Ha nem ezen a munkán múlt volna a lakbérem, akkor talán fel is mondtam volna, új helyet keresve. Vagy… vagyis talán mégsem. Jefferson miatt nem szándékoztam elmenni Mystic Falls közeléből és ez volt az egyetlen kórház, ahová át tudtak venni New Yorkból. Valójában nem volt semmiféle választási lehetőségem és ez piszok nagy pech volt. Furcsa mód Dr. Kendallban nem tudtam meglátni a jót, holott egész életemben mindenkiben csak azt láttam. Vagy ha láttam is a rosszat, valahogy igyekeztem nem tudomást venni róla. Mintha tulajdonképpen szemellenzőt viseltem volna egész eddigi életemben. Vettem egy mély levegőt, majd úgy pillantottam a nőre, aki nyilván abban reménykedett, hogy hazamehet. És így is lett volna, ha Dr. Kendall nem kényszeríti maradásra. Néha érdekelt volna, mit miért tesz az a férfi, de nem láttam bele a fejébe. Sajnos. A nő tiltakozni kezdett, s igyekezett megtartani a tiszteletet, pedig a helyében én is lekiabáltam volna magam. - Sajnálom, de Dr. Kendall mindenképpen ragaszkodik ahhoz, hogy bent maradjon... – Hazudni nem akartam, nem volt a kenyerem, így nem tettem hozzá semmiféle mondvacsinált indokot, pedig azért talán még az a férfi is „megdicsért” volna. Áh, kizárt. Nem is tudom, miért jutottak ilyenek az eszembe. A karomra simítottam, ott, ahol erőszakosan megragadott, majd vettem egy mély levegőt. – Tényleg sajnálom, de nem mehet el. Jelen esetben saját felelősségre sem engedhetjük el… - Ingattam a fejemet, majd el-elpillantottam a kórterem ajtaja felé. Reméltem, nem tartja rajtam a szemét az a barom. Pár pillanattal később néztem újra a lányra. - Kinek szeretne telefonálni? – Érdeklődtem, miközben a szekrényhez léptem, ahová minden holmiját bepakoltuk, mikor behozták őt hozzánk. Elkezdtem keresgélni, de ha esetleg megmondta, hol találom, hamarabb megtaláltam és odanyújtottam neki. – Ha tehetek érted… önért valamit, nyugodtan mondja – Barátságosan mosolyogtam rá. Továbbá, mivel nem volt sok dolgom, így nem szándékoztam hamar faképnél hagyni, hacsak nem ő akart elüldözni.
- Menj haza, kicsim. Mindjárt éjfél, végigdolgoztad a napot az irodában, aztán még ide is beugrottál. Látom, hogy zavar valami, nem kérdezek rá, nem az én dolgom. De az egészségedért aggódom. Szóval most szépen hazamész, nincs kifogás. Hívj, amint megérkeztél, szeretlek. - Még tiltakozni sincs lehetőségem, apa kitaszigál a szervizműhelyből, egyenesen a kocsimig, ad két puszit, aztán aggodalmaskodó pillantásokat vetve felém visszaandalog az ő kis placcára. Megrázom a fejem, és egy röpke másodpercig felmerül bennem, hogy márpedig én visszamegyek segíteni, de aztán legyőz a fáradtság. Na meg...valljuk be, apa szépen beletrafált. Mióta Irene esetét megkaptam, másra sem tudok gondolni, mint hogy mi lesz szegény kislánnyal. A "legrosszabb" pedig, hogy rám lett bízva, de annyi dolgom van, hogy közel sem tudok annyi időt szánni rá, mint kellene. Plusz amúgy sem vagyok anyatípus. Vagyis addig ebben a hitben voltam, míg hozzám nem került felügyeletre. Valahogy első perctől fogva megtaláltam vele a közös hangot, mintha instant egy hullámhosszra kerültünk volna. Nem is tudom, hogy tudnám igazán szavakba önteni az érzéseim vele kapcsolatban, de kicsit tényleg magamra emlékeztet. Mintha lenne köztünk egyfajta kötelék. Furcsa. Most gyorsan beugrom érte, mert a műhelybe mégsem akartam magammal hozni, szóval rábíztam egy kolléganőmre, az elmúlt pár órában. Ő már igazi gyerekszakértő, van is neki három. Nem lehetek elég hálás neki, hogy számíthatok rá ebben az időszakban, míg gyerekfelügyelővé avanzsáltam. Itt kell lefordulni vagy a következő sarkon? Nem, majd utána. Basszus, ragadnak le a szemeim. Kapcsolok egy kis zenét, hátha ébren tart. Meg mernék rá esküdni, hogy mindössze két másodpercre vettem le a szemem az útról, de ez elég is volt, hogy megtörténjen a baj. Minden olyan homályos körülöttem. Egy villanypóznát látok kirajzolódni a kocsim elejébe ágyazódva...pontosabban a motorházam épült bele a póznába. Vagy ez egy lámpa? Gratulálok Melissa, most épp ez a legfontosabb kérdés. Rohadtul szédülök. Egy idegen kérdezget valamiről, de nem igazán értem őt. Gondolom, afelől érdeklődik, minden rendben van-e a körülményekhez képest. Nagy nehezen bólintok egyet, ő pedig telefonál. Úgy sejtem, nem pizzát rendel. Sziréna. Szóval kórházba visznek, pompás. Azt hiszem, ha tudnék, sem ellenkeznék. Bár úgy érzem, a rémületem nagyobb, mint a sérülésem. Hála az égnek! Arra ébredek, hogy egy kórteremben vagyok, aztán nem sokkal később egy szimpatikus doktornő lép be az ajtón. - Szép napot doktornő! Most már sokkal jobban vagyok, már csak kicsit zúg a fejem. - Jegyzem meg apró mosollyal az arcomon, ami aztán rá is fagy, amikor közli, hogy bent kell maradnom. - Hogyan? Mármint...minden tisztelettel, de szükséges ez? Tényleg jól vagyok már. Nem...egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy itt bent lógassam a lábam. - Kicsit kétségbeestem? Lehetséges. De azt hiszem, ez érthető. - Mi lenne, ha minden nap beugranék egy gyors vizsgálatra. Nincs rá mód, hogy saját felelősségre távozzak? A filmekben láttam, hogy van ilyen opció. - Kérdezem kissé talán túlbuzgó stílusban. De hát mit tegyek? Ott van Irene is. Jesszus, Irene! Még érte is be kell ugranom. Mi van, ha azt hiszi, elfelejtettem őt? Mi van, ha a kolléganőm tart felelőtlennek? - Esetleg telefonálhatok egyet? Nagyon fontos lenne, de...egyszerűen sehol sem látom a telefonom. - Amennyire a fájdalomtól telik, forgatom a fejem, de nincs a telefonom az asztalon. Most mit gondolhat rólam ez a kedves doktornő? Biztos azt, hogy elment az eszem.
Még csak alig pár napja kezdtem el a gyakorlatomat a kórházban, de már tudtam, hogy nem lesz jó dolgom Dr. Kendall mellett. Ám tenni ellene nem nagyon szándékoztam, hisz ez volt az egyetlen hely, ahova átvettek és ami elég közel volt Mystic Fallshoz. Jeffersont semmiképpen nem akartam magára hagyni és itt kellett tennünk azért, hogy vissza tudjon térni az életbe. Szóval, Dr. Kendall bármennyire is az idegeimen táncolt és bármennyire is láttam, milyen ember, nem tehettem ellene. Ő kezelte az egyik legújabb sürgősségis esetet: Melissa Hanleyt. A lányt egy autóbaleset után hozták be, könnyebb, de nem elhanyagolható sérülésekkel. A csodán múlt, hogy élt igazából; az autója totálkáros lett. Legalábbis ezt mondták. Ám néhány vizsgálatot kénytelenek voltunk elvégezni. - Szerencsés nő, a koponya CT sem mutatott semmi gondot. Megúszta egy kis agyrázkódással és néhány karcolással – Közölte a mellettem sétáló Dr. Kendall, bár csalódottságot véltem felfedezni a hangjában. Mintha inkább arra vágyott volna, hogy minél több beteg legyen a kórházban… Megráztam gyengén a fejem erre a gondolatra. - Elmondom neki a jó hírt – Közöltem egy mosollyal, mire a férfi elkapta a karomat. - Nem-nem. Néhány nap megfigyelésre bent kell tartanunk, tehát még túl sok jó hírrel nem szolgálunk neki – Nézett rám komolyan, a hangja pedig legalább olyan határozott volt, mint ő maga. - Mindketten tudjuk, hogy nem lesz baja. Minden eredménye negatív – Nem értettem, miért tartaná bent feleslegesen. - Csak egy gyakornok vagy, Ashley. Ne vond kétségbe a szavam – Közelebb húzott magához, közben pedig erősebben szorította a karomat. Nagyot nyeltem. - Sajnálom – Elhúzódtam tőle és nagy nehezen el is engedett. Aztán elhívták egy sürgős esethez. Furcsa mód ő hozta elő belőlem először az utálatot, mint érzést. Benne valamiért nem tudtam meglátni a jót. Pedig ott kellett lennie, nem? Percekkel később indultam Melissa kórterméhez, majd bekopogtam és be is léptem. - Hogy érzi magát, Ms. Hanley? – Barátságos mosollyal fordultam felé. Ha haza nem is küldhetem, de tudni szerettem volna, mi a helyzet vele. – Néhány napig Dr. Kendall bent szeretné tartani. Biztosra akar menni, hogy tényleg nincs-e baj – Magyaráztam és reméltem, hogy megérti.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
