Kikerekedett szemekkel bámulok a pasira, és elakadok egy pillanatra a mondatomban is, mikor váratlanul kitör belőle a röhögés. Valami vicceset mondtam? Ennyire szórakoztatónak találja, hogy az a féreg Kai megölte az anyámat, és Josiet meg apát kivéve az egész családunkat? Nem tudom hová tenni a dolgot, mert ez nem csak egy szórakozott nevetés, nem egy kis mosolygás. Hangosan röhög. Nyilván valami belső poén lehet, de ez annyira abszurd, hogy enyhe zavaromban végül én is elmosolyodom, és értetlenül ingatom a fejem, míg meg nem magyarázza a dolgot. Mondjuk attól sem leszek sokkal okosabb azért, nem mondhatnám, hogy sikerül megértetnie velem a jó kedve okát, de legalább megpróbálta. - Aha... Tehát ismered őt. - Úgy érzem, van itt valami a háttérben, amit nem akar az orromra kötni, és jogom sincs őt kifaggatni, ezért igyekszem én magam elrendezni ezeket a puzzle darabkákat a fejemben, hogy egy tisztább képet kaphassak. - Oké, tényleg elképesztő véletlenek áldozatai vagyunk... - vonom meg a vállam immár egy tűnődő mosollyal. - Meg, gondolom, ha már ilyen viccesnek találod a szitut, téged nem akart élből kinyírni, aztán... elismerem, ha épp nem a fejedre pályázik, vagy valakiére, aki fontos neked, Kai egész szórakoztató jelenség tud lenni. - Van humora, ezt aláírom, és ha az nem épp ellened irányul, vagy nem valami gyomorforgató poénnal próbálkozik, akkor egész vicces is lehet. Mint ahogy ez a szociopatákkal lenni szokott. Nekem legalábbis ez a véleményem – részben saját tapasztalatokra, részben elbeszélésekre alapozva. Mindenesetre nem bánom, hogy hagyjuk végül a Kai témát, és egy kicsit többet tudhatok meg Seraphimról is. - Igaz! Dahlia. Már emlékszem. Megszöktél? Akkor, ha jól sejtem, veled sem bánt kesztyűs kézzel – húzom el a szám. Amennyire tudom, Freyával sem, és Hope-ra is pályázott. Nagyon bele sem merek, nem is akarok belegondolni az ilyen dolgokba. Milyen lehet olyan nehéz, komplikált körülmények között élni, tanulni, akármit csinálni, hogy végül a szökés marad az egyetlen lehetséges opció. Ilyenkor hálás vagyok a saját életemért, a családomért, a suliért. Mert vannak napok, amikor ellenkezőleg gondolom, amikor szeretnék átlagosabb lenni, például amikor Kai felbukkant az életünkben, vagy amikor közölte, hogy huszonkét évesen meg kell kísérelnünk megölni egymást Josie-val egy átok miatt. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen most én is szökésben vagyok. Azzal, hogy idejöttem, próbálok lekerülni Kai radarjáról, és elrejtőzni előle, bár ki tudja, meddig jelent ez megoldást. Szóval, igen, az én életemnek is van egy nagy adag szennyese, amitől megszabadulnék, de mindig lehet rosszabb. Én jelenleg még így is szerencsésnek érzem magam. - Érdekes. Így is mondhatjuk – ezúttal rajtam a sor, hogy kicsit elnevessem magam. - Végül is egy több életet megélt utazótól ez akár bók is lehetne – állapítom meg vigyorogva. Vajon amikor épp új életet kezd valahol, mindent újrakezdve egy új testben, akkor annak eredeti tulajdonosával mi lesz? Az is benne marad, vele él, a lénye részévé válik, bizonyos értelemben, ahogy ezt nekünk Josieval is ígérik? Vagy az a lélek továbblép? Esetleg már eleve olyan porhüvelyekbe lép be, ahonnan az eredeti lélek már távozott, épp távozóban van? Nem emlékszem, hogy erről tanultunk-e valamit, viszont egyszer láttam egy hasonló filmet, amiben az utolsó verzió volt érvényben. A főszereplő mindig csak azt tudta megszállni, aki épp akkor hunyt el. Na jó, ez itt most aligha számít. - Seraphim... Ez a valódi neved, vagy azé a vázé, akit most bitorolsz? - teszem fel végül elgondolkodva a kérdést, és cseppet magamat is meglepem vele, hogy a hangomból csak kíváncsiság érződik. Semmi neheztelés, felháborodás, gyanakvás... Azt hiszem, hogy csak... a fiatal korom ellenére már épp eleget láttam és tanultam, elsősorban a természetfeletti világról. Vámpírok, vérfarkasok... az ölés, a vérontás a lényük része, szükséges az átalakulásukhoz, a túléléshez, és én ebben nőttem fel. A boszik sem mindig jobbak, sőt. Ez az egész bonyolult, semmi sem csak fekete, vagy csak fehér. Számomra nem. - Az utóbbi, igaz? - felelem meg aztán a saját kérdésem, ahogy eszembe jut a korábbi megjegyzése a szülőkről meg a nyolcvanas évekről. Van valami Raphi lezser, nemtörődöm stílusában, ami felszabadít engem is, és ösztönzően hat rám. „Hadd szóljon!” Nem fogom vissza magam. Mellette úgy érzem, nincs rá okom. Hogy megéri kockáztatni. Végül is nagyobbat veszíthetek, ha hagyom, hogy a félelmeim visszatartsanak, mert úgy esélyem sincs megvédeni magam vagy a szeretteimet Kai-jal szemben. Másfelől viszont valamiért úgy érzem, bízhatok Raphiban. Ami lehet őrültség, hiszen még csak az előbb találkoztunk, és nyilván az is őrültség, hogy ennek ellenére máris mentorommá fogadtam. A szüleim tuti kikészülnének, ha tudnák. De ahogy mondtam: bizonyos helyzetekben megéri, sőt, muszáj kockázatot vállalni. Kieresztem magamból az imént elszívott mágiát egy nagy bumm kíséretében, majd azonnal levetem magam a földre, mintha egy rohadt harcmezőn lennénk. Raph pillanatokon belül követi a példámat, és élő pajzsként szolgál felettem. Ezzel először meg is lep, hogy a saját testi épségét nem féltve borul fölém. Aztán ahogy valamelyest felegyenesedik, kezét a tarkómra csúsztatja egy röpke momentumra, enyhén elvarázsolva nézek a szemeibe. Lehet, a robbantás okozta izgalom, sikerélmény, büszkeség miatt van, de hevesen ver a szívem, és az a gondolat visszhangzik a fejemben, hogy „Istenem, mennyire jóképű!” Ó, és baromira tetszik, ahogy kiejti a nevem, és Liznek szólít. Nem tudom, miért, de egyszerűen így van. - Kösz. Igazából elképesztő érzés volt – sóhajtok elégedetten, miközben a derekamnál fogva felhúz a földről, és talpra állít. A felkarjába kapaszkodom közben, és mielőtt elengedne, egy ösztönös, könnyed mozdulattal végigsimítom azt lefelé. - Hogy maradt-e? Még mindig fel vagyok spannolva! Nem áll égnek a hajam ettől a sok energiától? - nevetem el magam a gondolatra. Úgy képzelem el, mint mikor az elektromosság miatt valakinek a levegőbe emelkednek a hajszálai. - Fagyizni? Hű! Szóval az ősi boszik is szeretik az édességet? Hihetetlen! Ha még csokiöntetet is kérsz rá, már túl szép lenne, hogy igaz legyen! - ugratom őt kicsit, és nevetgélek a saját bugyuta viccemen. - Bocsi, tényleg túlpörögtem. Csokisat és citromosat kérek – jelentem ki immár komolyabban, és a kijárat felé indulok. Édes és savanyú együtt, nyamm!
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
Kevés dolog van, ami képes annyira belém fagyasztani a szót, mint ahogy a Lizzie kilétét illető csavar teszi épp velem. Egészen érdeklődve, szinte már figyelmesen hallgatom a meséjét, egészen addig, míg Kai Parker neve el nem hangzik a szájából. Ott teljes lefagyás és hidegzuhany, amiből szerencsére remek színészi vénámnak köszönhetően csak annyi látszik, hogy elkomolyodom és jelentősen elcsendesem. Lizzie. Elisabeth Saltzman. De komolyan, William, hogy lehettél ennyire lassú, hogy ez csak most esik le? Mentségemre szóljon, sosem érdekeltek különösebben más emberek, mindig a saját célommal voltam elfoglalva. Ha Kai mesélt is ezt-azt a családi ügyleteiről, nem érdekelt túlságosan. Lefoglalt, hogy a nekem fontos információkat maradéktalanul begyűjtsem. Ki gondolta volna, hogy a démon, aki a kezembe adta New Orleans elpusztításának kulcsát ugyanaz a démon, aki ellen az unokahúgát épp felvértezni készülök? Még hogy az emberi elme beteg! Hogy ne lenne az, amikor a sors ilyen elvetemült játszmát űz velünk! Nem bírom tovább és halkan felprüszkölök, aztán koordinálatlan, hangos nevetés tör fel belőlem. De komolyan, mennyi rá az esély? Az egyiknek sok szerencsét kívánok a másik elpusztításában, akit aztán tanítványommá fogadok... Ekkor esik csak le, hogy épp a családja tragikus sorsát közölte, én meg úgy nevetek, mintha életem legjobb sztoriját hallanám. Egyből a torkomra forr a jókedv. - Ja, nem, ez elég... Szomorú. Nem rajtad nevetek, bocsesz. Ez tényleg nagyon, nagyon szomorú. Csak tudod, éppenséggel találkoztam a nagybátyáddal nemrég és vicces, hogy most meg itt vagyok veled. Az érme két oldala. - Az a baj, hogy kedveltem Kait, ugyanazt a sötétséget láttam benne, ami az én lelkemet is kitöltötte már egy ideje. Valahogy jobban megértettem őt, mint a többi démont és ütközött egy kicsit az amúgy nem igazán létező elveimmel az, hogy segédkezzek az elpusztításában. Másrészt viszont Lizzie-t is kedveltem a maga módján, nehezemre esett volna hagyni, hogy Kai csak úgy eltörölje a föld színéről. Márpedig ha voltak is eddig kételyeim, ezúttal biztos: a nagybátyjukkal szemben semmi esélyük egyedül. - Dahlia, igen. Hallottam, hogy miután megszöktem, lett egy másik tanítványa. - Azt azonban nem tudtam, hogy ő is Mikaelson. Újabb érdekes fordulat derül ki még egy plusz információ felfedésével. Ezek szerint a család, akinek az elpusztítására szövetkeztem Lizzie nagybátyjával, pont a lány mentoraiból áll? Érdekes. Mi több, nevetséges, ezúttal mégsincs kedvem nevetni. Démonölésben szívesen segédkezem, ám nem hiszem, hogy Lizzie továbbra is barátnak tekintene, ha tudná, hogy hamarosan az egész Mikaelson család el fog tűnni a föld színéről általam. Azt hiszem, ezt az információt meghagyom magamnak. - Érdekes életed van, Gemini. - rámosolygok inkább és hagyom, hogy a beszélgetés átterelődjön a varázslásra. Látom rajta, hogy elbizonytalanítja az erő nagysága, amit leszívott tőlem, és pontosan meg tudom érteni, milyen érzés. Eleinte rettegtem, mikor Dahlia felszínre hozta bennem és gyűlöltem is, mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban felemészthet. A mai napig emlékszem a rémálmokra arról, hogyan szabadul el a mágiám és végez azokkal, akiket szeretek. Ironikus, hogy végül én végeztem saját magammal inkább. - Na és? Hadd szóljon! - Ha észhez akart téríteni azzal, hogy véletlenül az egész épületet felrobbanthatja, mellélőtt, ez ugyanis csak még izgatottabbá tesz. Látni akarom, mit hoz ki magából, ha nem is a maximumot, de a fejlődést, az első lépést az úton, amit én taposok számára. - Akkor meghallja. Boszorkány vagy, mitől félsz? - Erősebb a legtöbbeknél. Nem kéne tartania attól, mi lakozik benne, sem a következményektől; inkább hinnie kéne benne, elég erős hozzá, hogy megbirkózzon velük. Engedelmesen hátrálok vele, ameddig jónak érzi, aztán kíváncsian, visszafojtott lélegzettel várom, mire jut. Az eredmény felülmúlja a várakozásaimat, a robbanás nagy és elemi, ahhoz képest, hogy először használja az igét, a mágiám eggyé válik vele, ezúttal nem utasítja el. Ki tudja, meddig álldogálnék ott széles vigyorral az arcomon, az eredményt csodálva, ha nem vágódna hasra mellettem és késztetne ezzel engem is arra, hogy kitérjek a repülő darabok elől. Nem szeretném, hogy megsérüljön, ezért törzsemmel betakarom, félig rá fekszem a fejét és a nyakát óvva. A veszély szele még csak meg sem suhint, helyette elégedettséget és büszkeséget érzek, és lehetőséget, egek, megannyi lehetőséget! - Nem is rossz. - búgom a barna hajzuhatagba magam alatt, és amint elült a robbanás keltette por, lassan felegyenesedem a lányról. Kezem ösztönösen a tarkóján köt ki, ahogy mellette térdelve, jókedvűen figyelem. - Határozottan nem rossz, Liz. A vállára, onnan pedig a felkarjára vándorol a tenyerem, átfogom és talpra állok, húzva magammal őt is. Lopva végigmérem, de semmiféle sérülést nem látok rajta, a varázslatnak bármilyen ártó utóhatását. - Maradt még benned szufla? - érdeklődöm, csak hogy tudjam, hogy tervezzem a mai napot. Hogy esetleg ráér-e, lenne-e más dolga? Mit számít. Eldöntöttem a programot, innentől csakis alkalmazkodni tud. - Most pedig elviszlek fagyizni. Ennyi izgalomra kell egy kis cukor. - Plusz nem igazán maradt robbantható dolog a templomban. Ha nem akarunk feltűnést kelteni, akkor itt meg kéne állni - ez nem azt jelenti azonban, hogy vége a gyakorlásoknak, sőt. A fejemben máris új helyszínek, új ötletek képe pereg.
Nem sokat gondolkodom, amikor rákérdezek csak úgy mellékesen a démon dologra. De ahogy visszakérdez, és illene válaszolnom valamit, miközben az ő magatartása, arca és hangja még mindig szórakozott hangulatról árulkodik, én kissé elkomolyodom. - Ez tipikusan az a helyzet, amikor az is baj, hogy létezem. Nem csináltam semmit, egyszerűen csak élek és lélegzem, a nagybátyám, Kai Parker szemében pedig ez már főbenjáró bűnnek számít... tekintve hogy megmentettek bennünket a tesómmal, miközben ő épp kiirtotta az egész családunkat – vonom meg aztán a vállam, és igyekszem visszatérni az előbbi lazaságomhoz, de ez most még nem megy száz százalékosan. Bár ha jobban belegondolok, nem mondok teljesen igazat, hisz anno igenis tettem valamit Kai ellen, amikor Josie-val bezártuk őt a börtönvilágba, de voltam kábé három éves, nem sok beleszólásom volt a dologba. Nem mintha ma másképpen csinálnám, ha ugyanabban a helyzetben volnék. De a drága nagybácsink ezt megelőzően sem volt épp elragadtatva tőlünk. Szóval tulajdonképpen igazat mondtam. - Bosziként és eretnekként sem volt épp egyszerű eset, aztán nem rég kiderült, hogy démonná vált, és ismét ránk pályázik... csak hogy még izgalmasabb legyen a szitu, és ne legyen olyan unalmas az életünk – sóhajtok, majd halványan elmosolyodom. Mondjuk a családom története nem kimondottan az a sztori, amit úton-útfélen mesélek mindenkinek, szóval ilyen tekintetben most egész beszédesnek vagyok nevezhető. Másfelől viszont ebből semmi sem titok, hisz a természetfeletti világban amúgy is elég sokan sokfélét hallhattak már a Geminikről, Raphi pedig éppen azon van, hogy nekem segítsen, amire így ismeretlenül is hajlandó, szóval ez a minimum, hogy elárulom az igazat. Bólintok, amikor a Mikaelsonékat említi, és még inkább érdeklődővé válok, mikor kiderül, hogy ő is azok egy családtagjától tanult. A nagynénjüktől, hogy pontosítsak, akiről valószínűleg szintén tanultunk valamit a suliban, és az is tuti, hogy hallottam már a nevét, de most nem ugrik be. Csak annyi rémlik, hogy a sötét oldalt erősítette. - Daria... vagy valami hasonló neve volt, ugye? Évszázadokra magához kötötte Freyát... ha jól emlékszem. Én Freyától tanulok. Mármint részben emiatt is vagyok a városban. Érdekes véletlen – jegyzem meg elmosolyodva, kissé tűnődve. - Klaus lánya, Hope, az iskolatársam... barátom... olyasmi – vonok vállat, mert ez a dolog néha számomra is rejtély. Néha jól kijövünk, néha nem annyira. Apám viszont őt edzi. Furcsa háromszög... vagy inkább sokszög. Raph kissé gunyorosan közli, hogy figyeltem órán, és jól tippeltem, én mégis némi büszkeséggel veszem tudomásul, hogy sikerült magamtól fényt derítenem a származására. Utazó. Nem ismerek senki hozzá hasonlót, csak hallottam róluk. Egészen izgatott leszek ettől a felfedezéstől. Attól pedig még inkább, hogy engedi megcsapolni az erejét. Bár nyilvánvalóan nem sokat számít, mennyit szívok el, mert az ő tárháza szinte kifogyhatatlan, az enyémmel ellentétben, és baromi erős. Mintha egy nagy tóból meregetnék magamnak vizet egy kisebb korsóval... mégis enyhén túlpörgök tőle. Meg is szédülök, amit ő is észrevesz, és a vállamnál fogva tart meg. Veszek pár mély levegőt, lehunyom a szemem, és amikor úgy érzem, sikerült valamelyest visszanyernem a kontrollt magam felett, egy biccentéssel jelzem, hogy megleszek. Aztán elkerekednek a szemeim, és csak meredek rá a parancsot hallva, miközben ő épp elhúz az oltár közeléből. - Biztos vagy te ebben? - akadékoskodok, bizalmatlanul, bizonytalanul pislogva felé, és a célpont felé felváltva. - A mágiádtól jelenleg úgy túl vagyok töltve, hogy félek, az egész épületet ránk robbanthatom – húzom el a szám. Nem tudom, a dobhártyaszaggató dologgal csak viccel-e, vagy komolyan egy nagy bummot vár tőlem, de nem segít a magabiztosságomon. Szinte pezseg a vérem az erejétől. Az alkoholmámorhoz tudnám hasonlítani az érzést, leszámítva, hogy elvileg még tisztán tudok gondolkodni. - És ha meghallja valaki...? Na jó, én inkább még egy kicsit hátrébb mennék – közlöm, majd hátrálok is tovább, majdnem a bejáratig. Megvárom, hogy Raph is követ-etovább távolodva a veszélyzónától, aztán az oltárra szegezem a pillantásom. Bevallom, most kicsit tartok az eredménytől... de ez nem fog visszatartani. Előre fókuszálok. Mély levegőt veszek. - Magi Crepitus! - A következő pillanatban az oltár - meg talán a körülötte található dolgok is - hatalmas robajjal száll ezer felé, többek között felénk is. Reflexből levetem magamat a földre, és befogom a fülem, de még a szemeimet is összeszorítom. Közben a szívem majd kirobban a helyéről, annyira hevesen ver, az adrenalin szintem az egekben, és azon kapom magam, hogy nevetek...
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
A démon szó említése megkongatja a vészharangot a fejemben, ami önmagában is érdekes és egyedülálló jelenség, hiszen az a harang legtöbbször csak csendben porosodik, elég kevés dolog tudja mozgásra bírni. A démonok ilyenek. Volt már dolgom párral, és hiába tisztelem Lizzie elszántságát, kizárt, hogy egy ilyen csatából győztesként kerekedhetne ki. - Mibe keverted magad bele, kicsi boszi? - Színpadiasan csóválom a fejem, még drámaian fel is sóhajtva közben. Olyan fiatalnak tűnik, mégis hogy keveredhet egyáltalán egy mondatba egy démonnal? Nyelvtanilag sem stimmel ez az egész. Mégis mielőtt sarkon pördülnék és kisétálnék a templomból, mondván, sutba az egésszel, a pokolbéli ügyeiből nem kérek, elnyomom az ösztönt magamban és adok egy esélyt, hogy meg tudja magyarázni. Érdekel, tagadhatatlanul kíváncsivá tesz, és ha az az üstökös, amiről Kai mesélt, tényleg elegendő erővel ruház fel, akkor végül is mit nekem még egy démon biznisz is? Ma különösen jó kedvemben talált a kisasszony, úgyhogy talán még a problémáját is hajlandó vagyok orvosolni. - Mikaelsonékra gondolsz? Már ilyen flancos titulusuk is van? - elfintorodom. Akkor én micsoda vagyok, ősi boszorkány? Hmm, tetszetősen hangzik. - Egész pontosan a nagynénjük tanított. Nem mintha én kértem volna meg rá. - A végét már csak dörmögöm, nem szívesen beszélek azokról az időkről, még ha Dahlia nem is él már. Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor meghalt és nem én adhattam meg a kegyelemdöfést. - Bingó! Valaki odafigyelt az órán. - évődöm, bár önelégültségemen tompít, hogy ő meg elszívó, ami igazából legalább annyira különleges adottság, mint az utazás. Egyedül abban vagyok különb nála, hogy "egy kicsit" előbb születtem. - Csak egy keveset. Nem igazán izgatnak a világ dolgai, de ettől még nem tudok teljesen elzárkózni sem a hírek elől. Szomorú történet. - Bár hangom együttérző, vállam mégis közömbösen rántom meg. Csak egy koven a több százból, mely az idők folyamán erőre tört, majd elveszett a süllyesztőben. Nem emlékszem, az elmúlt ezer évben hagytam-e bárkinek is, hogy a varázserőmhöz érjen. Valószínűleg soha, hisz súlyos áldozatok árán szereztem meg és évszázadokon keresztül, nagy gonddal fejlesztettem. Teljesen eggyé vált már a lelkemmel, azt pedig a húgomon kívül sosem láthatta és sosem érinthette senki más. Most ösztönösen, izgatottságomban hagyom egy idegen Gemini boszinak, bár ahogy tudatosan merül el a mágiámban, egyetlen pillanatra hátrébb döntöm a testsúlyom, mintha elhúzódnék, de aztán hagyom, hogy kedvére megmártózzon bennem. Idegen és kellemetlen érzés, mintha a sejtjeimet tépnék ki a bőröm alól, de közben az adrenalin elkezd pörögni a véremben, mohón püföli dobhártyám falát és egy széles, elégedett vigyor is megjelenik az arcomon. Érzem, mikor áll le, úgyhogy vele szinkronban mozdulok és elhúzom a fejem. Lassan eleresztem az arcát is, bár ahogy megszédül, a válláért kapok. Tekintetem az arcán futkos, a szembogara körül vibráló színeket figyelem, és amint megáll a lábán, elengedem. - Most robbantsd fel az oltárt, kedves! - Olyan természetességgel közlöm, mintha nem lenne ebben semmi nagy dolog (nincs is, csak egy öreg, fából összetákolt, használatlan, rozoga darab). Ellépek Lizzie mellett és húzom magammal őt is, le a padok közti folyosóra, kissé távolabb, hogy az esetleges repülő darabok ne árthassanak majd nekünk. - Koncentrálj a célra és mondd ki jól érthetően: Magi Crepitus. Ez egy kicsit nagyobbat fog szólni, mint a betanult ige, úgyhogy ne ijedj meg, ha beszakadna a dobhártyád, vagy ilyesmi... - Na jó, talán kicsit átlátszó a gonoszkodásom, de hát előfordulhat, hogy rosszul sül el a varázslat. Az talán nem segít, ha előtte megpróbálok ráijeszteni, de élvezem, hogy cukkolhatom. Ennyit simán megér. Ha elront valamit, majd úgyis megoldom.
Zavart értetlenséggel ráncolom enyhén ismét a homlokom. Még mindig nem igazán tudok kiigazodni a pasi elejtett megjegyzésein. Az előbb még azt tippelgettem magamban, hogy vajon negyven, vagy kétszáz éves lehet-e, most meg azt mondja, hogy a szülőktől a 90'-es években kapta ezt a nevet, de mintha nem is a saját szüleiről beszélne, hanem valaki máséról. Nem igazán értem, pedig az az érzésem, mintha a válasz, a magyarázat itt lenne, közvetlenül az orrom előtt. Csak nem veszem észre. Sebaj! Majd idővel kibogozom ezt a rejtélyt is. Ő nem mond semmi konkrétabbat, vagy mert nem is akar, vagy mert számára ez ennyire kézenfekvő, én pedig inkább nem teszem szóvá az észrevételeimet. Majd rájövök. Egyelőre megelégszem azzal, hogy szólíthatom, ahogy nekem tetszik. - Ez jól hangzik. De vajon akkor is igaz, ha egy démonról van szó? - vonogatom a vállam némi hitetlenkedéssel. Mert komolyan elégedett lennék azzal, ha olyan erőssé fejleszthetném magam, hogy senki ne merjen belém kötni... de jelenleg valahogy elképzelhetetlennek tartom, hogy van az a szint, ami Kait is távol tartja. Mindenesetre megelégednék már azzal is, ha meg tudnám tőle védeni magamat és a családomat. Vagy ha a következő száz évre száműzhetném őt, vissza a pokolba, hogy a közelünkbe se tudjon jönni. De az a baj, hogy nem rég kiderült, nem ő az egyetlen problémánk. Ott van még az átok is, ami Josival a vesztünket jelenti 22 évesen. Az egyikünkét legalábbis biztos, de az mindkettőnknek betenne szerintem. Arra is megoldást kellene találni a következő nem egész öt évben. Az elbénázott robbantós varázslatom után én épp leltárt tartok a sajgó végtagjaimból, továbbra is a földön fetrengve, Raphi viszont vigyorog mint egy jóllakott óvodás. Első felindulásból talán rá is morrannék, hogy mi ennyire vicces, de ahogy elképzelem magamat kívülről, és rálátok a szerencsétlenkedésem humoros részére, lassan én is elmosolyodom. - Azt mondod? - kérdezek vissza, mert azt még nem igazán értem, mi ebben annyira érdekes. - Hogy micsoda? Ezer év? - Na most aztán kikerekednek a szemeim, miközben a felém nyújtott segítő kézbe kapaszkodva végre feltápászkodom a földről. 974-ben? Te jó ég! Eléggé mellélőttem azzal a negyven évvel. - Aaa... az azt jelenti, hogy nagyjából az ősi vámpírokkal egyidős vagy? - kérdezek most már rá, még mindig kiguvadt szemekkel. Az meg hogy a francba lehetséges? Boszorkányok azért általában nem élnek ilyen sokáig, még ha varázslattal fiatalítani is tudják magukat, kivéve ha... Ó! - Te egy utazó vagy – állapítom meg végül, tényként, de még mindig kissé meglepetten. Hisz végre összeállt a kép. Nem hiszem, hogy valaha is találkoztam volna egy utazó boszival... azaz olyannal, akinek a lelke egyik testből a másikba tud utazni. Viszont olvastam és tanultam róluk a suliban. Tudom, hogy a születésünk előtt pár évvel egy nagyobb kovenjük el is foglalta Mystic Fallst, minden más természetfelettit kizárva onnan. Az én drága, kedves nagybátyám szívta el végül a város területéről a védővarázsukat. De akkor a többségük meghalt, nem sokan maradtak, eleve nem is voltak sokan. Szóval egy utazóval találkozni legalább olyan ritkaság... mint mondjuk egy elszívóval. Haha! Ez így tényleg érdekes. - Tehát te is hallottál a Geminikről? - Vajon mennyit tud rólunk? A családom múltjáról, annak lemészárlásáról, az átokról, és a többiről? A következő szavait hallva viszont máris másfelé terelődnek a gondolataim. Sötét, romlott dolgokról, veszélyes mágiáról beszél, és egy kis hang a fejemben azt súgja, talán valóban aggódnom kéne, óvatosabbnak, de csak kíváncsi vagyok. Nem félek, nem aggódom. Sőt! Egyre izgatottabb leszek. Komolyan mondtam azt korábban. Tényleg úgy hiszem, hogy éppen erre van szükségem Kai ellen. Ez... ez még nem azt jelenti, hogy hagynám magam elcsábulni a sötét oldalra, hogy elfelejteném, ki vagyok, hogy elveszíteném önmagam... De minél többet tudok, minél jobban ismerem a sötét mágiát is, annál jobban tudhatom, mivel is állok szemben, és hogy hogyan vegyem fel vele a harcot. Nem igaz? De a pasi kérdésére nem tudok válaszolni. Nem tudom, hogy a lelkem bírni fogja-e. Végül is, azt hiszem, muszáj lesz neki. - Komolyan? - kérdezek vissza, mikor Raph közelebb lép azzal, hogy ismét szívjak el belőle. Ám akkor már ott is áll előttem, két tenyerét a nyakamra simítja, és ismét elakad egy pillanatra a lélegzetem. A szívem hevesebben ver. Megint nem tudom eldönteni, vajon csak a varázslás az oka ennek az izgatottságnak, vagy más. Mint egy érzelmektől túlfűtött tinilány... és az nem kifogás, hogy valóban az vagyok. A homlokunk összeér, és lehunyom a szemem, majd felemelem a két kezem, és a tenyeremet két oldalt a két kézfejére simítom. Az elszívás néha ösztönösen jön, anélkül hogy tervezném, és olyankor kevésbé számít, kit hol érintek meg, de ha szándékosan használom ezt a képességet, a kezemmel kell irányítanom. Két pillanat, és a tenyerem alatt máris vörösen felizzik, ahol Raphihoz érek, és enyhén megborzongok az érzéstől, ami azonnal átjár. Igyekszem valóban csak keveset elszívni, nem kockáztatnám meg az előzőt, gondolom előnyösebb csak kis lépésben haladni. Ahogy végzek, felemelem a fejem, és Raph szemébe nézek, közben pedig enyhén megszédülök. Mintha megrészegített volna. - Uhh! - hagyja el ajkaimat egy sóhajtás. - Na, és most?
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
Nem tudnám megmondani, pontosan mit éreztem, amikor megérintettem Lizzie-t. Egyszerűen csak éreztem valamit, és ez már elegendő ok volt arra, hogy elgondolkodjak. De a gondolat hamar tova is illan, ahogy a bemutatkozásra terelődik a szó. Ő sem árult el igazából sokat magáról, még ha következtetni is tudok a becenevéből arra, hogy a rendes neve talán Elisabeth, így aztán én is nyugodtabban felfedem neki a jelenlegi nevem. Nem mintha annyira hozzám nőtt volna, a Williamhez képest túlságosan modern, túl... Giccses. - Ne is mondd! A '90-es évek vadak lehettek, ha a szülők ennyire elszálltak névadás terén. Hívj, ahogy csak szeretnél. - Az a kevés ember, akivel Seraphimként közelebbi kapcsolatba kerültem, általában Serának becézett, de a Raphi sokkal jobban tetszik. Jóval maszkulinabb. A testre viszont egyetlen rossz szavam sem lehet, hiszen sikerült teljes harmóniát kialakítanom benne - semmire sem mennék a finnyáskodással és a válogatással. Elgondolkodva figyelem Lizzie-t. Egyáltalán nem tűnik ijedtnek, nem is rosszallja a módszeremet, sőt, állítása szerint pont erre van szüksége, ami kicsal belőlem egy szemöldökfelvonást. Tudom, hogy rá kéne kérdeznem az indítékaira, de ha ennyire elszánt, akkor komoly dologról lehet szó, nekem meg semmi kedvem belefolyni valami komplikáltba most, hogy a tervem a küszöbön áll. Talán jobb, ha Lizzie titkait egyelőre meghagyom neki. - Akkor elég erőssé kell válnod ahhoz, hogy senki se merjen kérdőre vonni. Egy adott szint felett már nem mernek kötekedni, inkább csendben elismerik a felsőbbrendűséged. - Legalábbis eddig ezt tapasztaltam. Nem sokan kérték számon rajtam, miért használom így a mágiát, miért pont ilyen varázslatokkal. Értőn bólintok, ha ismeri a varázslatot, akkor nem szükséges semmit hozzáfűznöm. Érdeklődve figyelem, mihez kezd a gyertyatartóval, és bár nem látja, de elmosolyodok azon, hogy végre nem hadonászik. Nem fogom közölni vele, de az egész kiállása sokkal határozottabb és komolyabb lett, így amikor lepattan a varázslata a tárgyról, meglepetten odakapom a pillantásom. Természetesen udvariasan félrehúzódom az útból, ahogy Lizzie-t hátrasodorja a lendület, mielőtt még engem is letarol. - Hmm... Ez érdekes. - A vigyor fülszélességig kúszik az arcomon, szembogaram körül apró fénygömbök pattognak. Hát ezt éreztem rajta! Az érdeklődésem iránta rögtön felugrik 30-ról 60%-ra, hiszen elszívókat nem talál az ember minden sarkon. A legtöbben megvetik ezt az útját a boszorkányságnak, szerintem viszont amíg van mágiád, teljesen mindegy, honnan nyered azt. - Szóval elszívó boszorkány vagy. - kommentálom, hangom még mindig borzongatja az izgatottság. Egyébként is szándékomban állt tanítgatni Lizzie-t, de ezzel a plusz információval sokkal több lehetőség nyílik meg előttünk. Miután kiörömködtem magam szerencsétlenül elsült próbálkozásán, a kezem nyújtom neki és ha engedi, felsegítem a földről. - Nem csoda, hogy a tested nem érti a varázserőmet. Az én mágiám ősi, majdhogynem ezer évre nyúlik vissza. A világ egyik legerősebb boszorkánya volt a mesterem, még 974-ben. - A lelkesedés megoldja a nyelvem, talán túl sok titkot fedek fel egyszerre Lizzie előtt, de nem érdekel. Szükségem van a szövetségesekre, és kis útmutatással a lány még nagy segítségemre válhat. - Csoda, hogy nem ölted meg magad, kicsi Gemini! - nevetek, mert őszintén szórakoztatónak találom a gondolatot, és ebben a nagy vidulásban még barátilag hátba is veregetem a lányt. - Ha az én erőmből szeretnél merítkezni, ahhoz előbb össze kell hangolnunk téged vele. Csúf, romlott dolgokat műveltem a mágiámmal... Nem tudom, a lelked elég sötét-e hozzá, hogy befogadja. - Töprengve figyelem a kezem, ujjaimmal szórakozottan zongorázok a levegőben. Érzem, hogy átjár az erőm, pezseg tőle a vérem. Baljós monológom után kezem felsiklik a lányra, ha nem húzódik el tőlem, tenyeremmel beborítom a nyakát, ujjaim hegyével a tarkójába kapaszkodom. - Próbáljuk meg újra! Szívj el belőlem. - Láthatóan nem hoz lázba a gondolat, hogy ismét megsérülhet. A fájdalom része a fejlődésnek, ha ennyitől visszariad, akkor nem jut soha előrébb. - Ne sokat! - intem óva mosolyogva, és hiába léptünk már kontaktba a bőrén nyugvó kezemnek köszönhetően, közelebb húzom magamhoz és a szemem lehunyva összedöntöm a homlokunkat. Dahlia mindig így csinálta, talán csak azért, hogy enyhítsen a rettegésemen, talán csak az anyai szeretettel próbált jobb belátásra bírni, vagy csak berögződése volt, mely aztán rám is átragadt, beleitta magát a mágiámba.
Erősen koncentrálva igyekszem értelmet találni a korára vonatkozó megjegyzéseiben. Örökkévalóság, befelé fókuszálás, meg testi korlátok? Mi a fene? Nem mondja ki úgy konkrétan, de én végül arra a következtetésre jutok, hogy idősebb annál, mint aminek látszik. Azt azonban meg sem próbálom megtippelni, hogy mennyivel. Lehet negyven éves, vagy akár kétszáz is, ki tudja? Különben is, mit számít? „Annyi vagy, amennyinek érzed magad” - szokták mondani az okosok. Hát ez nyilván a boszikra valahogy még inkább igaz, mert mi a vámpírokkal ellentétben nem is ragadunk meg egyetlen korban az öröklétnek, viszont nagyon is befolyással tudunk lenni arra, hogy mennyinek nézünk ki, mennyinek tűnünk. Bár én egyelőre még inkább idősebbnek szeretnék hatni, mert nem viselem túl jól, ha gyerekként kezelnek. Már nem vagyok gyerek. Legfeljebb a családom szemében, tőlük esetleg még néha el tudom fogadni. Azt mondják, egy szülő szemében harminc, meg hatvan évesen is az vagy, szóval... mindegy is. Ahogy a kis trükk után – mit szerénykedünk? baromi király volt – a pasi felé fordulok, mintha némi értetlenséget vagy meglepettséget látnék a tekintetében, miközben a saját tenyerére pillant. Talán nem csak nekem volt szokatlan érzés, ahogy belém áramolt a varázsereje... vagy ő is megérezte, hogy nem pusztán átadott, hanem el is szívtam. Nem direkt csináltam, ezt most tényleg nem. Mármint eleve nem is tudtam, mire készül. Csak megtörtént. De eszméletlen volt belekóstolni az erejébe. Ilyen bevezetés után, és ha már amúgy is varázsolgatni készülünk együtt, úgy gondolom, illendő lenne bemutatkoznom is. Ő pedig hamar követi a példámat, és amikor megfogom a felém nyújtott kezét, ismét átjár az a bizsergető érzés. Nem tudnám megmondani, vajon azért-e, mert megint a varázserejére áhítozom, vagy ez valami más, de mindenesetre tudom türtőztetni magam, és nem követeket el ellene garázdaságot. - Seraphim? - kérdezek vissza inkább a nevére koncentrálva. - Mint valami harcos angyal. Nagyon menő. Bár én szerintem inkább Raphnak vagy Raphinak becézlek, ha nem baj. Az egyszerűbb. - Villantok felé egy mosolyt. Mondjuk engem is mindenki a becenevemen szólít, ami rendben is van így. Tekintve, hogy a nevemet a nagymamámtól kaptam... meg egyébként is... A Lizziet jobban szeretem. - Ami azt illeti, szerintem nekem pontosan erre van szükségem – jegyzem meg aztán, amikor kifejti, ő milyen mágiát is használ. Sötét és veszélyes. Oké, nem mondom, hogy ez így cseppet sem ijesztő, de... egy démonnal kell felvennem a versenyt. Kai ellen mire megyek csillámporral, meg a többi kedves kis varázslattal, amit a tankönyvekből megtanulhatok? - Meg akarom tanulni úgy használni az erőmet, hogy senki ne köthessen belém – húzom ki magam. - És ehhez az iskolai tananyag tényleg kevés. Ezt mondhatni már a saját bőrömön tapasztaltam. Szóval... jah, benne vagyok. Már ha tényleg nem gond számodra, és hajlandó vagy erre – vonok vállat végül azért némi bizonytalansággal. Bár a megingásom nem a terveink iránti határozatlanságom miatt van, hanem mert hiába tudom máris a nevét, még nem ismerem őt, és azért kicsit talán fura így ráakaszkodnom. De basszus... az az erő, amit belőle tapasztaltam... Tényleg nem éreztem még ilyet, és biztos vagyok benne, hogy bőven lenne tőle mit tanulnom. Részemről pedig ez a túlélést jelentheti. - Ismerem a varázslatot – bólintok. - Már használtam is. Igaz, még csak kisebb tárgyakon – teszem hozzá, majd a korábban földre tett gyertyatartó felé fordulok, hogy bizonyítsak. - Vatos! - Ejtem ki a szót, és ezúttal igyekszem ismét hagyni a hadonászást, csak a tekintetemmel fókuszálni a célra. A várt hatás azonban elmarad. A gyertyatartóból, robbanás helyett, egy nagy energiahullám indul el, mintha lepattant volna a mágiám róla, de olyan erővel, hogy az ablakok is belerezegnem, és mikor engem eltalál, hanyatt is esem, háttal az oltárnak, úgy, hogy a fejem is koppan egyet. - Basszus! - dörzsölgetem a tarkómat. - Azt hiszem, valamit nagyon elszúrtam... Valójában eddig dióméretű dolgoktól nagyobbal ilyesmit nem próbáltam... Bár lehet nem is ezzel volt a baj, hanem... hogy a belőled elnyert erőt még nem uralom teljesen – motyogom magam elé eltűnődve.
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
Szörnyecskék magániskolája. Van ebben valami megkapó, ráadásul még egy aprócska harangot is megkongat a fejemben. Mintha hallottam volna erről valamit, valahol... Mikor is? Hol is? Nehéz ezer év termését rendszerezetten megtartani a fejemben, néhány évszázad után kellően összemosódnak az információk, mégis úgy dereng, Mystic Falls kapcsán került szóba ez az iskola. Mindenesetre rövid töprengés után elvágom a gondolatmenetet, mert a legkevésbé sem érdekel, honnan származik a boszorkány. Az annál inkább, vajon mi mindenre lehet még képes. Pimasz visszakérdezése hallatán egy pillanatra megtorpanok a felé tett sétám során és röviden felnevetve, védekezőn magam elé emelem mindkét kezem. Touché. - Őszintén szólva állandóan elfelejtem. Trükkös dolog ez a boszorkányság. Ha az örökkévalóságot célzod meg, a kor csak egy számmá válik és idővel elkezdesz befelé fókuszálni ahelyett, hogy kívülről szemlélnéd magad. - dobálózom tovább a bölcsességeimmel, aztán persze rájövök, hogy ismét elég vénnek hangozhatok, így inkább folytatom a lány felé az utam. - Arra akartam célozni, hogy bocsánat. Hajlamos vagyok elfeledkezni a testi korlátaimról. - Hiába éltem meg ezer évet, sajnos nincs olyan test, mellyel kifejezhetném a hatalmam. Aggastyán bőrébe bújni egyáltalán nem élvezetes dolog, egy huszonévest meg, ahogy a boszorkány is mondta, mégis ki venne komolyan? Kár, hogy a lelkünk valódi formáját nem vagyunk képesek materializálni. A lángokról az arcára pillantok, kíváncsian figyelem, miféle reakciót sikerül kicsalnom belőle a trükkel. A vigyor visszatér az arcomra és egészen kiszélesedik. Tetszik, hogy ilyen leplezetlenül el van ragadtatva. Én is pont ilyen voltam, amikor először kóstoltam bele Dahlia hatalmába - csak a lánnyal ellentétben én egyáltalán nem akartam tanulni. Az ujjaimat morzsolgatva pillantok a tenyeremre, összeráncolom a homlokom egy pillanatra. Ahogy megérintettem, olyan volt, mintha... De nem, nem valószínű. Az a fajta mágia meglehetősen ritka. - Tetszik a hozzáállásod. - felpillantok rá az oltár mögül, mielőtt folytatnám a tárgyak kipakolását. Semmi érdekes, semmi olyan, amit érdemes lenne összezúzni. Akkor tanulna a leghatékonyabban, ha állatokon kísérleteznénk, vagy épületeken, de azzal sajnos túlságosan felhívnánk magunkra a figyelmet. Két pislantás erejéig habozom, hogy a valódi nevemen mutatkozzak-e be, aztán végül a kezem nyújtom felé. - Seraphim. Végül is egészen megszoktam már ezt a nevet, felesleges lenne előhozakodnom egy lekopott maszk emlékével. Bőven elég lesz idővel Stephanie előtt felfednem magam. - Ha tanulni szeretnél, szívesen tanítalak, de a mágia, amit használok, nem szerepel egyik tankönyvben sem. Sötét és veszélyes, mások szerint olykor meglehetősen etikátlan is... De sosem jutsz előre, ha másokra hallgatsz. - Az oltár termése nem bizonyul túl izgalmasnak, így türelmetlen sóhajjal rácsapok annak fa lapjára, enyhén ránehezedve, és körbefuttatom a tekintetem a templom belsején. Támad egy nem is rossz ötletem, ahogy a kissé átrendezett padsorokat figyelem. - Hogy állsz a robbantással, Lizzie? Vatos? - Ez az egyik legalapabb robbantós ige. Ennél persze vannak sokkal nagyobb volumenűek is, de ha nem ismeri, kezdetnek jó lesz elsajátítani. Ha pedig ismeri... Akkor nagyon jól fogunk ma szórakozni, úgy érzem.
- Hogyne. Még csak egy tipegő vagyok. – Azt mondja, ne vegyem sértésnek, majd rátesz egy újabb lapáttal. Hitetlenkedve nevetek fel, majd mosolyogva ingatom a fejem. Igazából nem vettem annak az imént sem. Igen, egy pillanatnyi felháborodást éreztem, de a mostani szavai után már az is elszállt. Inkább szórakoztatónak találom, mennyire el van telve magától, és milyen választékosan el tudja magyarázni, hogy szerinte mennyire béna vagyok. Pedig, még mindig azt mondom, hogy még nem is látott semmit. Oké, most egy kicsit tényleg bénázom, és bizonytalankodom, de le merem fogadni, hogy még meg tudnám őt lepni. Majd amikor nem is számít rá. Végül is Gemini boszorkány vagyok, és akármilyen vicces is ez a számára, egy egész iskolányi boszi között nevelkedtem. Az egyetlen, ami hibádzik, és amivel néha magam sem vagyok kibékülve, hogy nincs saját varázserőm, az elszívott mágiát pedig néha kicsit szokni kell, magamra igazítani, mint egy ruhát, próbálgatni, mielőtt élesben használnám. - Ez nem egy szokványos állami suli. Mondjuk úgy, hogy szörnyecskék magániskolája, ahol egy magamfajtának nem kell visszafognia magát – adok választ az elborzadva feltett kérdésére, és továbbra is egy szórakozott mosollyal figyelem a reakcióját. Igaz, az életem során nem egyszer vágytam arra, bárcsak lehetnék normális, élhetném az átlagosak jóval gondtalanabb életét, ám attól még nem szégyenlem, honnan jöttem. Sőt! Büszke vagyok rá, mert a szüleim alapították az iskolát, és bárhol szívesen hangoztatom annak létezését... persze a megfelelő környezetben és közönség előtt, egyszerű halandók távollétében. - ”Atyai jótanács” meg „kislány”? - Ismét muszáj felnevetnem. - Nem tudom, milyen idős lehetsz, vagy mennyinek érzed magad, ezt a mi világunkban kívülről amúgy sem egyszerű megállapítani, de azért tisztában vagy vele, hogy legfeljebb huszonötnek nézel ki, ugye? - vigyorgok rá kissé szemtelenül, míg ő közelebb sétál, hogy megossza velem az okosságait. - Rendben – bólintok, és ezúttal mindennemű ellenkezés nélkül kíváncsian várom, hogy beállítson engem is, meg a magával hozott gyertyát is. Bár a vér és a kiabálás említésére a homlokomat ráncolva, némi értetlenséggel fordulok felé hátra egy pillanatra. Aztán mély levegőt veszek, előre pillantok, izgatottan állok a feladat elébe. Persze az általa leírt „hadonászás” segíteni szokott az összpontosításban, a mágia áramoltatásában, ám természetesen meg tudom gyújtani anélkül is a gyertyát. Csak előre fókuszálok egy-két pillanatig, és a kanóc már lángra is kap. A következő utasításra pedig, igaz csak lassan, de fokozatosan emelkedni kezd... úgy jó húsz-harminc centi magasságban járok, amikor megérinti a vállam. Az érintésébe pedig enyhén beleborzongok. Mint egy kisebb villámcsapás, ahogy az a temérdek mágia minden erejével és melegével hirtelenjében átjár, keresztülhasít rajtam, majd belekap a lángba, és vad tűztánccá alakul. - Azt a rohadt...! - szalad ki a számon suttogva, miközben már a szívem is hevesebben kalapál. Az érzés és a látvány egyaránt megbabonáz. Ahogy elveszi rólam a kezét, még egy-két elveszett pillanatig szoborrá fagyva állok, és emésztem a történteket. Megvárom, amíg normalizálódik a légzésem. Aztán a másik felé fordulok, és miközben azt figyelem, hogy kutatni kezd valami után, átjár a bizsergető vágy, hogy megérintsem, és elszívjak a varázserejéből. - Rendben, akkor csak... zúzzunk össze valamit – szusszanok, végre magamhoz térve. Előre lépek, megtámaszkodom az oltáron, vele szemben, érdeklődve emelek meg én is egy-két tárgyat, próbálom kitalálni, mit is keresünk. - Egyébként Lizzie vagyok – jegyzem meg közben.
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
- Ugyan, ne vedd sértésnek! - szabadkozom, miután már láthatóan megsértettem a jelzővel. Jobb később, mint soha. - Nem úgy értettem. Nem is a legjobb jelzőt választottam. Inkább olyan... Gyámoltalannak tűnsz. Mint egy gyerek, aki járni tanul. De előbb-utóbb mind megtanulnak járni. - Nem hiszem, hogy sokat javítottam a helyzeten, viszont legalább megpróbáltam kiengesztelni - noha kiengesztelésnek távolról sem nevezhettem volna a kísérletet. Úgyis a szándék a lényeg, nem igaz? - Roxfort? Azt ne mondd, hogy már iskolákban tanítják a varázslást... - A fejemhez kapok, egészen elszörnyedek a hír hallatán. Persze, a kovenek célja is hasonló, minden tanítvány mellé kell legalább egy mester, aki egyengeti az utat és segít a varázslatokban, erre céloztam neki is. De hogy iskolai szinten, osztályteremben, tankönyvekből űzzék ezt az egészet? A kép, amit lefestett a Roxfort említésével enyhén szólva nevetségesnek tűnt. Aztán persze lehet, hogy teljesen másról van szó. Borzasztóan remélem, hogy másról van szó. - Mi lehetne jobb dolog, mint egyengetni a jövő varázsgenerációjának útját néhány atyai jótanáccsal? - Bele sem gondolok, milyen viccesen festhet ez Seraphim huszonéves szájából. Nem a lány hibája, hogy nincs a homlokomra írva az elmúlt ezer év. Őszintén szólva tényleg nincs jobb dolgom. A város vámpírállományának elpusztítása lépésről lépésre halad, terv szerint. Most épp ebédszünetet tartok. Már nyitnám a szám, hogy készségesen felajánljam alázatos szolgálataimat, mikor egyszerűen csak megfordul velem a pad. Először csak szaporán pislogok, lassan lebontva ujjaimat a tarkómról, majd halkan felnevetve a lábam is leveszem a padról. Oké, ez nem is rossz. - Jól van, kislány, benne vagyok. Jó mókának tűnik. - kikászálodom a padból és kinyújtom az egyik kialudt gyertya felé a kezem, mire az némi mocorgás és helyezkedés után kireppen a gyertyatartóból és a kezembe száll. Leteszem az oltártól néhány méterre, a padsorok közti folyosó közepére, aztán felsietek a pódiumra a lányhoz. - Mutatok egy trükköt, amit még egykor a mesterem tanított. - Hangomba bizonytalanság szökik, a homlokom ráncolom egy pillanatra. - Csak... Kicsit több volt a vér a végén. Meg a kiabálás. De hát változnak az idők, finomodnak a módszerek. - ejtek végül vállat és mögé húzódom. Ha engedi, megfogom a vállát és beállítom úgy, hogy pontosan szemben álljon a gyertyával. Utána elengedem, de maradok a helyemen. - Azt már láttam, hogy a kisebb trükkök jól mennek, úgyhogy a kanóc meggyújtása biztosan nem okoz nehézséget. - Nyájas mosollyal duruzsolok mögötte, de kiérezheti hangomból a kihívó élt. - Gyújtsd meg! Próbáld csak az elméd használni, ez a sok hadonászás felesleges. - Erről beugranak a varázspálcák, arról meg a Harry Potter, arról meg Roxfort, amit említett, és egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim. Te jó ég, ugye nem használnak a sulijában pálcát is? Ha időközben meggyulladt a gyertya, akkor visszafókuszálok minden figyelmemmel a lányra. - Oké, most koncentrálj a gyertyára és próbálj minél magasabbra felnyújtózni a lánggal. Vigyázz, hogy ne borítsd fel! Nem lenne bölcs leégetni ezt a helyet, már egészen a szívemhez nőtt. - Lakatot teszek a számra és hagyom, hogy koncentráljon. Türelmesen és kicsit kíváncsian várom, milyen magas lángoszloppá tudja varázsolni a kanóc aprócska kis tüzét. - Ez történik, ha könyvekből, egymagad magolsz. Ha viszont valaki megosztja veled nem csak a tudását, hanem az affinitását is... - Finoman a lány vállára helyezem a kezem. Érezheti a tenyeremből áradó meleget, majd a következő pillanatban a lángok felcsapnak a gyertyából, felduzzasztják az újdonsült tanítványom által emelt oszlopot és dühös, perzselő spirálban a mennyezet felé törnek, gömbszerű örvényt alkotva. Mielőtt még betölthetnék az egész teret, elveszem a kezem a válláról, a lángnyelvek erejüket vesztve visszazuhannak, a gyertya sercegve kiég és az oldalára borul. - Azt hiszem, idebent másfajta mágiával kéne próbálkoznunk. Túl sok a fa. - kocogtatom meg az oltárt magunk mögött és meg is kerülöm, hogy bekukkanthassak alá, hátha más boszorkányok hagytak itt ezt-azt.
Nem egészen így terveztem ezt a mai programot, és most kell egy kis idő, hogy alkalmazkodjak, kitaláljam, hogyan is legyen tovább. Mondjuk legegyszerűbb lenne, ha az idegen venné szépen a lapot, és elhúzná a csíkot, de kezd az a gyanúm támadni, hogy ahhoz túlságosan is élvezi a cukkolásomat, hogy elsétáljon. Lefogadom, ha rendesen belekezdenék a gyakorlásba, azt sem igazán hagyná szó nélkül, valószínűleg én jelentem számára jelenleg a szórakoztatást, de ettől csak még kevésbé van kedvem a varázslással foglalkozni. Mégis hogyan tudnék így rendesen koncentrálni? Bár, azt hiszem, nem így kellene gondolkodnom. Mármint... olyasvalakivel kell szembeszállnom, mint Kai Parker, aki démon, szociopata, sorozatgyilkos, aki szeret a családunk életével szórakozni, és egészen biztosan nem fog kímélni, vagy megvárni, hogy összeszedjem magam, ha egyszer tényleg úgy igazán nekem támadna... Hogy tudnék méltó ellenfele lenni, ha még egy vadidegen előtt is zavarba jövök? De... van valami ebben a pasiban... - Szerencsétlen? Most komolyan? - kérdezek vissza nagyra tágult szemekkel, kissé felháborodottan. Ez most tényleg leszerencsétlenezett engem? - Nos, hát, ami azt illeti, nekem pontosan ez a mágia... - Jegyzem meg egy gúnyosabb mosollyal. - Egy kémia dolgozat... vagy olyasmi. Roxfortban ez már csak így megy. - Tárom szét a karomat. De mit tudhat ő erről? A mi generációnkon kívül aligha tudhatja bárki, milyen a Salvatore suliban felnőni, és matek meg biológia között varázslást is tanulni. Igazából annyira szeretnék neki valami csípőssel felelni, ahogy az tőlem általában megszokott, kedvesen elküldeni a francba, hogy keressen magának valaki mást, akivel szórakozhat, de a meglepő magabiztossága, a szemtelensége, és az imént megmutatott varázsereje kissé korlátoz ebben, és egyelőre valóban enyhén zavarban érzem magamat. - Te most tényleg ott akarsz feküdni, mintha a tengerparton napoznál? Nincs semmi jobb dolgod? - fonom össze a karomat magam előtt, és néhány pillanatig megmakacsolva magam, várakozásteljesen meredek rá. Még hogy nem fog beleszólni! Két percig sem bírta szó nélkül. - Ha már nem akarsz elhúzni innen, és csendben sem tudsz maradni sokáig, akkor mi lenne, ha inkább megmagyaráznád, vagy esetleg megmutatnád, hogyan ne „seggeljem be egyedül” a dolgot? Ha viszont mégsem akarnál segíteni, akkor legalább... - és azzal teszek egy kör alakú mozdulatot a levegőben, mire a pad, amin a srác fekszik, megfordul, hogy végül háttal legyen nekem. Mivel a legelső padra telepedett le, így bőven van hely ehhez a manőverhez. - Csak mert nekem tényleg muszáj edzenem, hogy meg tudjam védeni magam, és jelenleg csak idegesítesz – fújok egyet frusztráltan, jelenleg a háta felé, aztán tanácstalanul túrok bele a hajamba. Ami azt illeti, szerintem én ezt amúgy nem is gondoltam rendesen végig. Mégis hogyan tudnék védekezést tanulni egyedül? Partner nélkül legfeljebb némi elemi mágiát gyakorolhatok, vagy dobálhatok átkokat a falnak...
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
Ahogy a padok magasabbra emelkednek, lehetőségem nyílik jobban szemügyre venni a lányt és annak szórakoztató reakcióját. Azt még egy gyengeelméjű is könnyedén megállapíthatja, hogy boszorkány, vagyis tulajdonképpen ugyanazon az oldalon áll, mint én. New Orleans boszorkányain szeretnék segíteni, ezzel a céllal érkeztem a városba, ám nem érzem úgy, hogy ezt itt és most fel kéne fednem minden jött-ment idegen előtt. Igazából nincs rá semmi okom, hogy barátságtalanul közeledjek felé... Valami mégis azt súgja, egy kis játék belefér. A lányka pont olyasvalakinek látszik amúgy is, akit nem tör derékbe, ha mások kóstolgatják egy kicsit. - Te mondtad, nem én - Szerénykedőn széttárom a kezem, bár fogalmam sincs, mit lehet szerénynek nevezni a mozdulatomban. De hát miért tagadnám le, hogy erős vagyok? Az arckifejezéséből ítélve úgysem hisz nekem. - Őszintén sajnálom, hogy nem sikerült megfelelnem az elvárásaidnak. Nem akartam, tudod, felvágós lenni - vigyorogva feltápászkodom a földről és leporolom a nadrágomról a padló porát. Amilyen ritkán jár erre bárki is - főleg takarítani -, van mit kiráznom a farmeremből. - Persze, ez a hobbim. Elhagyatott templomok padjai közt fetrengek. Te? Bélyeget gyűjtesz? - gúnyolódom, miközben lustán kimászom a padsorok közül, így végre egy folyosóra kerülünk. Nem megyek közelebb, a világért sem szeretném, ha fenyegetve érezné magát miattam és valami butaságra adná a fejét. - Akkor ez szívás. - Ennyivel kommentálom csak enyhe célzását azt illetően, hogy le kéne lépnem, mert útban vagyok. Mint a korábbi megjegyzése, úgy mélységesen megráz ez a tény is, természetesen. Épp csak a vigyorgásst nem sikerül elfojtanom. - Egyébként meg ezért vagy ilyen szerencsétlen. A mágia nem egy kémia dolgozat, nem tudod egyedül beseggelni a szobádban - De komolyan, ennyit sem tudsz?, toldom még hozzá egy felsőbbrendű pillantással, ám ahelyett, hogy magára hagynám, ahogy kéri, az oltár felé indulok és kényelmesen ledobom magam az első sorba. Lábam felpakolom a pad tetejére, ujjaimat lazán összefűzöm a tarkóm alatt, csak előtte még nagylelkűen az oltár felé intek. - Parancsolj! Miattam ne zavartasd magad. Nem fogok beleszólni. - ígérem, két ujjammal képzeletbeli cipzárt húzva a számra. Elég nehéz lesz megállnom, főleg, ha elkezd nekem bénázni, de a pados mizéria után még van egy kis hitem abban, hogy tehetséges. Elvégre magától megemelte az összes padot, egyszerre. Igaz, hogy rondán, mégis sikerült neki. Zavar a sok fény, így a tenyerem végighúzom a felém eső falfelületen sorakozó gyertyákon, így azok fele sisteregve kialszik, enyhe félhomályba vonva be a padsort, ahol ücsörgök. Így kényelmesebben rálátok a vibráló kanóclángok fényében úszó lányra. - Szóval, mit fogsz ma gyakorolni? - Máris megszegem a "nem szólok bele" szabályomat. Borzasztóan kényelmetlen a pad, még csak hintázni sem tudok vele, így kénytelen vagyok állandóan fészkelődni, hogy jól üljek.
Kezdőlap
️
