Egy kicsit, vagy jó, talán túlzottan is megleptem őt a szavaimmal, de saját magamat még jobban. Hiszen sosem voltam ennyire közvetlen senkivel, még Blackwellt is távolinak éreztem olykor, hiába bízott meg bennem teljesen, annyira, hogy még titkokat is megosztott velem. Én ennyire sosem tudtam bízni senkiben, nem tehettem. Az volt a legjobb, ha mindenki a lehető legtávolabb van tőlem, hogy így óvjam saját magamat és másokat is. Skyler viszont előhozta belőlem az elrejtett érzéseket, egy olyan énemet, amiről még én sem tudtam. Nagyon különös volt mindezt átélni.
Ahogy kiejtette azt a két szót a száján, elmosolyodtam. Annyit mosolyogtam és nevettem a közelében, hogy szó szerint fájt az arcom tőle, amin általában nem tükröződik semmi, vagy csak egy unott arckifejezés.
- Ez azért megnyugtató. Bár ha nem itt tennéd... akkor ezek szerint valahol máshol készülsz rá! - folytattam a piszkálódást, ami vele még természetes is volt. Mintha mindig is ilyen közel álltunk volna egymáshoz, s már megszokott lenne nálunk mindez. Holott teljesen új élmény volt mindkettőnknek ez... bármi is volt köztünk, mert számomra nem volt egyértelmű. Ismeretlen terep volt számomra még a randizás is.
- Bármennyire is furcsa ezt mondanom, de igen, bízom benned. Ami nem nehéz, akinek van egy csöpp esze megbízna benned. Nekem viszont ez nagyon új dolog. Bízni valakiben úgy egyáltalán, nem ám ilyen rövid idő alatt. - nevettem halkan, szolidan, a fejemet ingatva. Próbáltam nem annyira meglepődni magamon.  
- A kilátás csodálatos, de valaki nagyon elvonja a figyelmemet róla. - néztem mélyen a szemeibe, majd a hajára simítottam egyik kezemet, miután nekem dőlt. Örökké így akartam maradni, őt ölelve, miközben nincs körülöttünk senki és semmi, csak a kinti fények, a csodálatos kilátás. Lejjebb hajtottam a fejemet, és egy puszit nyomtam a hajára, ami teljesen betemetett minket. Mintha az volna az én menedékem.

words: 290 ❖ certain things ❖ note: :<3: ❖ kredit

Örültem, hogy ő is még folytatni szeretné az estét, bár őszintén, nem tudtam volna megmondani mennyi idő telt el. Szerencsére egyikünk sem az óráját nézegette, ami igazán jó jel volt. Kicsit meglepett vele, hogy mutatni akar egy helyet, de örömmel mentem vele, csak hogy ne kelljen még véget érnie az estének. Ezzel legalább bebizonyította, miszerint ő is annyira nyitni akar felém, mint én felé, ez pedig nagyon jól esett.
Csendben várakoztunk a számlára, közben egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem, ő pedig nem mozdult el mellőlem a fizetésig. Ahogy felkelt, én is követtem, finoman megszorítva a kezét, ahogy az enyémbe fűzte ujjait. Figyelmesen hallgattam a szavait, s rosszul érintett, hogy menedékre volt szüksége. Persze én is szerettem elrejtőzni a világ elől, egyedül lenni, de rossz volt ezt hallani, mert... nyilván nem találta a helyét nálunk. Ahogyan én sem még az elején. Nagyon hasonlóak voltunk, csak épp ez a lány jó ember volt, én pedig nem.
- Most már lehetek én a menedék számodra. - suttogtam, végigsimítva az arcán. Gondolkodás nélkül csúszott ki a számon, amivel nem akartam elijeszteni őt, ugyanakkor uralkodni sem tudtam magamon. Ott és akkor így éreztem.
Nehéz volt nem őt néznem, menet közben néha lopva odapillantottam, épp annyi ideig, hogy ne bukjak orra, ami elég kínos lett volna. Azért figyeltem, merre megyünk, ismerős is volta környék, míg nem odaértünk egy üres épülethez. Tudom, hogy portyázás közben néha láttam, de sosem voltam bent, talán a közelében sem nagyon. Nem érdekelt, hiszen elhagyatott volt, Skylernek mégis fontos volt, s ezt igyekeztem eszembe vésni.
- Ugye nem itt akarsz kinyírni? - néztem rá gyanakodva, majd játékosan oldalba böktem. Végül bólintottam és követtem őt az épületbe, fel a lépcsőn, az emeletre. Tényleg lenyűgöző volt a látvány, az egész várost be lehetett látni innen, a fények szinte követelték az ember figyelmét. Engem mégis jobban lenyűgözött a lány, így néhány másodperc bámészkodás után újra őt néztem.
- Ezek szerint bízol bennem, ha idehoztál. A titkos menedékedre. - mosolyodtam el, és szembefordultam vele. Ha még mindig fogta a kezem, akkor a másik kezét is megragadtam, így álltam vele szemben. Kettesben voltunk, ami talán nem volt túl szerencsés, de türtőztettem magam. Nem akartam, hogy valami perverznek gondoljon.

words: 364 ❖ certain things ❖ note: :<3: ❖ kredit

Tetszett, amit kiváltottam belőle, amit Én hoztam előle Blairből. Talán a randi első pillanatától kezdve oldottabb volt, mint valaha, legalábbis velem szemben mindenképp, pedig ismertem már néhány éve. Habár csak az álarcát, azt a kemény páncélt, de aki mögötte van, azt csak most kezdtem megismerni és túlságosan is vonzott. A mosolya, az oldottsága a közelemben nagyon jólesett; úgy éreztem tőle magam, mintha… nem is tudom. Nehéz lett volna mindezt szavakba önteni. Belemerültem egy hosszabb pillanatra a mosolyába, majd a szavaira, a kacsintásra és a nevetésre én is újra felnevettem.
- Nem tennék azért ilyesmit… - Nem varázsolnám el őt tényleges mágiával, nem akarnék kárt tenni benne semmiféle formában sem. Nem terveztem őt megváltoztatni akarattal, sem máshogyan. Ahogy belement az ötletembe, aprót bólintottam, de közelebb hajolva újra megcsókoltam, ezúttal rövidebben. Nem tudtam, tetszeni fog-e neki az a hely, ahová vinni akarom, de reméltem, hogy igen. Addig nem másztam le az öléből, amíg el nem intézte a fizetést, s csak ezután álltam fel, végigsimítva közben a karján.
- Remélem, tetszeni fog. Tudni kell arról a helyről, hogy… mikor csatlakoztam hozzátok, sok időt töltöttem ott, hogy gondolkodjak. Amolyan menedék volt nekem a kemény napok után. Még mostanában is sokszor járok ki oda – Meséltem, miközben már kifelé haladtunk az épületből. Fogtam a kezét, természetesen csak akkor, ha hagyta, még az ujjaimat is összefűztem az övével, ami ösztönös mozdulat volt a részemről. A város egyik elhagyatott része felé indultam, mármint olyan értelemben elhagyatott, hogy sokkal kevesebben lézengtek erre, mit a város szívében. És volt egy épület, amit rég felfedeztem… le volt zárva, ezt tábla is mutatta. Évekkel ezelőtt vehette meg valaki az épületet a saját céljaira, talán cégalapítás miatt, de végül nem kezdett vele semmit. Én viszont a menedéket láttam benne, főleg ami a legfelső emeletet illette.
- Oké, ne nézz őrültnek... – Néztem fel a férfira, mikor odaértünk és a tábla elég szépen jelezte felénk, hogy állj és ne tovább. - …évek óta nem járt itt senki, csak én. Gyere – Ha nem tiltakozott túlságosan, akkor a táblát és a lezáró szalagot figyelmen kívül hagyva húztam be az épületbe és indultam el vele felfelé a lépcsőn. A lift nyilván nem működött, hisz áram az koránt sem volt már az épületben. – A kilátás miatt járok ide… meg mert itt nem talál rám senki – Azaz, most már ő megtalálna, ha valaha keresnie kellene. A titkos menedék.
Ahogy teljesen felértünk, tisztán látszott, hogy a legfelső emelet falai valójában nem falak, hanem üvegek. Mind a négy oldal felé kilátás nyílt a városra, jelen esetben a város fényeire, esti nyüzsgésére. Engem lenyűgözött.

Nem akartam, hogy véget érjen a randi, egy örökkévalóságon át tudtam volna ott ülni vele az asztalnál, bár egy részem többet akart ennél. Egy álomra emlékeztetett az egész helyzet, vagy egy alternatív univerzumra, ahol ugyanazok az emberek vagyunk és mégsem. Sosem hittem, valaha is érzek majd hasonlót, soha senki nem volt rám olyan hatással, mint Skyler. Furcsa volt, mégis jó érzés. Nem tudtam volna már úgy nézni rá, mint korábban, mikor szinte... észre sem vettem. Elképzelni nem tudtam, ez hogyan történhetett meg, egyik pillanatról a másikra olyan fontossá vált számomra. Ráadásul még a gondolataim sem voltak normálisak, talán agyrázkódást kaptam az egyik akció során. Ez még logikus is lett volna, viszont nem akartam, hogy mindez csak hallucináció legyen. Vágytam erre a lányra, a társaságára, mindenre, ami hozzá tartozik.
A csókjai megrészegítettek, olyan módon, ahogy a legöregebb whisky sem képes rá. A fejem mintha lebegett volna, a tudatom nem volt teljesen tiszta, s mindeközben fantasztikusan éreztem magam. Az alkohol volt hasonló hatással rám, csak nem ennyire intenzíven.
Nem tudtam abbahagyni a vigyorgást, sőt, még nevettem is vele együtt. Ha Blackwell vagy bárki más látott volna, nem hitt volna a szemének. Én is alig tudtam elhinni a viselkedésemet, mindazt, amit ez a lány váltott ki belőlem.
- Egyáltalán nem bánom azt sem, ha elvarázsoltál. Eléggé tetszik. - rákacsintottam, majd újra felnevettem. Ez... annyira nem én voltam. Vagy talán mégis. Nem voltam benne teljesen biztos, ismertem-e egyáltalán magamat. Hiszen egy burokban éltem le az életemet, nem engedtem közel magamhoz semmit, még talán a korlátaimat sem ismertem, vagy mindazt, amit érezhetnék, aki lehetnék.
- Rendben. Téged bárhová követlek. Menjünk! - Egészen biztosan hiba volt ennyire megbíznom valakiben, de nem érdekelt. Abban a helyzetben még valahogy természetesnek is tűnt. Helyesnek.
Intettem a pultban ácsorgó embernek, komolyan, még csak zt sem tudtam férfi vagy nő, anyira lekötötte a figyelmemet Skyler. Rendezni akartam a számlát, mielőtt magunk mögött hagyjuk a helyet. Kíváncsi voltam, mégis hová akar vinni a lány, ugyanakkor annyira mégsem érdekelt, csak Ő maga.

words: 329 ❖ certain things ❖ note: :<3: ❖ kredit

Nem tudtam eldönteni, hogy jó hatással vagyunk-e egymásra, vagy pont az ellenkezője történik. Jó-e, hogy máris megnyílt és sebezhetővé tette magát előttem – mert hiába érzi talán azt most, hogy jó beszélnie nekem dolgokról, a múltja fájó pontjairól, lehet, később megbánja. Nem akartam borúsan látni a dolgokat és hamar el is illant a kételyem, mert úgy éreztem, hogy mindez végül is jó így. Hiszen, ha az elején nem vagyunk őszinték egymáshoz, akkor később nem biztos, hogy menne, nem?
Hatással volt rám, és én is rá. Ennek így kellett lennie. Habár még mindig furcsa volt, hogy ennyit kellett várnunk egymásra, de azt mondják, a jó dolgokhoz idő kell, ugye? Nekünk éveket kellett várni.
Megcsókoltam, talán emiatt, talán nem, de egyszerre voltam gyengéd és talán követelőző is. Többet akartam belőle, de figyelmeztettem magam, hogy nem vagyok az a fajta. Főleg nem első randin. A nevetése és a befejezett mondata meglepett. Nem, inkább csak az a szó. A nevetése tetszett, örültem, hogy ezt váltottam ki belőle.
- Boszorkány vagyok, hála nektek, szóval igen, a mágiám a titok – Felnevettem én is végül, majd közelebb hajoltam hozzá, hogy viszonozhassam a csókját. Éreztem, hogy sokkal hevesebb, így én is bátrabbá váltam. Az arcára simítottam, onnan a hajába és a tarkójára, ott pihentettem meg a kezem, míg tovább csókoltam az ajkait, egyre intenzívebben. Ahogy elszakadtam tőle, hirtelen ötlettől vezérelve álltam fel a székemről és ültem az ölébe, vele szemben, így a lábaim körbeölelték őt, amennyire a szék engedte. – Ha nem zavar… - Átkaroltam a nyakát, így néztem őt, majd újabb csókot loptam az ajkairól. – Van egy ötletem. Eljössz velem valahova? – Pillantottam rá elgondolkodva, egy mosoly kíséretében. Nem akartam semmi rosszat, csak megmutatni neki egy helyet.

Skyler maga volt a csoda, egy kellemes meglepetés, akivel nem is tudtam betelni. Egész nap tudtam volna nézni, hallgatni a hangját, vagy épp csókolni, s ezen gondolatok kissé összezavartak. Mármint... ez nem én voltam. Vagy mégis? Nehéz lett volna megmondani, de a lány elvarázsolt, annyi szent, sőt, elhozta egy olyan oldalamat, aminek létezéséről még én sem tudtam.
Szép lassan elhittem minden egyes szavát, pár másodperc hezitálás után már nem is kételkedtem benne. Persze, valahol mélyen belül igen, de azt még csak észre sem vettem, annyira magával ragadott a pillanat. Nem is akartam elszakadni Tőle, minden pillanatban legalább hozzá akartam érni.
Furcsa volt valakinek ennyire őszintén mesélni a múltamról, mindarról, ami évekkel ezelőtt történt, s ami még mindig hatással volt az életemre. Hatással volt rám. Ugyanakkor épp annyira volt természetes megosztani vele ezeket, ami különös érzést keltett bennem, jó értelemben, azt hiszem.
Figyeltem rá, ittam minden egyes szavát, így mikor újra megszólalt, a pillantásom egyből arcára vándorolt. Csak bólintottam a szavaira, nem is vártam tőle semmit, viszont tudatni akartam vele, bármikor számíthat rám, ha mesélni akar, vagy csak a társaságomra vágyik. Komolyan is gondoltam. Az ajkai érintése a kezemen valahogy annyira intim volt, annyira bensőséges volt. Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Köszönöm. Annyira... - felsóhajtottam, de már nem volt esélyem befejezni a mondatot, mert odahajolt hozzám egy csókra. Végül óvatosan elhúzódtam tőle, csak néhány centire, és felnevettem. - Elvarázsolsz. - fejeztem be végül, mert más szó nem jutott az eszembe. Egyik kezemet újra az arcára simítottam, és óvatosan odahúztam magamhoz még egy csókra, ami sokkal elmélyültebb, sokkal hevesebb volt, min az előző. A közelében nehéz volt viselkedni.

words: 265 ❖ certain things ❖ note: :<3: ❖ kredit

Nem akartam más férfiak nevét idekeverni, de volt már, hogy nemet mondtak. Zack sem volt rám túlzottan nyitott, inkább… amolyan se veled, se nélküled viszonyunk volt. Sosem mondta, hogy különösebben érdekelném, de ha távolodtam tőle, akkor visszarántott. Aztán mindez szertefoszlott és többé nem tett semmit az irányomba.
Blairnek nem szándékoztam hazudni, amúgy sem volt a stílusom, így örültem, hogy hisz nekem. Nem hagytam volna el őt semmi pénzért, most, hogy már tudom, milyen kincset rejt a páncélja, amit mindenkivel szemben fenntart. Furcsa volt, hogy előttem már nem rejtegette önmagát és jó érzéssel töltött el mindez. Habár nem értettem, mi olyan különleges bennem, hogy merjen nyílt lapokkal játszani – de értékeltem és nagyon hálás voltam érte. Bár a frusztrációm még megvolt és a világért sem akartam túl sokat fecsegni. Féltem, hogy számára felesleges mindez.
Hagytam elhúzódni és felnéztem rá. Nem szerettem volna, ha rosszul érzi magát mellettem. Nem akartam olyan témába tenyerelni, ami ennyire fájó pont – de akaratlanul is sikerült. Ő mégis megértő volt, sőt… Azt mondta, nem kényszerből mesélte el. Meglepődtem és ez az arcomra is kiült. Nagyot nyeltem, ahogy tovább beszélt és a kezét is az arcomra csúsztatta. Gyengéd volt és kedves. Beleszerethet az ember valakibe ilyen rövid időn belül? Ha nem, én akkor is azt éreztem abban a pillanatban, hogy szeretem őt. Vagy legalábbis többet jelent, mint néhány napja. Sokkal többet.
- Amit meg tudtam osztani és kényes, azt elmeséltem tegnap – Elmosolyodtam, majd röviden felnevettem. Aztán a kezére csúsztattam a sajátomat, ami az arcomon pihent és az ajkaimhoz húztam. Leheltem a kézfejére egy puszit. – Én nem adom tovább senkinek, amit meséltél. Megőrzöm a múltad titkát – Néztem fel rá végül komolyan, majd pillanatokkal később odahajoltam hozzá és megcsókoltam.

Még mindig furcsa volt belegondolni, hogy randin vagyunk, ezt a képet valahogy sosem láttam magam előtt senkivel. Mert senki nem érdekelt annyira, mint ő, hogy egyáltalán esélyt kapjon. Benne tényleg volt valami különleges, még akkor is, ha ő maga nem látta be.
- Ha valaki neked nemet mond, az egészen biztosan őrült. S annyira még én sem vagyok fura. - ingattam a fejemet továbbra is mosolyogva. Szinte az arcomra ragadt a mosoly, talán le sem tudtam volna vakarni onnan, ami furcsa volt. Szinte már fájt az arcom tőle, annyira nem voltam hozzászokva, mégis jól esett.
Szerettem volna hinni neki, hogy tényleg nem megy el, nem hagy magamra, de annyira sebezhetőnek éreztem magam már attól, hogy erről beszéltem neki... egy kicsit úgy éreztem, hibát követtem el, mert talán pont ezzel fogom elriasztani, de a viselkedése, a szavai nem erről árulkodtak. Hinni akartam neki, olyannyira, hogy csaknem biztosra vettem az ígéretét. Annyira őszinték voltak a szavai, a tekintete. Mégis ki nem hitt volna neki?
- Hiszek neked. - mondtam végül, s tényleg meg is nyugodtam, ahogy elfogadtam a tényt. Egy kicsi kételkedés még volt ugyan bennem, de nehéz lett volna még azt is elnyomnom, ez már így is több volt, mint amit magamtól megszokhattam.
Annyira megértő volt, talán nála megértőbb emberrel még nem is találkoztam. Nem csoda, hogy több mindent megtudott rólam, mint eddig bárki más. Hiszen többet elárultam neki, mint Larissának, aki szinte családtagként kezelt engem. Nagyon érdekes volt, hogy Skyler mondhatni nem is létezett eddig a számomra, csak egy arc volt a tömegből, aztán hirtelen... hirtelen már láttam őt. Az igazi énjét, s egy kicsit zavart a dolog, hogy eddig nem vettem észre. Bizonyára teljesen vak voltam.
A közelsége miatt biztonságban éreztem magam, igazán kellemes volt, már-már otthonos. Néhány másodperc eltelt így, a homlokunk összeért. Csak azért húzódtam el tőle egy kicsit, hogy beszélni tudjak hozzá.
- Nem kényszerből meséltem el mindezt. Úgy éreztem, neked elmondhatom. - vontam vállat, mert még nekem is új volt ez az érzés. Sőt, az egész szituáció. - Jól érzem magam veled. Ilyen jól talán még soha nem éreztem magam, tényleg. - Szolid mosolyt villantottam rá, majd egyik kezemet az arcára csúsztattam. - Remélem tudod, hogy te is megoszthatsz velem bármit. - suttogtam. Féltem, ha hangosan szólalok meg, megtörik a varázs. Azt pedig nagyon nem akartam.

words: 381 ❖ maybe ❖ note: :<3: ❖ kredit

Elpillantottam a pincérnő felé, majd vissza Blairre és nem bírtam ki, hogy fel ne nevessek. Aranyos volt, túlságosan is. Kedvem lett volna megölelni újra, de nem akartam túlzásokba esni. Aztán nagyot nyeltem, teljesen zavarba hozott a szavaival, pedig jobb lett volna, ha nem így van. Ahogy mélyen egymás szemébe néztünk, a szívem hevesebben vert a kelleténél. A haloványabb, visszafogottabb mosolya pedig csak még helyesebbé tette.
- Szerintem meg én, mert nem kosaraztál ki, mikor randira hívtalak – Kuncogtam, de éreztem, hogy vörösödök kissé és nehéz volt megállítanom ezt a folyamatot. Szinte lehetetlen.
Nem éreztem magamat különlegesnek, a legkevésbé sem, hisz nem… egyszerűen nem voltam az. Egy átlagos lány voltam a tömegből, talán többet csacsogtam, mint a legtöbben, de mást nem tudtam volna mondani. Azonban nem akartam akadékoskodni, mert mindezek ellenére jólesett, hogy különlegesnek látott. Az okát nem értettem, de jólesett.
Szavai valamiért szíven ütöttek. Nem akartam elképzelni egy pillanatra sem azt, hogy megbántom vagy elárulom őt, de a megjegyzése kapcsán valahogy elém vetült a kép és már ettől megszakadt a szívem.
- Hé… tényleg nem teszek ilyet – Suttogtam, mintha titkot mondtam volna el. Igazából lehet magamnak okoztam volna a legnagyobb fájdalmat azzal, ha megbántom őt. Furcsa volt látni ezt a sebzett, érzelmesebb oldalát, de ez számomra csak vonzóbbá tette.
Mégis átkoztam végül magamat és nem is tudtam, hogyan hozhatnám helyre. Mintha csak visszaköszönt volna az előbbi felvillanó kép, csak most a valóságban: úgy éreztem, megszakad a szívem, hisz rossz témába nyúltam, olyanba, amibe nem szabadott volna. Nem akartam sürgetni őt semmiben sem. Igyekeztem ezt a tudtára adni. Elhallgattattam két ujjamat tapasztva a szájára, mielőtt kikényszerít magából olyan mondatokat, amiket alapesetben még magának sem mondana el. Meglepődtem az ezt követő reakciójára, szavaira, keserű nevetésére.
- Blair, ez… ez a legtermészetesebb. Nem sürgetlek semmiben, én csak… én nem akarom, hogy megbánd ezt az egészet – Közelebb csúsztam hozzá újra, hogy átkarolhassam a nyakát és finoman közelebb húztam magamhoz, épp annyira, hogy a homlokomat az övének dönthessem. - Szeretném, ha jól éreznéd magad mellettem – Fejeztem be suttogva a szavakat.

Ez az egész Skye-jal olyan volt, mint egy álom, vagy látomás. Baromira ijesztő, mert nem én irányítottam, csak... megtörtént. Érzéseim ébredtek iránta, s ezt tényleg senki sem mondhatta el magáról. Ilyesféle érzelmeket még soha senki nem váltott ki belőlem. Talán ezért voltam annyira ideges, hogy remegett a kezem? Egészen eddig nagyjából lecsillapodtam, de ahogy újra belegondoltam a dologba, megint berezeltem. Egyáltalán nem volt férfias a részemről, de talán mindenki így reagál, amikor először érez ilyesmit. Szerettem volt ezt hinni, nem azt, hogy gyáva vagyok, mert még ilyesmitől is megijedek.
-Ó, ez esetben azonnal cselekednünk kell! - jelentettem ki, és intettem az egyik pincérnőnek, aki azt hiszem értette a mutogatásomból, hogy mit szeretnék, majd visszafordultam Skye felé mosolyogva.
- Szívesen adnék, de még nekem is kevés. - nevettem, valahogy furcsa volt még viccelni is vele. Én és az önbizalom... két külön dolog volt. Kerestem a tekintetét, s amennyiben hagyta,mélyen a szemeibe néztem, fürkésztem az arcát. - Skye... a szerencsés ittén vagyok, hidd el! - A mosolyom elég halovány volt ezúttal, sokkal visszafogottabb, nem igen tudtam elhinni, hogy valaki miattam érzi szerencsésnek magát. Szinte már vártam, mikor ébredek fel, vagy térek magamhoz egy démon fogságában, aki az elmémmel játszik.
- Egyértelmű. Hiszen te különleges vagy. Senkihez sem hasonló. - Ezúttal rajtam volt a sor, hogy suttogva ejtsem ki a szavakat, mintha félnék tőlük, vagy a lány reakciójától. Furcsa volt, hogy épp vele találtam mega közös hangot, előtte nyíltam meg ennyire, de kár voltkutatni az okokat. Nem számított semmi, még az se, hogy néhány évvel fiatalabb volt nálam, amin amúgy se rugóznék. Egyszerűen... képtelen voltam letagadni mindazt, amit iránta kezdtem érezni, pedig szívesen megtettem volna.
- Nagyon remélem. Mert nem tudom hogyan viselném el. - vallottam be, bártalán nem kellett volna. Semmiképp sem akartam, hogy gyengének lásson, vagy másképp tekintsem rám emiatt, de mellette sok minden kicsúszott a számon. Néha én magam is megijedtem tőle, reméltem, ő nem fog elrettenni tőlem és az érzelmes, őszinte énemtől.
Szívesen folytattam volna, neki hajlandó lettem volna szinte bármit bevallani, ha rákérdez, de ő nem várta el tőlem. Helyette elhallgattatott, én pedig nem is tudtam hogyan reagáljak erre a... türelemes gesztusra. Tényleg nem sürgetett, nem faggatott, szinte már tökéletesnek tűnt a szememben.
- Miért? Miért vagy ennyire megértő velem? Meg sem érdemellek. - nevettem fel keserűen, s tényleg így éreztem. Túl jó volt, túl kedves, nálam sokkal jobbat érdemelt volna. Ő mégis itt ült, velem, engem csókolt, engem érintett. Én érdekeltem, s nem más, ennél pedig még sosem történt furcsább és jobb dolog az életemben.

words: 419 ❖ maybe ❖ note: :<3: ❖ kredit