Senki sem tudta, mi történt a világgal – de még mindig sokat foglalkoztak azzal, mi történt hónapokkal ezelőtt. A kérdés csupán az: mi értelme kutatni olyan válaszok után, amit sosem lelünk meg? Láthatóan, bármi is történt, annyira eltussolta saját magát, hogy valószínűleg sosem tudjuk meg, mi történt valójában. Abban biztos voltam, hogy természetfeletti műve volt, de valami sokkal nagyobb, ádázabb bestia tehette mindezt… még egy démonnál is aljasabb lény. És nem akartam belegondolni abba, hogy létezhetnek egyáltalán rosszabb teremtmények egy démonnál. Szerencsém volt ugyanis, hogy nekem nem volt velük dolgom. Az utóbbi időben nagyon semmivel sem volt dolgom. Magamra maradtam. Amint Nathaniel megtalálta újra a helyét a világban, rám már nem volt szüksége, így még jóval karácsony előtt elváltak útjaink. Azóta sem láttam, de bíztam benne, hogy jól van. Jó volt az a rövidke idő, amit vele tölthettem: és csodák csodájára, de a mágiámat is visszakaptam. Nem tudom azóta sem, hogy az ősök miért adták vissza. Megmentettem Nathaniel-t, az igaz, de hogy a jó szándékom miatt esett-e meg rajtam a szívük…? Csak Isten tudja. De ő viszont nem létezik.
A Grillben iszogattam, előttem pedig egy levél hevert, kihajtogatva. Nem volt mindig nálam, de a napokban pakolásztam otthon, mikor a kezembe került az a levél, amiben Kieran leírta az érzéseit. Nem akkor vallotta be először, hogy szeret, de ez volt az utolsó kézzel fogható dolog, ami tőle maradt. Amikor a világ a feje tetejére állt, nagyon sok holmim odaveszett. A sok fotó, a közös emlékeink… szóval már csak egy levél emlékeztethetett arra, hogy mim volt, mit veszítettem. Most már se Nathaniel, se Kieran. Vettem egy mély levegőt, majd elkezdtem összehajtogatni, mikor léptekre lettem figyelmes. De ekkor még nem is tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Hallottam, hogy már a pultnál jár és ami ezután megütötte a fülem, az a hangja volt.
Ismerősen csengett, túlságosan is. Elnéztem felé lassan, de nem láttam jól. Félhomály volt az egész Grillben, miután kiégett az egyik lámpa. A levelet a zsebembe csúsztattam, majd tovább figyeltem a férfit tisztes távolságból. Azt reméltem, csak rosszul hallottam és meg akartam győződni róla, hogy tényleg nem az, akinek gondolom.
Nem lehet, hogy a bátyám még él… vagy ha él is, nem lehet, hogy pont itt futunk össze. Hinni akartam, hogy ekkora véletlenek nincsenek.