"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
When your past calls, don't answer. It has nothing new to say.
A szavai elgondolkodtattak, hiszen... gonoszként tekintettem magamra, elhittem, amit Zagdrath mondott az elkárhozásról, de Elora mondandójában is volt igazság. Ha eleve arra születtem, hogy végül pokolra kerüljek, miért jöttek létre az őrzők? Néhány pillanatig még megragadt a fejemben a gondolat, majd az agyam leghátsóbb zugába rejtettem. Tudtam, még vissza fogok térni hozzá, de nem a nő előtt akartam megfontolni. Egy pillanatra sem mutathattam gyengének magam előtte, mert nem ismertem a valódi szándékait. Ráadásul azért is létezhetett a fajtája, hogy elpusztítsa a hozzám hasonló lényeket, ezt sosem szabadott elfelejtenem. Nem mintha a démon hagyta volna valaha is... Ahogy előttem állt és ártatlanul nézett a vádaskodásom hallatán, nehéz volt gonosznak tartanom, minden erőm kellett hozzá, hogy ne dőljek be neki. A múltat nehéz volt eltörölni, és mindig is ő volt az, aki a jó irányba próbált terelni. A kedves szomszéd lány, aki a furcsa szokásaim és gondolataim ellenére is kitartott mellettem. Sosem felejtem el azt a napot, amikor megtudtam, hogy az egész csupán a természetfeletti kapcsolatnak köszönhető, ami már születésünkkor megköttetett. Láttam rajta, mennyire próbálja megmakacsolni magát, hogy ne látszódjanak az érzései, és annak ellenére, hogy kijelentettem, nem ismerem őt, ezt az arckifejezést sosem tudnám elfelejteni. Csakhogy azóta hosszú évek teltek el, így hiába tudtam, hogy leplezni próbál valamit, nem jöttem rá, mi az. Az érzelmekkel amúgy is hadilábon álltam, nem könnyítette meg a helyzetemet. Ugyanakkor nem is nekem célom, hogy kiigazodjak az érzelmein - emlékeztettem magamat. - És ez így van rendjén. - fűztem azért hozzá, mert nem akartam, hogy a némaságomat valami másnak fogja fel. Nem inogtam meg, nem gyengültem el, csupán át kellett gondolnom a dolgokat, és a szavakat, mielőtt kimondom őket. Félreérthető volt, amit mondott, így csak miután részletezte a kérdésem után, csak akkor értettem meg, hogy valójában lelépett, nem pedig meghalt. Ettől még rossz lett volna belegondolni, mit élt át Elora emiatt, így inkább nem is gondoltam bele. Minél messzebb akartam tudni magamtól az együttérzést, s minden mást, ami azzal jönne. - Áh... értem. - biccentettem, egy pillanatra leejtve az álarcot, amitől talán láthatott némi érzelmet az arcomon, de azon nyomban el is tűnt, ahogy megjelent. - Ez nem lehet egyszerű küldetés. - Ezt már kissé gúnyosan vágtam hozzá, mintegy elítélve őt. Végtére is neki nem kellett a saját sötétségével megküzdenie, ahogyan nekem, neki csak egy másik lelket kellett volna megmentenie, amit, ha nem tesz meg, élheti tovább az életét. Nekem választásom sem volt. Emiatt gyűlöltem őt. Én is csak bólintottam, erre nem igazán tudtam volna válaszolni. Egy részem a közelében sem akart lenni, míg a másik... nem. Ez csupán arról szólt, hogy jobb volt őt a közelemben tudni. Semmi másról! Azt hiszem, a kérdéseitől szakadt el nálam az utolsó cérnaszál is, ami tartotta a dühömet, visszafogta, mint egy gát, és nem engedte, hogy elárasszon. Hirtelen minden a felszínre tört, a szemeim szinte izzottak, a testemet forróság árasztotta el a haragomtól. Ahogy megérintett, összerándultam, egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam, csak utána húztam ki a kezemet az érintése alól. Viszont nem léptem el tőle, fenntartottam a szemkontaktust. - Fogalmad sincs, miről beszélsz. - suttogtam dühösen. - Nem tudod, min mentem keresztül, miután eltűntem az életedből. Ha az ember nem kap szeretetet, nem kap kedvességet vagy dicsérő szavakat, mégis mibe kapaszkodjon? Nem volt senkim! Nem tudtam kihez fordulni! Te nem adtad volna fel a helyemben?! - fakadtam ki egy fokkal hangosabban a normál hangerőnél, félig kiabálva. Nem akartam neki semmit elárulni a múltamról, de nem bírtam tovább magamban tartani. A részleteket még így is megtartottam magamnak, hiszen úgysem számított. A történtek után már nem tudott helyrehozni engem.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Csüt. Feb. 25, 2021 5:10 pm
Derick & Elora
You are both the best and the worst thing that has happened to me
Mi van, ha igaza van? Ha az egész csak egy furcsa, kegyetlen játék, amiben nem győzhetek? Ha már eredendően elkárhozott? Vagy nem, de az mindegy, mert már amúgy is elkéstem? Az valóban azt jelentené, hogy a létezésem felesleges? Hogy csak egy játékszer volnék az angyalok kezében, egy kísérleti alany, akit megfertőztek valamivel – ezekkel a képességekkel és érzésekkel -, majd betettek egy képtelen, lehetetlen helyzetbe, hogy boldoguljon, és kudarcot valljon? Sokat olvastam, tanultam, és hinni akarok abban, amit jónak érzek, amit a szívem súg, de semmiben sem lehetek biztos. Nem tudom, van-e esélyem győzni, van-e értelme próbálkozni, megmenthetem-e a kárhozattól, esetleg a világot Tőle végső opcióként, vagy végül valóban az lesz a sorsom, hogy egyszerűen elveszek, elveszítem a lelkemet, és eltűnök, mintha sosem léteztem volna, a győzelem pedig a sötét oldalé lesz, mert képtelen leszek megölni Őt. Lehet, hogy valóban ez lesz a vége, de amíg egy minimális reménysugarat is látok, érzem, hogy küzdenem kell Érte. Akkor is, ha fáj. Ha reménytelennek tűnik. Ha küzdelmes. Ha a szavaival képes megégetni újra és újra, nap mint nap, amíg a közelében leszek...
- Gonosz... gonoszságot? - kerekednek el a szemeim. Attól még, hogy erős akarok lenni, nem biztos, hogy minden pillanatban az vagyok. Főleg nem vele szemben. Főleg nem akkor, amikor ilyen gyűlölettel, megvetéssel, gyanakvással méreget. - Igazad van. Tényleg nem ismersz. - Próbálom nem mutatni, hogy fájnak a szavai. De fájnak. Mi történhetett vele? Miken mehetett át, hogy ez lett belőle? Mert nem volt ilyen. Persze gyerekként máshogy látjuk a világot. De együtt nőttünk fel, és tudom, hogy nem volt eredendően gonosz. A jóság ott volt benne is, és nem tűnhetett el nyomtalanul.
- El... - felelem meg röviden, csendesen a be nem fejezett kérdését. A pillanat egy töredékéig úgy tűnt, tényleg érdeklem, és a következő másodpercben már ismét teljesen érzelemmentes az arca, mégis válaszolok neki. Nem szívesen beszélek erről, de meglovagolnék minden adódó lehetőséget, hogy érzelmeket húzzak elő belőle. - Miután megtudta, mi vagyok, nem kért többé belőlem. Azt hiszem, megijedt a képességeimtől, vagy a küldetésemtől... - próbálok kifogásokat keresni anyám számára, ahogy évek óta teszem. Nem számít. Legalább apámra számíthattam, ő nem hagyott el, mellettem volt, és próbált megtenni a lányaiért mindent, amíg csak élt.
Örülnöm kellene, hogy Rick lehetőséget biztosít számomra a maradásra, de ahogyan azt teszi... Mintha az lenne a célja, hogy minden egyes szavával fordítson egyet a tőrön, amit a szívembe állított. A gyanakvásával, a bizalmatlanságával, azzal, hogy szentül hiszi, gonosz vagyok, és azért jöttem, hogy ellene áskálódjak, az életére törjek. Én tényleg szerettem őt, fontos volt nekem, és valahol mélyen legbelül kicsit még mindig hiszem, hinni akarom, hogy ez nem volt egyoldalú. De nem könnyíti meg, hogy továbbra is kapaszkodni tudjak ezekbe az érzésekbe, ebbe a halvány reménysugárba. - Azt hiszem, egyelőre be kell érnem ennyivel, hogy nem küldesz el - bólintok. Elfogadom, hogy szemmel fog tartani, de nem adom fel.
- Elengedni a múltat? - lépek utána, ahogy eltávolodva tőlem hátat fordít, de egy lépésnyire tőle megtorpanok. Nevetni szeretnék keserűségemben. Hogy lehetne elengedni, amikor valójában csak most kezdődik minden? A gyerekkorunk csak egy fejezet volt, de a neheze, az igazi küzdelem még előttünk van, és minden másodperc, amit megéltünk együtt, számít. Egymás közelében minden tettünknek súlya van. - Talán pontosan ez a te bajod! Hogy túl könnyen elengedted! Engem hibáztatsz, a szüleidet és mindenki mást, magadon kívül, amiért nem voltunk melletted, de te próbáltál egyáltalán visszatérni? Visszatalálni önmagadhoz? Küzdeni magadért? Vagy csak egyszerűbb volt mindent elengedni, és nem törődni igazán semmivel többé? - kérdezem, közben már mellé lépve, közelről nézve a szemeibe. A tekintetébe, amiből szinte már minden fény kihunyt, minden élet, minden érzés. Élet ez így egyáltalán? - Küzdhetnél a megváltásodért, de úgy tűnik, mintha már feladtad volna. Mintha direkt akarnál elkárhozni. Miért?! - érintem meg az asztalra támasztott kezét.
Who are you to say, that
I didn't love you?
'Cause I didn't love the way you wanted
And who am I to blame?
When I didn't trust you,
enough to let you in the way I wanted
If I'm lucky I'll meet ya,
on the flipside of the graveyard
'Cause things didn't work out
in this life, but someday
If I'm lucky, I'll meet ya,
heaven or high water
'Cause things didn't work out
in this life, but maybe
I'll get your lovin'
When your past calls, don't answer. It has nothing new to say.
A démon mellett megtanultam elzárni az érzéseimet, hiszen ha nem látja, nem érzékeli őket, nem tudja kihasználni sem. Egy idő után már nem éreztem se félelmet, semmi rosszat, ugyanakkor így a jó dolgoktól is meg kellett fosztanom magam. Évekbe telt, mire sikerrel jártam, ezt viszont még felnőtt fejjel sem tudtam levetkőzni. Az érzéseim tökéletes helyen voltak a zárt ajtó mögött. Elora jelenléte pedig olyan volt, akár a huzat. - Talán így is van. Talán már alapból felesleges. - ismételtem meg a szavait felszegett állal. Próbáltam nem kimutatni a dühömet, de valahogy a közelében képtelen voltam uralkodni az érzéseimen. Mintha csak külső szemlélő lettem volna, akinek nincs behatása a saját tetteire. A dühöt különben sem kezeltem jól, Elora viszont elérte, hogy minden próbálkozásom sikertelen legyen, esélyem sem volt normális ember módjára viselkedni. Még annyira sem ment, mint máskor. - Hát nem ez lenne a tökéletes álca? Elora, ne légy naiv, engem se nézz annak! Az angyali külső ugyanúgy rejthet gonoszságot. - Sőt, sokkal veszélyesebbnek tűnt nálam. Belőlem általában kinézték a rosszat, a lányból viszont csak úgy sugárzott a jóság, ami igencsak megtévesztő lehet. Nem akartam bedőlni ennek, mert ha a démon valamire megtanított, ha valami hasznos volt mindabból, amit állandóan az orromra kötött, az az, hogy mindenki álarcot visel az életben. - Én már nem ismerlek téged, Elora! - Még én is úgy éreztem, ezzel túl messzire mentem, hogy a hátába döftem azt a képzeletbeli kést, de már nem szívhattam vissza. S nem is akartam, hiszen épp az volt a célom, hogy minél messzebb taszítsam magamtól. Ahogy mindenkivel tettem. Nem akartam a múltat firtatni, semmi kedvem nem volt a gyerekkorunkról beszélgetni, vagy az eltűnésemről, arról főleg nem, ami utána történt. Nem tartozott a nőre, semmi köze nem volt már hozzám. Ez a gondolat valahogy furcsa érzéssel töltött el. Csak megráztam a fejemet és elmosolyodtam, a szememből viszont csak a dühöt lehetett kiolvasni. - Elment? - kérdeztem vissza, amint megütötte a fülemet a mondat. Nem kellett volna érdekelnie, mégis szíven ütött valahogy. Végül ismételten a fejemet ingattam, minegy kiűzve ezt a gondolatot is a fejemből. Nem számított, mi történt, hiszen ha úgy vesszük, egyikünknek sem volt beleszólása semmibe, így beszélnünk sem kellett volna az egészről. Nem volt semmi értelme. "Olyan érzés volt, mintha egy részemet kiszakítanák..." Én is pontosan így éreztem, de nem akartam az orrára kötni, miért ismerném be a gyengeségemet éppen neki? Kész öngyilkosság lett volna, ennyi erővel egy fegyvert is adhattam volna a kezébe, hogy lőjön le. A szerettelek szónál pedig úgy éreztem, mintha meg is tette volna, egyenesen a mellkasomra célozva, mert még a levegő is kiszökött belőlem, ahogy az arcomból a vér. - Nem foglak elküldeni, de nem azért, amit elmondtál. Nem esélyt akarok adni. A közelemben akarlak tudni... hogy szemmel tartsalak. Ostoba lennék, ha elengednélek. Így legalább tudni fogom, ha valamit tervezel ellenem. - Engedtem el a csuklóját, és hátrébb léptem tőle, nagyot sóhajtva. Egyáltalán nem akartam itt látni, sőt, egyáltalán nem akartam látni, de már nem volt mit tenni. Felkavarta az állóvizet, ami már egy pillanatra sem lesz tükörsima, bármennyire is úgy akarom. - Engedd el a múltat, Elora! Kérlek... - suttogtam, még mindig háttal neki, mindkét kezemmel az asztalra támaszkodva. Úgy éreztem, nincs már erőm ehhez a beszélgetéshez.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Szer. Jan. 20, 2021 6:05 pm
Derick & Elora
You are both the best and the worst thing that has happened to me
Végig hallgatom minden mondanivalóját közbevágás nélkül, de közben folyamatosan ösztönösen ingatom a fejem, olyan erős bennem az ellenkezés. Hol van már az a fiú, akit valaha ismertem? Tudom, régen volt, azt is, hogy sok minden... túl sok minden történt azóta, de mégis ki lett belőle időközben? Ki ez a sötét (jóképű) férfi, tele sötétséggel, haraggal, csalódással? Miért kellett így történnie? Ha adott volt a lehetőség, hogy együtt nőjünk fel, miért választották el tőlem? Miért nem lehettem mellette, hogy a szerepem, feladatom szerint terelgethessem az útján? Én szúrtam el valamit? Vagy ez a küldetésem része? Ennek a feladatnak valószínűleg nem szabad túl könnyűnek lennie... De félek, hogy talán túl sok, túl nehéz. Hogy mégsem tudok megbirkózni vele. Az pedig, mint tudjuk, végzetes lenne. Nem engedhetem. Nem adhatom fel. Főleg nem így, harc nélkül.
- Ez nem... Nem tudom, hol hallottad ezt, de biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Nem lehet igaz. Semmi értelme. Ha tényleg a születésedkor elkárhoztál volna, akkor az én létezésem már alapból felesleges - szólalok meg végül heves tiltakozással, mert ezt már nem állhatom szavak nélkül. Tényleg komolyan így hiszi? Nem hiheti... - Vagy valóban azt gondolod, hogy egyedül az elpusztításod a célom? Ahhoz elég lett volna embernek vagy vadásznak születnem, vagy valami másnak, nem pedig egy angyali küldöttnek, akinek eredendően, ösztönösen célja jobbá tenni a világot. TÉGED. Én... - végig mutatok magamon. - Nézz csak rám! Nézz a szemembe! Vérszomjasnak tűnök talán? Olyannak, akinek egyetlen célja ölni? - A gondolatot is abszurdnak és nevetségesnek találom. Nem az igazán vicces, inkább fájdalmas, groteszk módon. És nem csupán amiatt, mert nem érzek semmiféle késztetést a gyilkolásra, hanem mert... Valaha barátok voltunk. Talán többek is...
- Kész tényként közlöd, hogy nem kerestelek, holott láthatóan semmit sem tudsz. Mégis mi okom lenne erről hazudni? Vagy akármiről? Több, mint tizennégy éve kutatok utánad folyamatosan. Egyszerűen eltűntél, mintha a föld nyelt volna el, és... Sajnos valójában esélyem sem volt. Még csak gyerekek voltunk. Aztán hónapokkal később, miután anyám elment, apám vidékre költöztetett bennünket. Olyan érzés volt, mintha egy részemet kiszakítanák, de beleszólásom nem volt. Ám végül visszatértem, és... - széttárom a karomat. Ez a világ sokkal nagyobb, mint hogy egyszerűen megtaláljunk valakit, ha minden összeesküdött ellenünk.
- De hadd jegyezzem meg: igenis számít, hogy kik voltunk. Mindennél többet számít. Mert tudom, ki voltál. Milyen voltál. Nem egy átlagos kambion-őrző páros vagyunk. Ezt el kell ismerned! Ismertelek. Fontos voltál nekem. Szerettelek. Talán kölcsönösen. És az a fiú valahol még mindig benned él. Egy részed még biztosan emlékszik... Adj egy esélyt, hogy előhozzam belőled! Csak engedd, hogy a közeledben dolgozzak, és újra megismerjük egymást. Vagy... küldj el, ha úgy gondolod. De előre szólok, hogy én ennyivel nem fogom feladni. - Nézek komolyan, határozottan a férfi sötét, veszélyt sugalló tekintetébe.
Who are you to say, that
I didn't love you?
'Cause I didn't love the way you wanted
And who am I to blame?
When I didn't trust you,
enough to let you in the way I wanted
If I'm lucky I'll meet ya,
on the flipside of the graveyard
'Cause things didn't work out
in this life, but someday
If I'm lucky, I'll meet ya,
heaven or high water
'Cause things didn't work out
in this life, but maybe
I'll get your lovin'
When your past calls, don't answer. It has nothing new to say.
A helyzet szürreális a maga természetes módján. Hiszen természetes, hogy egymás ellenségei vagyunk, úgy, mint az egér és a macska, ugyanakkor... szürreális, hogy egyáltalán léteznek démonok és holmi angyali ivadékok. Természetes azért is, mert én ebben nőttem fel, ő pedig... ki tudja, mikor ébredt rá erre a tényre. Talán neki is volt angyali mentora, aki felkészítette mindenre, de egész biztosan nem terrorizálta, szakította el a szeretteitől, nem élhetett át olyan borzalmakat mint én. Nem igaz? A szavai még csak el sem gondolkodtattak, csupán pár másodpercig bosszúsan meredtem rá, emésztgetve a szavait. Nem volt fair, nem tudott semmit. - Miért? Miért kerestelek volna fel téged, vagy bárki mást a régi életemből? Tudom, mi történt miután elmentem. Nem kell miattam hazudnod. Gondolom amúgy is ellentmondasz vele az alaptermészetednek. - utaltam itt gúnyosan arra, ő a másik oldalon van, a fényesebbik oldalon, míg én a sötétségben rekedtem. Nem igazán tudtam, mit kéne felelnem a továbbiakra, vagy mit kéne tennem. Nem hittem neki, de volt egy részem, valahol nagyon mélyen belül, ami abban reménykedett, talán mégis őszinte. Talán... van számomra megváltás és nem kerülök végül a pokolra. Hogy nem kell elpusztítania, meg tud menteni. Ez a részem viszont nem tudott felülkerekedni a többin, hiszen a démon jóformán kiölte belőlem a reményt. Nem maradt már szinte semmi bennem, csak kongó üresség, némi haraggal és erőszakkal megfűszerezve. Velejéig romlott voltam, innen már nem volt visszaút, bármennyire is szerette volna a nő. Vagy sem. Talán a megölésemben reménykedett, erre készült egész életében. Tényleg nem tudhattam. - Ezt nem tudhatod. Nem tudjuk, hogyan működik ez a dolog. Ha igaza van... - kezdtem, majd inkább elharaptam a mondat végét, nem akartam beavatni semmibe, abba főleg nem, hogy egy démon keserítette meg az életemet, illetve a mai napig azt teszi. - Ha igazak a pletykák, én már a születésemkor elkárhoztam. Nem menthetsz meg a sorsomtól. - helyesbítettem. Én inkább azt mondtam volna, csak egyféleképpen végződhet a kettőnk ügye, de nem akartam háborút indítani ellene már most. Későbbre tartogattam, ugyanis elkerülhetetlen volt. Egész nyugodt tudtam maradni egészen addig, míg értetlenkedni nem kezdett a nő. Először csak meglepett, hogy csak úgy tudomásul vette a fenyegetésemet, mindazt, amit olyan hévvel mondtam... aztán a düh szép lassan eluralkodott rajtam. Hiába próbáltam tartani magam, nem bírtam tovább visszafogni mindazt, ami ki akart törni belőlem. - Nem érted? Tényleg fogalmad sincs róla, miért vagyok dühös? - kérdeztem először fojtott hangon, majd egyre indulatosabbá vált a hangom, ahogy előre haladtam a beszélgetésben. - Neked az lett volna a dolgod, hogy megakadályozz a rossz dolgokban, hogy visszafogj, megmutasd a jó ösvényt, helyette elragadtak otthonról, és te... még csak nem is kerestél! - fakadtam ki a végére, egészen megemelve a hangomat. Nem tudtam tovább uralkodni magamon, lehetetlen küldetés volt. El akartam engedni, hadd menjen, legalább távol marad tőlem, de... nem ment. Nem engedhettem el így, azzal hogy idejött, veszélybe került az életem. Nem féltem a halált, mert nem az rémített halálra. A pokoltól féltem, hogy ott mi vár rám, a valódi démonléttől féltem, mert mi van, ha halálom után teljes értékű szörnyeteggé változom? A halálom utáni dolgokról Zagdrath mindig is szeretett hallgatni, bizonyára azért, hogy összeszarjam magam, ha csak arra gondolok. A lány után indultam, átszeltem azt a pár lépés távolságot is, ami maradt köztünk, és a csuklójára fontam az ujjaimat. Nem túl szorosan, de elég határozottan ahhoz, hogy megállítsam. - Talán nincs okod rá, de nem is kell, hogy legyen. Ez a dolgod, nem? Hogy elpusztíts, ilyen vagy olyan módon. Nem fordíthatsz hátat a sorsodnak, itt most nem számít, kik voltunk régen egymásnak. - Egyelőre nem mondtam semmi mást, csupán ennyit.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Vas. Ápr. 19, 2020 11:22 pm
Derick & Elora
Expect the unexpected...
A belőle áradó keserűség átjár engem is, szinte letaglóz. Mintha rákapcsolódtam volna az érzéseire, ez a gúnyos fájdalom mondhatni összekapcsol bennünket, én pedig nem is tudom, mit kellene kezdenem ezzel a helyzettel. Úgy érzem, az élet egyáltalán nem volt kegyes vagy fair velünk. Ekkora terheket róttak ránk, kiosztották közöttünk a szerepeket, de nem kaptunk hozzájuk kézikönyvet, semmi segítséget, nincs útmutató, ráadásul évekre elválasztottak bennünket, miközben előzőleg szinte együtt nőttünk fel. És most itt állunk, egymással szemben, a sors által ismét összehozva, de teljesen tehetetlenül. Nem tudva, mi vár ránk, nem tudva, pontosan mit kéne tennünk, merre kéne lépnünk, mi volna a helyes döntés. Mit várnak tőlünk? Vagyis én így érzek, de ha belegondolok, az ő oldala talán valamivel egyértelműbb. Mármint... tekintve, hogy már nem igazán ismer, érthető, ha nem bízik bennem. Főleg tudva – mert egyértelműen tudja – hogy milyen céllal születtem a világra. Ez viszont engem csak még inkább ellehetetlenít. - Én nem várom el... Nem várok semmit el. Csak az igazat mondtam, nincs okom hazudni neked. Valóban fogalmam sincs, ki lettél az évek során, vagy hogy mi minden történt veled, min mentél keresztül. Ebben igazad van. De ha jól gondolom, ugyanez igaz visszafelé is. Vagy tévedek? Próbáltál valaha megkeresni, felkutatni engem, kideríteni, mi történt velem? - érdeklődöm, majd néhány pillanatig tanácstalanul pislogok rá, a súlyomat egyik lábamról a másikra helyezve. Nem tudom, mit mondhatnék még neki. Tényleg nem látom értelmét annak, hogy győzködjem. Mármint ebben a szent pillanatban láthatóan nem érnék el vele semmit. Ugyanakkor itt van bennem ez a vágy, ez a késztetés, hogy mégis csak tennem kéne valamit. - Talán így van. Talán valóban kudarcot vallottam. Vagy csak most kezdődik igazán a feladatom beteljesítése. Őszintén mondom, fogalmam sincs, mik a játékszabályok. Egy valami biztos csak: most hogy ilyen hosszú idő után újra rád találtam, nem fogom máris feladni. Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez a dolog csak kétféleképp végződhet, és én még koránt sem állok arra készen, hogy lemondjak rólad. Akármilyen mélyre is süllyedtél azon a lejtőn, mindig van visszaút – jelentem ki határozottan. Csak mert azt látom, hogy ő máris leírta magát. És valószínűleg engem is, már ami a szerepemet illeti az életében... vagy halálában. Pedig ott még nem tartunk. Nagyon nem. Először csupán bólintok arra, hogy a helyzet ellenére maga mellett akar tudni, legalábbis a munkában. Ez szerintem is helyes döntés. Hisz akármi is lesz, akármi is vár ránk, nem menekülhetünk a sorsunk elől, és akkor már egyszerűbb, ha mi magunk írjuk, és igyekszünk kézben tartani a helyzetet. Ami engem illet, nem zavar, hogy neki kell dolgoznom. Szükségem volt egy állásra, nagyon, és ez pont megfelel, az pedig, hogy nem tudjuk örökké elkerülni egymást, várható volt. A fenyegetésére azonban felszegem a fejem. - Oké. Megjegyeztem – felelek végül először csak ennyit. Mi értelme volna újra és újra hangoztatnom, hogy nem az elpusztítása a célom? Hisz úgysem hiszi egy szavamat sem. Azonban az egész beszélgetéstől, a figyelmeztetésétől ismét elönt a keserűség, főleg amint emlékeztet rá, régen mennyire máshogy voltunk egymással. - Tudomásul vettem. Értem. Már nem jelentek neked semmit. A haragodat viszont egyelőre akkor sem tudom hová tenni. Ezt a mérhetetlen dühöt... Nem tudom, mivel ártottam neked? Csak gyerekek voltunk, Rick. Gyerekek voltunk mindketten, akiket már a születésük előtt megbélyegeztek, nagy terhet róttak ránk, és még csak nem is tudtunk róla. Aztán elválasztottak bennünket, magunkra voltunk utalva, egyenként kellett megtudtunk, megtapasztalnunk az igazságot, és szembenézni vele... - a fejemet ingatom ismét. Magam sem tudom már, tulajdonképpen mit is akarok mondani ezzel. Talán hogy mindketten a körülmények áldozatai vagyunk. Hogy együtt egyszerűbb volna kitalálnunk, mi is ez az egész, de kétlem, hogy efféle ajánlatokra most nyitott lenne. - Még én is csak próbálom kitalálni, hogy mi tévő legyek, mit kéne kezdenem ezzel a szituációval, de nincs okom ártani neked. Csak ennyit akartam elmondani – vonok végül vállat, és az ajtó felé indulok lassan hátrálva. Ha még lenne mondanivalója, ha visszatartana, meghallgatom. De jelenleg, úgy érzem, a háta közepére sem kíván, inkább szabadulna tőlem, és ezt igyekszem tiszteletben tartani.
Who are you to say, that
I didn't love you?
'Cause I didn't love the way you wanted
And who am I to blame?
When I didn't trust you,
enough to let you in the way I wanted
If I'm lucky I'll meet ya,
on the flipside of the graveyard
'Cause things didn't work out
in this life, but someday
If I'm lucky, I'll meet ya,
heaven or high water
'Cause things didn't work out
in this life, but maybe
I'll get your lovin'
When your past calls, don't answer. It has nothing new to say.
Ott kellett volna hagynom. Kisétálni az irodából, se szó, se beszéd, s vissza se nézni. Viszont így végre volt alkalmam minden sérelmemet elmondani neki, a magyarázata nem kifejezetten érdekelt, de azt is meg akartam hallgatni. Mert mindaz a hazugság, ami ki fog jönni a száján, elősegíti majd a felejtést, ha pedig igazat mond... még inkább. Az arca alapján inkább az első opciót tartottam lehetségesnek, egy pillanatra sem hittem, mindez valódi lenne. A démonnak valamiben igaza volt. Amint ráébredt, ki ül az asztal mögött, illetve észrevette miként viselkedem, hátrált egy lépést. Én ezt úgy fogtam fel, hogy fél tőlem, s minden oka meg is volt rá, hiszen bizonyára szörnyetegnek tartott. Valakinek, akitől félni kell. Ha mélyen magamba néztem, ezt meg is értettem, de... az ő keze is benne volt abban, hogy ilyenné váltam. Ahogy közelebb lépett, rögtön beszélni is kezdett, én pedig először csak összevont szemöldökkel, kissé zavartan meredtem rá. Azután... azután a felszínre kúszott egy aljas nevetés, még hogy nem tudom mit beszélek! - Miért várod el tőlem, hogy mindezt elhiggyem? Elora, hosszú évek teltek el! Fogalmad sincs, miken mentem keresztül, honnan is tudnád? Nem voltál a közelemben. - mordultam rá, majd ellöktem magam az asztaltól, s felálltam. Egyelőre nem mentem hozzá közelebb, minden porcikám tiltakozott ellene, a józan eszem is. Közben persze minden egyes szót megjegyzek, elraktározok az agyamban, amit mond. Azt, hogyan viselkedtek eltűnésem után szüleim, vagy hogy az anyja elment, ami akár két dolgot is jelenthetett. A legjobb barátom volt valamikor, s én az övé, mégsem tudtam róla semmit. Ő rólam pedig még annyit se. Dühített a dolog, méghozzá annyira, fel tudtam volna robbanni ott helyben. - Így van. Az voltam. - nyomtam meg a szót, s tettem két lépést felé. Még így is vagy öt lépés választott el minket egymástól. Hazudtam volna magamnak, ha azt mondom, nem törtek fel belőlem egyéb érzések is a tekintete fogságában, de mindezt igyekeztem elnyomni magamban. Ő már nem volt sem a barátom, sem az ismerősöm, inkább volt ellenségnek nevezhető, ha egyáltalán bárhogy is nevezzük. - Elindultam a lejtőn. Ez nem azt jelenti, hogy őrzőként kudarcot vallottál? - döntöttem oldalra a fejemet, ahogy ezen hangosan tanakodtam. Kegyetlen voltam vele, nem hatott meg az a valami a szemeiben, ami talán szomorúság volt, vagy annak az utánzata. Nem dőltem be ennek a cselnek. Nem kellettem sem neki, sem a családomnak, sőt... senkinek. - Jól énekelsz. Kellesz ide, félre tudom tenni az ellenérzéseimet. - mondtam ki szárazon, nem kifejezetten bóknak szántam, inkább volt ténymegállapítás. Profibb voltam én annál, minthogy elküldjem. Az már más kérdés, mennyit fogok ezután itt tartózkodni. - Mindenesetre valamit jegyezz meg, kérlek! Ha valaha is megpróbálsz az utamba állni, ha megkíséreled az elpusztításom, nem fog érdekelni, ki voltál te nekem régen. Ezt vésd az eszedbe, Elora! - Szinte lángolt a tekintetem, ahogy kiejtettem a szavakat, a nevét pedig fenyegetően, kissé gúnyosan mondtam ki. Eközben szorította a mellkasom egy furcsa érzés, és fájt, a helyzet, a nő jelenléte, a szavak. Így volt helyes, de közben nem tagadhattam le a másik oldalát az érzéseimnek. Másképp is alakulhatott volna.
Who are you to say, that
I didn't love you?
'Cause I didn't love the way you wanted
And who am I to blame?
When I didn't trust you,
enough to let you in the way I wanted
If I'm lucky I'll meet ya,
on the flipside of the graveyard
'Cause things didn't work out
in this life, but someday
If I'm lucky, I'll meet ya,
heaven or high water
'Cause things didn't work out
in this life, but maybe
I'll get your lovin'
When your past calls, don't answer. It has nothing new to say.
Olyan érzelmek törtek felszínre, amíg az irodában várakoztam, amiket rég eltemettem magamban. A legintenzívebb a harag volt a nő iránt, ami mindvégig ott volt bennem, most viszont a felszínre tört, szinte kiszipolyozva belőlem az életet is. Ha nem adja fel, ha nem örül annak, hogy eltűntem, helyette próbál a nyomomra akadni, talán egészen más életem lett vlna. Nem egy démon terrorja alatt növök fel, nem ezt a szakmát választom, normális ember lennék, nem kellene attól tartanom, mikor tartanak a fejemhez pisztolyt. A klubot szerettem, tulajdonképpen a fegyverekkel sem volt bajom, a maffia tevékenységei pedig nem érdekeltek. Ez a város is épp oly romlott volt, mint a többi. Ahogyan én is. Próbáltam felkészíteni magam a találkozásra, a beszélgetésre, az érzelmekre, amik még fokozottabbak lesznek, ha belép az ajtón... Az is eszembe ötlött, hogy egyszerűen csak lelépek, közlöm az üzletvezetővel, hogy halassza el a találkozót, más dolgom akadt, de nem akartam megfutamodni. A szemébe akartam nézni, s elmondani mindent, ami az évek alatt nyomasztott. Vagy nem mondani semmit, csak eljátszani a hűvös, kegyetlen démoni fattyat, amilyennek valószínűleg gondolt. Amilyennek gondolnia kellett, különben ez nem egy újratalálkozás lenne. A lépteit nem hallottam, biztos amúgy sem hallottam volna, ráadásul bele is merültem a gondolataimba, már csak az ajtó nyílására lettem figyelmes, a kopogás is csak utólag jutott el az agyamig. Először csak lassan ráemeltem a pillantásom, higgadtan, hűvösen, ahogyan terveztem, érzelemmentes arccal meredtem rá. A poharat ujjaim között tartottam, s miközben végignéztem a nőn, meglötyögtettem benne az aranyló folyadékot. Nehezen türtőztettem magam, a démon mellett viszont megtanultam, hogy ne mutassam ki az érzelmeim. Ebben a helyzetben piszok nehéz volt kifejezéstelenül nézni rá, miközben... megannyi érzés kavargott bennem. Nagyot nyeltem, ahogy magamba szívtam a hangját, a látványát, a vörös haját, ami kísértett álmaimban. Nem volt kérdés, hogy ő az őrző, akit mellém rendeltek, ő volt az személyesen, hús és vér formájában, előttem. A klubban, ami tulajdonképpen ő ihletett meg, már ami a nevét illeti, s a színt, amit képviselt. Egyfajta emlékeztető volt ez számomra, hogy Ő odakint van valahol, talán épp a halálomat tervezgetve. Nem szabadott elfelejtenem a küldetését, s azt, mennyire veszélyes rám nézve. - Én vagyok. - feleltem röviden, mielőtt elcsuklana a hangom. Keménynek akartam tűnni, olyasvalakinek, akinek nincsenek érzelmei, aki velejéig romlott, rossz, gonosz... démoni. - Az enyém a hely. Ha megnyugtat, én sem tudtam rólad. - ingattam a fejemet, s keserűen felnevettem. Az ellenszenvem most már egyértelmű lehetett számára, még ha nem is annyira, amennyire én éreztem. Nem értettem mire utal. Talán megpróbálja beadni nekem, mennyire hiányoztam neki? Ezzel elkésett, mindenről tudtam. Vagy csak amiatt akart velem találkozni, mert akkor bevégezheti a küldetését. Ha életben vagyok, akkor meg kell ölnie, azt pedig csak akkor tudja, ha újra találkozunk. Értem. - Ne tégy úgy, mintha aggódtál volna értem. Tudom, hogy abban a pillanatban elfelejtettél, hogy eltűntem. Megkönnyebbültél, egyszerűbb volt nélkülem az élet. Jobb. Ahogy a szüleimé is. - Hiszen Zagdrath elmondta, mi történt miután eltűntem. Sok mindenben nem hallgattam rá, nem hittem el minden szavát, ebben azonban egész biztos voltam. Igaz volt, nem volt kétségem felőle. A bennem lakozó kisfiú örült a lány jelenlétének, a fiúból vált férfi viszont az ellenkezőjét érezte. Árulást, fájdalmat, haragot, magányt.
Who are you to say, that
I didn't love you?
'Cause I didn't love the way you wanted
And who am I to blame?
When I didn't trust you,
enough to let you in the way I wanted
If I'm lucky I'll meet ya,
on the flipside of the graveyard
'Cause things didn't work out
in this life, but someday
If I'm lucky, I'll meet ya,
heaven or high water
'Cause things didn't work out
in this life, but maybe
I'll get your lovin'
When your past calls, don't answer. It has nothing new to say.
Nem számítottam arra, hogy amikor legközelebb beteszem a lábam a klubba, a múltammal találom szembe magam. A hang már ismerős volt, pedig nem hiszem, hogy gyerekként hallottam volna énekelni. Elég volt mindössze néhány lépés, az angyali hang máris magával ragadott, bár nem mondanám, hogy felismertem. Legalábbis tudatosan nem. Ismerős érzés kerített hatalmába, s néhány régi emlékkép kúszott az elmémbe, alattomosan, akár egy kígyó. A régi házunk képe kifejezetten éles volt, az udvarunk is, meg a gumihinta, amiből egy időben nem lehetett kirángatni, s amit akkor hagytam el először, mikor az a bizonyos kislány megkérdezte, kipróbálhatja-e. Egyetlen pillantást vetettem csak a színpad irányába, a vörös hajzuhatag épp elég magyarázat volt számomra. Inkább az irodámba indultam, letelepedtem az íróasztal mögé és elővettem a minőségi whisky-t az egyik elzárt fiókból. Már bántam, hogy a fellépés után elbeszélgetést beszéltem meg a lánnyal. Még mindig nem akartam elhinni, hogy az egész városból épp ezt a helyet találta meg, azt, ahol meglel engem. A vesztemet fogja okozni, ahogy a démon is mondta. Meg fog találni, s ha nem vigyázok, az életembe kerül a találkozó, mert ez a "prófécia". Mit is gondoltam, majd egy ilyen nevű klubot fog elkerülni? Inkább töltöttem egy italt magamnak, s azonnal le is gurítottam, semmi hezitálás. A biztonság kedvéért töltöttem még egyet, de az egyelőre érintetlen maradt. Hallottam, ahogy odakint lassan elhal a zene, a hangja, a tapsolás, a fütyülés. Nem volt olyan nagy tömeg, tekintve, hogy kora este volt, ám ez csak a próba fellépése volt, ahhoz képest elegen voltak, s úgy tűnt, élvezték is a produkciót. Aggódni kezdtem, mikor teljes csönd volt odakint, innen bentről legalábbis nem hallatszott sem a poharak csörgése, sem a beszélgetések, a hangszórók pedig egyelőre teljes némaságba burkolóztak. A szívem hevesebben vert, a szám kiszáradt. Újra belekortyoltam a poharamba, s vártam a múltam érkezését. Az őrzőmét.
Kezdőlap
:<3: 
