Elszoktam tőle, hogy az Ötökkel lelkizzek. Mindannyiunknak megvolt a maga élete, a maga gondjai, Reg mostanában különösen furcsán viselkedett, Isaac pedig annyira új volt a csapatban, hogy eszembe sem jutott, hogy egyszer pont vele kell majd komolyabb témákról beszélgetnem. Könnyebb lett volna, ha csak rákérdezek, mi történt vele, ami ilyen hatással lett a gondolkodásmódjára, mi bántotta meg ennyire, mi ábrándította ki ennyire... De egyenes kérdésekre ritkán érkezik egyenes válasz. Valószínűleg csak azt értem volna el, hogy bezárkózzon. - Nem lehet mindenen változtatni, ez igaz. De te döntöd el, mit kezdesz a helyzettel. - Mindig van választásunk. Mindent tovább lehet próbálni és mindent fel lehet adni; mindenhonnét el lehet sétálni, és mindig újra lehet kezdeni. Én ebben hittem. Ha nem is változtathatott meg valamit az életében, szabadon rendelkezhetett azzal, hogy ehhez a tényhez ő hogy áll hozzá. Gyenge vigasz, de nekem segíteni szokott. - Szerintem bírtátok volna egymást. - megmosolyogtatott a gondolat, ahogy egymás mellé képzeltem őket. Zackkel alapjáraton nem volt olyan nehéz kijönni - könnyebb volt, mint Isaackel -, és mivel mindkettejüknek elég érdekes a világnézete, valószínűleg hamar megtalálták volna a közös hangot. Próbáltam nem kimutatni, mennyire elszomorított a tény, hogy ez már sosem következhet be. A következői szavai előtt értetlenül álltam, kérdőn ráncoltam a homlokom. Mire célzott? Miért irigykednének rám pont a nők? Úgy tudtam, a mai nők a divatért és a kényelemért rajongtak, hát melyikük cserélt volna helyet velem, hogy démonokra vadásszon? Végignéztem magamon, csupa vér, mocsok és verejték voltam. Nincs az az épeszű nő, aki irigyelné az életvitelemet. Vagy pont erre célzott és gúnyolódni akart? Nem, sokkal inkább bóknak hangzott, egyszerűen csak túl béna voltam ahhoz, hogy értsem. Várjunk, szerinte csinos vagyok? Nem, nem hiszem, hogy ilyesmi járt volna a fejében. - De legalább jó érzés! - vágtam vissza nevetve, majd figyeltem, milyen tétován álldogál. Egyből megesett rajta a szívem, hiszen én rángattam ide, hogy segítsen. Nem hagyhattam fuvar nélkül. - Miért lenne lehetetlen? - kézbe fogtam a sisakot és odadobtam neki. A reflexeiből ítélve nem aggódtam amiatt, hogy nem kapja el. - Gyere, pattanj fel! - Állammal magam felé böktem, és a motor kitámasztóját kirúgva átvetettem a lábam az ülésen. Előrébb csúsztam picit, hogy kényelmesen elférjen mögöttem. - Pff, dehogy! Bár jól esne egy ilyen csata után randizni... - Mások talán alig várták volna, hogy lezuhanyozzanak és bedőljenek az ágyba; én inkább a kimozdulós fajta voltam, aki a tus alatt felébred annyira, hogy utána meghódítsa a várost és flörtöljön mindenféle idegen, random arcokkal. Most is jól esett volna, mégsem terveztem hasonlót. - A bázisra szerettem volna visszamenni. Nem igazán vagyunk szalonképesek, ugyebár... - Célzón végigmértem őt, csapzott megjelenésére utalva. Mással nem volt baj, öltözködés és arcberendezés terén is elég jóképű volt, csak hát a vámpírvér sokat torzított az összképen. - Azt hiszem, ma inkább valami benti bulit csapok. Csinálok popcornt, felbontok egy üveg bort és berakok valami béna, hollywoodi vámpíros filmet. - beindítottam közben a motort, de addig nem indultam el, míg fel nem szállt mögém. Ha magától nem tette volna, akkor jeleztem neki, hogy karolja át a derekamat. - Nincs kedved csatlakozni? - hátrasandítottam rá a vállam felett, majd a válasza után gázt adtam, és hacsak nem rendelkezett másként, az Ötök otthona felé indultam.
Minden igyekezetem ellenére azt hiszem, a szavaim nem pont azt a hatást érték el, amit szerettem volna. Mintha nem fogta volna fel a mondandóm mögöttes tartalmát… mintha nem akarta volna érteni, amit én nagyon is jól értettem. Mintha csatát vívott volna velem, holott ez nem volt csata. Nem kellett sem neki, sem nekem győznöm; egyszerűen másképp viszonyultunk az adott témához. S minden bizonnyal okkal volt ez így, nem? Hiszen mindig, mindennek van valami oka. - Értem, hogy mire akarsz kilyukadni, Blackwell, ám… ez a veszély engem nem fenyeget. Az, hogy nem kapok boldogságot, nos, annak tudod, megvannak a maga okai. Olyanok, amiken nem lehet változtatni. – Fürkésztem őt komolyan, néhány pillanatig, mielőtt újból előrenéztem volna. A témaváltás kissé rosszul érintett. Nem, nem Zack ténye miatt, hanem… maga az elmúlás, a halál gondolata, s ez az egész. Miért? Miért kell mindig rossznak történnie? Miért kell ártatlan embereknek meghalnia? Sőt, egy olyasféle hősnek, mint amilyen ő volt? Vagy mondhatnám ezt a szervezet összes többi tagjára is… akik mára már halottak. Egyikük sem ezt érdemelte, de ez már csak ezzel jár, nem? A vadászat egyet jelent a veszéllyel és magával a kockázattal. A földet figyeltem, majd belerúgtam egy kavicsba magam előtt. - Tudod, jó lett volna, ha ismerhetem őt. – Jegyeztem meg egy fokkal halkabban, elmélkedve. Persze, ha ismerhettem volna őt, egészen másak lennének a jelenlegi körülmények is, de ez kicsit sem zavart volna. Úgy gondoltam, Zackkel teljesen másképp működött ez az egész szervezet, mint most, s mint olyan, szükség volt egy olyan emberre itt, mint ő. Töprengve tapostam el a csikket a földön, majd pillantottam a szemem sarkából a nőre. - Ugyan már… téged valójában többen gyűlölnek. A sok nő, tudod… akik irigykednek rád, amiért… amiért a nők úgy általában féltékenykednek a többire. – Köhintettem egy aprót, majd rámosolyogtam halványan, ezzel oldva kicsit az előbbi, feszült hangulatot, bár magam sem hittem el, hogy burkoltan bókolni próbáltam neki. Sőt, ez… ez nem is volt bók. Ez csak néhány szó volt, egymás után pakolva, s ennyi. Ahogy előrement, figyelni kezdtem a mozdulatait, avagy a lépteit, a hátát, majd ahogy megfordult, nagyot nyeltem. Mégis mire jönnék rá? Arra, hogy Neki van igaza abban, amiket mondott? Nem akartam kiábrándítani, de tudtam, hogy nem lesz így. Méghozzá egyik témában sem. Nem lehetett igaza. - Ez nem feltétlen jó tulajdonság. – Nevettem fel röviden, majd figyeltem, ahogy a motorjához lép. Oh, tényleg, én meg idesiettem egészen konkrétan a két lábamon, mert épp a közelben jártam, szóval… s ekkor érkezett a kérdés. Elhúztam a számat. - Mikor szóltak a központból, épp a közelben jártam és úgy rohantam ide… gyalog. – Vallottam be végül, némi köntörfalazás után, majd vettem egy mély levegőt. - Maximum én kérhetnélek meg, hogy vigyél el egy darabon, de ez nyilván lehetetlen. – Legalábbis nem gondoltam, hogy felenged maga mögé a motorra, netalántán enged engem vezetni, pedig… nos, még ha jogosítványom nincs is motorra, attól még képes voltam használni. Tettem néhány lépést az utca irányába, de aztán megtorpantam és visszapillantottam a nőre, de magam sem tudtam, mire is várok, vagy mit óhajtok. Talán csak el kellett volna köszönnöm, miszerint a szervezetben majd találkozunk és továbbállni, de e helyett ott maradtam és figyeltem őt hosszú pillanatokig. - Hova akartad volna, hogy elvigyelek? – Kérdeztem végül, mintha csak ezen rágódtam volna egészen eddig. – Netán találkozód van valakivel? – Oldalra döntöttem a fejem.
A szavai arra késztettek, hogy tükrözzem a komolyságát. Olyan mély témákat érintett, épp csak karcolgatva a múltam felszínét, hogy tudtam jól, ezúttal nem viccelhetem el a beszélgetésünket. Bár a torkomat égette a szándék, hogy megpróbáljam felvidítani, épp csatát vívtunk: meg akart győzni valamiről, amiről pont hogy neki kellett volna máshogy gondolkodnia. Így hát a kabátom zsebébe mélyesztettem mindkét kezem, tekintetem merengőn a távolba révedt. - De ha kizárjuk a fájdalmat a félelem miatt, azzal együtt kizárjuk a boldogságot is. A kötődés fájdalmat hoz, ugyanakkor örömöt is, erőt, célt és értelmet. Minden egyensúlyban van ezen a rohadt világon - megvontam a vállam, jelezve, én sem igazán örülök ennek, de attól még így volt. El kellett viselnünk az ütéseket, ha érezni akartunk valami jót is. Nem mondom, hogy tökéletes ez a rendszer, vagy hogy megéri, de nem tehettünk mást. És őszintén szólva mindegy, hányszor ártottak nekünk, az a kevéske szeretet, amit cserébe kaptam, valahogy mindig kompenzálta a mérleget. A Zackre vonatkozó szavai megérintettek. Fátyolossá vált a szemem a könnyektől, de nem engedtem nekik teret, csak értőn, helyeslőn bólogattam, nagyot szippantva, és egy sóhajjal megdörgöltem az orrom, hogy rendezzem elpuhult lelkemet. - Igen, ez így van. Nem nyerhetünk folyton. Csak azt remélem, Zack tudta, mennyire fog hiányozni nekünk. - Az Ötök nem alakult olyan régóta, hogy rögtön családdá forrjunk. Tény, Reggel dobálóztam néha azzal a bűvös szeretlek szóval, de nem emlékszem, hogy Zacknek így kimondtam volna valaha, pedig közel állt a szívemhez. Ezt életem végéig bánni fogom. - Nos, mit vártál? Fél Denver gyűlöl minket. Ezzel nem vagy egyedül - figyeltem, hogyan tapossa el a csikket. Fogalmam sem volt, honnan ered ez a nagy önutálata és bűntudata, de szerettem volna a végére járni. Magam sem tudom, hogy a bajtársiasság vezérelt-e csupán, vagy annál őszintébb szándékok, de hát nem pont erre esküdtünk fel? Amikor megfogadtuk, hogy megvédjük a város lakóit, abba önnön magunkat is belesoroltuk, nem? Annyi időt töltünk azzal, hogy az embereknek segítsünk, hogy eszünkbe sem jut egymás lelkét ápolni. - Idővel majd rájössz valamire, Lestrange - Tovább indultam a temető előtt hagyott motoromhoz. Ha gyalog jött, szívesen elviszem egy darabon, ha meg kocsival, akkor úgyis megbeszéljük a továbbiakat. Menet közben hátrafordultam, úgy folytatva a megkezdett gondolatot. - Én mindig őszinte vagyok - Pajkos kacsintást tűztem a mondandóm mellé, majd a motoromhoz lépve a hónom alá kaptam a bukósisakot. - Kocsival vagy? Nincs kedved eldobni egy darabon? - Feltéve, ha nem olyan érzékeny a tragacsára, mint Reg. Valamiért ő utálja, ha a motoromat rá akarom erőltetni a drágaságára...
Voltak pillanatok, mikor elgondolkoztam azon, miért is vállalkoztam arra, hogy vadász legyek. Arra, hogy… vezetővé váljak. Miért szánta ezt nekem a Sors? Miért adta ezt a lehetőséget nekem, mikor én… még magamra is képtelen vagyok vigyázni és felügyelni, nem, hogy másra? Miért vezessek megannyi embert…? Miért álljak egy közösség élén, a vezetők közt, mikor semmit nem érek? Semmi vagyok. Csak egy gyilkos, egy utolsó kis… Nagyot sóhajtottam, elnyomva magamban a gondolatokat. Éreztem, hogy nem itt van a helyem, de vonzott a kard… talán nem is lehet nemet mondani a hívásának. Elvégre, belegondolva, ha lehetne, Castiel bizonyára nem lenne itt, nem igaz? Egy pillanatra ezen elgondolkodtam, de aztán a helyzetre koncentráltam, arra, ami előttünk volt. Az iránytű. A vezető képességeink, avagy kiváltságaink gyengepontja. Azaz a Wallace kard hatalmának a gyengesége. Hisz az iránytű maga volt a bizonyíték arra, hogy még mi sem vagyunk mindenhatók. Egy jelzés arra, miként legyőzhetőek vagyunk, akár azok, mint akik ellen felvettük a kesztyűt. Egy jelzés arra, hogy a halál… igenis elérhet minket. Ez a felismerés egy sóhajt csalt ki belőlem, de nem kommentáltam egy szóval sem. Aztán, ami ezek után jött, ledöbbentett. Igen, nem igazán számítottam arra, hogy bármiféle módon közeledni fog hozzám, ahogy arra sem, hogy a sérülésemet hajlandó lenne ellátni. Nem tartozott nekem semmivel, ahogy én sem neki. Az, hogy itt voltam és megöltem néhány vámpírt, az a munkám része volt, s nem több. Nem azért voltam itt, hogy Őt védjem. Hanem… kötelességből. Igen. A szavaira nyeltem egy nagyot. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy egészen mást akar kihozni belőle. Mondjuk azt, hogy nélkülem meghalt volna, de szerencsére ilyesmi nem hagyta el a száját. Bólintottam egy aprót, mikor azt mondta, hogy ez egy munka, hiszen ezzel egyetértettem, sőt, csakis ennyit akartam ebbe az egészbe. Semmi kötődést. S pont ekkor tette fel a bűvös kérdést ez a nőszemély. Halványan elmosolyodtam, szusszanva, némileg hitetlenkedve. - A kötődés csak fájdalmat okoz, Blackwell. Mert a végén, ha az a személy, akihez kötődtél, eltűnik… semmi más nem marad, csak a fájdalom. A keserűség. A magány. Az üresség a szíved mélyén, amit semmi sem tud eltörölni. – Mélyen a tekintetébe fúrtam a sajátomat, immár komolyan, nem mosolyogva. Amit kimondtam, nos, pontosan azt éreztem én. Magányt, keserűséget, ürességet és mérhetetlen fájdalmat azért, amik valaha történtek velem. Azok miatt, akiket elvesztettem és akik sosem térhetnek vissza hozzám. Nekem erre… erre nem volt szükségem. Nem kellett újabb ember a listára, nem kellett újabb kötődés. Nem. Ezért is mondtam ki azt, amit. El kellett löknöm magamtól, hogy véletlenül se akarjon kötődni hozzám. Jobb volt így. Őszinteség? A közelében sem jártunk, de örültem, hogy ennyiben hagyta a dolgot. Ezek után mégis megölelt. S ezzel annyira ledöbbentett, hogy képtelen voltam bármit is reagálni rá. Nem értettem, miért csinálja. Nem láttam bele a fejébe, holott jó lett volna. Az imént közöltem vele, hogy elárulnám, ha úgy adná a helyzet, nem? Talán nem értette? Vagy mit akart bizonyítani ezzel a kis közjátékkal? Sóhajtottam egy aprót és a dohányba beleszívva lépkedtem tovább. Mihamarabb le akartam zárni ezt a mai akciót és elmerülni a sajátos kis magányomban, egyedül. De úgy éreztem, ez még várat magára, főleg, mikor félig felém fordult. Csak a szemem sarkából néztem rá, mikor beszélni kezdett. Zack, hát persze. Egy fél pillanatra elhúztam a számat. Nem Zack emléke zavart, hanem az, hogy tudtam, sosem érhetek fel hozzá. Sosem lehetek olyan elismert, mint ő volt. Ami szintén nem volt feltétlenül baj, csak… a fenébe is. Nem akartam más árnyékában lépkedni. Ahogy tovább beszélt, kissé megenyhültem. Hallottam már a történetet több embertől is, de az ő szájából valahogy másként hatott. Látszott rajta, hogy komolyan bántja a dolog és a friss sebek, a fájdalom még hosszú ideig el fogja kísérni őt. - Én… sajnálom. Biztos, hogy másképp is alakulhattak volna a dolgok, de néha… néha nem lehetünk elég erősek ahhoz, hogy megváltsuk a világot. Úgy értem, néha minden erőnk kevés ahhoz, hogy a dolgokat a jó irányba tereljük. – Magyaráztam össze-vissza, nem is gondolkozva, aztán a földre pillantottam. Újabbat szívtam a dohányból, majd a füstöt kifújva hallgattam tovább a nőt. Aztán ránéztem meglepve. Nem helybitorlót lát? Ugyan már, ez… Elhúztam a számat egy fél pillanatra, majd ismét a cigarettába menekültem. Nem tudtam erre mit reagálni, egyszerűen nem éreztem úgy, hogy ez teljesen őszinte tőle. Talán csak vigasztalni próbált, megsajnált, vagy… ki tudja. Ahogy a káros szenvedélyem jelképe felé bökött, vagyis a füstöt oszlatta, felnevettem. - Ugyan. Csak szívességet teszek az emberiségnek azzal, hogy szívom. Hamarabb eltűnök talán innen. Hidd el, sok embernek szúrom a szemét, még akkor is, ha neked nem. Mármint, ha… ha őszinte voltál az imént. – Nyeltem egy nagyot, majd szívtam még néhányat a dohányból, mélyen letüdőzve, majd a füstöt kifújva dobtam le a földre és tapostam el. Ideges voltam kissé, vagy inkább frusztrált. Nem szerettem, ha lehullt az álcám és úgy éreztem, most épp ez történik. Hisz gondoljunk csak bele… Blackwell szembesült a törékenyebb énemmel, mikor majdnem rázúdítottam az Amy haláláról szóló történetemet, vagy az előbbi szavak, amiket kiejtettem a számon, ez… Nos, nagyon rossz úton jártam. Ideje volt összeszednem magam és nem gyengének lenni.
Szélesebbre terebélyesedett a vigyor az arcomon humoros megjegyzése hallatán. Voltak pillanatok, amikor teljesen sikerült elfeledkeznem Zackről. Isaac mellett lenni valahogy könnyűnek és természetesnek tűnt. Ezek a pillanatok persze általában fájdalmas felismeréssel és pofáraeséssel végződtek, mégis egyre több volt belőlük, ami arra engedett következtetni, hogy jó úton haladtunk - én a gyógyulással, ő pedig a beilleszkedéssel. Hálásan biccentettem, mikor arról biztosított, nem árulja el ezt a többieknek. Reg már így is furcsán viselkedett, csak arra tudtam gondolni, hogy attól fél, én is Zack sorsára jutok, ezért veszi olyan rossz néven a nyomozásomat. Ha közlöm vele, hogy a vámpírok egy boszi által kreált iránytűvel rendelkeznek, mely egyenesen hozzám vezet, talán még képes rá és szobafogságra ítél életem hátralévő harminc évére. A többieket meg jobb, ha nem fárasztjuk vészmadárkodással, amíg még semmi sem biztos. Olyan döbbenten nézett rám, egy pillanatra megilletődtem, hogy valamit rosszul csinálok. Elég ciki lett volna, ha elrontom a varázslatot és növesztek neki egy plusz vállat, vagy fene tudja... De úgy tűnt, inkább csak a közvetlenségem zavarja. Valamiért vonzottam a titokzatos és zárkózott pasikat, így annyira nem zavart, hogy igyekszik minél inkább távolságot tartani tőlem. Értőn és figyelmesen hallgattam a válaszát, nem akartam elhamarkodott lenni és megbántani. Valamilyen szinten igaza volt, ám ezt sem akartam éreztetni. - Meg is halhattam volna. - közlöm vele végül, állammal a vámpírok maradványai felé bökve. - Most. Az előbb. Simán itt hagyhattam volna a fogam, és akkor a Kard új vadászt választ a helyemre. Holnap, egy hét múlva, egy hónap múlva... Ez egy munka, igen, és ez a rendje. De ettől még nem kéne kötődnünk egymáshoz? - Talán Isaac csinálta jól és ragaszkodni olyan emberekhez, akik bármikor meghalhatnak, hülyeség. Zack halála megviselt, és ha tehetném, megakadályoznám. Hiányzott és szerettem volna, ha köztünk marad, de elment, és ez nem Isaac hibája, és nem is zárja ki azt, hogy elfogadjam és kedveljem őt. - Őszinte vagy, ezt tisztelem benned. - vállat vontam. Nem akartam hazudni, nem esett jól, hogy úgy érezte, bármikor cserben hagyna minket, de azt is tudtam, hogy ebben ő maga sem lehetett biztos. Én azt éreztem, kész vagyok meghalni a társaimért, de honnan tudhattam, hogy ha eljön a pillanat, végül nem a megfutamodást választom? Ez csakis éles helyzetben derülhetett ki, és ha Isaac nem is bízott bennünk, én bíztam benne, hogy a szavaival ellentétben tartaná a hátát értünk. Nem tehettem mást. Számomra ezt jelentette az Ötök egyikének lenni. Az ölelés meglepően jól sikerült, bár fogalmam sincs, mi ütött belém, de annyira nem vette rossz néven, ami megmosolyogtatott. Végre kiléptünk a temetőből, magunk mögött hagyva az egész nyomasztó helyet. Nem akartam túlságosan sokáig húzni a témát, de úgy éreztem, valamit még mondanom kell, ezért félig felé fordultam menet közben. - Nézd, Zack meghalt. Te nem vagy és soha nem is leszel ő, és ez így van rendjén. Te Isaac vagy, és maradj is az. - Halványan rámosolyogtam, majd az égre nézve halkan felsóhajtottam. - Azt sajnálom a legjobban, hogy egyedül halt meg. Nem voltunk ott, nem segíthettünk neki. Nem tudtam elköszönni tőle, még csak... Még eltemetni sem tudtuk rendesen, érted? - megcsóváltam a fejem. Mintha Isaac pillanatnyi gyengesége átragadt volna rám. Reg nem szeretett Zackről beszélni, így vele sosem erőltettem a témát, de a fájdalom még túlságosan friss volt ahhoz, hogy sokáig magamban tartsam. - Olyan, mintha az öcsém lett volna, és úgy érzem, cserben hagytam őt. De ha rád nézek, nem egy helybitorlót látok - A vállam felett pillantottam rá, lágyan megvonva a vállam. - Hanem Isaac Lestrange-et. Ha pedig úgy érzed, a többiek nem kedvelnek, az tuti emiatt van - böktem a cigire a szájában, a tenyeremmel eloszlatva a füstöt, enyhén köhögve tőle. - Basszus, úgy füstölsz, mint valami gyárkémény...
Larissával a kapcsolatomat úgy jellemeztem volna, mint bárki mással: tartottam a távolságot és igyekeztem ellökni magamtól, ha netán közeledett volna. Szavakkal vagy tettekkel… tudtam, hogy ez a viselkedésem, a stílusom nem épp megnyerő mások számára, mégis nehezen tudtam kontrollálni magam. Tanulva a múlt hibáiból, el akartam kerülni a kötődéseket. Másrészt… a fenébe is, csak egy olyasvalaki vagyok, aki betolakodott ide, ebbe a szervezetbe, átvéve valaki más helyét, pozícióját, nem igaz? Alig néhány hónapja vagyok itt. Képtelenség, hogy bármelyikük, akár… valamelyikük elfogadott volna ennyi idő alatt. Sokféle történetet hallottam Zack Reedről, avagy az elődömről és tudtam, hogy őt nem igazán múlhatom felül. Szerették őt itt, különösen talán Larissa és most nem volt itt. S már nem is lehet itt, hiszen meghalt… Ez mondjuk arra emlékeztetett, hogy én is könnyen végezhetem a természetfelettiek martalékaként. De nem zavart. Aprót biccentettem a nő szavaira, miszerint az aggasztja, hogy mire rájövünk, ki ellen harcolunk, már hátba is támadtak minket. Benne volt a pakliban, mint maga a halálos végítélet is, de nem futhattunk el. Lehet, újonc voltam a szervezetben, mégis komolyan akartam venni. - Ha ezt szép ajándéknak nevezed, mi a csúnya? – Kérdeztem vissza egy halk nevetéssel, s némi mosollyal, de hamar eltűnt az arcomról ez a kis közjáték. A komolyabb szavakra, avagy a kérésére néhány hosszabb pillanatig a szemeit fürkésztem. Aztán rábólintottam. - Ahogy szeretnéd. Tőlem senki sem tudja meg. – Az ő felelőssége volt, hisz az az iránytű hozzá vezette el a vámpírokat. Szívtam még egyet a dohányból, majd a földre ejtettem a káros szenvedélyem jelképét és eltapostam. Azt hiszem, minden egyes letüdőzött nikotin közelebb visz a halálhoz, de… mit számít ebben a veszélyes világban? Nyilvánvalóan nem ez fog elvinni, hanem valami más. Milyen csodás gondolatok kavarognak ismételten a fejemben, nem igaz? Amikor érzékeny pontra tapintott, nem bírtam ki, hogy ne ejtsek el néhány apró információ morzsát magamról. Hiszen dióhéjban igenis a tudtára adtam, miért zárkózom el, és ez hiba volt. Nem szabadna senkinek sem beszélnem, még így, ennyit sem. Nem éri meg. Másrészt, semmi szükségem a sajnálatra. - Köszönöm. – Jegyeztem meg a bocsánat kérésére, de rá sem néztem, hiszen épp lekötött az a nyavalyás vámpír, aki még megpróbálkozott megölni minket. Pech, hogy gyorsabb voltam nála. Idegesen néztem körbe, majd tettem néhány lépést, hogy eltűnjünk innen. A sérülésemet is meg akartam gyógyítani, de ekkor Blackwell megállított. Értetlenül bámultam rá, elnyílt ajkakkal. - Blackwell…? – Elhúztam a kezemet és hagytam, hogy ő gyógyítsa be a szerzett sebet, ám nem nagyon értettem, miért törődik velem. Pislogtam rá néhány másodpercig és kérdeztem volna, de végül ő maga szólalt meg. Először a szavai ledöbbentettek, aztán röviden felnevettem. - Ugyan már, Blackwell… Larissa! Kit akarsz áltatni ezzel? Nem vagyok a… „családotok” tagja. Csupán egy… egy betolakodó, aki átvette Zack helyét, nem igaz? Szívesebben látnád őt a helyemben és ez így van jól. Nem kell, hogy… hogy törődj velem. Vagy hogy érdekeljelek. Ez az egész… munka. – Tekintettem körbe, majd vissza rá, nagyot nyelve. – Ne mondd, hogy soha nem hagytok magamra, mert én… én viszont gyáva mód képes vagyok ezt tenni veletek. Tehát, jobb, ha nem kötődsz hozzám. – Fejeztem be halkabban. Persze, jólesett az, amit mondott és a törődése, de elég volt Amyre gondolnom, vagy anyámra és… nem, jobb, ha ezt az egészet hanyagoljuk. A karomra pillantottam és halkan elmotyogtam egy „köszönöm”öt, ekkor ölelt meg. Karjai körém fonódtak, én pedig ledermedtem. Nagyon ritkán, vagy inkább egyáltalán nem ölelt meg senki és… Blackwell, miért csinálod ezt velem? Késve viszonoztam, a kezem az utolsó pillanatban fonódott köré, pont akkor, mikor ő elszakadt, így én is ezt tettem. S nem adott magyarázatot, de talán nem is volt szükség rá. Nagyot nyelve indultam el mellette, miközben előszedtem egy szál cigarettát és rágyújtottam. Letüdőztem a dohányt, majd a füstöt kifújva néztem a nőre a szemem sarkából, még mindig azon kattogva, mi történt az imént.
Egyrészt igazad kellett adnom Isaacnek abban, hogy felesleges elefántot csinálni a bolhából és túlgondolni a legapróbb jeleket is. Másrészt viszont az ösztönöm - melyet az utóbbi években kemény vadászatra és túlélésre edzettem - azt súgta, ha megengedjük magunknak azt a hibát, hogy felelőtlenül rálegyintsünk a veszélyre, akkor hamar a sírban találhatjuk magunkat. Mint Zack. Igyekeztem kiverni a képét a fejemből és inkább az iránytűre koncentráltam. - Nem attól félek, hogy ne tudnánk legyőzni őket. Az jobban aggaszt, hogy mire rájövünk, ki ellen harcolunk, már hátba támadnak minket. - töprengve forgattam az ujjaim közt a kis ékszert, majd nagyot bólintva a farzsebembe gyűrtem. - Bízd rám. Ha már nekem szánták, az a legkevesebb, ha kinyomozom, ki küldött ilyen szép ajándékot. - Természetesen utána annak rendje és módja szerint elpusztítom majd, ám Isaacnek igaza van, kár lenne veszni hagyni egy ilyen lehetőséget. Szerencsére elég jó forrásaim vannak, habár ami nekem kéne, az egy erős boszorkány... Át kell gondolnom, kire számíthatok ezen a téren. - Megtennéd, hogy nem szólsz erről a többieknek? Feleslegesen riogatjuk őket, amíg nem tudunk semmi biztosat. - Azt reméltem, néhány nap, esetleg hét elég lesz a szálak felfuttatásához. Utána, amint többet tudunk, beavathatjuk a többieket is, de addig elég, ha csak mi aggódunk ezen a természetfeletti összeesküvésen. - Tudod, ez zavar a leginkább. Nem is a növekvő számuk, hanem az, hogy mintha összedolgoznának. Mintha lenne valami rendszerük, logikájuk, ami alapján tevékenykednek. - A mennyiségi túlerőt könnyen felülmúlja az Ötök ereje, de ha ezek elkezdenek összefogni és szervezkedni, és színtiszta halálvágy helyett megfontolt csapdákat állítanak... Rettentően nyugtalanító volt belegondolni, mi jöhet ezek után. - Jó, jó, vettem a lapot. - védekezőn emeltem meg mindkét kezem felé. Láttam, hogy érzékeny terepre tévednek a gondolatai, a kérdésem talán túlságosan messzire hatolt benne. Nem akartam megbántani, sem tolakodni, sem kellemetlen emlékeket előhozni. - Ne haragudj. Nem hozom fel többet. - ígértem meg, és eltűntettem én is a fegyveremet. A harcnak vége volt - legalábbis ezt hittem, míg a következő pillanatban egy árny nekünk nem rontott. Mire felocsúdtam és újra fegyvert rántottam, Isaac már ártalmatlanná tette a vámpírt, de az adrenalin még sokáig ott lüktetett a fülemben. - Basszus... Ez meg honnan került elő? - sziszegtem a környező fákat fürkészve, majd egyetértőn bólintottam Isaac javaslatára. Elindultam kifelé vele a temetőből, és látván, hogyan próbálja gyógyítani magát, mellé húzódtam. - Várj, majd én... - félretessékeltem a kezét, ha nem értett az udvarias felajánlásból. Ugyan a gyógyítás a legkevésbé sem volt erősségem, de az ehhez hasonló, könnyebb sérülésekhez még értettem. - Bármennyire nem akarsz kötődni, kénytelen vagy elfogadni, hogy kaptál egy családot. Az Ötök tagja vagy. Talán te nem tekintesz ránk úgy - és egyelőre még én sem rád, tettem hozzá gondolatban, ám nem akartam a motivációs beszédemet Zack emlékével elrontani. -, de attól még ez a valóság. Egy csónakban evezünk, és légy bárki, soha nem hagyunk magadra. - Talán ez volt az első és utolsó ilyen lelkizés köztünk, talán ennél közelebb soha nem is kerülünk egymáshoz - de minden egyes szót komolyan gondoltam. Az Ötök nem csak egy testvériség volt számomra, hanem egy közösség, melynek tagjait láthatatlan kapocs köti össze. Nem mi választjuk egymást, de felelősséget vállalunk mindenkiért, és nem hagyjuk cserben, akár meghal, akár más ösvényre lép. Ha semmi másban nem, ebben az eszmében nagyon is komolyan hittem. Úgyhogy amint nagyjából elállítottam a vérzést Isaac karján és nyakán, lábujjhegyre emelkedtem és megöleltem őt. Rövid, testvéries, egyszerű ölelés volt ez, kitartott néhány hosszú másodpercig, majd elszakadtam tőle és menetirányba fordulva folytattam az utam, mintha mi sem történt volna. - A~h, hulla vagyok! Menjünk enni!
Aggasztó volt a helyzet, az, hogy ennyi természetfeletti volt ellenünk. S az, hogy nem hogy kevesebben, de egyre többen voltak… elkeserítő tény volt. Talán jobb volna feladni és másnak átadni a helyem. Voltak pillanatok, mikor erre gondoltam. Mikor el akartam dobni magamtól a vezetői címet és magam mögött hagyni ezt. De aztán mindig rájöttem, hogy másokon segítek ezzel. Életeket menthetek és ez… mindig visszatartott a kilépéstől. Jót akartam tenni végre, hasznosnak érezni magamat. Sóhajtottam egy nagyobbat Larissa kérdésére, gyengén megrázva a fejem. Nem vettem fel túlzottan a szavait, nem haraptam rá, ahogyan más kiéhezett férfi tette volna. Így hát nem is reagáltam rá. Az életemben egyetlen nőt éreztem közel magamhoz, de őt is inkább húgomként szerettem, mintsem másképp. - Elméletileg védenek, de talán a kard ereje is gyengülhet olykor. – Pillantottam az említett tárgyra, majd eltüntettem egy varázslattal. – Mindenesetre, jobb lesz gondolkodnunk ezen. Mindennek van gyengepontja, nem igaz? Még ennek is. – Néztem a nőre egy sóhajjal, aztán a kérdésre meglepődtem. Larissa kezébe adtam az iránytűt. - Nekem nincs rá szükségem. Sőt, az lenne a legjobb, ha megsemmisítenénk, de előtte… megpróbálhatnánk megkeresni azt, aki megalkotta. – Gondolkodtam el. Komoly voltam az üggyel kapcsolatban és nehezemre esett viccelődni. Az, hogy így bemérték Blackwellt, nos… vészjósló volt. Mi van, ha az összes vezetőt bemérték? Idegesen néztem félre, de a nő hangjára újra rápillantottam. Pislogtam néhányat, majd mély levegőt vettem. - Blackwell, vedd komolyan a helyzetet, kérlek. És ne azon törd a fejed, mikor kötelezem el magam, de várj… ha ennyire érdekel, elárulom: soha. – Magyaráztam komolyan. – Nincs szükségem felesleges érzelmekre, vagy kötődésekre… nincs kedvem végignézni, ahogy elveszítem. – Tettem hozzá halkabban. – Vagy nincs kedvem újra gyáva mód ott hagyni, és ő… a fenébe is. – Elfordultam a nőtől és sóhajtottam. Amyre gondoltam. Cserben hagytam, pedig olyan volt nekem, mint a soha meg nem született testvérem. Miattam halt meg. Miattam. Az egyetlen ember, akihez kötődtem valaha. A gondolataimból egy vámpír rántott ki, sőt, még gondolataim közepén voltam, mikor rám támadt. Hála a reflexeimnek húzódtam félre, de így is szereztem egy komolyabb sérülést. A nyakamat, illetve a karomat felsértette. Ezután szúrtam le a karddal, egy fához szegezve őt. - Átkozottak… - Sziszegtem idegesen, ahogy körbenéztem, kirántva vissza a kardot a fából, ezáltal a vámpír maradványai is a földre hullottak. – Ha vagytok még, gyertek elő! – Tártam ki a karjaimat idegesen kissé, ahogy előrébb léptem néhányat. Azonban csend uralkodott. Nem hallottam semmiféle zajt vagy lépteket, ám a figyelmem ezentúl nem lankadt. Anélkül, hogy Larára néztem volna, hozzá szóltam. - Menjünk. Talán… talán nincs több szemét erre, amit el kellene takarítanunk. – A kardot eltüntettem a kezemből, varázslat segítségével, majd a sérült karomra csúsztattam a kezem. Oda a kedvenc ingem (a sok közül), ráadásul vérzett is. Némi mágia segítségével igyekeztem rendbe tenni magamat, mindkét sérülést, miközben lassan elindultam kifelé a temetőből.
Egyáltalán nem arról volt szó, hogy nem kedveltem Isaacet, egyszerűen csak merőben új volt a jelenléte a csapatban. A maga módján nagyon is a szívemhez nőtt az Ötös, családként léptek fel a családom helyett, amikor szükségem volt rájuk. Habár a legtöbb időt Reggel töltöttem közülük, de mindannyian olyanok voltak számomra, mint fivérek és nővérek. Még mindig nehezemr esett elfogadnom, hogy Zack nincs többé, és a posztját egy új arc tölti be. Ehhez mérten gyakran nem értettünk egyet és a módszereink is radikálisan különböztek, de felbukkant, amikor kellett és hálás voltam neki. Csak ez számított. Mondjuk néha, amikor elkezdte átkutatni a vámpírokból megmaradt ruhadarabokat, letagadnám a fentebbi kijelentésem. Lágyan megcsóváltam a fejem és inkább a környéket ellenőriztem, amíg elfoglalta magát. - Az a baj, hogy néha tényleg így érzem - Viccnek szánta ugyan, de volt benne ráció. Régebben alig akadt munkánk, versenyeznünk kellett, hogy ki lendül hamarabb akcióba, mostanában pedig alig győzzük öten a várost. Nem tetszett ez a fajta változás. Isaac további szavaira viszont helyeslőn bólogattam, lerázva a vért a fegyvereimről. - Jöjjenek csak. - A kihívások éltettek, a vadászat volt az életem; ahogy a férfi is mondta, ennyitől nem riadunk és nem is törünk meg. Bennem igazából még növelte is a versenyszellemet. Már épp fintorogva elküldtem volna a porból kikapart kütyüjével együtt - komolyan a frászt hozza rám, mikor ezt csinálja -, de a kezében tartott valami odavonzotta a pillantásom. Odébb léptem kettőt, és a kis nyíl a számlapon követett. - Nocsak, ennyire ellenállhatatlan vagyok? - somolyogtam. Nem az aggasztott, hogy sikerült bemérniük, hanem az, hogy ezek szerint bármelyikünkkel megtehették ugyanezt. Mint mondtam, szeretem a kihívásokat, de azt nagyon nem, ha elveszik az elónyünket és veszélybe sodorják a társainkat. - Nem egyszerű boszorkány. Hiszen nem védenek minket is erős varázslatok? - A fejemet ingattam. Ahhoz, hogy túljárjanak az eszünkön, nem elég behalászni egy boszit a sarokról. Ez igen fejlett mágia, és elég rossz érzésem volt, ahogy sokáig nézegettem. Az sem kizárt, hogy sötét varázslat... - Miért nem tartod meg? Megy a szemedhez. Így legalább mindig megtalálsz... - Pajkosan rákacsintottam, könyökömmel oldalba bökve. Csak ugrattam. Nem tetszett az a nyomasztó hangulat, ami kezdett rám telepedni a tárgy láttán, és szerettem volna feloldani kicsit. - Tényleg, tudsz róla, hogy a hátad mögött fogadások mennek arról, mikor nősülsz már végre meg? Igazán belehúzhatnál, különben bajban leszek... - Míg Isaac agyát húztam, teljesen leengedtem a védelmem. A következő pillanatban az egyik vámpír, aki eddig meglapult, most előugrik a bokrok közül és egyenesen Isaacre vetette magát. Még arra sem maradt időm, hogy kardot rántsak, olyan gyorsan történt minden.
Csak a fejemet ráztam a szavaira, hiszen nem igazán volt időm tovább cseverészni vele. A feladatra, a vámpírokra koncentráltam és arra, hogy mihamarabb megöljem mindegyiket. Aztán ahogy ez sikerült, a földbe szúrtam a kardomat és rátámaszkodtam. Szabad kezemmel a derekamra csúsztattam a kezemet. Fájt. A vámpír az imént nagyon is erősen csapott ahhoz a sírkőhöz. Csoda volt, hogy csontom nem tört, de egy szóval sem panaszkodtam. Nem engedhettem meg magamnak… lassan körbepillantottam, majd kihúztam a földből a kardot és egy varázslattal el is tüntettem magam elől. Larára tévedt a tekintetem, s lopva végigmértem őt, majd nyugtáztam, hogy kutya baja – azaz túléli. - Semmiség. Csak a dolgomat végeztem, Blackwell. – A másik kérdésre megvontam hanyagul a vállam. – Engem csak ide küldtek. Nyilván, ha lennének még a városban, Blair szólt volna. – Töprengtem hangosan, miközben rágyújtottam, majd az egyik vámpír maradványaihoz léptem. Habár a teste elporladt, minden mása itt maradt… leguggoltam és elkezdtem átkutatni a ruháit, tárgyait, amiket maga után hagyott. Egy szál cigivel a számban válaszoltam újfent a nőnek. - Nekem van egy elméletem… - Két ujjam közé csippentettem a cigarettát, így tekintve Larára. – Egyet megölünk, kettő jön vissza. – Mosolyodtam el, aztán megráztam a fejem. – Oké, komolyra véve a szót… nem hiszem, hogy most szaporodtak el ennyire. Pusztán igyekszenek felvenni velünk a harcot. Ki akarnak űzni minket innen, avagy elhitetni velünk, hogy elbukunk, mint vadászok. De tévednek. Eddig legalábbis, mi vagyunk előnyben, nem igaz? – Újabbat szívtam a dohányból, majd visszapillantottam a földre magam elé. Egy tárgyat emeltem ki a porból. Egy órának tűnő tárgy volt, elég értékesnek tűnt, s mágiát éreztem benne. Oh, én ostoba. Ez egy iránytű volt, de… ahogy forgattam, folyamatosan Blackwell felé mutatott. Töprengve egyenesedtem fel a tárggyal, miközben hallgattam a szavait. - Mystic Falls? Nyugalom, Blackwell, ezek a nyomorultak ott is megtalálnának téged. Ezt nézd. – Léptem vele oda az iránytűvel, ami egyenesen rámutatott. Még egyet szívtam a dohányból, majd fújtam is ki lassan a füstöt. – Úgy tűnik, nem akármilyen társasággal állunk szemben. Úgy értem, talán egy boszorkány segíti őket, hiszen ez… mágikus tárgy. Egy vámpír ilyet nem talál akárhol, főleg nem olyat, mely az Ötök tagokat hivatott megtalálni… - Magyaráztam tovább.
Abban a pillanatban, hogy megjelent Isaac, máris megbántam, hogy olyan türelmetlenül sóvárogtam a társasága után. Inkább a vámpírok, mint ő - legalábbis elég gyakran és elég gyorsan elfogott mellette ez az érzés, főleg, mikor a száraz megjegyzéseivel jött. Ha legalább viccelne ilyenkor, és nem tudnám, hogy teljesen komolyan gondolta... - Én kérek elnézést, hogy lekötött a kilenc másik - böktem a kardom pengéjével a szanaszét heverő hullák irányába, de nem maradt túl sok időm veszekedni vele, hiszen minden figyelmemre szükségem volt, hogy megvédjem magam. Az összes rossz tulajdonsága ellenére igazából örültem, hogy nem hagyott cserben és a segítségemre sietett, amikor hívtam. Amíg ő kettőt is lefoglalt a vámpírok közül, én a maradék kettőre koncentráltam. Egynek sikeresen lecsaptam a fejét, a másikkal meg kellett egy kicsit küzdeni, de Isaac közbenjárásának köszönhetően végül sikeresen átdöftem a mellkasát. A térdemre dőlve szuszogtam, próbáltam levegőhöz jutni, és közben szemügyre vettem a látványt. Igazi mészárszéket csináltunk szerencsétlen temetőből; mondhatni, elég morbid lett az összkép. Eltettem a kardomat és Isaachez botorkáltam, bárhol is tartózkodott éppen. Kicsit még kapkodtam a levegő után és a megjelenésem is elég lestrapált, zilált és koszos volt, de hát ez érdekelt a legkevésbé a társam mellett. Az Ötök közt megtanultam, hogy elsősorban vadászként tekintettek rám, csak aztán nőként. - Köszönöm - Aprót biccentettem felé hálám jeléül, majd kézbe vettem a tönkrement adóvevőt. Hiába vizsgálgattam, teljesen tropára ment, így esélyem sem volt elérni a többieket, de reméltem, hogy jól vannak - a képességeiket ismerve erősen bíztam benne. - Maradtak még valahol a városban? - érdeklődtem Isaactől, hátha ő még tud további munkáról. Őszintén szólva eléggé elfáradtam és jól esett volna már egy zuhany meg egy sör, meg az ágyam... De a kötelesség az első, és ha Lestrange azt mondja, menni kell, akkor megyünk. - Különösen elszaporodtak mostanában, nem? - böktem fejemmel célzón a vámpír-maradványok felé. Más forgalmas városokhoz viszonyítva, mint mondjuk New Orleans vagy Mystic Falls, Denver mindig is békésebbnek számított. Talán pont az Ötök jelenléte borította fel ezt az egyensúlyt. - Néha azon töprengek, hogy el kéne költöznöm. Mystic Falls egész szimpatikus város. Csinosak a lányok - pajkos mosolyt eresztettem meg Isaac felé, még ha talán nem is volt vevő az ilyesmire, és elindultam mellette a temetőben. Ha van máshol dolgunk, akkor oda, ha meg nincs, akkor ne álldogáljunk tovább ezen a nyomasztó helyen.
A napom egészen békésen indult. Egészen lazának, pihentetőnek tűnt, egészen addig, míg eljutottam az első kávémig. Utána viszont, mintha ezek a nyomorult lények tudták volna, hogy feltöltődtem energiával, máris támadásba lendültek. Néha azt éreztem, hogy minél többet ölünk meg, annál többen térnek vissza. Néha úgy gondoltam, képtelenség őket kiirtani. Teljesen talán soha sem fog sikerülni, de meg kell próbálnunk. Hiszen mi, az ötök társasága, erre vagyunk hivatottak. S jó vagy sem, de rajtunk kívül megannyi szabadúszó vadász is létezik a világban, mintegy segítve nekünk. Ez a harc talán örökkön-örökké fog tartani, áldozatokkal, de mégis tudjuk, hogy egy jobb jövőéért tesszük. Még akkor is, ha netán a saját halálunkkal kell fizetnünk érte. Hogy félek-e a haláltól? Érdekes kérdés. S válaszolnék rá, ha nem lenne éppenséggel dolgom… A temető, huh? Tekintetem egyből a temető nevének a címfeliratára tévedt, majd tovább haladva belöktem a kaput. Tudtam, hol keressem Larissát, hiszen Blair megadta a pontos címet. Sosem szerettem csapatban dolgozni, de amikor hívott a kötelesség, nos, szedtem a holmijaim és jöttem. Nem hagyhattam cserben a társamat, nem igaz? Ahogy egyre inkább közeledtem, hallottam a csapásokat. Azt, hogy valami eltört. Lara hangját. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy még életben van. A kardom markolatára csúsztattam a kezemet és előrántottam, ahogy végül a helyszínre értem. Láttam, hogy a nő hátrál, s az előtte levő alak is jól kivehető volt. Na és persze a másik négy is. - Megjött az erősítés, habár csalódtam, Blackwell. Öt átkozottal nem tudsz elbánni egymagad? – Kérdeztem szárazon, miközben igyekeztem az egyik vámpírt a túlvilágra segíteni. A fejét vágtam le, az pedig egyenesen Lara lábai elé repült. Ennek hatására két vámpír engem vett célba, de csak egy mosollyal adtam a tudtukra, hogy egyáltalán nem bánom: jöjjenek csak, engem nem győznek le annyira egyszerűen. - Megtanulhatnátok végre, hogy hol van a helyetek, korcsok… - Tekintetem szinte elsötétült, ahogy két kézbe vettem a kardot. Az egyik vámpír magyarázott valamit, miközben mögém suhant, s készült lecsapni rám. Felé fordulva viszont a gyomra felé szúrtam. Megsérült, hátrált, ám mivel a figyelmem ráirányult, így egy másik vámpírnak lehetősége volt rám támadni. Az egyik sírkőhöz vágott erőteljesen, de a kardot nem eresztettem el. Sőt, ahogy a vámpír felém indult, határozott mozdulattal szúrtam át a szívét, ezúttal esélyt sem hagyva a menekülésre.
Kezdőlap
kiengesztelő ölelés!
|| 
|| 