"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kai és köztem szinte az első pillanattól kezdve egy különleges kapocs alakult ki. Mindkettőnk családja rettenetesen bánt velünk. Ez volt, ami úgy összekovácsolta a lelkünket, hogy nem számít, hogy mennyi időre szakadtunk el egymástól, vagy mégis mi történt végső soron ugyanott kötöttünk ki és végül egymás mellé sodródtunk, újra. Mintha egyszerűen csak egymás mellé tartoztunk volna. Ez pedig így is volt. Nekem mindig is nagyon fontos személy volt az életemben és azután is az lett, hogy már nem láttam többé. Az pedig, hogy valamilyen szinten hasonló utat jártunk be. Kicsit még mosolyt is csal az arcomra. Lehet, hogy bezárva töltöttem ki tudja mennyi időt, de most vele úgy érzem, hogy újra látom a fényt az alagút végén és ezúttal ez tényleg jót jelent. - Még, ha akarnál se tudnál elüldözni. - Ami végül is igaz volt, mert tényleg nem tágítanék mellőle semmilyen okból kifolyólag. Na, de azért persze reménykedem benne, hogy nem kerül sor arra, hogy esetlegesen el akarjon zavarni. - Lehet... - Mélyedtem picit a gondolataimba, mintha onnan kinyerhetném a válaszokat. - De azaz igazság, hogy olyan az egész, mintha egy hosszú nap lett volna. Vagy ugyanaz a nap ismételve. Nem emlékszem, hogy túl hosszú ideig ott lettem volna, de mégis mindennél jobban ki akartam szabadulni. - Nem tetszett, hogy nem emlékszem dolgokra, sőt egyre jobban aggasztott, de szerettem volna hinni, hogy igaza van és majd idővel visszatérnek az emlékeim. Ahogy megfogja a kezemet az ujjainkat összekulcsolom és úgy mosolygok rá. Talán más jelentősége lenne mások között egy ilyen gesztusnak. Nekem a szememben mégis gyermeteg csillogás van csak a szemeimben, mint aki megtalálta a régi játszótársát és esze ágában sincs többé elengedni.
Valamiért túlságosan jólesett az, amit mondott; még ha nehezen is értettem meg azokat az érzéseket, amik a hatalmukba kerítettek. Az a furcsa melegség a mellkasomban valószínűleg valami jónak volt a jele, nem? Vagy ezt is rosszul értelmezem? Nyeltem egy nagyobbat és végül a lányra emeltem a tekintetemet. Már nem akartam semmit azért cserébe, hogy kihoztam onnan. Talán ez az ígéret többet jelentett, mint gondoltam volna. Igazából nem is akartam, hogy bármit is jelentsen nekem, de nem én irányítottam. - Szóval végig mellettem leszel? – Kérdeztem vissza, de már nem vártam konkrét választ. Csak elmosolyodtam halványan, aztán hagytam, hogy tovább terelődjön a téma. Rég… nem beszélgettem így senkivel. - Nem, vagyis nem tudom. Egyelőre nem használnám rajtad a démoni mágiámat, mert nem tudom, miképp hatna rád… - Nem akartam ártani a Liliomlánynak. Neki nem. Felé fordultam teljesen, majd közelebb is csúsztam hozzá. – Lehet, idővel magától is helyrejön a fejed. Eddig be voltál zárva egy idegen helyre, idegenek vettek körül. Nem is emlékezhettél semmire, mert nem emlékeztettek semmire, nem? – Nem tudtam, mennyire helytálló a gondolatmenetem, de mindezzel csak arra akartam utalni, hogy lehet, az már félmegoldás, hogy mellettem van. Megérintettem a karját, majd a kezére csúsztattam az enyémet. Gondolkodtam. Leginkább azon, miért is engedtem közelebb magamhoz őt annak idején, mint bárki mást. Mitől gondoltam őt különlegesnek? Hisz biztos, hogy itt volt.
Habár még nem igazán voltam tisztában azzal, hogy mégis miként is lesz majd tovább, de abban biztos voltam, hogy amíg Kai mellett vagyok nagy bajom nem lehet. Neki köszönhetem a szabadságomat, amelyet nélküle sosem lettem volna képes elnyerni. Bár utálom, hogy még csak a legapróbb ötletem sincs arra, hogy mégis miért tartottak egyáltalán fogva. Valami célja biztos volt azon kívül, hogy saját maga szórakoztatására tartott egy lelket elzárva. De az is lehet, hogy tényleg egyszerűen csak örömet lelt mások szenvedésében és abban kiváltképpen gazdag vagyok. - Tudom, hogy a családod mély nyomott hagyott benned és szerették volna elhitetni, hogy soha senkinek nem lehetsz fontos, de ne feledd, hogy én még mindig én vagyok. Sosem fordítanék neked hátat ezt megígérhetem. - Lehet, hogy az évek során elsodródtunk egymástól, de ettől függetlenül sosem felejtettem el őt. Ahogyan ő volt az egyetlen, aki mellettem volt, mikor senki más úgy én is pontosan ezt tettem vele. Legalábbis reménykedtem abban, hogy sikerült éreztetnem vele ezt. - Nincs valami mágikus módja annak, hogy felélesszük az agysejtjeimet, hogy segíteni tudjak? - Szeretnék hasznos lenni a számára, de jelen pillanatban mindennek érzem magam csak hasznosnak nem. Fogalmam nincs, hogy miért tartottak fogva, ahogyan azt sem tudom, hogyan került fogságba, miként haltam meg, vagy egyáltalán hogyan éltem azután, hogy lemészároltam a családomat a sok szenvedés után, amelyet okoztak nekem. Mintha csak arra ment volna ki az egész, hogy a lehető legrosszabb emlékeim maradjanak velem és esélyem se legyen a boldogságra. Olyan ez az egész, mintha előre megpecsételték volna a sorsomat, hogy én soha nem lehetek igazán boldog.
Tudtam, hogy nem tehetek róla, de azt nem tudtam, miért mondtam azt, hogy sajnálom. Mármint, csak úgy kibukott belőlem. Nem tudtam mi mást mondhatnék, ugyanakkor talán nem is sajnáltam annyira, mert így újra találkozhattam vele. Nyilván ez önzés, de én már csak ilyen voltam. A magam érdekei mindig is fontosabbak voltak, mint másoké. A szavaira elgondolkodtam, majd mosolyra húzódtak az ajkaim, de inkább amolyan keserédes mosolyra. Nem hittem neki, ebben nem. A fejemet is megráztam, majd felhorkantam. - Ez nem igaz, Lil’. Bárki hátat fordít nekem, ha úgy tartja az érdeke. Még benne sem tudok bízni teljesen, bármennyire is akarok… mindig bennem lesz a kétely, hogy nem kellek – Vallottam be egy fokkal halkabban, miközben már rá sem néztem a lányra, hanem egy pontot figyeltem a szoba sarkában. Nehéz volt pozitívan gondolkoznom az emberi kapcsolatokról, mikor nem is értettem hozzájuk túlzottan. Elgondolkodtam. Újra a lányra emeltem a tekintetem, ahogy beszélt. Furcsa volt azért, hogy nem nagyon tudott információval szolgálni a fogvatartójáról, bár… nem is tudom. Nem kellett volna gyanakvónak lennem, de ez mindig is bennem volt. - Talán idővel eszedbe jut valami – Jegyeztem meg, ahogy figyeltem őt, azon merengve, miféle méreggel vagy mágiával köthették le évekre, vagy blokkolhattak emlékeket nála. De nem volt ötletem. Jobban mondva arra nem, miért akart volna Zaltarish ártani neki. Hacsak nem tudta, hogy köze van hozzám, nem volt oka rá. De ha tudta… akkor még bajom származhat ebből az egészből. Vagy neki.
Olyan érzésem van, mintha az elsőszámú büntetésem az lenne, hogy nem emlékszem semmi másra az életemből csak a rossz pillanatokra. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen emlékszem Kai-ra, akit habár a keserű emlékek között ismertem meg, de valahogy mégis egyfajta fénypontot jelentette az életemben. Vele sosem éreztem azt, hogy egyedül vagyok a világban és a fájdalmamban. Egyikünk sem tökéletes, hiszen mindketten a pokolra jutottunk egyéb okokból, de sosem fogom megbánni, amit tettem, hiszen ha azt vesszük a körülmények áldozata voltam. Talán a megbocsájtást kellett volna választanom és tovább lépnem, de megannyi fájdalom után már nem tudtam egyszerűen csak elsétálni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem élhettem egy olyan világban, ahol rettegnem kellett attól, hogy vajon mégis mikor találnak újra rám és teszik tönkre az életem. De úgy tűnik, hogy mindezt elintéztem magamnak. Most már csak abban reménykedhetek, hogy van fény még az alagút végén és esélyem nyílik majd egy új életre, ahol senki sem korlátozhat, senki sem irányíthat engem. - Nincs mit sajnálnod. Nem tehetsz róla. - Bár én sem tudom, hogy mégis miként haltam meg, hogy az én hibám volt, hogy megakadályozhattam volna vagy egyszerűen csak újra kicsúszott a kezeim közül az irányítást és semmi sem számított, mert nem tehettem semmit annak érdekében, hogy megőrizzem az életem. - Ha egyszer megnyersz valakit magadnak Kai, akkor megnyered őket egy életre. Lehet, hogy nem olyan egyszerű közel kerülni hozzád, de aki megteszi a szükséges lépéseket az nem fog csak úgy hátat fordítani neked, hiszen hajlandó volt időt és energiát szánni rád. - Én nem tudom elképzelni, hogy valaha is hátat fordítsak neki. Most pedig végképp nem, hiszen neki köszönhetem a szabadságomat jelentsen akármit is mindez ebben az új világban, amihez most hozzá kell majd szoknom. - Sajnálom, hogy nem tudok sokkal több információval szolgálni, de úgy érzem olyan az agyam, mint amit megsütöttek és legalább háromszor átmentek vele egy úthengerrel. - Talán így haltam meg. A fejemet érte valami halálos ütés. Megmagyarázhatná az emlékeim hiányát, de egy olyan világban, ahol a démonok léteznek - hiszen én magam is az vagyok már -, azt hiszem bőven van még lehetőség arra, hogy miért tűnik minden olyan távolinak és kuszának a fejemben.
Nem tudom, miért, de egy részem sajnálta őt, mert nem olyan életet érdemelt, amit élnie kellett. Senki sem azt kapja, amit érdemel – vagyis sokan ezt hangoztatják, de valaki… valakik tényleg valahogy rossz ajtón mennek be, ahol nem vár rájuk más, csak a sötétség. A káosz. A pusztítás. A fájdalom. Más pedig… nem. A Liliomlány sokkal jobb volt nálam. Neki nem kellett volna pokolra kerülnie, habár azért örült egy részem, hogy itt van. Bár a távolságot is tartani akartam, hisz nem tudtam, hogy mi történt vele a démonnál. Nem lehettem elég óvatos. - Sajnálom. Tényleg – Jegyeztem meg végül, magamat is meglepve. Folyamatosan őt figyeltem, szinte le sem vettem róla a tekintetemet. A gyerekkorunk szinte filmként pergett előttem, egy-egy rezdülése, mozdulata mindig eszembe juttatott valamit. A visszakérdezésre megvontam a vállamat először. Utána jutott eszembe, hogy mesélhetne a démonról. Információra volt szükségem arról az alakról. Veszélyt jelentett rám és rá is, meg még ki tudja, ki másra. Noha magamon túl nem sokan érdekeltek. A Liliomlány nem sokat mesélt. Nem tudott, mit. A számat húztam, majd sóhajtottam egy nagyobbat. - A démonok világa sem különbözik sokban az emberekénél. Itt is megy az áskálódás, háborúzás, és egyebek. Pont ezért nem is tudom, elég különös, hogy téged valaki ennyi ideig bezárva tartott. Biztos volt oka – Merengtem, majd sietve válaszoltam a kérdésre is. – Mondhatni gyakran, amúgy. Hisz ott volt az is, akiről meséltem… őt is fogva tartották, bár nem olyan sokáig, mint téged. És elsősorban miattam került bajba. Azt akarták, hogy áruljon el engem, de ő nem beszélt. Megvédett, pedig nem volt kötelessége… - Nem tudom, miért meséltem el, csak egyszerűen jöttek a szavak. Talán azért, mert gyerekként is mindig mindent elmondtam ennek a lánynak. Ő volt az egyetlen, aki megértett, aki elfogadott még akkor is, mikor a szüleim már kezdtek elfordulni tőlem. Furcsa volt, hogy felébresztette bennem ezt a fajta nyitottságot, holott évtizedek óta elzárkóztam. Épp, hogy csak nyitogattam a bezárt ajtóimat mások előtt, de előtte… mintha nem is tudtam volna zárva tartani.
A remény arra, hogy ez az egész most jóra is fordulhat mindennél többet ért a számomra. El sem hittem, hogy tényleg itt a lehetőség előttem, hogy a legtöbbet hozzam ki az életem ezen részéből. S nem számít, hogy mennyire rosszul indult megtaláltam azt a valakit, akivel mindig meg tudtam magam értetni és nem számít, hogy mégis mi minden történt, hogy idáig jutottunk a lényeg az volt, hogy mostantól újra együtt nézünk szembe mindennel és nem kell olyan nyomorult egyedül éreznem magam. Hiszen habár nem bántam meg amit tettem egy percig sem mégis jó érzés belegondolni, hogy erről egy napon igazán megnyílhatok valakinek, aki nem fog másként nézni rám, mert valószínűleg ő maga is követett el elég szörnyűséget, ami ide vezette. - 2000 körül? Azt hiszem az új évezred kezdetén, de az egész annyira homályos, mintha már azelőtt is halott lettem volna csak nem tudtam róla. - Bár azt sem tudom igazán, hogy most milyen évet írunk igazából. Az idő múlását semmi nem jelezte a számomra egyszerűen csak azt tudtam, hogy épp eleget töltöttem el fogságban, hogy már nagyon, de nagyon megunjam. Madarat lehetne velem fogatni olyan boldog vagyok, hogy végre kiszabadultam. De tényleg.. Most akkor képes lennék rá? Azt hiszem meg kell kérdeznem majd Kai-t, de már így is azt hiszem kezdem kiakasztani így inkább visszafogom a milliónyi kérdésem. - Mit adhat valaki, aki halott és nincs semmije és senkije rajtad kívül? - Persze nem vártam el, hogy csak úgy a semmiért segítsen, de nem igazán tudtam, hogy mivel rendelkezem, ami érdekelhetné. Mert a hűségem és a bizalmam az övé volt. Ezen kívül pedig jelenleg semmi mást nem ajánlhatok fel neki. - Óó! Hát annyira nem emlékszem rá.. Vagyis nem is tudom. Többet láttam a kis csicskásait, mint őt az egyszer biztos. Azt sem tudom, hogy miért fogott el. Szokásos ez az egész, hogy véletlenszerűen az új démonokat fogságba ejtik? - Szerettem volna azt hinni, hogy ez gyakrabban előfordul, mert akkor nem volt annyira személyes, vagy legalább nem voltam kipécézve ez a démon által.
Nem tudtam neki hinni, még a közös múltunkra való tekintettel sem. Túl sok dolog történt vele és velem is, sőt, főként velem – nem az voltam, akinek megismert és pont ezért volt különös a hozzáállása. Az, ahogy velem viselkedett. Ahogy bízott bennem. Miért? Ha tudta volna, milyenné váltam, vagy látta volna, miként élek, másképp bánt volna velem. Így hát csak vállat vontam. Komolyan gondolta a szavait, vagy sem, nem akartam törődni vele. Egyelőre nem. Engedni akartam annak a fura érzésnek, amit egyesek úgy emlegetnek, hogy… boldogság? Vagy nem is tudom. Szóval, hogy újra látnak valaki régi ismerőst és ez valami jó érzéssel tölti el az embereket, tudjátok. Jó volt látni a liliomlányt, de ennél többet nem akartam. Felvontam a szemöldökömet és így figyeltem, ahogy lebiggyeszti az ajkait. Még meg is sajnáltam volna, ha van bennem annyi. De ehelyett csak megcsóváltam a fejemet. Lelkes volt, talán túlbuzgó is. - Mondd csak, mikor haltál meg? Melyik évben? – Ki akartam deríteni, pontosan hány éve lehetett már fogságban. Nem mintha lett volna konkrét jelentősége, de tényleg érdekelt, mennyi időt vesztegetett rácsok mögött. – Egyébként meg tudok tanítani egy-két dolgot, de cserébe adnod kell valamit – Azt már nem szabtam meg, mit, de ingyen nem volt szokásom semmit tenni. Vagy csak ritkán. Sőt, akkor is hátsószándékkal. Fürkésztem a lányt és valahogy mindig beugrott egy-egy régi emlékkép kettőnkről, még gyerekként. Fura volt. Végül a plafont kezdtem vizslatni, mintha az annyira érdekes volna. Nem volt az. De jobb volt azt bámulni, mint őt. – Rád bízom, mit. Én már a szállást is megelőlegeztem neked – A szemem sarkából vetettem rá egy pillantást, aztán az oldalamra fordultam, felé. Felkönyököltem. – Tudom már. Mesélj a démonról, aki mindvégig fogvatartott téged – Minden érdekelt. Hallottam ezt-azt arról a démonról, de testközelből még nem volt hozzá „szerencsém”. Lily viszont tudhatott olyan dolgokat, amiket én nem.
Olyan, mintha végtelen súly tűnt volna el a vállaimról azzal, hogy kiszabadított. Mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy nem hagyott magamra pedig megtehette volna. Már olyan régen nem láttuk egymást, de valahogy a kötelékünknek még ennyi idő után is úgy tűnik, hogy van jelentősége. Ennek pedig mérhetetlenül örülök és alig várom, hogy megtanuljam mindazt, ami az új életem részét képezi. - Egy dolog nem változott azóta sem, hogy utoljára láttuk egymást. Mindig melletted állok, mindenben szóval rám számíthatsz. - Ezt tényleg komolyan gondoltam. Még akkor is, ha nem is tudnám igazán, hogy mégis mibe ugranék fejest, akkor is megtenném érte. Jelenleg csak ő maradt nekem és semmit nem tennék, ami ezt a kapcsolatot tönkretehetné. Neki köszönhetem, hogy egyáltalán lehetőségem van élni. Bár még azt sem tudom, hogy igazából mit is akarok kezdeni ezzel a lehetőséggel, vagy van-e értelme kezdenem vele bármit is. - Óóóó, kááár.. - Egy kicsit lefelé kanyarodnak ajkaim, majd ahogy tovább sorolja, hogy mi mindenre vagyok még képes ez az ellenkezőjére változik. - Ez tök király! Meg tudsz tanítani amúgy ezekre? Mert jelenleg még azt is nehezen fogom fel, hogy ez az új valóságom, hogy tényleg képes vagyok ezekre a dolgokra, hogy egy démon vagyok.. Hogy a halál nem a vége volt a történetemnek igazából csak a kezdete. Ha most nem lennének már halottak a családtagjaim, akkor biztosan játszadoznék egy kicsit a fejükkel! - Mindentől függetlenül azért különleges képességek nélkül is úgy érzem, hogy elég jól teljesítettem abban, hogy segítsek nekik megérteni, hogy mennyi fájdalmat is okoztak nekem az életemben. Talán nem is olyan rossz ez a második esély..
Enyhén szólva ledöbbentett a reakciója; az, hogy… hogy lényegében a támogatásáról tett tanúbizonyságot. Vagy valami olyasminek értelmeztem a magam nagy eszével; hisz nagyon is úgy tűnt, mellettem áll, ha még bulit is óhajtana szervezni. Bár az is lehet, hogy csak a pillanat hevében jutott ez az eszébe. Mégis valahol mélyen… örültem neki. És persze sutba vágtam volna az ilyesféle érzéseket, amik ilyen pillanatokban szöget ütöttek a fejembe. Vagy a … szívembe? Mindegy. Lényegtelen az egész. - Kösz, Lil’… - Halvány mosolyt küldtem felé, szinte fel sem tűnt, hogy nem olyan ellenséges tekintettel méregetem, mint általában mindenkit. Oké, egy-két kivétellel. A szó legszorosabb értelmében. Aztán megráztam a fejemet, nem törődve további lehetetlen és furcsa gondolatokkal. Az volt a lényeg, hogy kijutottunk és a nő szabad volt. Azonban nem akartam magára hagyni, pedig más esetben ezt tettem volna. Ő viszont régi ismerős volt. Talán csak emiatt vonszoltam végül magammal; még a kis trükkömet is felfedtem előtte, amit Zack kapcsán birtokolhattam, így egy szempillantás alatt a rejtekhelyemen lehettünk. Láttam, mennyire ledöbbentette a varázslat. Az ágyról figyeltem, amire végül eldőltem teljesen és a plafonra szegeztem a tekintetemet. Aztán lehuppant mellém, így nagyot nyelve fordultam az oldalamra, felé. - Bocsi, ez a képesség nem tartozik az alapcsomagba… ez az extrában van, amit én is úgy kaptam ajándékba – Nevettem fel, aztán megérintettem a nő vállát. – De ezer más dolog van, amire képes vagy te is. Alakváltás, varázslatok, halhatatlanság… képes vagy megszállni másokat. Mozgathatsz tárgyakat anélkül, hogy hozzáérnél… emlékeket befolyásolhatsz. Egyszóval: szórakozhatsz. Valójában csak a képzeleted szab határt – Elhúzódtam tőle, majd újra a hátamra feküdtem. – Apropó… a kastélyban vagyunk. A nőstényördög rezidenciáján. De pánikra semmi ok: ez a szoba az enyém – A szemem sarkából néztem végül Lilyre.
Szerettem volna azt hinni, hogy nem gyökeresen lakozott bennem a szörnyeteg. Hanem ez olyasvalami volt, amit folyamatosan nevelgettek bennem az évek során. Ha egy másik életbe kerültem volna, ha örökbe adnak, vagy elszököm azelőtt, hogy végleg megtörtének, akkor most nem itt lennék. Bár lehet, hogy a korai halált akkor sem tudtam volna elkerülni bármennyire is szerettem volna. Akkor pedig most egyértelműen nem lennék itt. Nem lenne egy második esélyem az életre. Jelentsen ez jelen pillanatban akármit. - Óóó, ne viccelj! Ha arra kerül a sor, akkor én magam fogok szervezni neked egy bulit rá. - Valami azt sugallta, hogy addig még nagyon sok idő fog eltelni. De valahogy mégis jó érzés volt, hogy a sok megpróbáltatások ellenére mégis itt vagyunk újra együtt. Mintha csak azt akarta volna a sors, hogy mi egymás mellett kössünk ki. Nem tudom, hogy pontosan mit hoz a jövő, mert még nagyon sok mindent kell tanulnom ahhoz, hogy teljesen alkalmazkodjak ehhez a helyzethez, de Kai-al az oldalamon már koránt sem félek annyira. Halovány mosolyt erőltettem az arcomra és bólintottam. Persze jobb szerettem volna, ha hoztam volna magammal valami jót is, vagy emlékeznék arra legalább, hogy megérte mindez és volt lehetőségem szabadon és békében élni, de ennek még a legapróbb szikrája sem maradt meg. Tényleg örültem, hogy végre szabad leszek és elindulhatok valamerre nem csak egy helyben toporgok az örökös szenvedésben, bár egy kicsit azért még féltem az ismeretlentől, de már az is nagyon sokat jelentett, hogy nem vagyok egyedül ebben az egészben. Figyeltem, ahogy valami mágiát hajtott végre, szinte csillogó szemekkel, mint egy gyermek majd egyik pillanatról a másikra egy teljesen más helyen voltunk. Egy szobában. Szinte szóhoz sem jutottam egy pár másodpercig úgy mértem fel a környezetemet. - Ez ultraklassz..! - Szólalok meg végül, majd ledobom magam Kai mellé az ágyra. - Mármint hányszor álmodoztam a teleportációról.. Ezt meg kell tanítanod! - Szerettem volna, valami mágikus helyre varázsolni magam, ahol nem kell többet a családommal foglalkoznom. De mindez nem maradt más, mint egyszerű vágyálom, ami elérhetetlennek tűnt, de most ki tudja, hogy mi is igazán a határ abban, hogy mire vagyok képes. Végre van valami, amit kitűzhetek magam elé, mint cél. Bár gondolom, hogy nem lesz túl egyszerű. Viszont állok elébe.
Kezdőlap
Kai és köztem szinte az első pillanattól kezdve egy különleges kapocs alakult ki. Mindkettőnk családja rettenetesen bánt velünk. Ez volt, ami úgy összekovácsolta a lelkünket, hogy nem számít, hogy mennyi időre szakadtunk el egymástól, vagy mégis mi történt végső soron ugyanott kötöttünk ki és végül egymás mellé sodródtunk, újra. Mintha egyszerűen csak egymás mellé tartoztunk volna. Ez pedig így is volt. Nekem mindig is nagyon fontos személy volt az életemben és azután is az lett, hogy már nem láttam többé. Az pedig, hogy valamilyen szinten hasonló utat jártunk be. Kicsit még mosolyt is csal az arcomra. Lehet, hogy bezárva töltöttem ki tudja mennyi időt, de most vele úgy érzem, hogy újra látom a fényt az alagút végén és ezúttal ez tényleg jót jelent. 
