"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egyelőre még kissé műnek ható mosoly uralta a vonásaimat, de igyekeztem előzékenyebbé, kedvesebbé tenni. Nem szerettem, ha valami mély gondolatmenet közben zavartak meg, vagy ha nehéz döntések elé állítottak már rögtön azelőtt, hogy rendesen leért volna az első kávém. Azt reméltem, a nevének a tudatában majd okosabb leszek, de a világon semmit nem mondott az, hogy Celian. Udvariasan biccentettem azért, jelezve, megértettem a nevét, és mivel elfogadta az ajánlatomat, elindultam és mutattam neki az utat befelé. - Így van - feleltem menet közben, nagyon is büszke mosollyal. - Jelenleg úgy nagyjából negyven, negyvenöt tanulónk van, de a létszám folyamatosan növekszik. Igyekszünk azért kisebb csoportokra bontani őket, hogy a személyesség megmaradjon. Ez elég fontos a... Tehetséggondozásban. - Még mindig nem lehettem biztos benne, a férfi milyen céllal érkezett, ezért próbáltam közömbös maradni és nem túl sok részletet kikotyogni. Átvágtunk az előcsarnokon. Ha szembejött néhány egyenruhás diák, általában mind mosolyogva odaköszöntek, én pedig hasonlóan széles mosollyal vissza. Nem sokkal később végre becsukhattam magunk után az irodám ajtaját. Megkerültem a nagy tölgyfaasztalt és letettem a szélére a könyvet, majd a kávéval a kezemben helyet foglaltam. Várakozón néztem rá, és ahogy végre kiterítette elém a lapjait, hát... Láthatóan meglepett. Ugyanakkor meg is könnyebbültem kicsit, mert végre nem kellett tovább köntörfalazni, nyíltan a tárgyra térhettünk. Így, hogy tudtam, nem valami külsős szimatolgatóval kell farkasszemet néznem, kicsit én is oldottabb és kedvesebb lettem. Arra persze nem számítottam, hogy ez a közös pont, ami megnyitott köztünk egy újfajta csatornát, egészen egy nagylelkű felajánlásig fut majd. Ez újra visszalopta a meglepettséget az arcomra. - Értékelem az őszinteségét - szögeztem le elsőként, némi hallgatás után, amit arra akartam szánni, hogy titokzatosan a kávémba kortyoljak, de végül a gondolataim annyira magukkal ragadtak, valahogy nem jutottam el odáig. - Ha nem értenék egyet, nem alapítottam volna meg ezt a helyet. - hagytam, hogy a mosolyom szélesebbre kússzon. Az eddigi fagyos hangulat után úgy éreztem, megérdemelt Celian némi viccelődést és melegséget. - Ezt a segítséget azonban nem erőltethetjük rá másokra. Meg kell várnunk egyelőre, hogy ők jöjjenek hozzánk. - Pedig nagyon is osztoztam az elképzelésén, hogy minél több gyereknek segítsünk. Amíg azonban a természetfeletti létezése titoknak számított, nekünk is eléggé meg volt kötve a kezünk az ilyen gyermekek felkutatásában. - Hadd kérdezzek valamit! - ugrottam végül kicsit témát, és én is keresztbe fontam egymáson a lábaim, így dőltem rájuk, egészen előre hajolva az asztalon. Még mindig csak szorongattam a kávémat, de nem kortyoltam bele, teljesen lekötött, hogy a velem szemben ülőt fürkésszem, mintha két lábon járó hazugságvizsgáló lennék és a valódi szándékait próbálnám leolvasni az arcáról. Úgy ítéltem, igazat mondott. Az asztalon árválkodó kancsóra néztem, amit két lefordított kristálypohár vett körbe. Kézbe vettem a vízzel teli csuprot és kérdőn a vendégre pillantottam felette. - Megkínálhatom? - Ha kért, töltöttem neki vizet az egyik pohárba. Ha nem, akkor visszatettem a helyére és ismét elhelyezkedtem. Így vagy úgy, de kissé kitoltam azt a bűvös kérdést, amit annyira fel akartam tenni, és csak a kiszolgálása vagy a visszarendezkedés után hajoltam ismét közelebb, bevetve mindentudó-szuggeráló pillantásomat. - Miért? - Ennyit kérdeztem csupán. Persze, akadtak olyanok, akik pusztán jóindulatból segítettek, de általában mindenkinek volt valami oka rá. Akár személyes, akár egy szerette érintettsége... Tudni akartam, Celian miért bukkant fel éppen most, éppen így, és ajánlotta fel a támogatását éppen nekem. Tudnom kellett, mielőtt vakon elfogadtam volna bármit, hogy aztán később megkösse vele a kezem.
I can't blame it back on everything I've done I'm used to the darkness
Sikerült meglepnem a nőt, ami abban a tekintetben, hogy tudtam mi, érdekes volt, s azt is elárulta, hogy valami igen fontosat tartott a kezében. A kis sikkantás után meg kaptam is egy megjegyzést, amire kissé bűnbánó mosoly volt a válaszom: – Igazán nem állt szándékomban megrémíteni – ez igaz volt; ha félelmet akartam volna kelteni benne eleve nem fényes nappal és nem itt kerestem volna fel. Arra sokkal jobb ötletek voltak a tarsolyomban. Felemeltem a kezemet, ahogyan elhagyták a következő szavak a szőke nő száját, mert éreztem rajta, hogy egyébként sincs túl sok kedve hozzám, de a megnyerő modorom azért mégis csak felkeltette a kíváncsiságát, mert a szemöldöke megemelkedett, ahogy felém fordult, majd becsukta az imént magához szorított könyvet, s kezet nyújtott, amit én örömmel elfogadtam. – Örülök, hogy megismerhetem, Caroline. Kérem szólítson Celian-nek – mondtam, ahogy kezet ráztam a nővel. Láttam rajta, hogy még nem kategorizált be, de ez csak idő kérdése volt, ám abban elég biztos voltam, hogy előbb kíváncsi lesz arra, mégis miért érdekelt az iskola. Az ajánlatára bólintottam, és egy intéssel jeleztem, hogy követni fogom a bejáratig, s onnan az irodájához. – Ha jól tudom már nyolc éve működik az iskola, ugye? – kérdeztem már az épület belsejében, Caroline mellett haladva a folyosókon. – Hány tanulójuk van jelenleg? – tettem fel aztán még egy kérdést. Őszintén szólva a tanulók érdekeltek a legjobban, de amíg nem ültünk le a nő irodájában, addig nem akartam belekezdeni különösebbképpen annak magyarázásába, miért is jöttem ma el ide. Nem sokkal később, egy gyors és elnagyolt körbevezetést követően Caroline kinyitott egy ajtót előttem és hellyel kínált az íróasztalánál, én pedig készségesen elfogadtam. Kényelmesen hátra dőltem a széken, a jobb lábamat keresztbe vetettem a másikon. – Véletlenül sem szeretném, ha azt gondolná, ártó szándékkal jöttem ide, sőt… de az a helyzet, hogy tisztában vagyok az iskolában oktatott fiatalok természetfeletti létével, éppen úgy, ahogyan azt is, hogy Ön vámpír – kezdtem bele meglehetősen nyíltan a mondandómba, ami az eddigi hallgatagságomhoz képest üdítő változást jelentett. – Én magam eretnek volnék – tettem hozzá felfedve a kilétemet, ami elég indokolt volt, ha már ilyen felütéssel kezdtem a beszélgetésünk második részét. – Szeretném leszögezni, hogy igazán figyelemre méltó a munkájuk az iskolában, úgy gondolom, minden természetfeletti gyermekre ráférne hasonló segítség – nem csak egyszerű hízelgés volt mindez, teljesen komolyan gondoltam, ezt talán leolvashatta a vonásaimról is. – És szívesen támogatnék egy ilyen kezdeményezést – mondtam végül, egyelőre nem felfedve több kártyámat, mert kíváncsi voltam, milyen reakciói lesznek a nőnek. Még nem terveztem felfedni a kapcsolatomat az ősiekkel sem, de ha esetleg nekem támadt volna, nem átallottam volna megigézni, hogy tudatában legyen a helyzettel. Elvégre valóban nem ártani akartam neki, vagy az iskola diákjainak.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Hétf. Júl. 27, 2020 7:18 pm
Celian részére
A gimis tanáraim rám sem ismernének, ha látnának ma, és nem azért, mert olyan sokat változtam volna az érettségi óta. Hah. Nem mintha annyira megviselne, hogy a génjeim már sosem fognak idősebbnek láttatni tizenhétnél... Nem, ami igazán szokatlannak, sőt, már-már ijesztőnek hatott, az a papírpoharas kávém mellett fogott könyv volt a kezemben, amit a másikkal alátámasztottam, miközben belemélyedve átvágtam az iskola udvarán. Iskolai tanulmányaim alatt összesen nem olvastam annyit, mint az elmúlt néhány évben, ráadásul mindezt önként, saját indíttatásból - feltéve, hogy a lányaimat fenyegető, ősi átok és a kevésbé ősi, ám annál gonoszabb, pszichopata démon nem nyújtott önmagában elég motivációt, hogy mások papírra vetett bölcseleteit kezdjem kutatni. Bonnie-hoz vagy Stefanhoz sokkal jobban illett ez a fajta kutatómunka, ám képtelen voltam ölbe tett kézzel ücsörögni és rájuk hagyni mindent. Az idő sürgetett, mielőbb megoldást akartam találni a helyzetre, és tudtam, hogy a hiányzó részleteknek ott kell lenniük a sorok között valahol. Kizárt, hogy ne élt volna az elmúlt évezredek során valaki, bárki, legalább egyetlen ember, akinek birtokában lenne a Gemini-átok megtörésének titka. Nem sikerült túlságosan belemélyednem az éppen olvasott oldalba egyrészt azért, mert az autót és az épület bejáratát igazán rövid ösvény kötötte össze, másrészt mert valaki a semmiből mellettem termett, arra késztetve, hogy röviden felsikkantva a mellkasomhoz öleljem a könyvet, kézfejem minden idegvégződésével arra koncentrálva, hogy ne borítsam ki a kávém. - Már mindegy, mert így is úgy is a frászt hozta rám... - sóhajtottam, elsőre azt gondolva, talán valamelyik diák lehet, de egyáltalán nem volt ismerős, ahogy végigmértem. Kifinomult modora felkeltette a gyanakvásom, sietősen tovább indultam volna, lerázva őt. - Az iskola elég modern, nincs szükségünk semmire... - hessentettem volna el, bármiféle promócióval vagy ajánlattal is érkezett, ám ahogy folytatta, ismét arra késztetett, hogy megálljak és türelmetlenül szembeforduljak vele. Udvariasnak látszott, ezért igyekeztem én is az lenni, főleg, ahogy bemutatkozott. A szemöldököm érdeklődve felszaladt, és ahogy jobban szemügyre vettem, már feltűntek azok az apró, ám kifejezetten fontos részletek, melyek felett az imént elsiklottam. Sejtelmem sem volt, miféle célból érdeklődött az iskola iránt, így bár anyai védelmezőösztönöm teljes lángon égett, egyfajta kíváncsiság is úrrá lett a gyanakvásomon. Végül szúrós, nonverbális erőméregetésem kiszélesedő mosollyal zárult, tompa csattanással becsuktam a kezemben fogott könyvet és a hónom alá csaptam, hogy felszabaduló tenyerem felé nyújthassam. - Nagyon örülök, Mr. Darveaux. Caroline vagyok, az iskola egyik alapítója. - Bár feltételeztem, ezt már tudta, de hát udvarias akartam maradni és éreztetni vele, hogy csak azért, mert hallott rólam ezt-azt, még nem azt jelenti, hogy feltétlenül úgy fog zajlani köztünk a beszélgetés, ahogy azt ő eltervezte. Bármit is tervezett. - Menjünk az irodámba. Menet közben szívesen válaszolok a kérdéseire. Mit szeretne tudni? - A kézfogást követően, már ha elfogadta, visszavettem a kezembe a könyvet és folytattam az utam az iskola bejáratához, vele együtt, ha jött. Nem terveztem rögtönzött túrát szervezni egy idegennek, de az irodához menet úgyis át kellett haladnunk a fél iskolán, így akár már meg is mutathattam neki a helyet.
I can't blame it back on everything I've done I'm used to the darkness
Nem állt szándékomban beleavatkozni senkinek a dolgába soha, és nem is volt jellemző rám, hogy adott helyen, ahol éppen megfordultam, bele akartam volna folyni a helyi dolgokba. Mindez persze azért volt így, mert eleve ritkán maradtam sokáig egy helyen. Persze ritkán előfordult, ha volt valami nyomós okom rám, és ez most is így alakult. Mystic Falls nem volt a szívem csücske, túl sok mindenki kevergett itt a természetfelettiek közül, de ettől hajlandó voltam eltekinteni a kisfarkas miatt. Mert miatta akartam maradni elsősorban, de az, amit nemrég elmesélt felkeltette az érdeklődésemet… És őszintén szólva két dolog is felmerült bennem: az egyik, hogy ha másért nem, hát azért kell megismerkednem a helyi magániskolával, mert szemmel tarthatom a Mikkaelson családot, ami éppenséggel az életembe is kerülhet, ha nem teszem; a másik viszont, hogy rájöhetek valamiféle gyengepontra, amit annak idején nem értettem meg, mert Esther nem árulta el nekem. Már rég letettem arról, hogy az ősieket elpusztítsam, nem érdekelt Ester hagyatéka, sem az, amiért teremtett engem, ám annál inkább érdekelt, mi volt az oka, hogy akkor majdnem otthagytam a fogamat, és nem sikerült végeznem egyik ősi vámpírral sem. Néhány évszázad alatt belefáradtam ebbe a teherbe. De kíváncsi voltam, tagadni sem akartam, hogy nem így volt. És amikor a kisfarkas beszélt a Salvatore Boarding School-ról, úgy döntöttem teszek egy próbát, elvégre, veszteni valóm nem sok maradt. Ráadásul a mai világban olyan könnyű volt megtudni emberekről és kevésbé emberi lényegről néhány információt csak az internet segítségével… és ilyen volt a szőkeség is, aki az egyik igazgatója volt ennek az intézménynek. Így jutottam el a mai naphoz, addig, amíg egy kora délelőtti időpontig vártam, majd elindultam az iskola épülete felé, éppen akkor, amikor egy szőke, igen fiatalos nő kiszállt az autójából. Néhány ruganyos, hosszú lépéssel utolértem, hogy aztán kedvesen megszólítsam. – Elnézést, Ön Caroline Forbes-Salvatore? – persze tisztában voltam vele, hogy ő az, de azért mégis csak jól nevelt módon akartam viselkedni, elvégre azt is tudtam róla, hogy a neve és a férje a város alapítóihoz kötődik. Ha válaszolt, folytattam: – Nagyon örülök. Celian Darveaux vagyok. Kérem, ne haragudjon, nem akarom feltartani, de ha lenne egy kevés ideje, érdekelne az iskola és az itteni oktatás – nyílt terepen nem akartam belekezdeni abba, hogy messziről érződött rajta, hogy vámpír, de ezt én már gyakorlottan állapítottam meg. Ha hajlandó volt rám áldozni az idején, úgy is nyíltan el kívántam mondani, miért kerestem meg.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Pént. Aug. 02, 2019 6:38 pm
Szabad játéktér. (Ha Stefan és az új Care folytatná, jelezzétek)
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem akartam erről beszélni, de... valahogy kicsúszott. Túl sokáig tartottam magamban ezeket a gondolatokat ahhoz, hogy fejfájást okozzanak, hogy teherként nehezedjenek vállaimra. Caroline közelében túl könnyű volt a gondokról is beszélni, vele mindig ilyen volt, s épp emiatt jelentett komoly gondot bármit is eltitkolni, avagy elnyomni. Sokáig úgysem lehettem volna képes előle bármit is rejtegetni, túl jó orra volt ahhoz, hogy kiszagolja az ilyesmit. Nagyot sóhajtva meredtem a kíváncsi, kék tekintetbe. - Tehát most Damon a soros. Neked is én segítettem, s ha emlékszel, Damon sem adta fel, amikor én kikapcsolt érzelmekkel Klaus csicskája lettem. - Mintha egy teljes élettel ezelőtt történt volna mindez. Felajánlottam a szolgálataimat Klausnak, cserébe a véréért, ami meggyógyította Damont. Mert mi ezt tettük, segítettünk a másiknak, ahogy csak tudtunk, az ár soha nem számított. Én pedig feladtam, mert úgy gondoltam, jobb neki nélkülem, jobb neki, ha kicsit kiéli magát, kidühöngi a sok felgyűlt feszültséget. Tévedtem, most már látom, de talán túl későn. - Segíteni fogok neki. - döntöttem el, s inkább magamnak tettem ígéretet, mintsem Caroline-nak. - Újra keresni fogom, s mikor meglelem, nem engedem el. Ha kell, bezárom a pincébe. - folytattam, kicsit kihúzva magam, így már kevésbé néztem ki úgy, mint egy rakás szerencsétlenség. Ezután már viccelődni is képes voltam, hiszen elhatároztam magam. Tudtam, hogy holnap első dolgom lesz Damont keresni újra. Reményekkel telve néztem a feleségemre, kicsit el tudtam engedni magam. - Tulajdonképpen... igen. - vigyorogtam, ami először erőltetett volt, de legalább már képes voltam összehozni egy erőtlen félmosolynál többet is. - Ha legális volna, miként az ember alkohollal házasodjon, valószínűleg nem te lennél Mrs. Salvatore. - Még mindig imádtam kimondani ezt a két szót egymás után, valahogy hihetetlen volt néha, hogy Caroline valóban a feleségem. Máskor pedig olyan egyértelmű volt, mint az, hogy a nap felkel reggel. Hét év telt el, ami valójában egy vámpírnak nem olyan sok. Örültem, hogy ezúttal nem kell elmennem innen, hisz' nagyjából három év múlva eltűnnék "jobb" esetben. - Akkor mi lenne, ha elmennénk valami olyan helyre, ahol táncolni is lehet? - vágtam gondolkodó arcot, és nagyot sóhajtottam, mintha semmi kedvem nem volna ehhez. Valójában tényleg nem volt, Caroline boldog mosolyáért viszont mindenre képes voltam. Igen, még a táncra is. - Majd megírom, hol találkozzunk, mondjuk... nyolckor. Addig van még pár órád. - újabb mosoly, ezúttal őszinte, meleg, kedves. Egy pillanatra még Damont is elfelejtettem, ami miatt persze rögtön bűntudat ébred bennem. Lerázom, s megfogadom, holnap újra keresni fogom, méghozzá kora reggel, nem számít, meddig maradunk ma ki. - Tudom. - suttogom, és elvigyorodom. A tekintetem azonban ellágyul, s kiolvashatja belőle mindazt, amit nem öntök szavakba. Hogy ő a legfontosabb számomra, s mindig szeretni fogom. - Húzd fel azt a szép, piros ruhádat. Amit úgy imádok rajtad. - Ha még mindig az ölemben ült, lassan felkeltem, a térdei alá nyúlva, és óvatosan visszaültettem a székére, az asztal mögé. Csókot nyomtam a homlokára, kitártam az ajtót, de mielőtt bezártam volna, résnyire kinyitva bekukucskáltam rajta. - Nézd a csinos kis csuklódon az órádat. Nem véletlenül kaptad! - dorgáltam meg finoman, s már ott sem voltam. A tervem, miszerint előkerítem a btyámat, s a mai randi kicsit feldobott, mosolyogva sétáltam végig a folyosókon. Talán végre minden rendbe jön, vagy legalábbis pár dolog.
Bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan feltesz egy ilyen komoly kérdést. Sőt ami azt illeti, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy felhozza a Damon témát. Na tessék, itt a bizonyíték, hogy mindegy, milyen régóta ismered a másik feledet, mindig képes meglepetést okozni. Így vagy úgy. Lágyan végigsimítok az arcán. - Hogy gondolhatod ezt? Te mindent megtettél. Mellette álltál, támogattad. Ez az ő döntése volt, nem szabad emiatt emésztened magad. Különben is...hiszem, hogy csak időre van szüksége, ezért választotta úgymond a könnyebb utat. Még emlékszem, amikor én ugyanezt tettem anya halálakor. Mert úgy éreztem, a fájdalom túlságosan elviselhetetlen. Damon is ugyanezen ment keresztül. Hála neked, visszatértem. Neki is segíteni fogunk, csak időt kell adnunk neki. - És persze rá kell akadnunk a nyomára, de úgy gondolom, ezt felesleges hangosan kimondanom. Stefan már így is maga alatt van, minek rontsak a helyzeten? Csak fát tennék az eleve erősen lobogó tűzre azzal, hogy a nyilvánvalóról beszélek. Na, most legalább már incselkedik. Ez jó jel. Mármint úgy tűnik, lassan sikerül elterelnem kicsit a figyelmét. - Aha, szóval a bourbon csábítóbb, mint én? Hmm...esetleg töltsek neked egy pohárral? - Kérdezem apró éllel a hangomban. Legszívesebben megtapsolnám magam, olyan jól játszom a sértődöttet. Azért még megvan bennem a "drámakirálynő", nem veszett ki belőlem teljesen. Persze képtelen vagyok sokáig komoly arccal ránézni, hamar megenyhülök irányába, már csak amiatt is, ahogy rám néz. Ez az egyik dolog, ami miatt beleszerettem. Az átható tekintete. - Ha valóban szeretnél egy randevút a nejeddel, ki vagyok én, hogy visszatartsalak? - Széles mosoly jelenik meg az arcomon, aztán lehunyom a szemem, ahogy hozzáér az arcomhoz. Már hét éve házasok vagyunk, de még mindig leírhatatlanul jó érzés, amikor megérint. Sőt már attól is jobban érzem magam, ha csak a közelemben van, ha csak rám pillant. - Melletted az égvilágon semmi sem unalmas. Szeretlek.- A hangom teljesen ellágyul az utolsó szó kiejtése közben, aztán újra megcsókolom. - És hova szeretne vinni a férjecském? Csak hogy kitaláljam, mit vegyek fel. Muszáj tudnom a helyszínt, mert nem mindegy, mi van rajtam. - Nem is én lennék, ha nem akarnám, hogy minden tökéletes legyen, még egy szimpla randi esetében is. Pedig nem egy csitri vagyok, akinek magába kell bolondítania a kiszemelt srácot, ezért pedig tökéletesen kell kinéznie, hiszen már így is az enyém az a bizonyos "srác". De hát ez van bizonyos tulajdonságokat nem tud levetkőzni az ember. Felpattanok az öléből, és elkezdem összepakolni a dolgozatokat, amiknek a kijavítása így már csak holnapra marad. Annyira nem is bánom, mivel Stefan egy fokkal jobban foglalkoztat, mint az osztályozás.
A fejrázásra, és mosolygásra egy halk nevetés volt a válaszom. Ha az ember szerelmes, mindig ott motoszkál a gondolataiban a választottja, akkor is, ha mást csinál, vagy ha észre sem veszi, valahogy mindig ugyanott lyukad ki. Caroline látszólag nagyon nem azzal foglalkozott, amit elvileg csinált, a gondolatai egész máshol jártak, de kitűnően tudta leplezni. Ha más tévedt volna be az irodájába, talán észre sem veszi, hogy a tudata egés máshol jár, de én jobban ismertem őt, mint a saját tenyeremet. Azonnal kiszúrtam, ahogy azt is, hogy kimerült, és kikapcsolódásra van szüksége. - Igyekeztem. - mosolyogtam, de még én is tudtam, hogy átlátszó vagyok, és színtisztán látszik rajtam, hogy egyáltalán nincs jó kedvem. Illetve nem volt, amíg ide nem jöttem, Care a legrosszabb pillanatokban is képes életet lehelni az emberbe, így határozottan jobban éreztem magama közelében. A fáradtságon azonban még ő sem tudott segíteni, és teljes mértékben a bajlós gondolataimból sem tudott kirántani. - Nem akarom elrontani a boldog dolgozatjavítást, de feltétlenül kérdeznem kell valamit. Szerinted cserben hagytam őt? - Nem kellett mondanom, kiről van szó, mert Caroline pontosan tudta, hogy rémálmaim vannak Damonről, és meggyőződésem, hogy nem szabadott volna feladnom. Javarészt saját magamban meccseltem le az ilyen vívódásaimat, s természetesen mindig meggyőztem magam, hogy én vagyok a hibás, bármiről is volt szó. Ha valamit megtanultam a házasélet alatt, az viszont az, hogy ne tartsak mindent magamban, Care-től az évek alatt nem egyszer hallottam erről kioktatást. A beszédeiből könyvet lehetne írni a reménytelen lelkeknek, vagy pólókra írni a bölcsességeit, hogy eljusson másokhoz is, ne csak rám "pazarolja" őket. - Bocsásson meg, Mrs. Salvatore, ez esetben inkább a bourbont választom helyetted. Már megszereztelek, nem kell megerőltetnem magam a továbbiakban. - gúnyolódtam, amivel próbáltam az előbbi kérdés élét kicsit elvenni, mert amióta feltettem a kérdést, legalább ötször megbántam. Kicsit eltereli a figyelmem, amint ajkai az enyémekre találnak, néhány pillanatra majdnem el is felejtem, hogy mi volt a problémám, emiatt viszont szörnyű bűntudatot éreztem. Valahogy csak arra tudtam gondolni, hogy Damon nincs itt, ő nem boldog, s ki tudja miféle dolgokat művel nagy "unalmában", érzések nélkül. Le se tagadhattam volna, hogy valami bajom van, pedig megpróbáltam elviccelni a dolgot, de ez is csak azt bizonyította, tényleg szükségünk van egy kis kikapcsolódásra. - Szeretnélek elvinni valahová ma este. Komolyan. Te nem egy unalmas házas életet érdemelsz. Bár azt hiszem elég extrém, hogy unalmasnak neveztem az életünket. A varázsiskola vezetése, és egy ex-vérkoholista vámpír feleségének lenni mennyire unalmas? - ráncoltam a homlokom, aztán egy vérszegény mosolyt megeresztve végigsimítttam hüvelykujjammal az arcán. Úgy éreztem magam, mint egy hógömb, amit ha megráz az ember, minden felkavarodik benne, majd egy idő után leülepszik. Hol fent, hol lent, a hullámvölgyek az őrületbe kergettek, de ha nem volt velem Caroline, Lizzie, vagy Josie, még ezek sem voltak nekem. Csak a sötétség, a borús gondolatok, és az önostorozás, amihez már hozzá kellett volna szoknom nagyon rég.
A kérdésére széles mosolyra húzom a számat és megrázom a fejem, jelezve, hogy bizony egy röpke másodperc sem telik el anélkül, hogy ő ne lenne a gondolataim részese. Ha másért nem is, a szeretteimért örökké hálás leszek. Hiába vett el tőlünk megszámlálhatatlanul sokat az élet, nem szabad elfelejtenünk, hogy mennyi mindent adott is. Például itt van Stefan is. Sok időbe telt, mire felfogtam az esküvőnk után, hogy igen, hozzámentem feleségül. Szürreális volt, pedig már évek óta szeretjük egymást. Mégis mintha teljesen más emberek lettünk volna, amikor találkoztunk. Valamilyen szinten ez így is van. Hiszen én felszínes voltam, mondhatni önző, és ugyan a radarom a történéseket nézve remekül működött - a fenébe is, megjósoltam, hogy összeházasodunk -, azonban Stefan...nos, minek szépítsem a dolgot, észre sem vett anno. Számára csak Elena létezett, de végül mindegyikünk szerelmi élete a helyes mederbe terelődött. Hiszek abban, hogy mindennek megvan az oka és mindennek eljön a maga ideje, mindössze ki kell várni. Jaj, de elgondolkodtam. De legalább ezúttal nem a negatív dolgok pörögnek a fejemben, hanem a reményteljesség maga. Igen, Stefan, sőt talán mindenki elveszítette a reményt, én viszont nem adom fel. Hiszem...nem. Tudom, hogy Damon előbb-utóbb visszatalál a helyes ösvényre. Ennek így kell lennie. - Olyan jó, hogy itt vagy. - Ezek a szavak kvázi utat törtek maguknak. Muszáj volt kimondanom őket, miközben az ölében ücsörögtem. Apropó, említettem már, hogy mindig meg tud nevettetni? Ez az egyik ok a megszámlálhatatlanul sokból, amiért szeretem. Hangosan kacagok, miközben lajhárként lógok rajta. - Ó, igen? Pedig majdnem biztosra vettem, hogy félredobsz, amint előjövök ezzel a visszautasíthatatlan ajánlattal. - Még mindig ott van a letörölhetetlen mosoly az arcomon. Azt hiszem, most épp erre van szükségem. Látom, hogy Stefan lelki világa nagyon ramaty állapotban van, és előbb-utóbb előhozakodom a témával, de nem szeretnék máris. Előtte megpróbálom elterelni a figyelmét, egy kicsit jobb kedvre deríteni, aztán úgyis ráérünk még lelkizni. - Randira? Drágám, ugye tudod, hogy már nem szükséges randevúznunk, ugyanis...házasok vagyunk. - Az utolsó két szót suttogva ejtem ki a számon, aztán rákacsintok. - De ha már egyszer ennyire ragaszkodsz hozzá, ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Na meg aztán tegyük hozzá, hogy hiányoztál is.- Felnevetek, aztán olyan hévvel csókolom meg, mintha már hónapok óta nem láttam volna. Igen, elterelem a gondolatait, mert ha valaki, ő biztosan nem érdemli meg, hogy egész álló nap szomorkodjon és szenvedjen.
Ahogy nekilátott a sült krumplinak, mosolyra görbültek az ajkaim, pedig ebben az állapotban még az is kész csoda volt, hogy nem borultam a szék alá. A fáradtság kezdett eluralkodni rajtam, de még tartottam magam, ráadásul idefele jövet egy jó nagy adag koffeint én is elfogyasztottam. Étel viszont nem ment le a torkomon, a gyomrom apróra volt szűkülve, vért is csak éppen annyit fogyasztottam, amennyire tényleg szükségem volt. A whisky annál inkább ínyemre volt, de igyekeztem mértékkel inni, nehogy átessek a ló túloldalára. - Van olyan pillanat, amikor épp nem rám gondolsz? - viccelődtem, hiszen szerencsére rengeteg időt tudtunk együtt tölteni, ha épp nem az iskolával, vagy az ikrekkel volt elfoglalva, minden idejét nekem szentelte. Minta anyuka, és feleség volt, kétség nem fér hozzá, s ezt igyekeztem is gyakran a tudtára hozni. A nevetésem azonban nem volt elég őszinte, jobban mondva erő nem volt benne, de hát az bennem sem volt, egy leheletnyi sem, épp csak meg tudtam ülni a hátsómon anélkül, hogy elaludnék, és heves horkolásba kezdenék. Igazán szép látvány lenne, ha az iskola egyik alapítója az irodában aludna, miután sült krumplival és kávéval kenyerezte le az igazgatónőt. Mielőtt azonban bekövetkezett volna a "baj", Caroline fogta magát, és hirtelen az ölemben foglalt helyet, ami egyáltalán nem volt ellenemre, sőt. Derekára csúsztattam egyik kezem, míg a másikat a hajába rejtettem, hogy szőke, puha fürtjeivel óvatos játékba kezdjek. Érdeklődést mímelve kezdtem vizslatni az asztalon lévő papírokat, homlok ráncolva. Óvatosan felemelkedtem félig a székről, miközben a nőt megtartottam a derekánál és a fejénél, enyhén hátra döntve a testét, a szőke hajzuhatag néhány másodpercig csaknem a földet súrolta. Az egész olyan hatást kelthetett, mintha félredobnám őt holmi papirosok miatt, aztán vigyorogta visszaültem, és csókot nyomtam ajkaira. - Nagyon érdekesnek tűnnek azok a dolgozatok, de te egy kicsit érdekesebb vagy. - továbbra is incselkedtem vele, remélve, hogy akkor nem kerül szóba, mennyire ramaty állapotban vagyok, bár sejtettem, hogy nem kerülgethetem sokáig a forró kását. Caroline-t ismerve hamar szóba kerül, már csak azért is, hogy vigyázzon az egészségemre. - Korán keltél ma. Mi lenne, ha befejeznéd azokat a dolgozatokat, és elvinnélek egy igazi randira? - ajánlottam fel, és úgy éreztem nem csak rám, de őrá is ráfér a kikapcsolódás, a lazítás, túl sok időt töltött itt, igazán megérdemelné.
Az elmúlt pár év tele volt érzelmi hullámvasúttal, amit javarészt én okoztam saját magamnak...a bűntudattal. Akárhányszor jól érzem magam és vidám vagyok, sőt majd kicsattanok a boldogságtól, eszembe jut a szeretteim szenvedése. Hogy Bonnie micsoda fájdalmat élhet meg Enzo nélkül, és hogy ez az űr a szívében sosem gyógyul be teljesen. Na meg ott van Damon, akiről hosszú ideje nem hallottunk semmit. Azóta, hogy...kikapcsolta az érzéseit. De nem is tudom hibáztatni érte, hiszen Elena nélkül semminek nem látta már értelmét. Elena. Istenem, bárcsak jóra fordulna minden. Vagy ami még jobb: derüljön ki, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. Hogy az elmúlt pár év meg sem történt. Na jó, ezt félig-meddig visszaszívom. Mármint a töredéknyi boldogságomat semmi pénzért nem adnám oda. Önző vagyok, ugye? Próbálom a napom 80%-át depresszióba süppedéssel tölteni, de nem olyan könnyű. Már attól mosolygok, ha csak eszembe jut, milyen nagyszerű dolog a Salvatore iskola falai között töltenem a mindennapjaim, és hogy micsoda energiabomba számomra a fiatal tehetségek jelenléte. Plusz ott van a két fantasztikus gyerekem, akik már tinédzserek, és nem tudom, hogy lépek túl azon, amikor majd kvázi idősebbek lesznek nálam. Márpedig erre már nem kell sokat várnom. És persze Stefan. A férjem. Úristen, már megint vigyorgok. Bár már 7 éve házasok vagyunk, még mindig hajlamos vagyok idétlen bakfisként viselkedni a közelében. Szerintem ezt sosem tudom levetkőzni. Hirtelen egy ismerős hang zökkent ki a gondolataimból. - Nahát, pont rád gondoltam. - Bámulok fel rá a papírhalomból. Basszus, a munkám most teljesen ki is ment a fejemből. Megkockáztatom, hogy az elmúlt félórában egy árva betűt sem firkantottam rá egyik dolgozatra sem. Mindegy, a kávé és a sült krumpli illata túl csábító. Stefan túlságosan is jól ismer. Félrepakolom a javítanivalót, és magam elé veszem a finomságokat. Az első pár szem sült krumplit kb. egyszerre tömöm be a számba, ami bizonyára nem épp a legszebb látvány, de a fenébe is, éhezem. Sőt ahogy most nézem, lassan véget ér a nap, én pedig még egy pohár kávét sem ittam. Ez nem vall rám. - Észre sem vettem, milyen fáradt vagyok. Viszont megmentettél. Mivel hálálhatnám meg? - Kérdezem ártatlanul, a szempilláimat rebegtetve, mielőtt kiszökne belőlem egy apró nevetés. Bár látom, hogy nincs túl jó kedve - nem mintha ezt el lehetne várni tőle -, azonban nem akarom most felhozni a témát. Hátha kicsit el tudom terelni a baljós gondolatait, és elérni, hogy legalább ma estére ki tudjon kapcsolni. Na, nem szó szerint, persze. Miután befalom a sült krumplit és a kávé is elfogy, átlibbenek egyenesen az ölébe. - Van kedved esetleg...hmm...nem is tudom...segíteni dolgozatokat javítani? Hárommal megvagyok, még maradt tizenhat. Ugye, hogy csábító ajánlat? - Incselkedek vele, miközben karjaimat a nyaka köré fonom.
Kezdőlap
●
