Azt hiszem, mindenkinek szüksége van egy menedékre, nem igaz? Mindenki menekül, méghozzá a néha igencsak szörnyű valóság elől. Van, aki sportol, van, aki bulizni jár, van, aki leissza magát, mert úgy hiszi, azzal kapcsolja ki igazán az agyát. Persze ismerek olyat is, aki inkább erősebb szerekhez nyúl, avagy drogokhoz.
Az én drogom kimerül egyetlen egy eszközben: egy ceruzában. Jó, szükségem van még egy lapra is, de ha ez a kettő megvan, akkor számomra minden adott. A fantáziám segítségével és a kézügyességemmel megalkothatok bármit. A valóság elől én így menekülök el; legalábbis a legtöbb esetben így teszem. Mégsem tudja rólam senki, hogy mindennek mi az oka. Miért kezdtem el rajzolni? Hát a szüleim miatt. Túl sok veszekedést kellett már átélnem mellettük és egyszerűen kellett valami, ami elvonja a figyelmemet. Ezt találtam. S azt hiszem, jó is vagyok benne. Nem egy rajzversenyt nyertem már meg és igen, ezzel akarok foglalkozni. Még nem tudom, hogyan, de az álmom az, hogy elismert művész lehessek valamilyen formában. Egyelőre amúgy közelebb áll hozzám a papíros megoldást, de már próbálkoztam számítógépes formában is tervezni, rajzolni.
Visszakanyarodva… talán sokan nem nézik ki belőlem, hogy ennyire érdekel a művészet. Számomra nem csak hobbi. De mégis ki látna belém, ha én azt nem engedem meg?
Mások annyit látnak, hogy élvezem az életet. Igen, élvezem. Látszólag. Rengeteg időt töltök lányokkal és előszeretettel hódítom meg őket, de nyilván addig működik az egész, amíg mindkét fél akarja, nem igaz? Bár nem mondom, hogy nem hagytam már magam mögött összetört szíveket. Azonban a sok pletyka arról, hogy végigmentem anyám barátnőin is… atyaég. De miért cáfolnám meg? Felőlem azt hisznek, amit csak akarnak.
- Föld hívja Lucast, hahó! – Vincent bökte meg az oldalamat, s erre riadtam fel a gondolataimból. Már vagy három perce a papírt néztem magam előtt, de egy vonalat sem húztam. Oké… ideje lenne összeszednem magam, ugye? – Mégis melyik csaj jár a fejedben megint? Scarlett? Összejöttetek? – Érdeklődött vigyorogva. Amúgy Vincent az egyik új haverom volt, nem rég jött vissza a városba. Anno valami miatt el kellett költözniük, de nem faggattam ki, miért, mert nem rám tartozott. A kérdései kissé megleptek.
- Scarlettel? Dehogy. Csak barátok vagyunk, némi extrával – Erre már én magam is elvigyorodtam.
- Nem gondoltál még rá, hogy ebből több legyen? – Ezt egy fokkal komolyabban kérdezte. Vincent kissé komolyabb volt, legalábbis ebben a témában. Mintha a szerelmet túlértékelte volna.
- Na és te arra, hogy végre ne csak kerülgesd Őt? Nem hiszem el, hogy csak „legjobb barátok” vagytok – A fejemet csóváltam, majd leraktam a ceruzát a kezemből és a kávémért nyúltam. Oh igen, ebéd szünet volt, de az étvágyam elment nyaralni, szóval… a portfólión agyaltam, azért akartam lefirkantani pár tervet, ötletet. De nem sikerült.
Vincent kissé szégyellősen nézett félre, majd nagyot nyelt, ahogy elpillantott a lány felé.
- Tényleg csak barátok vagyunk. Mindig velem volt… olyan, mintha a testvérem lenne – Motyogta.
- Hogyne. Én meg most jöttem le a falvédőről – Nevettem, majd belekortyoltam a kávémba. Nem akartam ráerőltetni a dolgot, de annak örültem, hogy eltereltem a témát magamról és Scarlettről. Habár kedveltem a lányt, de nem hittem, hogy ez többről szólna, vagy épp szólhatna. Valami hiányzott ahhoz, hogy ez „szerelem” lehessen. Másrészt nem szándékoztam lekötni magamat. Még nem.