Az egyedüllét és a sok szabadidő az embert önkéntelenül a gondolkodásra kényszeríti... ami akár életképek és történetek újbóli léjátszódását is eredményezi, mellyel kapcsolatban az illető erős érzéseket él át. Ha ezeket nem tudja megosztani másokkal csak marcangolni fogják az érzések és a történések, így... az ember elméje belülről mérgezi meg magát, bár ez minden lényre igaz, természetfelettiekre is. Meglepő a kommunikáció hiánya mennyire befolyásolhatja a másikról alkotott képet, mint ahogyan az eltitkolt események is. Talán senki sem hitte volna, hogy én nekem is van sötét oldalam, bár ezt jól kimutattam, mikor átváltoztam... Mégsem ismerik a történetem, nem tudják, hogy az az oldalam milyen...
Harmadéves voltam, amikor minden történt és letartoztattak testi sértésért és tettlegességért. Akkoriban volt egy barátnőm, akit nagyon szerettem, olyan volt számomra, mint a testvérem. Boldog voltam, a barátsága bearanyozta a mindennapjaimat és túlsegített a gyászon, sikerült túllépnem a tényen, hogy a testvérem megölte magát. De a barátnőm elkezdett egy sráccal randizgatni, aki egyáltalán nem volt jó hozzá, eleinte nem tűnt rossz alaknak, de később összevesztek és veszekedtek, míg addig a fajult a dolog, hogy megütötte a barátnőmet. Mindig is elítéltem azokat a férfiakat, akik a nőket bántották.. Győzködtem a barátnőmet, hogy jelentse fel és vetessen látleletet a rendőrségen, de nem tette meg, túlságosan is félt a sráctól.
Eltelt egy hét, eltelt kettő és egyre csak gyűlt bennem a harag. Nem is találkoztam a sráccal többet, de egyik este egy buliban találkoztunk, épp egy elsőst próbált becserkészni és én.. nem tudtam kontrollálni magam, egyszerre csak kitört belőlem az addig elfojtott indulataimat. Felkaptam a hozzám legközelebb eső sörösüveget és teljes erőmmel a képébe vágtam, egyetlen pillanatig sem bántam, még azt sem, hogy pár szilánk az én kezembe fúródott, pont ellenkezőleg, élveztem és.. többet akartam. Láttam ahogyan a vére lassan kezd csörgedezni, de nem kaptam meg még, amit érdemelt.. Eleinte csak ütlegeltem és ő próbált védekezni, de egyre gyengébb lett. Aztán a fejét kezdtem el a pultba verni, de nehezen ment, mert próbáltak elszakítani a sráctól, próbáltak szétválasztani minket, de én nem akartam.. Egyszerűen nem tudtam leállni, hiába tudtam, hogy amit teszek az nem helyes, de gyűlöltem őt.. gyűlöltem, mert majdnem megúszta az egészet. Mikor végre leráncigáltak róla már nem volt annyira vidám, már.. nem volt nagyfiú, mint amikor megütötte a barátnőmet.
Aurorának igaza volt, azért tanultam pszichológiát, hogy megértem a saját sötétségemet, hogy megértem azt, miért éleztem azt, amit tettem, de mai napig nem tudom megfejteni.. egyszerűen csak ellent mondok, próbálok ellenállni. De már csak egyetlen lökés kell, hogy újra visszakerüljek a sötétségbe, de nem akarok.. Próbálok másokon segíteni, de az ő sötétségüket megértem és reménykedem, hogy az övéken keresztül egyszer nekem is sikerül megérteni, hogy milyen is vagyok.

És most hol tartok? Egyedül vagyok egy sötét pincében, néha bedobnak egy vérrel teli tasakot... Elijah rabolt, de nem tudom, hogy miért. Azt sem tudom, hogy mennyi idő telt el, mióta itt vagyok. Néha hallok embereket, elguruló autót és Elijah légzésének a hangját is, de... hiába próbáltam vele beszélni, egyszerűen értelmetlen volt.
Talán ezt érdemeltem, talán erre voltam hivatott... végre megismerhettem a boldogságot, sikerült megbeszélni a dolgokat a férfival, akit mindennél jobban szerettem. Vele lehetettem, érezhettem ajkainak mézédes ízét, de minden megváltozott, mikor idekerültem. Nem hiszem, hogy keresnének, mindenki lemondhatott rólam, talán elhitették velük, hogy halott vagyok. Ez lenne a leglogikusabb módja a dolgoknak, így az érzelmi kötődés megszűnik és a kötelék feloldódik. Ha nincs kit keresni, akkor a keresés is felesleges lenne. Már elfogadtam a sorsomat, egyetlen pillanatra még azon is elgondolkodtam, hogy az ide bedobott karót a szívembe vágjam... Már talán nincs miért harcolnom, már talán senki sem maradt, aki foglalkozna velem.
Felemelkedtem a földről, letöröltem két tenyeremmel a könnyeimet, majd elindultam a karó felé. Egyetlen pillanat, egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy minden elmúljon... Még mindig nem sikerült vámpírként hozzászoknom a felfokozott érzésekhez és sajnos nem csak a jó érzések erősödnek fel. Lehunyom a szememet, majd helyére illesztem a karót és csak egyetlen gyors és határozott mozdulat hiányzik. Megtudod csinálni Camille, úgyis mindenki halottnak hisz...
Megmozdult a kezem, de a zár nyílása és egy vámpír távozása megzavar... Kétkedve nézek a fényforrásra, arra a kevéske kis fényre, ami beszűrődik... Eldobom a karót és elindulok az ajtó felé, amit könnyedén kinyitok és még több fény árad be rajta. Bántja a szememet, évekig nem voltam ilyen fényes helyen és valahogy... Megnyugszom. Mintha újra kapnék levegőt. Talán... nekem is jár egy második esély?