"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy kihoztál onnan. Nem tudom elégszer megköszönni – Néha eljátszadozom a gondolattal, hogy talán az is hülyeség volt, hogy száműztem magam a kriptába. Addie már akkor is ott volt mellettem és simán élhettem volna olyan életet, mint most. Talán már régen Meneas is köztünk lenne és nem élnénk úgy ahogy. Jól tudom, hogy a lánynak is sokszor kivan a nem létező fasza ezzel a keresgéléssel és az önsajnálatommal. Már épp ideje lenne abbahagyni és boldognak lenni. Ennyi év után már megérdemeljük. - A te gyereked vagyok – mosolyodom el, s megölelem. Fájó szívvel mondom ezt, hiszen ismerem már annyira, hogy halljam a ki nem mondott szavakat. Nem anyáskodna ilyen szinten felettem, ha nem vágyott volna mindig is arra, hogy legyen egy porontya. Sajnos erre az esély teljesen megszűnt a halálával. Biológiailag ez az egész el lett vágva és már nem lehet mit tenni. Gyereket meg azért nem fogok neki megigézni, ennyire nem vagyok én sem elcseszett. Még akkor sem, ha pedig bármit megtennék érte. - Na azért férfi vagyok – nevetek fel. Nem vagyok a világ legerősebb és legmagabiztosabb embere, de megvan a magamhoz való eszem, ahogyan arra is képes vagyok, hogy kétes helyzetekben helyesen döntsek vagy éppen megvédjem magunkat. Már nem vagyok annyira elveszett. Fogalmazhatunk úgyis, hogy megnevelt az élet. – Határozottan jó irányba haladok és ez csak jobb és jobb lesz idővel. - Mindenkinek változik a személyisége. Főleg nekünk, akik elég sok évet lehúzunk. Te is jól tudod, hogy csak megtalálni akarom. Tisztában vagyok vele, hogy nem feltétlen fog működni a dolog ennyi idő után – húzom el a számat. Fájdalmas ezt bevallani, de nem hazudhatok magamnak. Az is lehet, hogy az a Meneas, akit megtalálok már nem lesz olyan, mint akibe beleszerettem. Mindössze csak annyira vágyom, hogy beszéljek vele és ha még ő is szeret, akkor rendbehoznám a dolgokat, ha egyáltalán lehetséges még. - Ne szólíts így – mordulok rá egy kicsikét. Nem szeretem, ha az eredeti nevemen hív. Próbálom elfelejteni azt a személyt, aki akkor voltam. – Én nem azt mondom, hogy te szolgálsz fals információval. Mindössze annyi a véleményem, hogy Atlas bevetette a meggyőző képességét, mert egy konkrét pszichopata a csávó és semmi köze Meneashoz – vágom rá erősebben a kelletténél. A srác a pékségben olyan személyiségváltozásokat letolt nekem, hogy utólag visszagondolva köpni-nyelni nem tudok. Nem is tudtam, hogy ez lehetséges. Volt bunkó, távolságtartó, próbált manipulálni és talán még valami kedvesség is ott húzódott meg benne. Minden, ami szemnek szájnak ingere. - Beszélek Atlasszal még ma. Felejtsd őt el, egy szélhámos. Gondoskodom róla, hogy többé nem fogod látni – közlöm vele, majd el is indulok, ki a raktár területéről. – Amint végeztem visszamegyek a motelbe. Legyél ott! – küldök a távolból még egy puszit Addie-nek, majd olyan gyorsan eltűnik, amennyire csak engedi a vámpírképességem.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Ápr. 09, 2020 9:23 am
To: Phoenix
i have some good news for you
-De szerencsére nem így történt, mert akkor nem lenne ez a sok szép közös emlékünk.- Tény hogy összességében nem töltöttünk együtt sok időt ha a két és fél évszázadot is beleszámoljuk, de úgy gondolom hogy az elmúlt hetven évben bőven bepótoltuk a kiesett időt. Több mint hálás vagyok az életnek hogy akkor összetalálkoztunk, és biztos vagyok benne hogy ez a találkozás nem volt véletlen. Akár kimondjuk akár nem, szükségünk van egymásra, és hiszem hogy az élet pontosan tudja hogy két embernek mikor kell először találkoznia. Jó ég, milyen bölcs letten hirtelen. -Én szerettem volna gyereket még régen amikor ember voltam, de hát ugye az élet közbeszólt. Most meg már itt vagy nekem te...- ... de az mégsem ugyanaz, bár ezt csak gondolatban teszem hozzá. Akkoriban mindennel jobban örültem volna ha babázhatok. Vámpírrá válásom után azonban jó mélyen eltemettem magamban ezt az érzést, mert így már ha akarnék sem lehetne. -Így van, időnk mint a tenger.- Mi vámpírok aztán tényleg nem sietünk sehova, bár most kisebb gondunk is nagyobb annál mint hogy hova és milyen tetoválást csináltassunk. -Pedig én tényleg nagyon próbálkozok hogy valami úton módon férfit faragjak belőled. Én sem voltam ám mindig ilyen határozott és erős, szóval van még remény.- nevetek fel. Nem hiszem hogy valaha is férfit tudok nevelni belőle, hiszen alapból nem olyan típus mint én, de lehet hogy tényleg nem is baj. Nekem nem esik nehezemre vigyázni rá, akkor meg nem probléma, igaz? A kérdésére fájdalmas arcot vágok és elmélázok rajta pár pillanatig. Vajon ha én csináltam volna így anno akkor engem keresett volna bárki is? Gyorsan el is hessegetem ezt a gondolatot mielőtt rossz kedvem lenne tőle és újra Phoenix-re koncentrálok. -Hát igen, merőben mások a képességei. Elképzelhető hogy a kinézete mellett esetleg a személyisége is változott, nem tudhatjuk.- Igazából de, pontosan tudom hiszen találkoztam vele és beszéltünk. Na jó, konkrétan rárontottam de ez most mellékes. Nem vagyok valami nagy démonszakértő, de lehet hogy én sem lennék már ugyanaz miután szétszednek aztán újra összeraknak lent a pokol mélyén. Bele sem merek gondolni. Remélem hogy szépen finoman rá tudom vezetni Phoenix-et az igazságra és nem kell bekeményítenem. Azt nagyon nem szeretném, csak ha már máshogy nem megy. -Na ide figyelj, Desiderio Amante! Ha nem lennék benne száz százalékig biztos hogy ő az akit keresel, akkor nem mondanám. Ismerhetnél már ennyire hogy fals információval nem akarlak megbántani. Talán túlságosan is elvakít az hogy a régi személyiségébe kapaszkodsz...- Nem véletlenül hívom az eredeti nevén. Erre eddig csak egyetlen alkalommal volt példa, amikor Afrikáig mentem hogy kiszedjem abból a rohadt kriptából. Most is azért szólítom így hogy érezze hogy a helyzetnek súlya van és nem csak éppen poénkodni támad kedvem. Ezt megerősítendő végig a szemébe nézek. -Tudod úgy érzem bármit is mondanék most, úgysem hinnéd el...- Dühös és szomorú vagyok egyszerre. Nem ezért kerestem évszázadokon keresztül az elveszett szerelmét hogy amikor végre megtalálom akkor közölje hogy hát ő biztos nem. Nem emelem fel a hangom, nem kiabálok, csak állok vele szemben és az arcomra van írva minden gondolatom.
Nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, amikor még nem ismertem Addie-t. Az életem azon időszaka, ami a halálom és a találkozásom Adelaide-del között telt bár ne is létezne. Legtöbbször azt kívánom, hogy azt bár kivághatnám, de nem megy. Ilyen szinten nem lehet a múlttal játszadozni. Talán még egy nagy hatalmú boszorkány képes is lenne valamennyit változtatni rajta, de eltörölni semmiképp nem lehet. - Ennyi erővel bármelyik szerencsétlen vámpírt összeszedhetted volna az utcáról – rántom meg a vállam. Mindig is úgy gondoltam, hogy hatalmas szerencse, hogy Addie pont engem talált meg akkoriban. Ő is magányos volt, én is és valahogy sikerült összebarátkoznunk. Tisztán emlékszem, amikor először sétált felém. Már akkor is olyan tekintete volt, hogy az emberek tartottak tőle, pedig annyira nem is félelmetes, ám megvan a saját szigorú ereje. - Persze, hogy elfogadóbbak. Most már nem is nagyon kell titkolózni – bólintok. Ez régen máshogy volt. Amikor én születtem még máglyára vetettek volna azért, mert egy férfival folytattam szexuális kapcsolatot. – Nekem nem is hiányzik, hogy legyen gyerekem – Hazugság lenne azt mondani, hogy még sosem gondolkoztam el rajta. Megtörtént már párszor, de valahogy nem illik bele az életembe. - Akkor majd kitaláljuk közösen – nevetek fel. Komolyan azt hittem pár pillanattal ezelőttig, hogy a sárkányt komolyan gondolja. Nekem tényleg mindegy milyen tetoválásom lesz. Azt hiszem minél gagyibb, annál jobban illik majd a többihez. - Hát kettőnk közül amúgy is te hordod a nadrágot, mintsem én. Azt hiszem ez jól van így. Az a lényeg, hogy megtaláltál. Ki tudja hány vámpír fekszik évszázadok óta összeaszalódva valahol és senki sem keresi őket? – sóhajtok fel. Igazából a legtöbb nem is baj, ha ott marad, mert néha olyan szörnyetegeket engedhetünk a világra, akik azt nem érdemlik meg. Gyilkosokat, akiknek csak a pusztítás a célja. Én ilyen szempontból más vagyok. Nem vagyok ártatlan sem, de azért közelebb állok ahhoz, mint egy vérengző őrülthöz. Amúgy meg inkább az én bőrömet kéne menteni az ilyen szituációkban, mielőtt még én bántanék bárkit is. - Erre egyébként gondolhattunk volna, de eszembe sem jutott. Néha elfelejtem, hogy ő démon és más képességei vannak, mint nekünk – elhúzom a számat. Itt ha nem bíznék Meneasban, akkor az is eszembe jutna, hogy talán találkoztunk is már. Ezt viszont szeretném kizárni, mert bízom annyira benne, hogy tisztában legyek vele, ha ilyesmi megtörtént volna, akkor felismer és odajön. Talán nem lett volna olyan nagy egymásra találás, ahogy lehet most sem lesz, de nem hiszem, hogy bármilyen szempontból is képes lenne cserben hagyni. Hallgatom Addie szavait és az elméletét, de csak hangosan felnevetek. Ez baromság! - Nem, Atlas és Meneas két külön személy. Valaki biztosan csak a bolondját járatja veled vagyis az a valaki, Atlas. Nem szabad hinni neki, a beszélgetésünk alatt rájöttem, hogy nem teljesen tiszta fialás. Meneas nem ilyen – beleszívok a cigimbe. Hülye, abszurd állítás ez. A két férfi teljesen más személyiségre. Míg az én szerelmemre úgy emlékszem, mint a legjobb ember, akivel valaha találkoztam, addig Atlas ennek pont az ellentéte. Mindent képvisel, ami rossz.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Ápr. 04, 2020 5:37 pm
To: Phoenix
i have some good news for you
-Lehet hogy idegesítő voltál, ugyanakkor végtelenül elveszett is. Pont mint én miután átváltoztam. És bár mellettem volt valaki akkoriban aki segített, mégis magamat láttam benned, és ismeretlenül is kötelességemnek éreztem hogy ugyanezt megadjam neked.- Sosem meséltem még neki a múltamról, hogy mi történt velem mielőtt megismertük egymást. Alexanderről végképp nem, túlságosan is fáj még ennyi idő után is. -Igazából nem feltétlenül baj ha nincs valakinek gyereke. Persze régen máshogy gondolkodtak, de hát már nem abban a világban élünk. Szerencsére mostanában kicsit elfogadóbbak identitás terén.- Én magam ugyan mindig is a másik nemet részesítettem előnyben, sosem volt bajom azokkal akik ezt máshogy látták. Példának okáért a legjobb barátom egy hatszáz éves meleg vámpír, és ez jól is van így, nem sok olyan dolog van ami éket vethetne közénk. A megjegyzésén jót nevetek, de azért egy pár pillanatig bevetem a sértődött arckifejezést is, csak hogy teljesen magamat adjam. -Lehet hogy nem mondtad ki, de gondoltad és az tulajdonképpen ugyanaz. A sárkány csak ötlet volt, pontosan nem tudom hogy mit szeretnék, de azt igen hogy semmi esetre sem a fenekemre.- nézek rá szúrós szemmel, kifejezve a nemtetszésemet. Bár kétségkívül jól mutatna ezen a testrészemen bármilyen mintha, valahogy mégsem rajongok az ötletért. Egoista meg ugyebár természetesen nem vagyok... -Pedig igazán szép történet, majdnem olyan mint amikor a bátor herceg elindul hogy dacolva minden körülménnyel kimentse a szépséges királylányt a toronyból. Igaz esetünkben a nemek felcserélődtek és torony helyett csak kripta van, de az már mellékes, nem igaz?- Nos tény hogy nem én vagyok a világ legjobb mesemondója de próbálom viccesre venni a figurát, mert ha valamihez, hát a humorhoz mindig is értettem, de főleg az irónia az én asztalom. Hála az égnek Phoenix partner ebben, bár néha van az a pont amikor már kiidegelem vele szerencsétlent. Tiszteletben tartom hogy nem akarja hallani a történetet, bár nem egészen értem hogy miért. Én biztos kíváncsi lennék arra milyen utat járt be a "megmentőm", de hát nem vagyunk egyformák és ez így is van rendjén. Nézem ahogy újabb szál cigarettára gyújt és nagyot sóhajtok. Kivételesen nem a füst zavar, szimplán csak szublimálnék ha tehetném. Annyi éven át hajtottunk hogy megtaláljuk, de fene se gondolta hogy ez a beszélgetés ilyen nehéz lesz. Még a végén azt kell hinnem hogy vannak érzéseim. -Hogy miben változott? Tulajdonképpen mindenben az akkorihoz képest. Kereshetnénk bármeddig, ugyanazt az arcot már soha többet nem fogod látni.- mondom ki a számára valószínűleg nagyon is fájó igazságot. Számomra is csak pár napja derült ki hogy egész eddig csak felesleges köröket futottunk, legalábbis csak részben. Bele se merek gondolni hogy vajon hányszor futottunk össze vele az évek során külön-külön vagy akár közösen is, mit sem tudva arról hogy mindenki a másikat keresi. Komolyan mondom, olyan az életünk akár egy jól megírt krimi. Agatha Christie megirigyelhetne minket. Remélem hogy a hirtelen jött felismerés azt takarja hogy sikerült magától is összeraknia a kirakós darabjait, de sajnos csalódnom kell. Szinte hallom ahogy a maradék két agysejtje, ami a nyolcvanas évek után megmaradt, segítségért kiált. -Hol is kezdjem... szóval pár nappal ezelőtt mesélted hogy volt egy érdekes beszélgetésed egy pincérrel abban a kávézóban. Én pedig az előbb említettem hogy már találkoztál vele. Phoenix, Atlas és Meneas egy és ugyanaz.- Nem fordulok felé miközben beszélek, egyszerűen nem megy. Csak az utolsó mondatnál erőltetem meg magam és nézek a szemébe mégis és ha engedi, megfogom a kezét. Habár megígértem a démonnak hogy nem lövöm le a poént helyette, mégsem tudtam megtenni hogy nem mondom el. Annyi év kitartó és mégis eredménytelen keresés után egyszerűen képtelen vagyok a szemébe hazudni, úgy érzem tartozom neki ennyivel.
Hosszú évek teltek el, mióta Addie-t megismertem. Előtte csak egy szerencsétlen kölyök voltam, aki arra sem volt képes, hogy normális módon használja a vámpírképességeit. Most annyi a különbség, hogy már itt van mellettem és megállás nélkül boldogítja az életemet, de ettől függetlenül ugyanaz a szerencsétlen jelenség vagyok, aki voltam évszázadokkal ezelőtt. Nem sok dolog változott. - Miért döntöttél így? Egy idegesítő pöcs voltam – idézem fel az emléket. Et a kérdést egyébként még sosem tettem fel neki. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy igenis vigyáz rám és nem kell megerőltetnem magam. Nekem ez csak jó volt mindig is és nem néztem a dolgok mögé. Azt hiszem épp ideje lenne, ha úgy alakítanám kicsit az életünk történéseit, hogy ne függjek minden szempontból Addie-től. Végülis egy barátot kell benne látnom és nem egy pótanyukát, aki egyengeti az utamat. - Ezzel csak az a probléma, hogy nekem még akkor sem lennének gyerekeim, ha ember lennék – kuncogok halkan. Sosem vonzódtam a nők iránt. Azt hiszem ez nálam így volt megírva, hogy más utakon kell járnom, ha a családra és a boldogságra gondolok. Emlékszem tizenöt éves körül jártam, amikor apám már nagyon mondogatta a házasságot. Akkoriban azt hiszem ez volt a normális, de olyan régen volt már mindez, hogy a legtöbb emlékem elhomályosodott. A férfi hamarabb temetett el engem, mielőtt bármilyen hölgyet hozzámadott volna. - Sosem mondtam ezt ki hangosan – nevetek fel. – Akkor legyen sárkány. Hová szeretnéd? – érdeklődöm. Ha egyszer ennek az egésznek vége, ha megtaláltam Meneast, akkor bármire hajlandó leszek. Még akkor is, ha nem éppen úgy alakulnak majd a dolgok, mint ahogy én azt terveztem. Várom már, hogy szabadnak érezzem magam és ez a kő leessen a szívemről. - Hát sikerült előkaparnod, szóval gratulálok. Ne mondd el soha, hogy hogyan találtál rám, mert én ezt csodaként tartom számon és nem akarok épeszű magyarázatot találni rá – előveszem a zsebemből a doboz cigarettát és rágyújtok egy újabb szálra. Úgy érzem most nagy szükségem van rá, hiszen olyan témába csöppentünk, ami eléggé fájdalmas végkimenetelű lehet a számomra. Meneas él és virul, ahogyan azt Atas is mondta. Csak nem hazudott az a pincérsrác ebben. Talán nem kellett volna egy pillanatig sem megkérdőjeleznem a mondandóját. - Miben változott? A rajzom, amit sokszorosítottunk az a pontos mása az arcának, ahogyan kinézett az ezernégyszázas években – Nem értem mi változhatott. – Baszki – üt belém a felismerés. Meneas démon. Hogy lehettem ekkora barom, hogy ugyanazt az arcot keresem évszázadok óta? Atlasnak ebben is igaza volt. Hiába rakom ki a képet, csak ő fogja megtalálni, mert ismeri és tudja kiről van szó. Miért nem tudtam egy picivel többet gondolkozni? - Az igazat mondd, Adelaide – nézek mélyen a lány szemeibe. Ő már találkozott vele. – Hogy néz most ki?
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Ápr. 03, 2020 12:01 pm
To: Phoenix
i have some good news for you
-Igazán akkor nőttem fel amikor annak idején megismertelek és úgy döntöttem hogy a szárnyaim alá veszlek.- Hát igen, hiába telt el a születésem és a Phoenix-el való első találkozásom között durván száz év, előtte én is csak egy gyerek voltam aki mástól függött és úgy gondoltam hogy egyedül nem lehet boldogulni a világban. Megtanultam hogy a kor csak egy szám, és akkor növünk fel igazán amikor sikerrel vesszük azt az akadályt amit elénk állít az élet. Igen, ezt akkor tanultam meg amikor sikerült Phoenix-et kirángatnom az emberség nélküli korszakából. -Csak nem félsz hogy egy nálam is fiatalabb valaki is elrendezi a sorsod? Mellesleg megjegyzem hogy a te gyereked se lenne jobb.- Az élet úgy hozta hogy a gyermekvállalás mindkettőnk számára lehetetlen, de néha vicces belegondolni hogy mi lenne akkor ha mégis lehetőségünk lenne rá. Hogy jobban menjen a gondolkozás, párszor végigsimítok a képzeletbeli szakállamon. Elég viccesen mutathatok, de egyrészt már megszokta hogy gyökér is tudok lenni, másrészt meg pontosan ez a célom, hogy jelen helyzetben is oldjam egy kicsit a feszültséget. -Nem is tudom, bővebben még nem is gondolkoztam rajta, de az igénytelenség kizárva. Lehetne mondjuk sárkány, ha már úgyis házisárkánynak gondolsz néha.- Nem azért mondom ezt mert mindennél felsőbbrendűnek gondolnám magam, erről szó sincs. Szimplán csak úgy gondolom hogy ha már valaki ilyesmire vetemedik, akkor annak meg kell adni a módját. Néha pedig tényleg igazi hárpia tudok lenni, de ez mindig az ő épségét szolgálja, még ha ez az adott pillanatban nem is tűnik úgy. -Sok mindent nem tudtál tenni és pont ez a lényeg. Először is azért voltam ideges mert eltűntél. Utána egy darabig éltem világomat és tök jól elvoltam. Aztán ideges voltam és utáltalak mert hiányoztál. Végül pedig elszakadt a cérnám, úgy gondoltam hogy ez így nem mehet tovább, ha kell előkaparlak akár a föld alól is. Szó szerint.- Nem volt egyszerű menet, de maximalista lévén eszem ágában se volt lemondani róla és a világ bármely pontjáig elmentem volna hogy előkerítsem. -Nos, nem tudom hogy nézett ki pontosan amikor amikor még emberek voltatok, de ha a rajz alapján kell mondanom, akkor nem, határozottan nem olyan.- Nem hazudok, démon lévén gondolom az évek alatt már jó pár gazdatestet elfogyasztott, így hát Phoenix-nek esélye se lenne az eredeti arcával összefutni az utcán. -Nem, még nem találkoztam vele. - felelem határozottan, és csak remélem hogy nem tűnik fel neki hogy füllentettem. Nem tudom hogy mivel teszek jót ebben a helyzetben és mivel nem. Valamelyikünkben mindenképpen csalódik. -Vagyis...- szólalok meg hirtelen. Nem tudok neki hazudni és csak reménykedem hogy ha őszinte vagyok vele akkor nem fog annyira haragudni...
- Mikor is váltál te felnőtté? – nevetek fel. Az évek rohamosan múlnak, minden változik körülöttünk, de mi ugyanolyanok maradunk. Ugyanazok az emberek vagyunk, akik évszázadokkal ezelőtt is voltunk. Nem számít, hogy mi történik, mi nem fogunk megöregedni, családot alapítani és meghalni. Mondjuk nekem a családos történet már emberként sem volt a terítéken. Meneasszal akartam lenni már akkor is és ilyen szempontból nem igazán vagyunk kompatibilisek meg úgy egy férfival sem lennék az, de képes lettem volna miatta mindent eldobni. Még akkor is, ha ezt apámék nem így tervezték nekem. - Biztos cuki lenne, míg meg nem szólal – húzom Addie agyát. Akármilyen főnökösködő és anyáskodó a lány csodálatos személyisége van. A bátorsága és a kitartása irigylésre méltó. Szeretném, ha egy nap én is átvenném néhány tulajdonságát és olyan erős lennék, mint ő. Túl szép álom, mi? - Én benne vagyok – mosolyodom el. – Mire gondoltál? Nekem mindegy igazából. Tényleg bármilyen faszságban benne vagyok. Igénytelen is lehet felőlem és akár a fenekünkön is lehet – kacsintok a lányra. Addie testéhez viszont nem illene egy elnagyolt minta, amivel nem sokat foglalkoztak, nem öltek bele elég energiát. Azt hiszem az én imidzsemnek még jót is tesznek az ilyen tetoválások, de a lány tökéletességét csak rontaná egy hülye minta. Nem tudok rajta elképzelni egy hamburgert, mint ami az én karomon is van. - Miért voltál ideges? Sok dolgot nem tudtam csinálni kiszáradva – nézek rá értetlenül. A történetnek ezen pontjával nem voltam tisztában. Annyit tudtam, hogy ki akart rángatni a kriptából, hogy éljem az életem és ne merüljek még több önsajnálatba. Azt nem tudtam, hogy ideges is volt valami miatt. Vajon történt valami, míg aludtam, amiről nem tudok? - Akkor ha jól értem, már nem is úgy néz ki, mint mikor megismertem? – kérdezem enyhén ledöbbenve. Ez eszembe sem jutott az évszázadok alatt. Vajon hányszor találkoztam már úgy Meneasszal, hogy ő tudta én ki vagyok, de közben meghagyott abban a hitben, hogy ő nem az, akinek gondolom? Már csak a feltevéstől is ideges leszek. – Te találkoztál vele? – A semmibe bámulok. Vegyes érzések kavarognak bennem, hiszen mindenféle összeesküvési elméletet gyártok most a fejemben. Vajon számítok még a férfinak, akit az életem szerelmének tartok?
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Márc. 30, 2020 11:05 am
To: Phoenix
i have some good news for you
-Na látod ez egy jó ötlet. Végtére is csak egyszer lesz felnőtt az ember. Te milyen helyet javasolsz? - Az is igaz hogy itt az államokban huszonegy éves kortól számít felnőttnek valaki. Nem mintha esetünkben lényeges lenne a kor, de azt el kell ismernem hogy már mindkettőre ráférne egy kiadós bulizás, mondjuk egy emberektől hemzsegő helyen. -Na de kérlek, most azt mondod hogy nem lenne cuki egy mini én?- Ahogy megveregeti a vállamat, ajkaimat lebiggyesztem és kiskutya szemekkel nézek rá. Az igazat megvallva még sosem gondolkoztam el azon hogy milyen lenne ha lenne egy gyerekem. Lévén hogy vámpír vagyok ez eleve lehetetlen is lenne, de amúgy sem hoz lázba a dolog. Ha nem szó szerint vesszük, akkor már úgyis van egy fiam Phoenix személyében, aki életkor szempontjából sokszorosan az apám lehetne. -Esküszöm sosem vettem még észre. Mondjuk tény hogy nem a karodat szoktam nézegetni. Tudod mire gondoltam? Annyi mindenen keresztül mentünk már, csináltathatnánk egy közöset is.- Két okból is elmosolyodok. Az egyik a tetkó amit mutatott, a másik ok az hogy tényleg komolyan gondoltam amit mondtam. Sosem voltam ellenére hogy legyen rajtam valamilyen minta, de úgy voltam vele hogy csak nyomós okkal fogok csináltatni. Úgy gondolom hogy a barátságunk elég nyomós ok. -Persze hogy megtaláltalak. Tudod jól hogy az ideges és a féltékeny nők bármit megtalálnak, bár esetemben inkább az előbbi vezérelt.- Tény hogy nem volt egyszerű, hiszen semmilyen kiindulási pontom nem volt, az évek során kiépített kapcsolataim nélkül pedig egyáltalán nem sikerült volna. Nem szívesen csinálnám újra azt a mizériát. Erősen gondolkodóba esek hogy miként kéne közölnöm vele Meneas kilétét. Intek neki hogy nyugodtan üljön le mellém, megvárom így tesz-e vagy állva marad és csak ez után szólalok meg újra. -Úgy értem ahogy mondom. Fogalmazzunk úgy hogy a szerelmed elég jól ért ahhoz hogy hogyan lehet felvenni mások alakját. Ez amolyan faji sajátosság nála.- Tudom hogy azt várja tőlem hogy konkrét személyt nevezzek meg, de ezt nem fogom megtenni. Nem azért mert sajnálom tőle az információt, csak szeretném ha magától rakná össze a dolgot.
Értékelem Addie kitartását mellettem. Én a helyében valószínűleg már rég otthagytam volna magam. Annyi nyávogást és önsajnálatot, amennyit én leműveltem neki az évek alatt, nem sok ember tűrne meg. Ő mégsem adja fel és próbál lelket önteni belém minden egyes alkalommal, amikor vele vagyok, s valljuk be, ezen órák száma nem túl csekély. - Amúgy simán szervezhetnénk neked egy tizennyolcadik születésnapi bulit az egyik nagy szórakozóhelyen bárhol a világon, amint túllendültünk ezen a nehéz időszakon – rántom meg a vállam. Nem túl sok bulizás fért bele mostanság az életünkbe a sok keresgélés mellett és valahogy ki kell majd engednünk a gőzt. A sok segítség mellé, amit adott nekem, az lenne a legkevesebb, hogy ennyivel meghálálom neki. Szeretnék valami jót én is tenni, habár azt a sok dolgot nem tudom meghálálni neki. Sosem leszek olyan erős, mint ő. Azok a nyolcvanas évek mindig megmosolyogtatnak, habár tényleg nincs túlzottan sok emlékem róluk. Mindössze néhány pillanat van meg, ahogy beszökök klubokba, fűt szerzek magamnak és alkoholt fogyasztom, mert másból sem állt az a pár év. A hetvenes években ennek talán nagyobb divatja volt, de akkor még túl sokat nyávogtam és vissza akartam menni a kriptába, de Addie nem engedte. Néha tényeg, mintha az anyám lenne. - Belőled egy is elég – ütögetem meg a vállát és elnevetem magam. Nem sértésnek szánom és szerintem ezt ő is jól tudja. Mindössze olyan a személyisége a lánynak, hogy ha lenne még egy hasonló mellettem vagy mellette, akkor folytonos veszekedés alakulna ki közöttünk. - Pedig láthatod napi szinten, itt van a karomon – húzom fel a bőrdzsekim ujját a bal alsókaromon és már láthatja is a műalkotást. – Még egy hamburger is van alatta – rázom a fejem lemondóan. Hihetetlen, hogy mikbe mentem bele. Azt hiszem ezután a tetoválás után döntöttem el, hogy nekem elég volt és folytatom, amit elkezdtem. Rengeteg tetoválásom lett az évek alatt és mégis csak egynek tulajdonítottam jelentést. - Szerintem, ha el akarnálak hagyni se tudnálak. Megkeresnél és magadhoz kötöznél. Még egy jól eldugott kriptát is megtaláltál, pedig nem volt könnyű dolgod – nevetek fel. A hely Afrikában volt, pontosabban Kongóban a semmi közepén. 1723-ban az is körülményes volt, hogy egyáltalán eljussak oda. Hetekbe tellett, de nekem sikerült. Soha senkinek nem mondtam egy szóval sem, hogy ott vagyok, de Addie kitartása nyomra vezette. A mai napig nem tudom, hogy hogyan sikerült ezt megcsinálnia. - Hogy érted? – kérdezem értetlenkedve, mire leesik valami. – Azt mondod, hogy Meneas képes megváltoztatni a kinézetét? – kérdezem összehúzott szemöldökkel. Ettől még nem járok előrébb, sőt még inkább visszább lettem. Fogalmam sincs, hogy hogyan néz ki és hol lehet. Hát ez király!
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Márc. 27, 2020 2:00 pm
To: Phoenix
i have some good news for you
-Honnan veszel ilyeneket? De hát én még csak jövő hétvégén töltöm a tizennyolcat! - Meglepett fejet vágok és a hatás kedvéért a kezemet is gyorsan a szám elé kapom. Jó érzés hogy még ennyi idő után is, de főleg egy ilyen helyzetben is simán meg tudjuk nevettetni a másik. Igen, tulajdonképpen ez a legjobb barát feladata. -Ó igen, azok a nyolcvanas évek! Kár hogy hatvan évvel előtte még bőven a kriptában lazsáltál, pedig szerintem azt is nagyon élvezted volna.- Mindkét időszak igazán kedves a szívemnek, de ha választás elé állítanának hogy mégis melyiket szerettem jobban, azt válaszolnám hogy a nyolcvanas évekből határozottan hiányzott a Charleston ruha és a tollas fejdísz. Nem, kicsit sem vagyok elfogult. Megmosolyogtat ahogy arról mesél miket csinált annak idején. Azért mosolygok mert igaz csak a távolból, de végig asszisztáltam a dolgokat. Felesleges lett volna visszatartanom, volt mit bepótolnia, a beavatkozásomra pedig nem volt szükség mert annyira azért tud vigyázni magára. -Akkoriban én sem voltam földre szállt angyal... Mondhatnám úgy is hogy szerencsémre mivel vámpír vagyok, nem tudok teherbe esni.- idegesen a hajamba túrok, mintha bárkinek is elszámolni valóval tartoznék. Pedig ha valaki, hát Phoenix biztosan nem ítél el ezért. -Hé! Erről a tetoválásodról nem is tudtam. Bár ha jobban belegondolok, nem akarom tudni hogy milyen ehhez hasonló meglepetéseket rejtegetsz... - Együtt lakunk, ebből kifolyólag a testének elég nagy felületét láttam már ruha nélkül, mégsem éreztem szükségét annak hogy még többet láttasson magából, elvégre olyan a testvérem. Vagy a fiam. Vagy inkább egy kicsit mindkettő. -Drágám, vérszívó vagyok veled együtt, nem pedig gondolatolvasó.- Valóban fogalmam sincs minek köszönhetjük hogy Meneas itt tanyázik a városban, egyelőre annak is örülök hogy tudjuk, életben van. Ne legyek hülye? Ugyan már, nekem az nem szokásom. Megfogja az állam és kényszerít hogy a szemébe nézzek és kivételesen nem ellenkezem. Van valami tekintélyt parancsoló az arckifelyezésében és a hangjában. -Nem is ajánlom, hogy elhagyj, különben kénytelen leszek elfenekelni téged.- Még mindig könnyes szemmel, de újból elmosolyodok. Jól esne még tovább is az ölelés de nem vagyok telhetetlen, elengedem őt és visszatelepedek oda ahol eredetileg is ültem. -Ebben biztos vagyok, ahogy abban is hogy hatszáz éve láttad utoljára, azóta pedig bármi történhetett. Nem is gondolnád mennyit változik valaki ennyi idő alatt.- Továbbra sem akarom lelőni előtte a poént. úgy gondolom hogy nem az én feladatom, ezért próbálok úgy fogalmazni hogy mondjak is valamit meg nem is.
- Azért szerintem te sem dicsekedhetsz a fiatalságoddal – nevetek fel őszintén most először, mióta ideértem. Az emberek többnyire, ha közéjük megyünk azt szokták hinni, hogy egy párt alkotunk és mindig megbotránkoznak, ha kiderül, hogy ez nem így van. Rengeteg kérdéssel bombáznak, ám mi lenne akkor, ha kiderülne, hogy valójában mennyi idősek vagyunk? Régesrég már csak pornak kellene belőlünk lennie meg egy kis csontnak. Semmi többnek, ám mégis itt járunk-kelünk, mintha minden teljesen normális lenne. - Emlékszel a nyolcvanas évekre? – közben elrakom a doboz cigarettát, miután kivett belőle egy szálat és készségesen meggyújtom neki azt a dolgot, ami az emberekre halálos. Ránk már semmilyen hatása sincs. Halottak vagyunk, akkor meg nem mindegy? – Akkor próbáltam bepótolni az elvesztegetett időt bulizás szempontjából. Elég sokat be voltam állva és a tetkóim egy bizonyos része is akkor készült. Nem igazán voltam beszámítható állapotban. A mai napig nem tudom, hogy miért van egy szelet pizza tetoválás mellett egy napszemcsis napocska, ami alá a cool felirat került. Néha jobban elgondolkoztat, mint Meneas hol léte – nevetek fel újra. Azért élveztem a nyolcvanas éveket. Túlságosan is. Hosszú életem során talán akkor először nem izgultam úgy igazán és játszottam az önsajnáltatós ficsúrt. - Mit keres Denverben? – összeráncolom a szemöldököm, miközben beleszívok a cigimbe. A szívem olyan tempóban dobog, mint talán még soha, de mégsem borulok ki. Eljött azaz idő, amikor már tényleg muszáj megtartanom a hidegvérem. Ha most kiborulok és nem tudok résztvenni a férfi becserkészésében, akkor vége mindennek. Fogalmam sincs mit fogok mondani neki, ha először szembe találkozunk. Vajon megismer még? - Ne legyél már hülye – ölelem, s közben végig arra figyelek, hogy a cigivel ki ne égessem a ruháját. A bőre miatt már kevésbé aggódom, az úgyis begyógyul. – Ennyi éven át veled voltam, nem foglak elhagyni – rázom meg a fejem. Alulról megfogom Addie állát és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Sosem foglak elhagyni – próbálom megerősíteni ebben. Nem akarom, hogy féljen. - Csak feltűnt volna, ha Meneasszal összefutok valahol – húzom el a számat. Nem találkoztam vele az 1400-as évek óta és akkor is Rómában voltunk és határozottan nem Denverben.
Kezdőlap
❖ 