Egy kisebbféle incidenst követően, már el is indulok vissza a létesítménybe. Igazából nem mondanám azt, miszerint sietek, bár ez a tény betudható annak is, miként sikerült bezsebelnem egy jó pár újabb sebhelyet. S még, ha nem lenne elég, akkor igencsak ékes helyeken virít, mint például a karomon, vagy a fejemen. Szóval, ami azt illeti; a láthatóság kérdése kapcsán nincsenek gondok... Olyan, mintha a sors is ezt akarná, sőt, mintha sosem szűnne meg ez az eszményi harc.. Mi, akik fellépünk a természetfelettiek ellen, s hiába is teszünk ezzel jót, ha a számuk egyre csak nő és nő és még több, főként, mert azok a mocskos kis démonok; meg se ölhetőek. Oké, nyilván akadnak kivételek, tekintve, hogy az újdonsült szövetségesem példának okáért egy közülük, de ettől még nem leszek boldogabb. Meg azért van jócskán különbség egy Kai Parker-féle fenevad és egy viszonylag értelmes Thersez között, nem igaz? Na ugye! Észre sem veszem szinte az időtelését, miként a gondolataim egy rejtettebb zugában tartózkodom. Valahol a "meghalt általam mindenki" és az "iménti események" éles kereszttüze fog közre. Oly' annyira belefeledkezem eme elmélkedésbe, hogy majdnem neki megyek az ajtónak. S azért valljuk be, miszerint szellem még nem vagyok, hogy keresztül lebegjek rajta.. Megrázom a fejemet, ekként mélyen szívva magamba a levegőt. Kell néhány perc, mire felélénkülve ismételten a valóságban találom önmagam. Így villan be rögtön a rajtam lévő kényelmetlen terepruha, amelyet még a nyomozói szál és az FBI-s jelvény kapcsán kellett felöltenem, csak hát aztán... Persze, hogy nem volt időm átöltözni, mert már hiányoltak az eredeti fajok és én, mint egy hős; reppentem... Néha jó volna egy Batman-nek, vagy egy Superman-nek lenni. Bár őket sem értem... hogyan bírják a kettős életet? Nyelek egy nagyobbat, ahogy lenyomom a kilincset. Minden vágyam egy forró fürdő, egy kellemes kis ruhaváltás és... a fenébe! Úgy nyitok be az épületbe, mintha pusztán egy rohamosztag kívánkozna bejutni. Már szinte ki is ment a fejemből Elisabeth Saltzman érkezése.. Hogy lehetek ekkora idióta?! S nem, ezt nem foghatom a munkára, mert ma felkértem a... Bezzeg, hogy a társam se üzent! Biztos azt gondolta; itt leszek, vagy... fogalmam sincs. Becsapva magam mögött az ajtót, sietős léptekkel érkezem a folyosó irányába az előtér felől, amikor is... Ha abban a pillanatban leírhatóvá válna az ábrázatom, akkor felérne egy Oscar-díjas alakítással... Ugyanis a meglepettségem a tetőfokán hág, ami aztán eléggé hamar átvált egy eléggé heves dühbe. Mondanom se kell, miként már keresztet vethet a drága tagocskánk... Mégis mit képzel ez magáról?! - Mit művelsz...? - Próbálok ésszerű szavakat használni, ekként semmiféle "leordítom a fejedről a hajat" stílust elővenni, de vajmi kevés esély van rá... tekintve, hogy az ábrázatom a "mindjárt megöllek" részt sugallja. - Elment az eszed, ember? - Rántom hirtelen hátra, ezáltal a falhoz vágva, ahogy sikerült kellő mértékben megközelítenem. - Vámpírok... érted? Vámpírok! - Ragadom meg a ruhájától fogva. - Mindig is azt tekintettük elsődleges célpontnak, sőt... vannak kivételes egyedek, akkor miért ne lehetne a pártfogoltam pont Ő? Mégis kinek ártott? Neked azzal, hogy ott állt? Még egy ilyen és gondoskodom róla, hogy.... - Morgok egy sort, ezzel taszítva hátra. - Tűnj a szemem elől és ha még egyszer a közelébe mész, én... - Eléggé szigorúan nézek rá, amiből tisztán leveheti, hogy a Főnöke olyan pipa, mint ide Afrika. Szóval a helyében... Nem kell sok és hála az égnek el is tűnik a képből. Oh, csak maradt volna itt és... - Mondd... - Lépek oda Lizzie-hez ingerülten. - ...jól vagy? - Automatikusan csúsztatom a lány nyakára a kezem, így mérve fel, hogy okozott-e ez a vadbarom sérülést, vagy sem. De ajánlom neki, miként egy karcolás se legyen rajta!
words: 593 ❖ Legacy ❖ note: Remélem megfelel ❖ kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Feb. 19, 2019 6:42 pm
Blair & Lizzie
"There's no fear when you're having fun."
Azt hiszem, ez valahol már nevetséges. Néhány héten belül tizenhét vagyok, már régen nem lehetnék mondható gyereknek, és mégis egy egész tervet kellett kovácsolnom arra, hogy egy kis időre kivonjam magam a szülői felügyelet alól, és elutazhassak Danverbe. De ez a legjobb, sőt, talán az egyetlen megoldás. Biztos vagyok benne, ha a szüleim tudnák, mire készülök, sosem engedtek volna el. Elevenen élnek még bennem azok a beszélgetések, főleg a legutóbbi Stefannal, ahogy a lelkemre kötötte, semmiképpen se csináljak semmit Kai ellen egyedül. Nos, most még egyelőre tulajdonképpen nem ellene dolgozom, egyelőre csak tanulni szeretnék, fejlődni, új az önvédelem és a harc terén, mint mágia terén. És erre most egy szuper lehetőségem adódott, az más kérdés, hogy talán az egész világ legveszélyesebb vadászai között, akik közül néhányan valószínűleg nem örülnek majd túlzottan, hogy egy boszit, ráadásul egy Gemini boszit köszönthetnek majd maguk között. Nagyrészt a nagybátyámnak köszönhető a családom rossz híre, de sokan mások sem néznek ránk jó szemmel a börtönvilágok miatt, amiket az elődeim létrehoztak, vagy mert főképp közülünk kerültek csak ki eretnekek, azaz vámpírboszik. Nem számít. Blair azt mondta, nem kell aggódnom, biztonságban leszek, mert ő ott az egyik fejes, és senki nem ártana nekem, ha ő nem engedi. És én valami bízom benne. Egy kicsit talán őrültség tőlem, főképp ha azt vesszük figyelembe, hogyan kezdődött az ismertségünk, ráadásul ő is vadász, de az ellenségünk közös, ez pedig összeköt bennünket. És mit sem szeretnék jobban, mint kiiktatni Kai Parkert. Akármilyen módon is találunk majd erre. A családom szerencsére viszonylag könnyen bevette a hazugságomat, miszerint egy tanulmányi útra szeretnék eljutni Denverbe. Az egyik barátom, Andy segített csinálni még egy hamis weboldalt is, hogy alátámassza a kitalációmat. Persze ő sem tudja a teljes igazságot. Tekintettel arra, mit éltem át Kai miatt nem régiben, azt hiszem, egy kicsit mindenki egyetértett abban, hogy jót fog tenni nekem egy kis pihenés, egy kiruccanás, távol mindentől, és talán úgy gondolták, hogy ezzel távolabb kerülök a veszélyt jelentő Kaitól is. A lényeg, hogy nem volt nehéz dolgom. Csak összepakoltam a fontosabb holmimat egy hátizsákba, és végül a Denverbe vezető busz helyett abba a kocsiba pattantam be, amelyiket Blair küldött értem. Eddigi életem során nem utaztam túl sokat, ezért élveztem a kocsikázást, nem tűnt túl hosszúnak az út. Érdeklődve, és kicsit izgatottan húzom ki magam az ülésben, amikor rájövök, hogy lassítunk, és hamarosan megérkezünk. A sofőröm bekísér az épületbe, majd nagyon hamar le is lép, de előtte meghagyja, hogy itt várjak, Blair is érkezik nem sokára. Amíg a leendő oktatómra várok, addig is kíváncsian nézelődöm jobbra-balra. Egy pillanatra talán a bizonytalanság is elfog, hogy okos dolog volt-e idejönnöm anélkül, hogy bárki tudna róla. Főleg amikor valaki hirtelen a falhoz szorít, és egy kést tart a torkomhoz. -Mit keresel itt, boszorkány? - sziszegi az arcomba. Fogalmam sincs, honnan tudja, mi vagyok, de biztos megvannak a módszereik erre is.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
❖ 
