérem arcán átsuhanó érzelmek gyors, szinte alig lekövethető váltakozását, hogy a végén sírva magához öleljen engem, én pedig természetesen hagyom magam, és viszonzom az ölelést. - Jól, Rhys! Jól van! Ne aggódj, tényleg én vagyok az! Itt vagyok, és segítek rajtad! Megoldjuk most is, ahogy tettük azt eddig is. Nem lesz semmi gond, hallod? Nyugtatgatom őt, miközben még erősebben szorítom, ezzel biztosítva róla, hogy tényleg itt vagyok, és nem hagyom magára. Akkor sem, ha néha úgy tűnhet neki. - Az, hogy hogyan lehetek életben, az gyakorlatilag a szerencsének köszönhető. A szerencsének, meg annak, hogy sosem maradtam hosszú ideig egy helyen, mindig igyekeztem gyorsan kereket oldani, és a lehető legkevesebb nyomot hagyni magam után. De még így is hosszú időbe került és nehéz dolgom volt. Na de veled mi a helyzet? Mármint... azon kívül, hogy úgy érzed, nem vagy önmagad? Nem tudom, beéri-e ennyivel, de egyelőre nem szándékozom többet mondani neki. Majd ha ő elmeséli, hogy mi történt a távollétem alatt, és újból összeraktuk, akkor esetleg. Akkor biztos nem akar majd megtámadni... mondjuk szerintem arra már most is elég kicsi az esély, de sosem lehet elég óvatos az ember lánya.
Tényleg nem értettem, miről beszél. Az elmúlt két év... Iris sosem beszélt erről, nem hozta szóba a hosszú hónapok alatt egyszer sem. Sok mindent hallottam tőle, hogy lépjek tovább, felejtsem el, vagy hagyjam a fenébe a küldetésünket, inkább éljem az életem, de így sosem említette. Sosem mondta, hogy nem voltunk együtt, hiszen végig velem volt, kisebb szünetekkel. De várj... azt sem hallottam tőle soha, hogy összerak. Eleinte volt, hogy könyörögtem neki, segítsen rajtam, de még akkor sem ajánlotta fel, legfeljebb megnyugtatott, semmi baj velem, jó vagyok így. Emlékeztem rá, hogy régen nem mondta ezt, mindig segíteni akart rajtam, párszor hallottam a szájából, bármit megadna azért, hogy én jobban legyek. Az utóbbi két évben viszont nem mondott még hasonlót sem. Régen is megnyugtatott, sosem éreztette velem, hogy őrült lennék, ahogyan a szüleim például, de mindig segíteni akart rajtam. Totálisan össze voltam zavarodva, a múltunk keveredett a jelennel, hirtelen már azt sem tudtam, egyáltalán milyen évet írunk, vagy melyik városban vagyunk. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy egy parkban vagyunk, nem pedig a birtokon, s olyan érzésem volt, Carlyle bármelyik pillanatban felbukkanhat. - Ezt örömmel hallom. Mert az elmúlt napokban nagy szükségem lett volna rád. - Nem engedtem az elgondolásomból, miszerint csak pár napja szakadt el tőlem. Hiszen ott volt velem a rozoga házban, ebben biztos voltam. Legalábbis azt hiszem. Sosem voltam semmiben sem teljesen biztos. Ahogy kiejtette a száján a nyugalom szót, hirtelen tényleg nyugalom szállt rám, ez valahogy mindig így volt, sosem változott, mindegy volt, mennyi ideje létezünk. Ő volt az egyetlen, aki képes volt erre, senki más. A fogaskerekek szép lassan újra forogni kezdtek a fejemben, olyan volt, mintha berozsdásodtak volna, s most, Iris hatására hirtelen megjavultak volna. Mintha ő maga lenne az olaj a gépezethez. Felidéztem azt a napot Kai-jal, s először egészen biztos voltam benne, hogy ő ott volt, aztán... mint mindig, elbizonytalanodtam. Talán mégsem volt ott. Hiszen először ott volt, aztán hirtelen már nem. Mintha nyoma veszett volna, akár egy szellemnek, aki az egyik pillanatban még melletted áll, majd a következőben köddé válik. Nem volt velem. Iris nem volt velem, Iris meghalt. De akkor... és akkor megértettem. Mire észhez tértem - ami talán másodpercekbe telt csak, talán hosszú percekbe -, már könnyek gyűltek a szememben, sőt, eláztatták őket, mert semmit sem láttam, csak homályos foltokat, színeket, formákat. Alig kaptam levegőt, a szívemhez kaptam, életemben először úgy éreztem, mint akit a szívroham kerülget. Minden elfojtott, elfeledett érzelmem a felszínre tört. Gyász. Szomorúság. Öröm. Kétségbeesés. Félelem. Elhagyatottság. Minden előtört, amit a képzelgéssel nyomtam el magamban, mert Iris nélkül nem tudtam létezni. Soha nem is lennék képes rá. De már nem kellett nélküle élnem, mert itt volt, talán még maga az ördög sem tudta, hogyan. - Iris! - A nyakába vetettem magam, s igyekeztek kipislogni a nedvességet a szemeimből, mert látni akartam őt. Az igazi Irist, aki annyira hiányzott, hogy majd belepusztultam. Lassan szakadtam el tőle, s azt sem szívesen, de meg kellett tudnom mindent. Előbb nekem, az én történeteim még ráértek. Fontosabb volt, hogyan lehetett újra velem. - Hogyan lehetsz életben? Láttalak meghalni... - csuklott el a hangom a mondat végén, s egyik kezemet az arcára helyeztem.
- Hát, nekem ezt nem kell magyaráznod, Rhys! Ha elfelejtetted volna: ikrek vagyunk, gyakorlatilag egész életünkben együtt voltunk. Az elmúlt két évet leszámítva, persze. De... mindegy. Az számít, hogy tudom, hogy sokszor nem tudod, ki vagy, ezzel szerintem nem vagy egyedül, de nálad fokozottan igaz ez a helyzet. Sajnos. Viszont végre megtaláltalak, hallod? Itt vagyok, és nem hagylak magadra! Újra összerakunk, segítek rajtad, csak tarts ki! Nem tudom, mit mondhatnék még neki... illetve mi olyat, amit még nem mondtam, akár kimondatlanul is. Éreznie kellett, tudom, hogy az ikerkötelék nem egyirányú, ő is érez engem. Azt viszont nem tudom hová tenni, amit ezután kezd el mesélni. Egy hete találkoztunk? Démon? Mi van? - Rhys! Tesó, nyugalom, hallod? Nyugodj meg, és próbálj visszaemlékezni, mi történt az elmúlt időszakban! Nem tudom, miről beszélsz, mert nem voltam veled... én csak pár napja vagyok Denverben, nem lehettem veled, mikor a démonnal találkoztál... ha találkoztál egyáltalán. Nem lehet, hogy azt is csak álmodtad? Szóval kérlek, nyugodj meg, és mesélj el mindent az elejéről! Tényleg örülnék neki, ha végre értelmesen elmondaná, mi is történt itt az elmúlt időben, mert ha nem, akkor muszáj leszek máshogy kiszedni belőle.... és nem szívesen használom rajta az erőmet, ilyenre biztosan nem. Viszont az is látszik, hogy tényleg össze van zavarodva, és nem tudja, mit is tarthat valóságosnak. Hát, ez így nehéz menet lesz, az egyszer biztos. De semmi baj, van időnk, mostmár nem megyek sehová. Nélküle nem.
Dühös voltam, nem is akartam foglalkozni vele, de tudtam, azt úgysem fogja hagyni. Az őrületbe tudott kergetni ezzel, régen is mindig ezt csinálta, kirángatott a mélyből, de én abban a pillanatban ezt sosem észleltem, mikor magamba akartam fordulni. Ő mindig csak jót akart nekem, rosszabb pillanataimban pedig teljesen hálátlan voltam, holott én mindig megbecsültem őt. Legbelül mindig hálás voltam neki, csak nem mindig tudtam megfelelően kimutatni az irányába. Zavarosak a szavai, hiszen néhány napja láttam már, ő mégis úgy beszél, mintha hónapok, vagy évek óta engem keresne, próbálna visszajutni hozzám. Talán ő az az Iris, akit én évekkel ezelőtt elveszítettem? Nem az az árny, aki mellettem volt az utóbbi időben, akiről néha nem tudtam eldönteni, ott van-e, vagy sem. A mondandója miatt odafordítottam a fejemet, miközben értetlenül néztem rá. Egyik kezemet napellenzőnek használtam, hogy egyáltalán lássam őt, a másikkal pedig a fűszálak között matattam, néha kitépve egyet-egyet. - Sokszor nem tudom, ki vagyok. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, még mindig furcsán méregetve őt. Valahogy másképp nézett ki, nem olyan volt, mint néhány napja, vagy azelőtt. Olyan volt, mint régen. - Nem értelek. Egy hete találkoztunk... azt hiszem. Velem voltál, mikor a démonnal beszélgettem. Emlékszel? - Oldalra billentett fejjel mértem végig, a feje búbjától egészen a csupasz lábfejéig. Azt hittem, én vagyok a szenilis, nem ő. Az agyam egy eldugott része persze mintha figyelmeztetni próbált volna valamiről, mintha legbelül tudnom kellett volna, mi történik, de ez nem egy olyan nap volt. - Hát, ha már tényleg érdekel... - sandítottam oldalra rá, a fejemet nem mozdítva. - Talán megtaláltam Jefferson Schillinget. Vagy Zack Reedet? Nem vagyok benne teljesen biztos, én... kicsit olyan, mintha képzeltem vagy álmodtam volna. - A tarkómat vakartam zavartan, ahogy összefoglaltam a dolgot. Sokat nem tudtam mondani, rengeteget aludtam az elmúlt napban, az ébren töltött percekbe pedig próbáltam kitalálni, megtörtént-e a találkozó, amiről egyelőre nem sok emlékem volt.
Az én szemem romlott el, vagy fáradt vagyok, vagy csak a fény esett rá úgy, hogy rosszul láttam, esetleg túl messze voltam tőle? Nem tudom, de igazság szerint nem is érdekes. Nem számít. Egyedül az számít, hogy az illető férfi, akit a testvéremként azonosítottam, bár messziről öregebbnek tűnt mégsem olyan öreg, mint amilyennek látszik, sőt. Talán ha negyven körül lehet, több aligha. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy most kellene sarkon fordulnom és hagyni az egészet, viszont a kíváncsiságom nem hagy nyugodni, így aztán még közelebb merészkedem a fűben üldögélő férfihoz, aki erőtlenül, mégis ingerültnek tűnő hangon érdeklődik tőlem, hogy mégis ki más lenne, ha nem ő? És hogy merre voltam az elmúlt napokban. Mintha számon kérné rajtam, hogy nem voltam itt... mégis mi a fene? - Nem tudom... neked kell tudnod, ki is vagy tulajdonképpen. És mégis hogy érted, hogy hol voltam az elmúlt napokban? Rhys, én az eltelt időben minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljalak, erre így fogadsz? Ha ezt tudom, akkor lehet, teljesen máshogy állok a dologhoz. Hangom rekedtes a visszafojtott érzelmektől. Nem akarom letámadni, tudom, hogy épp elég neki feldolgozni, hogy itt vagyok. Igazából itt vagyok. Már ha egyáltalán eljut a tudatáig, felfogja. Mert most egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki tudatában van annak, hogy tényleg a közelében van a rég elvesztett ikertestvére. - Rhys...! Mi történt veled, hm? Mesélj el mindent! Kérem, most már teljesen közel merészkedve hozzá, hogy aztán letérdeljek mellé a fűbe, kényelmesen elhelyezkedve hallgassam a mondandóját. Remélem, beavat a számomra kimaradt részletekbe, mert igenis érdekel, mi történt vele, amíg nem voltam mellette.
Olyan elveszett voltam, mint még soha. Talán Iris eltűnése, avagy halála óta először engedtem át magam úgy igazán az érzelmeimnek. Párszor dühöngtem, összetörtem dolgokat - amire szerencsére az elmúlt pár napban nem volt példa, a bérelt lakás miatt jobb is -, de soha nem süllyedtem ennyire mélyre, mindig a perem szélén egyensúlyoztam. Csoda volt, hogy könnyek nem szöktek a szemembe, mert emlékszem, gyerekként sokat sírtam, főleg mikor magamra hagytak, s még az ikertestvéremet sem engedték be a szobámba. Borzalmas volt, de még magányomban is pontosan tudtam, hogy Iris ott lesz nekem. Talán emiatt nem akartam elhinni, hogy meghalt, de abban pillanatban olyan élesen csapott le rám a felismerés, a park kellős közepén, hogy úgy éreztem, ketté hasadok. Az sem segített, hogy a térdeim közé hajtottam a fejemet, mély levegőket pedig nem tudtam venni, mintha a tüdőm cserben hagyott volna. Igaz, nem voltam olyan fiatal, mint ő volt, sokkal később állítottam meg az öregedést, de ettől függetlenül elég fitt voltam, semmi fizikai problémával, épp elég volt a mentális gyengeségem, vagy bárhogyan is nevezzük. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy valaki megszólít, pedig voltak emberek a parkban, de egyik sem volt a közelemben, direkt félreeső helyet kerestem magamnak, szerencsére elég nagy volt a hely. Nem is fogtam fel elsőre, hogy valaki közelít felém, már csak a hangra lettem figyelmes, de a szavait nem tudtam értelmezni. Mégis ki lennék, ha nem én? Mintha nem tudná... napokig felém sem néz, majd hirtelen felbukkan, és már meg sem ismer? Hirtelen szakadtam ki a letargiából, s olyan gyorsan emeltem rá a pillantásom, hogy beleszédültem. Elég messze állt meg tőlem, mintha tényleg nem lenne biztos a dolgában, mondjuk lehajtott fejjel ültem, de ez előtt még sosem fordult elő, hogy nem ismert meg. - Mégis ki lennék? - nyögtem kissé erőtlenül, rekedt hangon. - Hol voltál eddig? Napok óta nem láttalak. - fordultam el tőle, a távolba révedve sértődötten, nem kifejezetten érdekelt a magyarázata. Nem kellett volna meglepődnöm, hisz mindig ezt csinálta, eltűnt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, például magamra hagyott azzal a démonnal is, majd Jeffersonnal is. Igaz, abban nem voltam teljesen biztos, hogy megtörtént-e vagy sem.
Sosem tudtam megmagyarázni, de mindig éreztem Rhys aktuális állapotát.. ha mást nem, akkor annyit biztos, hogy él-e. Nem tudom megmagyarázni, maximum annyival, hogy: ikerradar. Az utóbbi két évben ez tartott életben. Ez tartotta bennem a reményt, hogy ne adjam fel. Nem adhatom fel, mert még él a testvérem. A testvérem, akivel születésünktől, sőt, fogantatásunk pillanatától fogva össze vagyunk kötve. És ha még életben van, az azt jelenti, hogy még van esélyünk bepótolni a kiesett két évet. Na meg újra helyrehozni szegény testvérem fejében azt a káoszt, ami valószínűleg keletkezett benne hosszúra nyúlt kényszerű távollétem alatt. Most pedig éppen azon igyekszem, hogy minél hamarabb visszataláljunk egymáshoz. Nem tudom, mekkora kárt okozott benne az eltelt idő, ahhoz túl messze voltunk, hogy érzékelni tudjam... abban azonban biztos voltam, hogy nem lesz egyszerű, könnyű dolgom vele. Ha ugyan ki nem találta közben abban a furán működő agyában, hogy ő bizony a helyén tudja kezelni magát a segítségem nélkül is. Hát, tesó, el kell keserítselek: ebben egyáltalán nem vagyok biztos. De persze, az ő ismeretében valószínűleg még mindig engem keres, így aztán előbb vagy utóbb, de megtaláljuk egymást. Újra. Lehetőleg inkább előbb, mint utóbb. Egy-két napja érkeztem Denverbe, de egyelőre nem szándékozom továbbindulni. Bár figyelek, hogy ne maradjak túl sokáig egy adott helyen, most mégis úgy döntök, hogy itt maradok egy rövid ideig. Elvégre pihenni sem árt néha.És hol máshol tudnék a leginkább pihenni, mint egy parkban? Gyerekkori beidegződés, és a birtokunk jut eszembe, ha parkok közelében járok. Mindigis természetközelinek tartottam magam, talán a boszorkányok nagy részénél is jobban. Így már azért van viszonyítási alapja az embernek, hogy el tudja képzelni, mit is értek természetközeliség alatt. Pedig a boszorkányok tényleg elég szorosan kapcsolódnak az elemekhez. Cipőimet két gyors mozdulattal lerúgom magamról, hogy aztán kezembe véve őket, meztelen talppal érintsem a park bőrömet jólesően simogató füvét. Néhány percig így sétálgatok, nem sietek, nem zavartatom magam, bár sejtem, hogy néhány embernek biztosan szúrja a szemét a helyzet. Nem igazán figyelem a környezetemet, szokásomhoz híven gondolataimba merülve lépkedek.. rossz szokás, de ez van, ez még mindig nem változott. Bár tény, hogy már dolgozom rajta. Arra viszont rögtön felkapom a fejem, és nagyokat pislogva próbálom összeszedni kissé szétesett gondolataimat, mikor egy Rhyshez nagyon hasonló kinézetű férfit pillantok meg a füben. De nem lehet, túl idősnek néz ki ahhoz, hogy a testvérem legyen... vagy mégis? Egy próbát megér, legfeljebb hülyének néz, ha tévedtem. Annyi baj legyen. Veszek egy nagy levegőt, hogy azzal próbáljam nyugtatni magam, majd pár lépéssel közelebb merészkedek az ismerősnek kinéző, mégis, szinte biztos, hogy ismeretlen férfihoz, hogy megszólítsam, bár nem bízom annyira a hangomban, így lehet, hogy nem hall meg, kiabálni pedig egyáltalán nem szándékozom. Most majd kiderül, mennyire is működik pontosan az ikerradar. - Rhys? Rhys, te vagy az?
Kezdőlap
❖ 
