"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Csak haza akartam menni, bekuckózni a lakásomban, és benyakalni egy egész üveg bort. Semmi másra nem vágytam. Távol lenni a démonnőtől, a pokoltól, s az egész nyamvadt természetfeletti világtól legalább egy teljes hétre. Saját magamat is nehéz volt olykor elviselnem, az örökös vérszomjat, ami naponta kínzott. Pillanatnyilag még az ötöket sem akartam látni egy kis ideig. Nem nehezteltem Larissára, hiszen nem tehetett arról, hogy elrabolt egy érzelemmentes pszichopata, mégis azt éreztem, egy kis szünetre lenne szükségem. - Ha már így szóba hoztad, nem, az sem fair. De nem én választottam. Azért pedig nem fogom a foylóba vetni magam, mert átváltoztatott valaki. Vámpírként ugyanúgy ragaszkodok az élethez, mint halandóként. Te talán meg akarsz halni azért, mert démonként jöttél a világra? - kérdeztem, a hangom ezúttal nem volt éles, csupán egy kissé keserű. Hülyeség volt arról vitatkozni egy démonnal, mi fair és mi nem az. Ezt én is tudtam, ahogyan azt is, hogy eleve a létezésem sem normális. Ugyanakkor... ha valaki egész életében kínozza magát egyetlen gyilkosság miatt, tényleg azt érdemli, hogy halála után mások kínozzák emiatt? Halálra voltam rémülve, akkor is, ha ez viccesen hangzott még gondolatban is. Valójában nem volt az. A nő ráadásul bosszantott, borzasztóan, mert nem ment bele a kis játékomba. Ő mindenfélét kérdezett tőlem, amire ha nem feleltem, testi erőszakot alkalmazott, ám ha én kérdeztem... tökéletesen hidegen hagyta. Megérdemeltem volna, hogy válaszokat kapjak, ha már elvette a szabadságomat, ezt viszont inkább nem hoztam szóba. - Tehát alakváltó vagy? - A témát viszont már csak azért sem hagytam annyiban. Az érdeklődésem kezdett alábbhagyni, csak haza akartam jutni egy darabban, de a kérdéseim látszólag zavarták őt. Folytattam hát a kérdezősködést. - Elég pocsék lehet, ha nincs saját tested. Nem zavar? - Nem tudhattam, tényleg igazat mondott-e ezzel kapcsolatban, de legalább faggathattam róla. Igyekeztem elnyomni a félelmemet, ez pedig segített elterelni kicsit a figyelmem. A szavain végül felnevettem, mert... én bátor? Ez tényleg az év poénja volt. Képes lettem volna ezen a néhány szón hosszú percekig kacarászni, ám néhány másodperc után inkább elhallgattam. - Nem, nem vagyok. Önuralmam viszont van. - vontam vállat, mintha ennek elégnek kellene lennie. Nem feltétlenül értette, mire célzok ezzel. El tudtam nyomni a kellemetlen dolgokat egy bizonyos pontig, a félelem is ilyen volt, vagy ha nem is elnyomni, akkor elrejteni. Ha már amúgy is érezte, legalább ne látszódjon rajtam olyan nagyon. A dicséret alapján pedig úgy tűnt, ez sikerült is némileg. - Várj, téged nem is kifejezetten Larissa érdekel, hanem az... Ötök? - kérdeztem összevont szemöldökkel. Fel nem tudtam fogni, mit akar egy démon tőlük. Egész biztosan nem ajándékot akar nekik küldeni, így jobb volt az óvatosság. Nagyot nyeltem. - Rossz embert raboltál el. Engem nem avatnak be semmibe. Beárulok néhány borzasztó vámpírt nekik, cserébe az életemért. - magyaráztam gyorsan, mielőtt még kitalálná, hogy információt akar kiszedni belőlem. Nos, ez a része a mondandómnak legalább teljesen őszinte volt. Én csak egy egyszerű vámpírlány voltam, egy áruló, nem tudtam én semmi érdemlegeset az Ötökről.
Nem értettem néha, mit várnak tőlünk a földiek. Főleg a fődémonoktól. Elvégre milyen alapon kellene megértenem az ő emberi nyűgjeiket. Nevetséges, elenyésző problémáik voltak, a fiatal szolgálóim között nem egy olyan lélek megfordult, akinek hallottam a panaszait. Az ilyeneket megvetettem, mert úgy véltem semmi értékes, semmi pótolhatatlan dolog nincs az ő világukban. De persze, én voltam a Restség, a halandók lelkének romlottságából születtem, semmi mást nem ismertem el az Alvilágon kívül.
– Fair? – kérdeztem vissza lenéző pillantást vetne a lányra. – Mert az aztán nagyon fair, hogy meghaltál és mégis élsz?! – jegyeztem meg maró gúnnyal a hangomban, mert a vámpírok faja kijátszott mindent, ami fair volt a halál számára, és így nekem is idelent. Fel nem foghattam, mit kívántak volna még… Hiszen bár nem volt végleges az állapotuk, azért mégis csak sikerült kicselezniük az élet normális folyását, és akár hosszú-hosszú évtizedekkel is meghosszabbíthatták az létezésüket.
Némán figyeltem, miközben azt találgatta mi is voltam. Tulajdonképpen nagyon régóta ebben az alakban voltam, de csupán azért, mert élvezte ezt a formát. Szerettem a szőke fürtjeimet, a jégkék szemeket, amelyek önmagukban is tisztelet parancsoltak, akkor is, ha nem is feketén csillogtak, és a testet, amely feszes volt, gyilkos izomzatú, ugyanakkor lágy és finom, ami mindent megolvaszt. A tekintetem a boros poharamra révedt, ám az izgatottságtól csengő hangra ismét magához vonzotta a pillantásomat.
– Mindig az vagyok, amire szükségem van – feleltem elégett, gyilkos mosolyt villantva, s szándékosan nem válaszoltam egyértelműen. Rettegjen csak a tudattól, hogy bármi lehetek, akár a tudatalattijába eltemetett legrosszabb rémálma is. – Hm, micsoda éles elme – lehettem volna kedvesebb is, de őszintén szólva elkeserítőnek tartottam, hogy az emberi világban ennyi tudatlan lélek szaladgált. Nem csak Arcadius hibája volt, hogy megfeledkeztek rólunk, amiért lezárta a Pokol kapuit, hanem az a csodás fejlődés is, amelyben annyira hittek a halandók.
Végül amikor a hajánál fogva megragadtam, úgy döntött nem ficánkol majd tovább, ami jó döntés volt a részéről, talán az első igazán jó döntés. Kezdtem unni, hogy győzködnöm kellett arról, mi lenne a jó döntés a számára. Ráadásul eddig csak az időmet húzta. Bár felszisszent, nem adta más jelét annak, hogy fájdalmat okoztam volna neki, hiába téptem olyan erősen a haját. Ám az arca nagyon is árulkodó volt, amikor megmutattam neki megannyi képet a korábbi tetteimből, miként bírtam rá a hozzá hasonlókat a csevegésre. Véres volt, kegyetlen és a maga módján kielégítő. Számomra legalábbis. Ennek ellenére szinte gyűlölködve nézett engem, pedig minden pórusából áradt a félelem édeskés illata, ami lassan befedte az egész szobát, én pedig elégedett, széles mosollyal feleltem, majdhogynem elnevettem magamat.
– Bátor vagy… másoknak elég néhány képet felvillantanom – igen, ez egy elismerés volt, mert tudok ilyet is, ha nagyon megerőltetem magamat, és látom értelmét, hogy hasonló szavak hagyják el a buja ajkaimat. Ritkán voltam ilyen nyíltan „kedves”. – De most tévedsz! Nagyon is érdekel valaki engem; méghozzá önmagam. És jelenleg nem vagyok elégedett – oldalra billentettem a fejemet, s kissé összehúztam a szemeimet. – Ha pedig Larissa olyan, mint én, akkor igenis érdekelni fogja, mi lett a kis játékszerével. Engem biztosan érdekelne – kortyoltam egyet a borból, majd felálltam a kanapéról és az ablakhoz sétáltam. A ruhám súrolta a padló követezét. – Főleg ha ez a Testvériséget is érinti – az egyik lőrésszerű ablakból pillantottam vissza a nőre. Ó igen, elég volt egyetlen gondolatfoszlányt megragadnom, hogy minden felbukkanjon a vámpírlány elméjéből. Elvégre én szóltam, előbb vagy utóbb, de mindent megtudok majd, amire szükségem volt.
from: Lothrin
551 szó • • ígérem, nem fog fájni
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Szept. 03, 2020 1:20 am
To: Lothrin
Határozottan nem tetszett a viselkedése, a stílusa, az ahogyan a nem pokolbeli teremtményekről gondolkodik. Miért is kéne beleegyezés, nem is tudom, lássuk csak... mert nem plüssállatok vagyunk? Hangosan persze nem mondhattam ki mindent, legalábbis nem volt ajánlott, ha nem akarok még nagyobb bajba kerülni. A frászt hozta rám a nő, de azt hiszem minden egészséges, épelméjű emberre ilyen hatással lett volna. - Ez... igazán kedves. - jegyeztem meg. Mégis mi mást mondhattam volna ezekre a szavakra? A mosolya sem éppen nyugtatott meg, inkább volt félelmetes, mint bájos. Nem értettem hogy lehet valaki ennyire szép és közben félelmetes. - Oh, igaz. Idekerülök a halálom után... nos, a második után, tudom. Ha engem kérdezel, ez nem fair, de ilyen lapokat osztottak. - vontam vállat bizonytalanul. A szavaim lazák voltak, ám ettől mindig rettegtem, azóta hogy megtudtam. Nagyon rémisztő volt a tudat, szinte fel sem lehetett fogni, nem ám megbirkózni vele. Szenvedni egy örökkévalóságon át, hogy talán azt sem tudod hol vagy, vagy újra és újra átélni ugyanazt. Nem, erre a kérdésre még nem álltam készen. Nagyot nyeltem, s néhány pillanatra el is fordultam a nőtől, csak akkor fordultam felé, mikor újfent megszólalt. - De azért nő vagy, nem? - kérdeztem érdeklődve, legalább valami elterelte a figyelmemet a félelemről és aggódásról. - Vagy ez az alak... felvett? Csápjaid vannak, agyaraid, tüskés a bőröd? Úú, füstből vagy? - Kissé izgatottan ugrott meg a hangom a kérdések végére, már-már tényleg megfeledkeztem magamról. Érdekes téma volt, én pedig mindig képes voltam a legkülönösebb helyzetekben is lelkesedni. Azért közben próbáltam az elmondottakat megjegyezni. Nem tudhattam, mi az ami igaz a legendákból, s mi az, amitől csak ostobának tűnök, ha kimondom, avagy megkérdezem. Abból az egy szóból, amit úgy kiemelt viszont.. talán nem következtettem rosszul. - Tehát a főbűnök egyike vagy? - Ha az emlékeim nem csaltak, ezt jelentette mindaz amit elmondott magáról. A restség maga... hihetetlen volt ezt valaki szájából hallani, mint bemutatkozás. A kellő távolság mindenesetre meg akartam hagyni, hiába voltam kíváncsi, hiába lelkesedtem az új információk iránt... féltem. Ezt nem tagadhattam le, talán érezte is rajtam, bennem a démon, nem tudtam. Kiszagolta? Vagy érezte, táplálkozott belőle? Nem is érdekelt ez a része, jobb volt nem tudni. Duzzogva mordultam fel, még hátrább húzódva tőle, amennyire csak engedte a kanapé. Nem elég hogy elrabolt, még a nyamvadt kérdéseimre sem volt hajlandó válaszolni. Én bezzeg beszéljek. Azt hittem a démonok értenek az alkudozáshoz, de talán csak kamu volt az egész, vagy csak akkor tették meg, ha ők akarták. Ez a nő pedig az összes nőn túltett, így a mérgezéses állításom nem is volt teljesen alaptalan. Ízig-vérig nő volt, akkor is, ha esetleg ez csak egy test volt, amibe belebújt, vagy amit leutánzott. Felszisszentem, mikor a hajamat kezdte tépni, de inkább nem próbáltam meg még arrébb menni, vagy kiszabadulni a szorításából. Nem lett volna értelme. Fájt, az egész fejbőröm sajgott, a tarkómba sugárzott a fájdalom, de azon a halk, apró szisszenésen kívül nem adtam ki más hangot, pedig üvölteni tudtam volna. Tényleg szégyent hoztam a fajtámra. A világ legbénább vámpírja voltam. A fejembe tóduló képek borzalmasak voltak, undorítóak, mindenhol vér és erőszak volt. Nem tudtam, hogyan csinálta mindezt, biztosan a fejembe mászott, amitől csak még rémültebb lettem. Bármit, bármit megtudhatott rólam, Larissáról, a testvériségről... Ahogy elengedett, nekidőltem a kanapé karfájának, és felhúztam a térdeimet, mintegy pajzsot képezve velük köztem és a démon között. Sírni akartam, menekülni, sikítani. Mégis dacosan néztem rá, elszántan, szinte már dühösen. Nem engedhettem, hogy gyengének lásson, hiába voltam az. - Ha azt hiszed, érdeklem őt, még nálam is naivabb vagy. - horkantottam, oldalra nézve, aztán inkább a tekintetét kerestem. - Csak testi kapcsolat van köztünk. Larissát nem érdekli senki. Pont, mint téged. - mosolyodtam el édesen, nem érdekelt az sem, ha a hajamnál fogva ráncigál le a lépcsőn.
Felvágták a nyelvét, ezt el kell ismernem, de azért éreztem rajta mennyire félt, minden pórusából áradt felém a pánik, a kétségbeesés és a zavar csodás zamatú egyvelege, és engem ez végletekig képes volt szórakoztatni, még ha a lány azt is gondolta, meg tud vezetni. Csupán azt felejtette el, hogy itt semmit sem érnek a képességei, semmi volt ő maga, és bár még nem tudhatta, de ha haszontalannak bizonyul egyetlen mozdulattal véget tudtam vetni a szánalmas kis életének. Ám ezt egyelőre még nem is kell tudnia, jó így, a bizonytalansága egészen felvillanyozott.
– Miért kellene a beleegyezése bármelyik felszínen járónak? – a feléje áradó gúny maró, akár az ecetsav. Nem kell engedély senkitől; ettől a lánytól sem, hiszen ha én csettintettem szinte egész Indra haptákba állt a Restség előtt, és azt leste, hogyan s miként tehetnek elégedetté. Ha kell saját lélekmaradványukat nyúzták meg a kívánságomra. Miért törődnék én éppen egy vérszívóval? – Az életetek csak annyiban értékes számunkra, amennyiben elenyésztek a hívságaitokban, hogy a lelketek Pokolra szálljon – arcomon egészen kedvesnek látszó, ám hazug mosoly húzódott el, hogy aztán egészen gonoszba fordulhasson át. – S te drágám, jobban teszed, ha alaposan körülnézel majd, míg itt vagy… – bár nem fejeztem be a mondatot, talán van annyi esze a „vendégemnek”, hogy értsd mire utaltam. Már a régi uralkodó idején is így volt, minden vámpír lelke elkárhozott: az első korttyal, ahogy vért vett magához, ez pedig nem is fog megváltozni soha. És minek is áltassak bárkit ennek az ellenkezőjével?
Figyeltem a pohár pereme felett a nőt, s szórakoztatott az elutasítása, amely teljesen alaptalan és nevetséges volt, éppen úgy, ahogyan az indoklása is. Halkan nevettem fel, és kissé oldalra billentettem a fejemet, miközben azon gondolkoztam, hogy legalább szórakoztató lesz, amíg a foglyomként itt tartom őt.
– Ó már értem… Tisztázzunk valamit, kedves: nem minden démon volt valaha halandó lélek. Nem valakiből lettem, hogy szokásokat vegyek át és tartsak életben. Én egyike vagyok a földiek bűneinek, és a Pokollal együtt születtem – széles, elégedett mosoly terült szét az arcomon, tekintetem még mindig feketén vibrált, ahogyan a vámpírlányt néztem. – Én volnék a Restség maga, ilyen formában pedig semmit sem jelent rám nézve egyetlen statisztikátok sem – hogy azután mit kezdett ezzel az információval nem érdekelt. Legyen csak tisztában azzal, nem akárkivel volt dolga, elvégre én voltam az Alvilág hercegnője, s ezt a titulust senki nem vehette el tőlem, maga Katherine Pierce sem…
Láttam, amint távolabb húzódott tőlem ültében a vámpírlány, mintha menekülhetne ebből a toronyszobából. Ám egészen addig nem is érdekelt a dolog, ameddig éreztem rajta a pánifélelmet, amelyet én váltottam ki belőle. Ez így volt rendben. Azt akartam, hogy féljen. S ne csak a kis vadász barátnője miatt, hanem saját maga miatt is. Kár, hogy az ellenállás engem sohasem csigázott fel hosszabb távon, és ezt most is hamar meguntam, ezért kaptam ez az állánál fogva, majd taszítottam el magamtól, s ismét magamhoz vettem a poharamat. Válaszával azonban meglepett, ismét, kissé gúnyosan, felnevettem.
– Tévedsz, ha azt gondolod alkudozhatsz velem – válaszoltam fagyosan, fekete tekinteteim visszaváltottak az emberibb formájukba, bár jeges pillantásommal sem járt jobban a foglyom. Belekortyoltam a borba, majd közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Pillantásom az övéibe kapaszkodott és nem eresztette, ujjaim megindultak felé, s egészen gyengéden simítottam hátra egy tincset a füle mögé a fekete hajából. – Az a helyzet, Electra, kedvesem… – kezdtem, s ebben a pillanatban megragadtam hátul a haját, beletéptem, s úgy kényszerítettem arra, hogy felém forduljon. – Hogy nem egy csajos csevegésre invitáltalak meg! Én kérdezek, te válaszolsz. Ha nem engedelmeskedsz, akkor is meglesz a válasz, csak fájdalmasabb módon – s ha már úgy is ilyen közel voltam hozzá, belemásztam a fejébe, hogy néhány képet mutathassak neki önmagamról, ahogyan szóra bírtam az ellenállókat. – Remélem érthető voltam – mondtam mosolytalanul, szinte közönyösen, eleresztve ismét a vámpírlányt, s keresztbe vetettem a lábamat, s újra kortyoltam a boromból.
– Ha jól tudom, Larissával egészen intim viszonyod van. Mit gondolsz, mire lenne hajlandó, hogy visszakapjon téged? – kérdeztem ismét én, hiszen az előbb megbeszéltük a beszélgetésünk fő irányvonalait.
from: Lothrin
647 szó • • ígérem, nem fog fájni
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Júl. 04, 2020 12:59 am
To: Lothrin
A pokolban voltam, ezen nem volt mit szépíteni. Tényleg nem sokat tudtam erről a helyről, tulajdonképpen még annyit sem, hogy mi ez egyáltalán. Egy másik dimenzió, vagy valamiféle purgatórium a halál után? Talán mindkettő egyszerre. Azt sem nagyon értettem, hová kerültek a bűnös lelkek Arcadius halála előtt - mert róla azért hallottam -, vagy mi számít egyáltalán bűnösnek. Most már tudtam, nem kerülgethetem tovább a forró kását. Mindent tudni akartam, bár közben mélységes félelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam volna azt mondani, hogy megkönnyebbültem, hiszen egy démon nézett rám éjfekete szemeivel, nem máshol, mint a pokolban... de egy kicsit jobban éreztem magam. Talán nem ragadok itt örökre, legalábbis egyelőre. - Ez megnyugtató. - hazudtam, ami kifejezetten átlátszó volt, de nem is próbáltam átverni a nőt. Nem is lett volna értelme. - Mindenesetre jó tudni, hogy bármikor lerángathat a fajtád ide kérdezés nélkül. Halandót is képesek vagytok lehozni, vagy alapkövetel a félholt állapot? - tudakoltam, s meglepetésemre még csak el sem csuklott a hangom. Ha nagyon akartam, simán meg tudtam játszani a vagány csajt. A gond csak azzal volt, hogy a tekintetem mindig elárult, akkor is, ha az arcom nem. Itt volt a lehetőségem, hogy többet megtudjak erről a helyről, élni is akartam vele, már csak a démon nőn múlott minden. A pohárra siklott a tekintetem, majd néhány hosszabb másodperc múlva újra a nőn állapodott meg. Talán igaza volt, elég veszedelmesnek tűnt ahhoz, hogy puszta kézzel öljön meg, ugyanakkor ott volt az is, hogy nem ismertem. Honnan tudhattam volna, mik a módszerei? - A nők többsége ha gyilkosságra vetemedik, a mérgezést választja. - vontam vállat feszülten. - Szóval bocs, de nem élek az ajánlattal. - Nem voltam naiv, na jó, egy kicsit, de annyira nem, hogy idegentől italt fogadjak el. No meg ki tudja, kinek a vérét akarja megitatni velem, elveim azért még nekem is vannak. Ebből a nőből pedig azt is kinézném, hogy kismacskák vérét itatja meg velem, vagy épp kislányokét. Ahogy elindult felém, majd mellém ült, én úgy húzódtam kicsit hátrébb, egyáltalán nem kívántam a közelében lenni, sőt, a lehető legtávolabb akartam kerülni tőle. Ezt ebben a szobában nem nagyon tehettem meg, ráadásul a fenyegetőzésem után hülyén is nézett volna ki, ha elbújok a sarokban. Nem voltam hős, de Larissa kedvéért még azt a szerepet is be akartam vállalni. Levegőt sem mertem venni, mikor megragadta az államat, mozdulni meg pláne nem mertem. A hideg futkosott a hátamon ettől a nőtől, a gonosz megtestesülése volt. Kellett néhány pillanat, míg össze tudtam szedni magam, komolyan rettegtem, s azon kaptam magam, hogy egész testemben remegek. - Electra. - Csupán ennyit mondtam, nem hittem, hogy a vezetéknevemre szüksége van, biztosan nem hivatalos ügyben érdekelte, az pedig tisztán látszott rajta, mennyire nem izgatom őt. Ez Laráról szólt. - Most már elárulod, mi köze van hozzád Larissának? - kérdeztem, de meg sem várva a választ, folytattam. - Tudod mit? Engedelmes kislány leszek, ha cserébe válaszolsz pár kérdésemre. - Nem tudtam, honnan szedtem a bátorságot ehhez, de még ki is húztam magam ültömben. Amúgy is mindegy volt. Mert ahogy mondta, ha végezni akarna velem, megtenné puszta kézzel.
Legújabb „vendégem” természetesen zavarodott volt, nem értette, hol volt, azt sem, miért került ide. És ez teljesen rendben volt. Meghagytam a démonomnak, hogy egyetlen szót se szóljon a lányhoz, csak fogja el és hozza ide, mindenféle információ átadása az én dolgom volt, és őszintén kíváncsi voltam, vajon mit gondolhatott a kis vámpír. Belekortyoltam a borba, de amikor az elmotyogott szavak elhagyták a foglyom száját, felnevettem, fekete szemeimben némi szánalom jelent meg a lány tudatlansága kapcsán, ahogyan szinte saját magától kérdezett.
– Biztosíthatlak, hogy félholt állapotodhoz képest egyáltalán nem vagy halottabb – mondtam olyasfajta nyugalommal és közönnyel a hangomban, amelyből sejthette, számomra a létezése semmit sem jelentett, és cseppet sem érdekelt volna, ha nem vált volna hasznomra. Azért reméltem, hogy valamiféle hasonló következtetésre rájött ő maga is, ha nem igen kellemetlen lesz az itt töltött ideje a számomra. Az ostobasággal ugyanis nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen csak rendkívül zavaró volt.
– Elhiheted, hogy ha ártani akarnék neked, azt a puszta kezemmel tenném, nem a pohár tartalmával – böktem a fejemmel az asztalon érintetlenül pihenő vérre, amelyet nemrég töltöttem neki. Fekete tekintetemet a lányon nyugtattam, érdeklődés nélkül mértem végig, megállapítva, egyáltalán nem volt szükségem a lelke töredékére, amely a vámpírlétében megmaradt neki. Aztán megeredt a nyelve, én pedig gonoszan elmosolyodtam. A fenyegetésére azonban megvillantak a szemeim, és elindultam felé, leültem mellé a kanapéra, amelyre leültettem, s keresztbe vetettem a lábamat. Tetszett, hogy volt benne spiritusz, de nem a jó démont fenyegette.
– Nem érdekel? Pedig éppen Larissa Blackwell az oka, amiért itt vagy – előre dőltem és letettem a poharamat az asztalra. Arcom rezzenéstelennek tűnt, a halvány mosoly még mindig megvolt, ajkaim élén a gonosz vonallal, tekintetem közelről, akár egy fekete örvény nyelt el mindent, a fényeket is, a Pokol minden sötétsége égett benne. Azután gyorsan mozdultam, elkaptam a lányt az állánál fogva és magam felé húztam, egyáltalán nem kedvesen.
– Én a helyedben vigyáznék, kit próbálok fenyegetni, éppen a kis barátnőd miatt – a szavakat a fogaim között szűrtem, hangom kemény, szinte éles volt, jeges, ellenkezést nem tűrő. – Tehát utoljára kérdezem: hogy hívnak? – mindezt már nem is kérdésként ejtettem ki, sokkal inkább parancsként. Addig szorosan tartott állkapcsát egy kissé durva mozdulattal löktem el magamtól, s nyúltam a boromért.
from: Lothrin
359 szó • • ígérem, nem fog fájni
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Május 07, 2020 1:46 am
To: Lothrin
Olyan gyorsan történt minden, szinte reagálni sem volt időm. Mire ráeszméltem, honnan ered a zajok forrása, amit korábban a lombok susogására fogtam, valójában tényleg léptek voltak. Egy férfi jelent meg előttem, magas, nagydarab, csupa izom, vagy talán csak nekem tűnt annak az alig százhatvan centimmel. Vámpírsebességgel talán eltűnhettem volna onnan, de a félelem megdermesztette az izmaimat, a lábam földbe gyökerezett, s mint valami rossz horrorfilmben, amin Larával csak nevetni szoktunk, szó szerint megvártam a támadómat. Mintha csak egy régi ismerős lett volna, akit köszönteni akarok, de ő ölelés helyett az egyik karomra fonta vastag ujjait, és nem eresztett, egy furcsa átjárót nyitott, amibe beráncigált, én pedig sokkos állapotom lévén jó kislány módjára engedelmeskedtem neki. Az erőm semmit sem ért, mivel a hasonló helyzetekben teljesen leblokkoltam. A jó hír viszont az volt az egészben, hogy talán Lara nincs is veszélyben, ez csak egy csali volt, mert hé, mégis miért ismeretlen számról írna? Ekkor ez már teljesen mindegy volt, nagyjából annyit ért ostorozni magam, mint halottnak a csók, mondjuk ez a kifejezés esetemben annyira mégsem volt értelmetlen ugyebár. Abban a pillanatban nem ugrott be, mit jelent a portál, pedig Larissa mesélt néha a munkájáról, a démonokról, főleg az elején, amikor még azt sem tudtam kik ők, vagy mit csinálnak. Így sejtelmem sem volt, ki vagy mi akart elrabolni, illetve meg is tette, mert semmit sem tettem ellene. Képtelen voltam rá, teljesen lebénultam a meglepettségtől és a félelemtől. Vámpír létemre nem voltam túl bátor, de nem lehet mindenki egy hős. Fogalmam sem volt, hová vitt a férfi, először a helyiséget vettem szemügyre, valami tetőtér lehetett, bár inkább egy toronyszobára emlékeztetett, az ablakon kinézve viszont egy furcsa táj tárult a szemem elé. Mi a franc... Odakint félhomály uralkodott, olyan sötét volt minden, mintha viharfelhők gyülekeztek volna, s minden a vörös árnyalataiban úszott. Tátott szájjal bámultam kifelé, majd lassan eljutott az is a tudatomig, hogy nem egyedül vagyok, a férfi jelenléte mellett meghallottam egy női hangot. Egy szőke nő állt fel éppen abban a pillanatban egy kanapéról, ahol bizonyára eddig várakozott. Gombóc gyűlt a torkomban, olyan kegyetlen volt az arca, egyben gyönyörű a maga nyers stílusával... egy kegyetlen szépség volt, egy jégkirálynő. Nyeltem egy nagyot, hátha attól eltűnik az a gombóc, de nem így lett. Hátráltam néhány lépést, nem akartam közel lenni hozzá, viszont minden reményem elszállt, mikor elküldte az utazótársamat, s leültetett a kanapéra..nem mintha biztonságban lettem volna vele, de ha elküldi, az azt jelenti, hogy valamit akar tőlem, talán valami kegyetlen dolgot. Némán néztem végig a férfi távozását, immár ülve, s ahogy a nő rám szentelte minden figyelmét, megborzongtam, egy védtelen kis embernek éreztem magam. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy vámpír vagyok, egy erős lény. Akkor miért nem tudtam elhinni? - Ez valami vicc. - motyogtam, ahhoz elég hangosan, hogy ő is meghallja. Teljesen ledermedtem, jobban, mint eddig, mozdulatlanul ültem tovább, a frász kerülgetett, menekülő útvonalat keresve forgattam a fejemet, de csak a lépcsőn juthattam volna ki onnan, az viszont feltűnő lett volna. Nem sokat tudtam a pokolról, nem szerettem erről beszélni, így fogalmam sem volt róla, hogyan lehet oda eljutni. Mert az nem lehet, hogy... - Meghaltam? - suttogtam, s próbáltam felidézni az utolsó perceket a temetőben. Nem történt semmi, csak elhurcoltak egy átjárón át, s végül is félig halott voltam, talán ez az egyik feltétele az idejutásnak? Nem tudtam a kérdésére figyelni, felvillanó sötét szemei miatt továbbra sem mozdultam, csupán a számra tettem a kezeimet, nagyon béna lett volna tőlem, ha felsikoltok. Rettegtem, a szívem ezerrel kalapált a mellkasomban, mintha ki akarna ugrani. A szemeimmel követtem a nő minden mozdulatát, de nem nyúltam a vérrel teli pohárhoz, pedig kifejezetten csábított az illata. A szemem alatt kidudorodtak az erek, egy jó ideje nem táplálkoztam már, mégsem gyengülhettem el, különben sem tudhattam mit kevert hozzá. - Ha a nevemet sem tudod, miért raboltál el? Az isten szerelmére, a pokolba hoztál! Nem kifejezetten érdekel az oka, csak tudni akarom, hogy Larissa jól van-e. Ha ártottatok neki, esküszöm, hogy neked annyi! - köptem felé a szavakat, s tényleg komolyan gondoltam. A szeretteimért bármire képes voltam, ha saját magamért nem is.
Türelmetlenül doboltam a toronyszoba kanapéjának háttámláján, ahova unatkozva ledőltem, míg vártam, hogy megérkezzen a szolgám a lánykával. Tulajdonképpen ő igazán áldozat volt ebben az egészben, mert semmit sem akartam a vámpírtól, számomra lényegtelen porszem volt csupán, ellenben volt egy igen érdekes kapcsolata az úgynevezett Ötök Testvériségének egyik vadászával. Ez pedig számomra igencsak érdekessé vált az elmúlt hetekben. Ugyanis be akartam magamat biztosítani, arra az esetre, ha valamilyen csoda folytán a kis démon mesterkedései nem válnának be, s a királynő a trónján maradt volna. Az én szempontomból ez semmiképpen nem felelt meg. Így alkut akartam kötni a vadásznővel, segítségért segítséget alapon, azonban tudtam, önszántából nem paktálna le senkivel sem, mert ezeknek bizony elveik is voltak. Milyen elképesztően naivak voltak az emberek… Tehát a vámpírlány volt az én tárgyalási alapom, és a bónusz, ha hajlandóval a vadásznő csevegni velem.
Természetesen én nem mozdultam ki a palotámból, távol álljon tőlem, hogy egyetlen porcikámat is megmozdítsam hercegnő létemre. Volt éppen elég mocskos, bűnös lélek, aki szolgáljon engem idebent és Indra minden négyzetcentiméterén is, hiába osztoztam más fődémonokkal ezen a helyen, mégis csak én voltam a legkiemelkedőbb. Éppen ezért az én legkedvesebb démonom intézkedett a vámpírlánnyal kapcsolatban, míg én előkészítettem ezt az elszigetelt toronyszobát, hogy majd itt szállásoljuk el. Igazán nem lehetett oka panaszra, mindennel felszereltettem a jövőbeni lakosztályát, amivel csak lehetett, még olyasmivel is, amit én magam nem értettem meg a földi létben. Éppen kezdtem rendkívül unni a tétlen várakozást, amikor megnyílt a portál és megjelent a férfi a lánykával, majd bezárult az átjáró.
– Ezek szerint minden rendben ment – mondtam miközben egy kecses mozdulattal felálltam a kanapéról és intettem a démonnak, hogy ültesse oda a lányt. A férfi röviden elmesélte, mi történt a temetőben, ahová elcsaltuk a vámpírt, és hogy a leginkább kietlen helyen kapta el, s azonnal idehozta. Valószínűleg szerencsétlen rendkívül zavarodott lehetett, ám csak ezután emeltem jeges kék tekintetemet rá. – Most elmehetsz – a démonnak már csak intettem, ő pedig azonnal elhagyta a szobát. Megálltam a lány előtt és halvány mosoly terült el az arcomon, ám a pillantásom hideg maradt, ha volt egy kis esze, felfoghatta, velem nem volt szerencsés szórakozni.
– Nos, üdvözöllek a Pokolban – a mosolyom kiszélesedett, gonoszság ült meg a szám szélein, s a szemem immár feketén villant fel. – Hogy hívnak, kicsi lány? – kérdeztem, míg az asztalhoz sétáltam, amelyen egy kancsóban vér, egy másikban pedig bor volt. Előbbiből neki töltöttem egy csiszolt üvegpohárba, utóbbiból magamnak, majd letettem elé a dohányzóasztalra. – Biztosan kíváncsi vagy, miért ragadtalak el odafentről? – vontam fel az egyik szemöldökömet, miközben ajkaimhoz emeltem saját poharamat és kortyoltam egyet a borból.
from: Lothrin
421 szó • • ígérem, nem fog fájni
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Ápr. 06, 2020 11:34 pm
To: Lothrin
A kedvenc pékségembe ugrottam be cukormázas fánkért, mikor jött az üzenet. Ugyanúgy nyúltam a telefonomért a farmerzsebembe, mint egy átlagos napon, nyugisan, nem számítva arra, hogy sürgős is lehet. Ha Larissa kért is tőlem valamit, sosem kellett annyira rohannom, más pedig lássuk be, nem keresett már jó régóta. Majdnem elejtettem a készüléket, amint elolvastam az sms-t, mert mégis mi történhetett, amiért a vadásznő pont tőlem kér segítséget? Az első gondolatom az volt, talán nekem üzent utoljára, s nem volt ideje megkeresni az egyik vadásztársa számát, hiszen én mégis miben tudnék neki segíteni? Végül leesett, hogy nem erről van szó, ugyanis nem egy ismerős telefonszámról érkezett az üzenet, amit nem is olvastam el rendesen, éppen csak rápillantottam. Elég volt belőle egyetlen mondat ahhoz, hogy eldobjam a zacskót a pékség kellős közepén, s rohanjak. "Bajban vagyok." Én magam is bajban voltam, hiszen az utcán csak emberi tempóban futhattam, amit kifejezetten lassúnak éreztem, mintha hátrafelé haladtam volna. Ahogy kiértem a forgalmas utcából, azonnal rohanni kezdtem, úgy igazán, ahogy a vámpírok képesek rá, néhány perc alatt oda is értem a helyszínre, a temetőbe, s ha lett volna egy csepp lélekjelenlétem, gyanúsnak találom a történteket. Ismeretlen telefonszám, egy félreeső helyszín... Ott és akkor viszont nem kapcsoltam, mintha a saját életemért futottam volna, sőt. Kevesebb energiát fektettem volna bele abban az esetben. A hely persze üres volt, egy lélek sem bolyongott, vagy talán csak lelkek. Körülnéztem néhányszor, majd gyors léptekkel elindultam a sorok között, ezúttal emberi tempóban, az agyam ugyanis bekapcsolta a vészvillogót. Gyanakodva forgattam a fejemet séta közben, mégis haladtam tovább, nem álltam meg, teljesen nem lehetett benne biztos, miről is van szó. Mert mi van, ha Larának mégis szüksége van rám? Ha csak engem tudott elérni? Nem hagyhattam cserben, muszáj volt ellenőriznem a helyet, meg kellett tudnom mi történt valójában. Néha azt hittem lépteket hallok, de meggyőztem magam arról, csak leveleket fúj a szél az aszfalton, a madarak zajonganak, vagy a saját lépteim visszhangoznak. Aggódtam, ráadásul nem szerettem ilyen helyeken egyedül sétálgatni, egyáltalán nem volt ebben az esetben megnyugtató a csönd. Mintha valami rémálomba csöppentem volna, amiről félig tudom, hogy álom, biztos mégsem lehetek benne. Idegesen lépkedtem tovább, szinte arra számítva valamikor kiugrik elém valaki vagy valami, sőt, minden rosszra felkészültem, csak a legrosszabbra nem mertem. Lara erős nő, biztosan nem esett baja, nyugtattam magam újra és újra.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
:<3: || 
