Nem tudtam, hogy mit mondhatnék még ami meggyőzné arról, hogy egy kicsit jobban odafigyeljen. Persze mindeközben azért én folyamatosan figyeltem, hogy senki ne lehessen szemtanúja annak, ami történt, de bármit is tettem nem tudtam elengedni a rettentően rossz érzést a gyomromban. Úgy éreztem, hogy valami nagyon is balul fog elsülni. De talán mindez csak azért tombolt bennem ilyen hevesen, mert láttam rajta az elszántságot és ezzel együtt azt is, hogy mégis mi minden fog lejátszódni benne, ha esetlegesen ez az egész nem sikerül. Hiszen az elrablás talán még a legkisebb gondunk. Azzal azonban olyan haragot uszítanánk magunkra, amelyet nem biztos, hogy kezelni tudnánk. Egyáltalán átgondoltuk mi ezt? Nem.. Nem most kell meggondolni magamat. Végigcsináljuk. Muszáj lesz és sikerülni fog. Minden a legnagyobb rendben fog menni. Adja valami, vagy valaki, hogy így legyen. - Hát igyekszem.. - Nem szívesen cipelném a vállamon a terhet, miszerint miattam buknánk el ezt az egészet ezért csak még inkább körültekintőbb leszek a környezetünkkel kapcsolatban. Szavai határozottan jól esnek, de már a saját makacsságomból sem hagynám el, hiszen egyszer hibáztam, hogy nem voltam ott teljes mértékben az a személy mellett, aki a legtöbbet jelentette a számomra, de még egyszer nem fogok ezzel játszadozni. Mármint nem, mintha azt mondanám, hogy Ő jelenti a legtöbbet a számomra.. Csak fontos nekem és nem akarom, hogy őrültséget csináljon. Legalábbis egyedül nem is. Mert most én magam is itt vagyok vele, hogy végrehajtsam ezt az egészet. Már-már azt mondanám, hogy egyelőre túlságosan is könnyen ment a dolog, hiszen rögtön felkaptam a karjaimba a leányzót, mielőtt még földet érhetett volna és esetleg valami baja eshetett volna. Nem akartam sokáig itt időzni vele a karomban így, mikor Steph is egyetértett, hogy ideje lelépni elindultam vele egyenesen a kocsiig a lánnyal a karomban, miközben egyszerre próbáltam őt egyensúlyozni a karjaimban, a lábaim elé nézni és közben idegesen mértem fel a környéket, hogy reménykedjek abban, hogy senkinek nem tűnt fel, ami az előbb történt. - Oké.. Akkor már csak azt kell kivárnunk, hogy egy a nagy és gonosz hibrid utánunk jöjjön. Nem nagy ügy. - Persze benne volt a hangomban a szarkazmus, de nem akartam kihátrálni ebből a helyzetből, viszont úgy gondolom valamilyen szinten természetes volt, hogy nem veszem teljesen félvállról a dolgot. A lányt óvatosan a csomagtartóba fektettem, szinte ügyelve arra, hogy még a haja szála sem gördülhessen. - Nem ő az, aki miatt aggódom. - A tekintetem a lányról Steph-re vándorol, hiszen ő volt az, akit féltettem, mert tudtam jól, hogy nagyon sok múlik azon, hogy ez az egész működhessen.
|| amennyiben orbitális hülyeségeket írtam, lehet levadászni
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Aug. 31, 2019 3:08 pm
You will return to me
I won't be silenced... You can't keep me quiet
Egy bizonyos szintig igazat adtam Chrisnek, ennek mégsem akartam hangot adni. Igen, körültekintőbbnek kellett volna lennem, de egyszerűen nem ment. Az járt a fejemben, hogy ez egy olyan lehetőség, amit meg kell ragadnunk és nem szabad semmiképpen sem elszalasztanunk. Egy bólintásra futotta tőlem végül, meg egy mosolyra a szőkeség felé. - Te helyettem is figyelsz, nem igaz? – Kérdeztem végül halkan, majd… csak úgy jöttek a szavak belőlem, egyfajta vallomásként, hogy mennyire hálás vagyok Neki, amiért mellettem van. Sosem nyíltam meg igazán neki, ilyen téren; sokmindent meséltem neki magamról, mindenről tudott, de az érzéseimről szinte semmit. Azt sem tudta, hogy már sokkal fontosabb nekem, mint egy szimpla barát. De nem akartam semmit mondani neki erről, hiszen nem tudtam, ő mit gondol, másrészt… még rengeteg minden állt előttünk. - Köszönöm… - Suttogtam a szavaira, de nem mertem rá visszapillantani. Jólesett, hogy ezt hallottam tőle, de aggódtam is miatta. Mi van, ha csak veszélybe sodrom? Nem akartam. Mikor odaértünk a lányhoz, próbáltam a lehető legtermészetesebben viselkedni, de aki ismert, tudhatta, hogy ez a széles mosoly az arcomon, csupán megjátszás. De úgy tűnt, Hope elhiszi, vagyis… ki tudja. - Oh, hát… eléggé fontos lett volna. De nem baj, mert… nekünk Te jobban kellesz – Azonnal ráfújtam a port, nem hagyva lehetőséget neki az ellenállásra. Aztán össze is esett, de Chris elkapta, talán akkor is elkapta volna, ha nem szólok rá. Elégedett voltam, nagyon is; eddig minden a terveink szerint alakult. Elnézegettem a lányt Chris karjaiban, majd mély levegőt vettem. - Igen, most eltűnünk innen és… amint Alaricnak feltűnik, hogy Hope eltűnt, valószínűleg első dolga lesz értesíteni Klaust. Nekünk pedig csak várnunk kell majd. – Fürkésztem Christ pár pillanatig, mielőtt visszaindultam volna a kocsihoz, amivel jöttünk. Igazából ötletem az nem volt, innen merre is kellene indulnunk, vagyis pontosan hová vigyük a lányt, de tudtam, hogy kitalálok valamit. Sőt, igazából pillanatok alatt eszembe jutott, hová is mehetnénk. Sietősebbre vettem a lépteimet. - A következő úti célunk egy barlang… néhány évtizedik vámpírok voltak bezárva oda bűbájjal. Bár ahhoz nincs meg a megfelelő eszközünk, sem természeti adottságaink, de egyelőre megteszi, amíg előcsalogatjuk a hibridet. – Magyaráztam neki, miközben visszaértünk a kocsihoz. A csomagtartót nyitottam ki és a fejemmel jeleztem, hogy oda pakolja be a lányt. Aztán, hogy védjem kissé magunkat, Hope csuklójára raktam valamit. Úgy nézett ki, mint egy karperec, de ő maga nem vehette le, viszont volt egy kényelmetlen mellékhatása: a varázsereje elzárásra került ezáltal. Tulajdonképpen bárki levehette róla a karperecet, megszűnt a varázslat, de reméltem, hogy sokáig rajta marad… - Ne aggódj, őt nem fogom bántani – Pillantottam Chrisre, bár nem tudom, aggódott-e Hope épségéért vagy sem, de valamiért tisztázni akartam, hogy gyerekeket nem szándékoztam bántani.
436 words ℘ speechless ℘ note: jó lett, Chris, nyugalom és Hope reagja is! Szuperek vagytok! Helyszínt majd kövi körben válthatunk szerintem. ℘ kredit
Az óvatosság és a körültekintettség egy erény. Nem pedig hátrány. Eszem ágában nem volt őt aláaknázni, vagy esetleg bármivel is megsérteni egyszerűen csak túlságosan sok minden múlott azon, hogy mindez sikerülhessen és nem bukhattunk el most. Mindent egy lapra tettünk fel és a legkevesebb, hogy azt akarom, hogy minden sínen menjen és semmilyen váratlan fordulat ne szólhasson közbe a tervünkben. - Nem vagy kezdő, de sose becsüld le az ellenfeled és a helyzetet. Koránt sem kis dologba vágunk bele, úgyhogy kétszer olyan figyelmesnek kell lennünk. - Csak óvatos voltam. Lehet, hogy igaza van és túlzásokba esem, hiszen mégis csak egy lány elrablásáról van szó, ami ahhoz képest, hogy szembeszálljunk egy ezer éves hibriddel gyerekjátéknak tűnhet, de nem tudtam lerázni magamról, hogy rossz érzésem volt. Talán képzelődtem, de előre féltem attól, hogy az egész balul sülhet el. Pedig még csak el sem kezdtük. Azt hiszem jobb lesz, ha kicsit elengedem magam. - Ugyan, nem tesz semmit, te is megtennéd értem, úgyhogy tényleg örömmel teszem. Nem hagylak magadra. - Meg aztán megígértem már magamnak jóval ezelőtt, hogyha találok valakit, aki valamilyen oknál fogva kedves a szívemnek azt sosem árulom el, sosem hagyom magára. Nem számít semmi, hiszen már megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor elveszíti az ember a másikat. Zsebre tett kézzel lépek Stephanie után, ahogyan közelebb lép Hope-hoz, mikor a lány már egyedül van és figyelmesen hallgatom a beszélgetésüket, majd mikor bekerül a képbe a por, s a lány készül eldőlni, mint egy zsák krumpli, akkor gyorsan alákapok, hogy ne essen a földre és verje be a fejét, majd a térdhajlata alá csúsztatom a másik kezemet, hogy felvegyem a karjaimba. - Akkor most el kellene tűnnünk még azelőtt, hogy bárki is észrevenné, hogy mit is csinálunk. - Jelentem ki a nyilvánvalót. Talán tényleg őrültek vagyunk, de jelen esetben ez az egyetlen megfelelő módja annak, hogy lezárhassunk egy bonyolult fejezetet az életünkben.
|| amennyiben orbitális hülyeségeket írtam, lehet levadászni
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Aug. 08, 2019 1:37 pm
Chris & Steph & Hope
A tanórák után első dolgom volt a Salvatore birtok egyik eldugott részét a lábam alá venni. Mindig nagyon izgatott voltam amikor Freya megjelent nálam, oly sokat adott nekem, a mentorom ő és a barátom is egyben. Vigaszt nyújt a családom hiányában, és reményt, hogy még valaha újra egyesíthetjük őket, mindketten ezen dolgozunk szabadidőnkben. A mai nap nem volt olyan hosszú, néhány órát töltöttünk együtt, de vidámabban és feltöltődve indultam vissza az iskola udvarába. Az egyik varázskönyvemet olvasgatva ültem le a fák alá a padra, majd később az egyik boszorkánytársam csatlakozott hozzám. Úgy tűnik, ma a kisugárzásom sem annyira taszító, hisz sok esetben messziről elkerülnek az emberek, annak ellenére, hogy én igyekeztem minden esetben kedvesen és problémamentesen fordulni hozzájuk. Persze nem bánnám, ha lennének barátaim és igazi társaságom, akik esetleg segítenének elfelejtetni velem - vagy legalább csillapítani - a családom hiányát, de eddig még sajnos ez nem történt meg. Rövid beszélgetésünk után egyedül maradtam ismét, felsóhajtva nyitottam ki a könyvemet, titkon reménykedem abban, hogy folytathatom a kutatást, hiszen minden alkalommal Freya ihletet ad nekem, új ötletek merülnek fel és ugyan megkér rá, hogy éljem az életem, ne erre vesztegessem el az összes szabadidőm... nem tudok nem rájuk gondolni. Ez nem titok. Meglepődöttséggel tölt el amikor valaki köszön nekem. Addig észre sem vettem őket, de abban sem vagyok teljesen biztos, hogy hogyan kerültek ide. Nem hinném, hogy az iskola tanulói, sőt, bejárása sem lehet mindenkinek, így egy percre csak gyanúsan pillantok rájuk, igyekezve titkolni meglepődöttségem, majd felállok és a padra teszem a varázskönyvemet. - Helló. - Amúgy sem vagyok az a nyitott könyv, nehezen találom meg a közös hangot az emberekkel, ez főként a bizalmatlanságom miatt történik. - Hát, sajnálom, de már elment. Fontos lett volna, hogy idáig eljöttetek? Talán ha felhívod még utoléritek. Mondjuk, könnyebb lett volna alapból ezt tenned... - Vonom meg a vállamat kicsit értetlenkedve. Lehet, hogy ez csak az nekünk ennyire természetes, az idősebb korosztálynak már nem, de mire újra kérdeztem volna, a por az arcomba került és már hiába igyekeztem volna valamivel, valahogy elkerülni a belélegzését, megtettem és elájultam.
Csak a szemeimet forgattam. Chris túlaggódta a dolgot. Egy kislánnyal volt dolgunk, nem egy… egy ezer éves ősivel! Na, Klaus probléma volt, de Hope nem. Ő volt a legkisebb akadály az egész tervünkben. Nyilván Hope volt a kulcs a megoldáshoz, de nem ő volt minden. Klaust kellett előcsalogatnunk és kiiktatnunk, vagy legalábbis lefegyverezni annyira, hogy legyen időm kitalálni, miként végezzek vele. Muszáj volt. Az időm vészesen fogyott… nem tudtam, az ősiek mennyi ideig képesek még elviselni azt, hogy egy helyben toporgok. Azt, hogy semmit sem vagyok képes megcsinálni. - Chris, menjünk és csináljuk. Ne agyalj. Komolyan – Fürkésztem az arcát, a szemeit, majd elpillantottam arra, amerre Hope volt. A további ötleteivel egyetértettem, mármint abban, hogy meg kell várnunk, amíg egyedül lesz. - Figyelj, te azt hiszed, hogy teljesen kezdő vagyok? Több száz év előnyöm van veled szemben, szőke herceg – Ezúttal rámosolyogtam, magam sem tudom, miért. Nem terveztem sem feltűnést kelteni, sem elcseszni a kis akciónkat. Néhány pillanat után újból a lány felé nézelődtem, azt várva, mikor lesz végre teljesen egyedül. Ahogy elindultunk végre, a szemem sarkából néztem a fiúra. Aggódottés ez valahol jólesett, ugyanakkor frusztráló is volt egyben. Nem kellett aggódnia, hiszen nem volt miért, nem? Megoldjuk szépen ezt az egészet és végre… végre nyugodtan alhatok majd és Chelsea is. - Amúgy… köszönöm – Jegyeztem meg, miközben megérintettem a karját. – Azt, hogy mindig velem tartasz, bármiféle őrültséget is akarok elkövetni… Chelsea mellett te vagy az, aki a józan eszemet még egyben tartja. Nélkületek szilánkjaimra törnék – Közöltem, de már nem őt néztem, hanem a lányt, akitől már csak néhány lépés választott el minket. Visszahúztam a kezemet Christől, majd egy szelíd mosollyal Hope elé toppantam, a kezemet a zsebembe mélyesztve, s némileg kutakodva… nos, egyfajta port markoltam fel. - Szia! Stephanie vagyok, Freya nénikéd barátnője. Úgy hallottam, hogy idejött meglátogatni téged… ne mondd, hogy elkerültük egymást – Túlontúl életvidám volt az arckifejezésem, ahogyan őt vizslattam. Aztán, ha nem volt elég ügyes, akkor a kezemet előhúzva már fújtam is rá a porból; ami egyfajta altató jelleggel bírt. Azonnal elkábult, ha nem védte ki az első támadásomat. - Chris! – Szóltam rá, mielőtt a lány a földre omlott volna. Feltéve, ha sikerült…
- Steph, én egyáltalán nem kételkedem benned. Ha azt tenném, nem is jöttem volna el veled ide. Csak azt akarom mondani, hogy legyünk óvatosak, és ne bízzuk el magunkat. Hope mégis csak egy tribrid, nem tudjuk, mire képes. A meglepetés ereje most nálunk van, szóval ha lecsapunk, akkor azt úgy kell tenni, hogy biztosak legyünk abban, a markunkban van a lány - magyaráztam Stephnek. Nem kételkedtem abban egyáltalán, hogy Stephanie ötletek vagy B terv nélkül jött volna, de valljuk be, kettőnk közül én voltam a megfontoltabb és a hidegvérű. Nem véletlenül voltam képes túlélni évekig egyedül úgy, hogy a nevelő szüleim folyamatosan pénzelték a rendőrséget, hogy kézre keríthessenek engem. Mindig egy lépéssel előttük jártam, s most is pont ugyanezt kellett tennünk. Minden lehetséges kimenetelt jól végiggondolni, s az alapján cselekedni. - Rendben, szerintem az lesz a legjobb, ha megvárjuk, amíg egyedül nem marad. Azután odamegyünk hozzá, mondván, hogy Freya barátai vagyunk, ám mielőtt eldönthetné, hogy igazat mondunk-e vagy sem, elkábítjuk, és már itt sem vagyunk - mondtam el azt a tervet, ami szerintem a legkevesebb kockázattal rendelkezett. – És fontos, hogy ne keltsünk feltűnést - tettem még hozzá. A terv második felére, amit Steph mondott, csak bólintottam. Az igazi veszély csak akkor lesz, amikor Klaus megtudja, hogy a lányát elrabolták, de biztos voltam abban, hogy Stephanienak volt valami terve erre az esetre. Hiszen ő is tisztában volt azzal, hogy Klaus egy ősi, és hogy nem lehet olyan könnyen megölni. Arról nem is beszélve, hogy Chelsea élete múlott a sikerünkön. Talán ha másról lett volna szó, akkor nem vettem volna olyan biztosra, hogy Steph gondolt mindenre, de a barátnőéért a pokolba is elment volna, hogy megmentse. Nem sok barátja volt, de aki megmaradt, nos, az nem véletlenül, és az a kapocs elszakíthatatlan volt. Ezt irigyeltem tőle – hogy volt valaki, akire ennyire számíthatott, aki ennyire fontos volt a számára. Az életemben soha nem volt ilyen barátnak nevezett személy, s most habár itt volt Stephanie, nem volt biztos abban, hogy ő mit gondolt a kapcsolatunkról. Vagy rólam, hiszen soha nem beszéltünk erről. Amennyiben rábólintott a tervemre, itt a fal árnyékában megbújva megvártuk, amíg az udvar jobban kiürül, és Hope egy olyan helyre nem ér, ami jó takarásban volt ahhoz, hogy a tervünket kivitelezhessük. - Induljunk - böktem a fejemmel a lány felé, majd laza léptekkel megindultam előre. Kezeimet zsebre tettem, s minden izmomat elernyesztettem, hogy természetes benyomást keltsek. A veszélyt már messziről érezni lehetett, így fontos volt, hogy ne mutassuk ennek semmilyen jelét. Magam miatt nem aggódtam, inkább azon töprengtem, vajon Stephanie is képes lesz-e elrejteni az idegességét, vagy jobban mondva a vérszomját, és azt színlelni, hogy minden teljesen rendben van.
Nem gondoltam bele abba, hogy mi lesz, ha mindez rosszul sül el. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt elterveztem. Nem, egyszerűen nem akartam arra gondolni, hogy elbukhatunk. Jó nyomon jártunk, s egy karnyújtásnyira voltunk a megoldástól, attól, hogy Klaus létezését kitöröljük a történelemből és az ősi boszorkányok végre lekopjanak rólam. Csak ez lebegett a lelkiszemeim előtt, más semmi. Eltökélt voltam, határozott és fölöttébb makacs. Na meg egy leheletnyit őrült is. Őrülten ragaszkodtam a bosszúmhoz. S őrült mód meg akartam menteni a legjobb barátnőmet; az egyetlen olyan embert, aki mindvégig kitartott mellettem. Chelseát. Ha ő nincs… ha ő nincs, az emberségem már rég kihunyt volna belőlem. Tényleg megőrültem volna, ha nem találkozok vele annak idején. Hope alakját figyeltem, azon gondolkodva, hogyan kerülhetnénk a közelébe, de egyelőre nem volt ötletem. Ahogy megszorította Chris a karomat, ráemeltem a tekintetemet végre. - Már mi a pokolért hibáznánk el, Chris? Úgy ismersz, mint aki képes egy ilyen egyszerű dolgot elcseszni? – Kissé ingerülten tettem fel a kérdéseket. Feszült voltam és cselekedni akartam, hogy mihamarabb letudjuk az egészet… Hopeot akartam végre, hogy jól megszorongathassam, s vele végre előcsalhassam Klaust. Az már más kérdés volt, hogy miként fegyverezem le az ősi vámpírt, de azért akadt egy-két ötlet a tarsolyomban. Ott volt példának okáért az a tőr is, amivel évekre elhallgattatta Marcell a nagyhatalmú és nagyszájú Niklaus Mikaelsont. Na jó, az a tőr nem volt nálam, de egy hasonló akadt… Erről viszont egy szót sem szóltam Chrisnek. Amolyan meglepetésnek szántam. Elhúzódtam a fiútól végül. - Ne kételkedj bennem, megértetted? Lehet, heves vagyok, de tudom, mit csinálok. – Magyaráztam, majd mélyen magamba szívva a levegőt fordultam vissza a suli udvara felé. Az ötlet, amit a szőke herceg kiejtett a száján, megmosolyogtatott. - Ez nem rossz ötlet, ami azt illeti. – Felnevettem, majd a fiúra néztem vidámabb arckifejezéssel. – Még várunk egy kicsit, hogy biztosak legyünk Freya távozásában és egyszerűen odasétálunk a kis Hopehoz. Elcsaljuk innen… egyszerű az egész. S bizonyítékom is van rá, hogy Freya egy barátnőm, nem? – Meglengettem azt a karkötőt, amivel bemértük egyáltalán a sulit, avagy a régi barátnőm tartózkodási helyét. Legalábbis, abban a pillanatban. – De az is megoldás, hogy megvárjuk, míg egyedül lesz, elkábítjuk és eltűnünk innen vele. – Vállat vontam. – A lényeg ezek után fog jönni csak. Az, hogy küldünk egy levelet a sulinak, miszerint Klaust akarjuk a lányért cserébe. Nyilván a gondos apuci hamar összekapja magát, hogy a lánya segítségére siessen, már ha… vannak benne atyai érzések. – Állítólag voltak. S talán ez az apró tény volt az, ami miatt biztosra vettem, hogy Klaus meg fog jelenni.
419 words || devil in me || note: na, vágjunk bele lassan... || kredit
Nem igazán vesztegettük Stephanieval az időt, miután a kereső bűbáj megmutatta Freya Mikaelson tartózkodási helyét. Mivel alapjáraton hotelről hotelre szálltunk meg, a cuccainkat gyorsan és könnyedén össze tudtuk szedni, azután béreltünk egy autót, s így vettük az irányt Mystic Falls felé. Én vezettem, mivel Stephanieval ellentétben nem voltam ideges. Persze nem azért, mert ne lettem volna tisztában a küldetésünk súlyával. Egyszerűen… úgy éreztem, hogy felesleges az ördögöt előre a falra festeni, s rögtön a legrosszabbakra gondolni. Tudjátok, általában könnyű bevonzani azokat a dolgokat, amikre túl sokat gondol az ember. Meg egyébként is, bíztam Stephanieban – láttam már akció közben nem egyszer -, az elszántságáról pedig ódákat lehetne zengeni. Tudtam, hogy vagy élve távozunk innen, célunkat végrehajtva, vagy mindketten itt hagyjuk a fogunkat. Szóval, ha engem kérdeztek, úgy döntöttem inkább kiélvezem az életem utolsó perceit, nem gondolva arra, hogy mi vár Mystic Fallsban. A kellemes időjárást élveztem a lehúzott ablakon keresztül, miközben halkan Adele Girl on Fire című számát énekelgettem magamban, ami éppen a rádióban szólt. Közeledtünk a Salvatore Boarding School felé, ami miatt Stephanie csak még idegesebb lett. Nos, teljesen érthetően, hiszen ez volt a mindent eldöntő találkozás pillanata. Ha most kudarcot vallunk, akkor Chelseanak vége. Most így belegondolva, lehet nekem is idegeskednem kellett volna. Amikor Steph közölte, hogy álljak félre, jobb lenne gyalog megközelíteni az iskolát, csak aprót biccentettem, majd kirakva az indexet lehúzódtam az útról, s kerestem egy helyet, ahol viszonylag takarásban is volt, de azért, ha menekülésre került volna a sor, akkor könnyedén rögtön menetirányba is lehetett állítani. Amíg én azzal bajlódtam, hogy leállítsak mindent az autóban, és be is zárjam azt, Stephanie már el is indult, így utána kellett kocognom, hogy mellette tudjak lépkedni. Nem szóltunk egymáshoz semmit, hiszen mit is mondhattunk volna? Lehet, ez volt élezünk utolsó napja, bár erre jobb volt nem is inkább gondolni. Furcsa érzés volt, de valamiért jó kedvem volt, még ha éppen most is váltottuk ki a jegyet az egyenesen a túlvilágra vezető vonatra. Úgy éreztem, hogy képesek leszünk véghez vinni a tervünket, legalábbis az első részét. Steph halkan suttogott valamit, ahogy odaértünk az udvarhoz, majd rögtön vissza is rántott, nehogy bárki is észrevegyen. Kérdőn felhúzott szemöldökkel pillantottam a lány arcára. Óvatosan kikukucskáltam a lánya fölött, hogy vethessek egy pillantást Hopera, majd aprót bólintva jeleztem Steph számára, hogy látom őt. - Lehetséges, hogy Freya elment, de ezzel igazából a mi dolgunkat könnyítette meg, hiszen nem érte jöttünk, hanem a lányért. Azonban Steph – szorítottam meg a karját, de nem túl erősen –, lehetséges, hogy Freya is itt van még valahol, s ha érzékeli, hogy a lány bajban van, rögtön a segítségére indul. Legyünk óvatosak, és mindig figyeljünk a környezetünkre, rendben? Minden ezen múlik, nem hibázhatjuk el – magyaráztam neki. Tudtam, hogy pont neki nem kell magyarázni, mennyire fontos, hogy most ne ejtsünk semmilyen hibát, de úgy éreztem, muszáj volt szóban is figyelmeztetnem őt. Amikor biztosra vettem, hogy felfogta a szavaimat, elengedtem a karját, és az udvar felé böktem. - És hogyan szeretnéd elkapni őt, most, hogy itt vagyunk? Csak úgy odasétálunk hozzá, és azt mondod, Freya régi barátnője vagy? – Mondjuk, ez még nem is volt rossz ötlet. De egyértelműen meg kellett volna várnunk, amíg egyedül marad ahhoz, hogy el tudjuk rabolni őt. Mindenesetre várakozóan pillantottam a lányra, azon töprengve van-e valamilyen terve, vagy pusztán improvizálni fogunk.
Végre azt éreztem, jó nyomon járunk, bár utáltam magam amiatt, hogy csak most jutott az eszünkbe Freya és Hope, mint egyfajta megoldás. De jobb később, mint soha, nem igaz? Chelsea mindenek előtt állt, azaz felett, s meg akartam védeni őt. Az kevésbé számított, hogy én magam szenvedtem, de őt… őt nem akartam sem elveszíteni, sem semmi egyéb. Túlságosan fontos volt nekem és ezt nem győztem kihangsúlyozni – persze még véletlenül sem hangosan. Hiszen, hogyan is nézne ki, hogy hirtelen érzelgőssé válok, mikor sosem voltam olyan? Illetve… vele sosem. A barátnőm volt, ráadásul a legjobb, mégis tartottam a távolságot tőle, mert annyira más volt, mint én, hogy így tartottam a legjobbnak. Igazi csaj volt, érdekelte a divat, a fiúk, ugyanakkor talpraesett volt, megnyerő és száz meg száz tulajdonsággal fel tudtam volna még ruházni. S a legfontosabb az a tény, hogy mindig mellettem állt. Tehát igen, megérdemelte, hogy minden követ megmozgassak Érte. Még akkor is, ha neki erről fogalma sem lehetett. Nos, tehát, mikor rábukkantam Freya nyomára, azonnal el is indultunk. Többes szám, igen… bár lehet, rossz ötlet volt, de magammal rángattam Christ is. Azaz, pontosítok: nem igazán kellett győzködnöm, így hát együtt léptük át Mystic Falls határát. Jó, autóval. De ez azt hiszem, teljességgel részletkérdés. Kissé feszültebbé váltam, s így tekintettem ki az autó ablakán, idegesen tördelve az ujjaimat. Chrisre bíztam a vezetést, mert hát, én magam nem voltam azért annyira nyugodt lelkiállapotban, hogy vezetni tudjak. Hosszú percek teltek el, míg elértünk a Salvatore Boarding School-hoz. Amúgy, csak nekem jutott eszembe erről a suliról az a híres-neves könyv- és filmsorozat? Varázsló iskola és egyebek. Ettől függetlenül jó ötletnek tartottam. Egy iskola a különlegeseknek, s egyben különcöknek. Ahogy elkezdett kirajzolódni a szóban forgó épület, intettem Chrisnek. - Húzódj félre, itt álljunk meg. Mármint… jobb lenne, ha innentől gyalog mennénk. – Emeltem a tekintetem a szőkeségre és ha eleget tett a kérésemnek, akkor egy nagyobb sóhaj után kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Finoman, mégis hangosan csapódott be utánam. Elgondolkodtam néhány pillanatra, de nem gondoltam meg magam. Szükségem volt arra a lányra ahhoz, hogy Klaust előcsaljam és ez… ez elsőbbséget élvezett bárminél. Határozott léptekkel indultam el a suli felé, szinte be sem várva Christ A feszültség erre nőtt bennem. Egy részem attól tartott, hogy ez is zsákutca lesz a végén és elbukom, a lehető legtöbb értelemben. Vagy Freya jön rá az árulásomra, vagy Klaus lesz gyorsabb és nekem végem. Bár, talán nem is lenne rossz, ha vége lenne… vége a életemnek. Tényleg, milyen lenne meghalni? Véglegesen… elsötétül a világ, s ennyi? Mi van utána? Sosem tapasztaltam meg a valódi halált. Csakis egyszer jártam a közelében, de a pillanat töredéke alatt váltottam testet. Azóta pedig, igyekeztem védeni magam és időben elhagyni egy testet, majd újat birtokba venni. Szóval, a halál, mint olyan, igencsak érdekes témakör volt nekem. Ahogy egyre közelebb értünk a területhez, avagy az udvarhoz, annál inkább rajzolódtak ki az emberek, s szinte egyből kiszúrtam a lányt. - Hope… - Suttogtam magam elé, aztán elkaptam Chris karját és behúzódtam vele valahova, ahol nem vehettek minket észre. – Nézd! Ott van. Bár Freyát nem látom, de… de talán nem is lényeges, hogy ő nincs itt. – Legalábbis jelen pillanatban. Körbefuttattam a tekintetem az udvaron, egészen az épület bejáratáig, de a régi barátnőmet sehol sem láttam. Talán már elment? Tekintetem visszatévedt lassan a Mikaelson kislányra és ezzel egy időben gondolkodóba estem.
Szituáció: Miután Stephanie Stafford egy kereső bűbáj segítségével megtalálta Freyát, a lány, Christian E. Gray társaságában egyenesen Mystic Fallsba jön. Hamar kiderítik, hogy a nő, akit kerestek, a Salvatore Boarding Schoolban járt, azonban mire odaérnek, a boszorkánynak hűlt helyét találják. Elkéstek, ugyanis Freya órákkal ezelőtt hagyta el a várost, miután egy fél napot az unokahúgával, Hopeal töltött. Az idő délután 4 fele jár, az óráknak már régen vége, bár Hope ígyis kimenőt kapott erre a napra. A két személyes csapat tehát csakis a lánnyal találhatja szembe magát, de talán pont ő az, akit valójában kerestek, hiszen Klaust akarják előcsalogatni. Hope az iskola udvarán cseverészik az egyik osztálytársával, mit sem sejtve arról, hogy árgus szemek figyelik a távolból. Stephanie és Chris ne felejtse el, hogy egy tribriddel van dolga – s hiába kicsi a bors, attól még lehet erős és nagy hatalmú.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Rövid nevetés hagyta el a számat, mikor közölte a nyilvánvalót, méghozzá azt, hogy nem futok százzal. Sajnos volt, aki ezt elérte nálam, az a helyzet. Az évek, a család… pech, nem igaz? Na és persze a sok-sok év, melyet egyedül töltöttem. Egyáltalán nem csoda, hogy még inkább elvesztettem az eszemet. Ám jó volt nekem így. Valahogy könnyebb… sokkal könnyebb, mintsem érezni és szeretni, vagy tudja a fene, mit csinálnak az emberek. Nem is érdekelt. - Pocsék dolog elszívónak lenni, nem igaz? – Kérdeztem meg némi éllel a hangomban. – Haszontalan kis semmirekellő vagy. – Nyomatékosan ejtettem ki minden egyes szót, hogy jól megjegyezze, még arra a kevéske időre is, míg életben lehet. Haszontalan kislány, aki senkinek sem kell. Senkinek. Igaz? Fájdalmat akartam neki újra meg újra okozni, így hát a sebére szorítottam, s így generáltam benne a fájdalmat, egyre erősebben, mígnem elengedtem. Elmondtam mindent, amit csak akartam, s végül felegyenesedtem mellette. Halványan elmosolyodtam, ám nem reagáltam a kérdésére. Nos, igen, mindenképpen jó, ha az emberek tudják, ki tette. Tudják, kitől kell rettegniük. - A helyedben tartogatnám az energiáimat, hátha túlélem az esetet… - Jegyeztem meg, látván, mennyire kapkodja a levegőt. Hiába próbált határozott lenni, a hangja közel sem úgy csengett, mint szerette volna. Fürkésztem az arcát, láttam a fájdalmat a tekintetében, ugyanakkor a túlélési vágyat is benne. Mindenesetre, fürkésztem és vártam, mit lép minderre. Tudtam, hogy fél tőlem, tudtam, hogy a híremet fogja vinni és jelen pillanatban ez nekem bőven elég volt. A bosszúm egy része beteljesedett, avagy útjára indult, kellett nekem ennél több? - Oooh, nagyon is biztos vagyok abban, hogy egyikőtök sem tudná utánam csinálni mindezt. Főleg nem ép elmével. – Nevettem fel, majd láttam, ahogy hátrébb lép, s egyszerűen köddé vált előttem. Először meglepődtem, majd körbetekintettem. Nem tudhattam, hogy támadni akar-e, vagy netán eltűnni a közelemből. Bár ha van esze, nem marad itt… nem igaz? Aztán percek múltán biztosra vettem, hogy eltűnt. Megszökött, de nem bántam. Ezúttal nem. A vére a kezemhez tapadt, a fájdalmat pedig, amit okoztam, sosem fogja feledni, legalábbis, a legközelebbi találkozásunkig bizonyára élénk emlékei lesznek róla. Akkor pedig újra lecsapok rá, s ezúttal nem marad életben, ebben egészen biztos lehet. Távoztam, átjárót nyitva a pokol felé....
Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens
359 words ◆ I'm Only Human ◆ béna záró, sajnálom, kijöttem a gyakorlatból :'D ◆ credit
Kezdőlap
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék még ami meggyőzné arról, hogy egy kicsit jobban odafigyeljen. Persze mindeközben azért én folyamatosan figyeltem, hogy senki ne lehessen szemtanúja annak, ami történt, de bármit is tettem nem tudtam elengedni a rettentően rossz érzést a gyomromban. 
és Hope reagja is! 
Szuperek vagytok! Helyszínt majd kövi körben válthatunk szerintem. ℘ 
|| 
|| 
Rövid nevetés hagyta el a számat, mikor közölte a nyilvánvalót, méghozzá azt, hogy nem futok százzal. Sajnos volt, aki ezt elérte nálam, az a helyzet. Az évek, a család… pech, nem igaz? Na és persze a sok-sok év, melyet egyedül töltöttem. Egyáltalán nem csoda, hogy még inkább elvesztettem az eszemet. Ám jó volt nekem így. Valahogy könnyebb… sokkal könnyebb, mintsem érezni és szeretni, vagy tudja a fene, mit csinálnak az emberek. Nem is érdekelt.
