Hope szavaira hanyagul vontam vállat. Igen, az is elképzelhető volt, hogy napokig, akár hetekig is fogvatartsuk, egészen addig, míg a lány apja fel nem bukkan. Bármennyire is volt jól kidolgozva a terv, mégis csúszhattak bele hibák és nagyon is aggasztó volt a számomra. Mégsem hátrálhattam vissza és tudtam, hogy Chris sem tenné. Amúgy is képes voltam olyan óvintézkedést tenni, amire szükség volt a jelen állapotban. Nem kockáztathattam, hogy meghal. Egyszerűen… nem. Nem halhatott meg, ahogyan Chelsea. S bármennyire is hittem a sikerünkben… egy részem nagyon is félt.
***
A lány nem volt magánál és nem is volt ezzel baj. Még én magam is higgadtabb voltam, mintsem szabadott volna; mégis, ahogy fel-alá járkáltam és néha Chrisre pillantottam, megfogalmazódott bennem valami. Méghozzá egy roppant fontos dolog. Végül Hope előtt álltam meg, majd guggoltam elé. Olyan volt, mintha aludna; édesen és aranyosan. Egy részem utálta magam, hogy belekevertem ebbe a háborúba, de nem volt más választásom. - Tudtad, hogy a vére… képes egy farkasból hibridet csinálni? Az anyja is így vált azzá. Pedig… a lány születésénél meghalt volna néhány boszorkány által. De a vére… visszahozta őt az életbe – Kezdtem el mesélni és reméltem, hogy Chris figyel a szavaimra. Hisz valójában neki beszéltem. Előszedtem egy tőrt és megfogtam Hope karját. - Pontosan… ezért nem kockáztathatok. Gyere ide, Chris – Néztem el felé, miközben a hangom komolyan csengett. – Innod kell a véréből. Túl kell élnünk mindkettőnknek ezt az egészet, érted? – Nagyot nyeltem, és ha közelebb jött, akkor magamhoz húztam, le a földre, hogy aztán Hope karját megvágva a fiú szájához emelgessem. – Nem követem el ugyanazt a hibát, mint Chelsea esetében… még egy alkut amúgy sem tudnék kötni az ősökkel – Kelletlenül felnevettem. Aggódtam érte és ez tisztán látszott.
***
Nem tudtam eldönteni, hogy félek-e a hibridtől, avagy sem. A megjelenése, a vérszomjas tekintete és a szavai okán félnem kellett volna, de valamiért… nem hatott meg. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy ki kell őt iktatnom és az ősök is leszállnak végre rólam. Azonban Chris provokáló szavaira meglepve pillantottam rá. Nem akartam, hogy ilyen módon magára vonja Klaus figyelmét… - Chris… - Csak a nevét mondtam ki, többet nem. Reméltem, ennyiből is érzi, hogy inkább meg kellene húznia magát. Ez elsősorban az én harcom volt, nem az övé. Klaus fenyegető szavaira a szemeimet forgattam, azzal a bizonyos tőrrel a kezemben, ami voltaképpen az aduászom is volt. - Nem ismersz, nem tudod, mi a gyengepontom, Klaus… de a tiéd pontosan tudjuk, mi, ugye? Vagy inkább ki – A tekintetemet is rávillantottam, majd Hopera, akit magamhoz húztam. – Könnyebb lenne, ha megadnád magadat. A lányod megmenekül, te Hősi áldozatot hozol és mindenki boldog lehet. Nekem csak veled van dolgom, Niklaus… s ami azt illeti, nem is kevés – Nagyot nyeltem. – Emlékszel Victorra? – A tekintetét fürkésztem. Victor Dorian. Klaus miatt halt meg; legalábbis ebben a tudatban voltam több száz éven át. Egészen addig, míg néhány éve fel nem bukkant az életemben újra… vámpírként. S olyan… olyan volt, mintha teljesen kicserélték volna. Pedig nem ilyen volt; egy kedves, érzelmes srác volt és tulajdonképpen az első… szerelmem is. – Vagy Chelseára? Valahogy mindkettejük történetében főszerepet kaptál. Megölöd azokat… bántod azokat, akik fontosak egyeseknek. Miért ne tehetném én is pontosan ugyanezt a Te szeretteiddel?! – A hangomat is megemeltem. A bosszúvágyam újra fortyogni kezdett bennem… hosszú idő után először éreztem azt, hogy nem csak az ősök kínzása miatt akarom Klaust félreállítani. Tényleg volt elintézetlen ügyem vele.
Steph, ha akarta volna se tudta volna letagadni, hogy mennyire ideges volt. A szavaimra is, amit megnyugtatásként szántam, egyből élesen felelt, bár aztán észhez kapott, és egy fokkal nyugodtabb lett. Na, nem mintha hibáztathattam volna ezért, hiszen oly sok minden múlott ezen az egyetlen találkozón. Vagy mindketten élve sétálunk el, vagy mindketten halva végezzük – ha fogadást kötöttek volna az esélyeinkre, egészen biztosan az utóbbi állt volna nyerésre. Nekem sem voltak illúzióim a sikerességi rátát illetően, de hát, azt hiszem, hivatalosan is ki lehet jelenteni, hogy teljesen megőrültem, amiért egy lány miatt képes lennék megöletni magamat. A régi énem, aki csak a túlélésnek élt, és nem törődött semmi mással, biztosan jól képen röhögött volna ostobaságom miatt. Hope pimaszkodása nem váltott ki különösebb reakciót, kár is lett volna felhúznom magam szavaim, egyébként sem volt olyan pozícióban, hogy bármit komolyan lehessen venni a szájából. Nyilván, ha több napig tartott volna, míg Klaus ideér, az probléma lett volna, de mivel a lányáról volt szó, biztos voltam abban, hogy még ma meg fog érkezni. S voilá, ezzel meg is jelent napunk hőse avagy fő gonosza, attól függően kinek a szempontjából néztük a helyzetet. Igyekeztem szívélyesen üdvözölni őt, félelemnek egy szikráját se mutatni, de őszintén szólva, ahogy végignéztem rajta… Valóban volt valami ijesztő a külsejében, olyan vadállatias volt, aki egy két lábon járó ketyegő bombának tűnt, de valahogy mégsem éreztem félelmet. Ő is csak egy férfi volt. Egy apa. Egy apa, aki féltette a lánya életét, és akiért bármit megtett volna. - Tudod, engem is nagyon furdal a kíváncsiság… Mi tartana tovább? Amíg lenyúzod az én bőrömet, vagy amíg a társam eltöri a lányod nyakát? – kérdeztem vissza pimaszul, habár tudtam, nem szabad túlságosan felhúznom őt, mert abból semmi jó nem születne. Jól látszott rajta, hogy már így is egy hajszál választotta csak el attól, hogy bekapcsoljon nála a teljes gyilkos üzemmód, amit a következő szavaival is megmutatott. Ezt követően Stephet fenyegette meg, bár tudtam, hogy őt nem fogja meghatni ez. Hiszen, nem volt már senkije, akit széttéphetett volna. Itt voltam én, mint a barátja, de ha ő nem éli túl ezt a csatát, én még annyira se fogom. Aztán ott volt Chelsea, akit az ősi boszorkányok amúgy is visszaküldenek a halálba, ha Klaust nem visszük el nekik, szóval… Valójában túl sok veszítenivalónk nem volt, nem igaz? Nem léptem semmi meggondolatlant, mivel nem tudtam, mi Steph ütőkártyára, ezért hát csak az ő reakcióira vártam, de közben egy pillanatra se vettem le a szememet Klausról, s készen álltam bármilyen támadásra, ami tőle jöhetett – vagy, legalábbis, megpróbáltam felkészült lenni.
Amióta elfogadtam Hayley terhességét, s a tényt, hogy lesz egy gyermekem, ettől a naptól rettegtem. Eddig is sokszor bajba került miattam, csak azért, mert a lányom, de ez a helyzet egészen más volt. Abból az iskolából tűnt el, ahol biztonságban kellene lennie, ahol nem történhetne meg ilyesmi, mégis elragadták. A hívás után kész csoda volt, hogy tudtam, egyáltalán mit csinálok, a dühtől szinte gondolkodni is alig tudtam, az ösztöneim vezettek, semmi másra nem hagyatkozhattam. Amíg végigszáguldottam gyalogosan a fél városon, majd az erdőn, egy örökkévalóságnak tűnt, mintha sosem érném el azt a rohadt kriptát, ahol emlékeim szerint egykor Elijah foglyul ejtette Katherine-t. Borzalmas volt belegondolnom is, hogy most a lányom hever ott valamelyik sarokban, azon a mocskos helyen, talán rettegve, valószínűleg mágia nélkül. Megint úgy éreztem magam, mint Manosque-ben néhány nappal ezelőtt, Cami felbukkanása előtt. Kezdtem újra elveszíteni a józan eszemet, amit talán még vissza sem kaptam, túl gyorsan történt minden. Hope biztonsága jelentette nekem a mindent, az ő épsége, s nem kellett egy pillanatig sem gondolkodnom azon, miszerint bármit megteszek őérte, szó szerint bármit. Semmi sem érdekelt, csak Ő. Először nem érdekeltek a hozzám intézett szavak, az elrablókat, vagy jobban mondva leendő halottakat sem vettem rendesen szemügyre, csupán egyetlen pillantásra méltattam őket, amíg felmértem, hányan is vannak ellenem. Amikor megláttam a lányomat, újra elöntött a harag, ezúttal sokkal erőteljesebben, nagyon intenzív indulatok szabadultak fel bennem, amik kitörni készültek. Hope nem szólalt meg, csak felém tátogott egy szót, s én sem szóltam közvetlenül hozzá, nem volt rá idő. Azt láttam, hogy jól van, legalábbis fizikai sérülést nem láttam rajta, rendesen szemrevételeztem a két személyt is, akik eddig mindössze homályos alakoknak tűntek. Ismerős volt az arcuk, de nem tudtam volna hová tenni őket, s igazából nem is érdekelt. Elsőszámú ellenségekké avanzsálódtak röpke három másodperc alatt, rohadtul nem érdekelt, kik is ők, vagy mi a kénköves poklot akarnak tőlem. Hiszen egyértelmű volt, nem Hope kell nekik, hanem én. Egy gúnyos, s egyben gyilkos mosoly kíséretében fordultam a szőke férfihoz először, aki igencsak vidám volt amiért megérkeztem, kíváncsi voltam, mégis meddig. - Nagyon furdal a kíváncsiság... mégis meddig leszel ennyire örömittas? - adtam hangot a gondolataimnak, miközben eléjük suhantam. - Amíg le nem nyúzom a bőröd, vagy amíg darabjaidra nem szedlek? - kérdeztem könnyedén, mégis határozottan. Még mindig piszkosul dühös voltam, csak épp igyekeztem türtőztetni magam, s különben is rég játszadoztam már hasonló bosszúálló korcsokkal. Az ugyanis egyértelmű volt, a férfi egy vérfarkas, a nőben viszont nem voltam biztos. Mindenesetre gondolnom kellett arra is, hogy egy boszorkánnyal van dolgom, vagy legalábbis valakivel, aki tudja, kitől szerezhet mágiablokkoló tárgyakat. Ha nem egy erőteljes banya volt a nő, akkor csak egy őrült, aki azt hiszi, képes legyőzni. Mondjuk boszorkányokat is öltem már, erőteljeset is, aki szintén azt hitte, legyőzhet, vagy manipulálhat a gyermekemmel. - A lányom élete többet ér, mint a kettőtöké együttvéve. Vigyázz, mivel zsarolsz, kislány! Könnyen lehet, ez volt az utolsó tetted életedben, sőt. Ebben már most biztos lehetsz, mert nem csak téged szaggatlak szét, de a szeretteidet is, mindenkit, akivel valaha kapcsolatba kerültél. - Ígértem, s készen is álltam rá, hogy megtegyem mindezt, csupán az volt a kérdés, most teszem meg, vagy később, ha már Hope biztonságba került.
Amikor felkeltem reggel, nem gondoltam volna, hogy később, rabként egy barlangban fogok fetrengeni, ki tudja miért igazából. Ilyenkor mindig eszembe jut a szerencsétlenségem, mert ha Freya picit tovább marad, ha még ott lett volna a közelben... áh, de biztosan előre kiterveltek ezek ketten mindent, tutira nem tudtunk volna semmit csinálni. Mindegy is, kár már ezen gondolkodni, a 'mi lett volna ha ' sosem hozza meg a várt eredményt. Talán azon kellene morfondíroznom, hogy mi tévő legyek most? Tekintetem talán elárulja, hogy nem hiszek nekik, bármennyire is mondogatják mindketten, hogy nem velem van bajuk, nem engem akarnak, hanem az apámat. Ki tudja, hol jár mostanra, ki tudja, hány napon keresztül leszünk még itt mire hozzá eljut a hír, hogy engem elraboltak... felsóhajtok. - Szóval akkor akár napokig is itt fogtok tartani. Szuper, de azért remélem azt tudjátok, hogy ez az egész halott ügy. Nem kockáztatnék a helyetekben, de áh, biztos van valami király tervetek... - Pimaszul elmosolyodom a végén, de csak ironikusan, legszívesebben felrobbannék, és ez a tehetetlenség igen nyomasztó számomra. Nem vagyok ehhez hozzászokva, de nem is nagyon akarok. Az idő oly lassan telik, a vízcseppek csöpögése is jól követhető, mintha megfagyott volna a levegő. Aztán hirtelen tűnik fel a dühös árny a bejáratnál, büszkeség tölt el, jóleső érzés, hiszen eljött értem és milyen gyorsan... jobbnak látom eltátogni csak hogy 'apa!', de hangot inkább nem adok ki és amúgy lehetőségem se lenne rá, a két jelenlévő helyettem szólal meg, és már az életemmel dobálóznak. Hát, szuper, dühítsétek csak fel még inkább, csak tessék! Még nem moccanok meg, de ha szükséges, akkor készen állok. Inkább csak a háttérből figyelek addig a pontig.
Képtelen voltam tovább várni. Az ősök sem hagyták, hogy elfelejtsem, mi a dolgom. Néha úgy éreztem, mintha apró tőröket szúrtak volna a testembe, csak hogy véletlenül se felejtsem el az Ő létezésüket és az Ő felsőbbrendűségüket. Mindennek ára van, ugye? Persze. De nem ez… nem így. A szemem sarkából elpillantottam Chrisre. Haza kellett volna küldenem. Nem lett volna szabad, hogy itt maradjon, miután én… a francba is. Elegem volt az egészből. Hope pedig úgy aludt, mintha csak gyerek lenne az óvodában. Senki sem engedélyezte ezt neki! Senki. Ezért is kezdtem el pofozgatni és csak késve jutott el hozzám Chris hangja. - Nyugi?! Komolyan azt mondod nekem, hogy nyugi?! – Kissé felemeltem a hangom, így néztem rá. Nem rá voltam dühös, hanem magamra. A helyzetre. Megint ostobatásokat művelek és mindig van valaki, aki megsérül miattam. Legutóbb Chelsea, ma pedig… Mélyen szívtam magamba a levegőt, miközben átgondoltam a szavait. – Jó, persze. Igazad van. De gyűlölök várakozni – Morogtam, majd elléptem a lánytól. Neki tényleg nem akartam ártani, engem csak Klaus érdekelt. Hiszen az ár az ő élete volt. Mikor a lány végül magához tért és feltette a kérdést, csak sóhajtottam. Chris azonban megválaszolta helyettem, így nekem meg sem kellett szinte szólalnom. - Nem veled, hanem apáddal van dolgunk. Chris így akart fogalmazni – Elgondolkodtam, miközben Hopeot figyeltem. Nem lettem volna a helyében. Az apjának a világ 90%-a az ellensége volt. Mindenki az életére akart törni vagy épp a szerettei életére. Mondtam volna talán még valamit, ha nem fut be végül Klaus. Nem mondom, hogy meglepődtem a szemfogain vagy a sárga szemein. Egy vadállat volt, egy olyasvalaki, aki minden tönkretett. Jobban mondva mindenkit. - Niklaus Mikaelson – Ízlelgettem szinte a nevet, majd elmosolyodtam. Végre… végre talán pontot tehetek az ügy végére. Vagy legalább egy fejezet végére, amíg ki nem találom, hogyan ölhetem meg végleg. Érzékeltem viszont, hogy Chris közeledik felém, így érdeklődve néztem rá. Aztán vissza Klausra. – Mondd csak, mennyit ér neked a lányod élete? – Ja, azt mondtam, nem bántom, de egy alkunak talán még ő sem tud nemet mondani, nem?
Az órák kínkeserves lassúsággal teltek, amialatt arra vártunk, hogy Klaus megérkezzen. Egyikünk sem szólt semmit, de nem is éreztem szükségét a felesleges szócséplésnek. A tervünkkel kapcsolatban már mindent megbeszéltünk, nagyon sokféle variációt átbeszéltünk még korábban, hogy mi hol sülhet el balul, de őszintén szólva, nem láttam értelmét, hogy túlzásba vigyük a tervezést. Persze, az óvatosság soha nem volt hátrány, de arra, ami történni fog, úgy sem tudtunk volna felkészülni teljes egészében. Így hát nem maradt más, mint a reménykedés, hogy minden a terv szerint fog menni, és Klaust leszámítva senki nem fog megsérülni. Végül aztán Steph volt az, akinek az idegei elsőként felmondták a szolgálatot, bár nem tudtam hibáztatni érte. - Steph, nyugi – álltam fel én is, ahogy a lány odalépett, és pofozgatni kezdte Hope-ot, hogy felébressze. – Tudod, hogy Klaus bárhol lehet a világon, koránt sem biztos, hogy a közelben volt. Idő kell neki, hogy ideérjen, de biztosan jönni fog. Minden porcikám ezt súgja – tettem hozzá egy fokkal halkabban, ugyanis a rossz érzés egyre jobban úrrá lett rajtam. A farkas ösztöneim súgták, hogy valami közeledik felénk. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen messze járhat, hiszen ilyen képességekkel nem rendelkeztem, de mérget mertem volna venni arra, hogy hamarosan ideér. Amikor Hope is felébredt, nem tudtam nem érezni egy kis sajnálatot iránta. Hiszen ő nem tehetett semmiről, épp csak annyi bűne volt, hogy a vére Klaus Mikaelsonhoz kötötte. De nem most volt itt az ideje annak, hogy elgyengüljek. Nem számított, hogy ki volt ő, vagy hogyan keveredett bele ebbe az egészbe, a világon örökkön örökké farkastörvények fognak uralkodni. Az erősebb életben marad, a gyengébb elpusztul. Mindenki a sajátjaival törődik csak, a mások iránt érzett szimpátia pedig csak a te vagy szeretteid vesztéhez vezet. Én pedig nem engedhettem meg, hogy Stephanie meghaljon. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak. - Nem veled van dolgunk, Hope, ezért amíg nem ellenkezel, nem fogunk bántani. Azonban jobb, ha tudod, abban a pillanatban, hogy szökni próbálsz, vagy bármi nemű ellenállást tanúsítasz, nem fogunk mi sem kesztyűs kézzel bánni veled – válaszoltam neki kemény tekintettel, de aztán leheletnyit ellágyultak a vonásaim. – Kérlek, ne adj okot erre – tettem hozzá halkan, nem foglalkozva azzal, hogy ki hallotta, vagy ki sem. Voltam kegyetlen gyilkos, aki a saját túlélése érdekében nem törődött azzal, hogy kit kell eltennie láb alól. Egy gyerek megölése sem rettentett volna vissza, de amióta megismertem Stephaniet, megváltoztam, és nem akartam arra az útra visszatérni. Mellette nem éreztem magam szörnyetegnek. S végül aztán esténk főszereplője is megjelent végre a színen. Először észre sem vett minket, egyedül Hope-ot figyelte, ám aztán lassan felmérte a környezetét is. Ahogy egy pillantást rám vetett, a hideg futott végig a hátamon. Minden ösztönöm azt súgta, hogy fussak, meneküljek innen, mert ez egy nagyobb ragadozó, mint ami én voltam. De persze eszem ágában sem volt ezt tenni. - Klaus! Hát végre megérkeztél te is. Már jó ideje vártunk rád, azt hittük, nem is fogsz eljönni a lányodért – üdvözöltem a férfit szívélyes hangon, miközben lassú léptekkel közeledtem Stephanie felé. Tudtam, hogy Klaus mindig előbb cselekszik, minthogy gondolkodna, ezért mindenképp Steph közelében akartam lenni, hogy megvédjem. De persze Hope-ot sem hagytam figyelmen kívül, hiszen nem lett volna jó, ha egyszerűen csak lelép a foglyunkkal. Nos hát, mi tévő leszel, Klaus Mikaleson?
Kicsit meghosszabbítottam a vakációmat a városban, Camillet viszont féltettem még itt is, ez a város nem épp a biztonságról vagy a nyugalomról volt híres. Freya látogatása épp kapóra jött, hazaküldtem vele a nőt, rábízva a biztonságát is. Tudtam, sokáig nem lehetek itt, nem lehetek Hope közelében, mégsem tudtam távozásra bírni magamat. Egy pár nap már nem számít, ha eddig nem történt katasztrófa... ezzel próbáltam nyugtatni magamat. Épp készültem Hayley-t hívni, hogy ő is tudjon Camille érkezéséről, mikor megcsörrent a telefonom. Alaric Saltzman neve ugrott fel a kijelzőn, így gondolkodás nélkül oldalra húztam az ujjam a zöld jel irányába, de arra egyáltalán nem számítottam, amit mondott. Hope eltűnt. - Órák óta?! Ugye csak szórakozol velem, Alaric? Rátok bíztuk a lányomat, és te azt mered mondani nekem, hogy órák óta nem látta senki? Miért most szólsz?! - szinte üvöltöttem a a telefonba, az akkor és ott nem számított, hogy szólt nekem, s ezért hálásnak kellene lennem. Dühös voltam rá, az egész iskolára, de legfőképp saját magamra, amiért ilyen sokáig nem kerestem meg a lányomat. - Gyűlölöm azt az átkozott barlangot! Rendben. Köszönöm! - mondtam azért köszönetet, még ha morogva is. Felkaptam a dzsekim a székről, s már rohantam is, s egész biztos voltam benne, végzek azzal, aki elrabolta őt. Mire eljutottam a helyszínre, olyan dühös, tehetetlen voltam, majd' felrobbantam a felfokozott érzelmektől. Rettegtem Hope épsége miatt, mivel fogalmunk sem volt arról, ki rabolta őt el, önszántából ugyanis nem tűnt volna el szó nélkül, ráadásul mit keresne egy barlangban? A telefonját pedig nem vette fel senkinek, ami szintén árulkodó jel volt. Úgy csörtettem be oda, mint egy dúvad, az egyetlen tervem az öldöklés volt. Megölni mindenkit, aki kezet mert emelni rá, aki belekeverte ebbe az egészbe. Hirtelen arra sem figyeltem, ki az a másik két alak a barlangban, csak Hope-ot láttam, a karkötőkkel, amik valószínűleg a mágiája ellen voltak. Olyan védtelennek, olyan törékenynek tűnt, ahogy ott ült a földön... Tudtam, hogy az egész az én hibám. Végül szemügyre vettem a két alakot is, akik egyáltalán nem voltak számomra ismerősek. Talán láttam már őket valahol, csak cserben hagyott az emlékezetem, de az is lehet, hogy soha nem láttam még őket azelőtt. Nem számított. Mindkettőt meg fogom ölni. - Hope! - szólítottam meg, tudatni akartam vele, hogy minden rendben lesz, nem esik bántódása, ám képtelen voltam akár egy szót is kipréselni magamból. Mindkét énem egyszerre kerekedett felül rajtam, szemfogaim megnyúltak, arcom eltorzult, szemeim sárgára váltottak, mégis vörösben láttam mindent, mint egy megvadult bika.
A feketeség öntötte el a fejemet. Egy szemernyi álomkép, sem valami külső hatás nem ért közben, fogalmam sincs mi történik, kik ezek az emberek, sőt azt sem, hogy miért és hová visznek majd. Az utóbbi időben nem történt velem túl sok olyan dolog, amire ne tudtam volna előre felkészülni, így igen váratlanul ért most ez az egész. Egyszerűen csak voltam. Talán ilyen lehet, amikor meghal az ember. Ezen még soha nem gondolkodtam. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de a fejem az őrülten fájt. A fülem zúgása mellett valami visszhangok ütötték meg a fülem, de nem igazán értettem, miről beszélgetnek. Szememet nem nyitottam még ki. Moccanni sem bírtam egyelőre. Ahogy Stephanie pofozgatni kezdett, akkor tértem csak igazán magamhoz. Éreztem a csuklómon a varázsblokkoló szorítását, így értelmetlennek láttam bármilyen átokkal megpróbálkozni. Egy aprócskát mozdultam csak, szörnyen fájt mindenem, elzsibbadtam és merev lettem. Kinyitottam szemeimet, néhány percig még farkasvakságban szenvedtem, de ahogy kezdett visszatérni belém az élet, kezemmel hirtelen legyintettem egyet, megpróbálva megütni a mellettem ácsorgó lányt, hátha legalább messzebb tudok kerülni tőlük. Azt sikerült megállapítanom a hűvös, nyirkos levegőből és a környezetből, hogy valami barlangban lehetünk, de csak ennyi telt tőlem. Nem kell félteni, igen jó vagyok egyébként a varázserőm nélkül közelharcban is, így ha a közelembe próbálnak jönni, biztosan megpróbálom megvédeni magam. - Mit akartok tőlem? - Kiszáradt a torkom, így szinte fájt, ahogy rekedtes hangon megszólaltam. Válaszra nem igazán számítottam, de amúgy nem vagyok az a félős típus, történtek már velem sokkal rosszabb dolgok is, és azért bízom benne, hogy valakinek feltűnik a hiányom... még ha nem is vagyok egy közkedvelt személy az iskolában. Nem tudom mennyi idő telhetett el, azt sem, hogy mennyire lehetünk messze, de most ide kell koncentrálnom, valamit nekem kell kitalálnom, még ha varázserő híján is vagyok.
Nem gondoltam bele abba, hogy mit teszek Hopeal azáltal, miként belekeverem ebbe az egészbe, de talán a lelkem mélyén éreztem, mekkora hiba. Nem egy kislányra kellene ráterhelnem esetlegesen az apja bukását, hiszen érezhette ezek után azt, hogy mindez az ő hibája. Feltéve, ha sikerül a tervem. Elgondolkodtam picit, majd Chris szavaira halványan elmosolyodtam. Nagyot nyeltem. Meg akartam ölelni, hogy kicsit közelebb érezzem magamhoz, de nem tettem. Beértem azzal, hogy foghattam a kezét, mégha csak egy rövid időre is. Le is pillantottam a kezünkre, miközben pár másodpercre elkalandoztak a gondolataim egészen másfelé, majd lassan elengedtem. Igen, indulnunk kell. Minden további nélkül szálltam be az autóba és újfent magamra öltöttem a magabiztos mosolyomat.
Néhány órával később még mindig nem történt valójában… semmi. A barlangban voltunk, Hope csuklóin továbbra is ott pihentek a mágiát elzáró karkötők, a lány maga pedig még mindig aludt az álomportól, de már csak percek kérdése volt, hogy mikor is tér magához. Nagyot nyeltem, majd Chrishez léptem, akárhol is volt. - Talán Alaric mégsem értesítette Klaust… már rég ide kellett volna érnie – Morogtam szinte, miközben a tőrrel játszadoztam a kezemben. Chrisnek egyelőre nem meséltem róla semmit, mármint arról, miféle hatása van, de tudtam, hogy ez az egyetlen mód Klaus ellen. Nem tudnám vele megölni, de kiiktathatnám és egy időre az ősök befoghatnák végre a szájukat. Utána ráértem volna azzal törődni, miként végezzek egy ősi vámpírral. - Megőrülök ettől a várakozástól – Kishíján megvágtam a saját kezemet a tőrrel, miközben azt fogogattam, így gyorsan elhúztam magamtól egy halk szisszenéssel. – Ahh... – Idegesen lépkedtem Hopehoz, majd a tőrt elrakva, finoman pofozgatni kezdtem. Más módszer kellett. Talán ő el tudja érni, hogy az apja idejöjjön. Oké, kezdtem bepánikolni és hirtelen cselekedni, aminek nem mindig volt jó vége.
Lehet, hogy óvatosan bántam Hope-al és azt sem akartam, hogy neki baja essen, mert mégis csak egy eszköz az egész tervben, de még azok közül is egy gyerek, aki nem tehet arról, hogy mégis ki az apja. Mégis ez egy olyan teher lesz majd, amit egész életében magával kell hordoznia és a végére majd eljut talán arra a szintre, hogy nem lesz képes majd senkiben sem megbízni. Ezt pedig sosem akarnám senkinek, pedig talán valamilyen szinten mindez elkerülhetetlen. De talán képes lesz felülkerekedni rajta. Meg, ha nem lesz Klaus a képben, akkor kevesebben akarják majd felhasználni. Tulajdonképpen neki is szívességet teszünk ezzel, nem? Vagy talán csak szimplán ezzel nyugtatom magam. - Remélem, hogy így lesz, tényleg. - Nem tudom, hogy mit csinálnék, ha valami balul sülne el, de az egyszer biztos, hogy nem engedném, hogy Steph-nek bántódása essen. Egyszer már elveszítettem valakit, aki fontos volt a számomra ez nem egy olyat út, amit szíves örömest megismételnék. A kezét megszorítottam és bevallom nem szívesen engedtem el, mert habár azt jelentette, ha elindulunk, hogy közelebb vagyunk a lezárásához ennek az egész helyzetnek, de ugyanakkor ahhoz is nagyon közel vagyunk, hogy az egész balul süljön el, vagy veszélybe kerüljön valamelyikünk. - Persze.. - Nem marad örökre kiütve szerencsétlen lány és nincs idő arra, hogy esetleges balul elsült esetekre valami monológot vágjunk le, de talán jobb lenne nem is arra gondolni, hogy ez még rosszul is elsülhet, mert a végén még akaratlanul is bevonzom az egészet. Könnyedén bepattantam mellé a kocsiba, hogy elinduljunk a helyszínre és megkezdődjön végre ez az egész. Csak legyünk túl rajta. S legyünk gond nélkül sikeresek.
|| amennyiben orbitális hülyeségeket írtam, lehet levadászni
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Szept. 04, 2019 7:02 pm
You will return to me
Always and Forever
Szituáció: Alaric Saltzman, miután megkapta az üzenetet egy számára ismeretlen számról, azonnal értesítette Klaust, miszerint a lányát elrabolták. Stephanie és Chris, Hopeal együtt a barlangnál várakoznak, bár a tribrid lány még nem tért magához. Órák teltek el, mióta eljöttek a sulitól; már esteledik. A páros talán még mindig nem tudja, kivel is állnak szemben; a világ első hibridjét nem lesz olyan egyszerű legyűrni.
Helyszín: A vámpírok sírja; avagy egy barlang. Átláthatóság kedvéért maradhatunk ebben a topicban.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Hálás voltam Chrisnek mindazért, amit tett. Nem tudtam, mégis mivel érdemeltem ki, hogy ennyire mellettem állt és mindenben támogatott, de nagyon jólesett. Féltem, hogy a végén meg fogja sínyleni, hiszen nem szabadott elfelejtenem, hogy a legutóbbi komolyabb akciónk során Chelsea meghalt. Az, hogy visszatért az életbe, az pedig csak az én alkumnak volt köszönhető. Másodjára nem tudom, mit ajánlottam volna fel az ősi boszorkányoknak, ha újfent… történik valami baj. Nem akartam elveszíteni Christ. Túl fontossá vált nekem, még akkor is, ha ezt sosem mondtam ki. Nem tehettem. Nem lehettem önző. - Köszönöm… - Motyogtam még egyszer, azaz csak úgy kibukott belőlem, majd inkább a feladatra kezdtem koncentrálni. Amint nálunk volt a lány, a kocsihoz indultunk. - Mindenesetre, hogy tényleg Klaus bukkanjon fel… értesítenünk kell valakit, aki kapcsolatban állhat vele. – Magyaráztam komolyan. – Egy üzenet Alaric Saltzmannak és máris sínen vagyunk. – Folytattam, majd ahogy berakta a csomagtartóba a lányt, elégedetten bólintottam. Aztán leszögeztem, hogy őt nem akarom bántani. Chris válasza meglepett, ránéztem. - Hanem… - Kérdeztem volna, de leesett, hogy mire, avagy kire gondol. Rám. Nagyot nyeltem, majd megérintettem lassan a karját, onnan pedig a kezére csúsztattam a sajátomat. – Minden rendben lesz velem. És veled is. Megoldjuk ezt az egészet, mert… meg kell oldanunk. – Megfogtam a kezét és megszorítottam bíztatón, majd ezt követően el is engedtem. - Ne késlekedjünk – Mosolyogtam rá, majd beszálltam az autóba. Amint ő is beszállt mellém, beindítottam a kocsit és a vámpírok sírja, avagy a barlang felé vettem az irányt. Útközben pedig értesítettem Alaricot a kis ember rablásunkról és a követeléseinkről, azaz, hogy Klausnak adjuk át a lányt. Persze, ez nem volt igaz; a lányt nem akartuk átadni senkinek, hanem Klaus kiiktatása volt a célunk.
Kezdőlap
℘ 
Lehet, hogy óvatosan bántam Hope-al és azt sem akartam, hogy neki baja essen, mert mégis csak egy eszköz az egész tervben, de még azok közül is egy gyerek, aki nem tehet arról, hogy mégis ki az apja. Mégis ez egy olyan teher lesz majd, amit egész életében magával kell hordoznia és a végére majd eljut talán arra a szintre, hogy nem lesz képes majd senkiben sem megbízni. Ezt pedig sosem akarnám senkinek, pedig talán valamilyen szinten mindez elkerülhetetlen. De talán képes lesz felülkerekedni rajta. Meg, ha nem lesz Klaus a képben, akkor kevesebben akarják majd felhasználni. Tulajdonképpen neki is szívességet teszünk ezzel, nem? Vagy talán csak szimplán ezzel nyugtatom magam. 
