Túl régóta vagyok csendben. Pedig csak egy pillanatig akartam hallgatni. Egy röpke másodpercig, amíg feldolgozom a legújabb döbbenetet, amit az élet okozott nekem. Ez nem is jó szó. Döbbenet? Sokkal inkább mondanám az élet csúf tréfájának, amit velem űz. Bár háttal állok neki, de érzem, ahogy a tekintete szinte belém mar. Fizikailag fáj. Az is, hogy itt van, de legfőképp az, hogy olyan kedves velem. Miért? Nem tudom megérteni.
- Kérlek, Nick...menj el. Nem akarok beszélgetni. Azt pedig végképp nem értem, hogy állhatsz szóba velem még mindig. - Továbbra sem tudok ránézni. Nem vagyok hajlandó. A bűntudat életem végéig emészteni fog a húgom halála miatt. És az átoknak hála megélhetem minden hónapban a kínkeserves fizikai fájdalmat, amit meg is érdemlek, és amivel a lelkem nap mint nap próbál megbirkózni. Nem túl sok sikerrel. Igen, megérdemlem a szenvedést. Az édesanyám is ezt mondta, miután megtudta, mit tettem Ameliával. Kitagadott. És ki hibáztatná érte? A nővéreim is elfordultak tőlem, a bátyám pedig...nos, ő nehéz eset.
- Nézd...nem könnyű ez nekem sem, elhiheted. Először gyűlöltelek... - Erre felkapom a fejem, és végre elfordulok az ablaktól, hogy rá emeljem a tekintetem. A könnyeim a felszínre akarnak szökni, de ezt most nem hagyom. Mást sem akarok, mint megkérni, hogy igenis utáljon úgy, ahogy azt eltervezte. Mégsem jön ki hang a torkomon, csak bámulok rá. Egyenesen a szemébe. Ő pedig pár pillanatnyi szünet után folytatja.
- Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem azért éreztem ezt, mert...mert Amelia miattad halt meg. Hanem azért akartalak gyűlölni, mert leléptél. Megfutamodtál. És te nem ilyen vagy, Eliza. Meg kell bocsátanod magadnak...én is megtettem. - Legszívesebben kirohannék a szobából, hogy ettől a beszélgetéstől is elmeneküljek, ehelyett hirtelen felgyülemlik bennem egy nagy adag düh, ami nem is ellene irányul, én mégis rajta vezetem le. Lökdösni kezdem, és már a könnyeimnek sem tudok megálljt parancsolni.
- Mit tudsz te rólam? Azt hiszed, ismersz, pedig nem...gyűlölj! Azt akarom, hogy rám se bírj nézni többé! Ahogy anyáék! Megöltem őt, Nick. Hát nem érted? Hogy bocsássak meg magamnak? És ha ez még nem lenne elég...a fenébe...hiszen tudod. - Nem bírom abbahagyni a zokogást. Már nem csapkodom őt, ahol érem, egyszerűen csak egy helyben állva próbálok nem összeesni. Hirtelen érzem, ahogy a karjait körém fonja. Minden eszembe jut. A veszekedésem a húgommal, ami tragédiába fulladt, és az is, ami odáig vezetett. Amelia az eljegyzése napján zuhant le az erkélyről...pedig nem akartam olyan erősen meglökni. Csak aztán...megcsúszott. Baleset volt. Egy végzetes baleset, ami örökre rányomta a bélyegét az életemre minden szempontból. Megállás nélkül potyognak a könnyeim, mire Nick letörli őket. Istenem, menjen már el innen. Miért épp ő van itt? Miért ő az egyetlen, aki nem utál? Hogy életem legnagyobb hibájára emlékeztessen? Az eljegyzés előtti éjszakára? Mégis hogy lehettem annyira ostoba, hogy lefeküdtem a húgom majdnem vőlegényével? És ami a legfontosabb...miért nem küldöm el erélyesebben most, hogy itt áll előttem?