Minden pillantban arra gondolok, hogy miként történhettek volna a dolgok ha másként döntök. Ha azt az életet választom ami már amúgy is az enyém volt. Azt a boldogságot amit Cas jelentett a mindennapjaimban. A nevetésekkel és boldog összebújásokkal töltött időt, de nem így történt. Választottam és vesztettem. Elvesztettem mindent ami addig a pillantig az egész életetmet jelentette. Most pedig egy más életet kell élnem és mindaz ami eddig számított, már csak emlék.

Az egyetem alatt, a diákok nagytöbbsége nem szívesen dolgozik. Sokkal inkább csak muszájból, hogy a tandíjat ki tudja fizetni és ne kelljen adott esetben még ezt a terhet is a szüleik nyakába varrni. Én is hasonló indíttatásból kezdtem el dolgozni, csak annyi különbséggel, hogy én mindenzt a nagybátyám kávézójában tettem. Imádtam ott sertepertélni már egészen kislány koromban is, így nem volt olyan dolog amit ne tudtam volna megtenni már az első pillantban. Ösztönösen tudtam, mit és hol keressek, miért hová kell nyúlnom és csak akkor adódott némi probléma a koncentrációmmal amikor az akkor még számomra teljesen ismeretlen, de megnyerő külsejű Castiel Doyle betette a lábát az ajtón, minden reggel. Már akkor tudtam, hogy köztünk van valamiféle kapocs aminek a jövőben köszönhetően vagy nagyon sok boldogságban vagy rengeteg fájdalomban lesz részünk. Azt viszont legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy ennyire rövid idő elteltével mind a kettőben. Persze mint minden lány aki szeretné, hogy felfigyeljenek rá, mindig körülötte tüsténykedtem és a természetemből fakadóan, mindig megleptem Őt egy-egy kedves mosollyal vagy egy pár barátságos mondattal. De a végén mindig előadtam az elérhetetlent, mégnem végül Ő is badta a derekát és elhívott egy randira, én pedig végre igent mondhattam. Ennek már idén lenne 8 éve. De csak lenne, mivel neki fogalma sincs róla, hogy valójában ugyan meghaltam, de mégis élek.

Pontosan emlékszem az első közös reggelünkre, amikor megjelent a konyhában, miközben én a reggelin ügyködtem.
Tudni illik, hogy én mivel művészeti szakra jártam az egyetemen, így van amikor egyszer csak úgy nekifogok dalolászni és táncikálni. Olyankor pedig ha jó a kedvem és boldog vagyok akkor ez sokkal gyakrabban előfordul. Akkor reggel pedig alighanem madarat lehetett volna velem fogatni. Így a fakanalat mikrofonként használva táncoltam a gáztűzhely és a konyhasziget között, miközben a rádióban játszott dalt énekeltem. Foggalmam sincs mennyi ideje állhatott ott amikor végre észrevettem és úgy fagytam le, mint akit jeges vízzel leöntöttek. Majd amikor felmértem az arcán elterülő rajongásig szerelmes mosolyt, egy pillanat alatt olyan nyugalom futott végig a testemben, hogy azt nem lehet szavakkal kifejezni. Úgyhogy én is csak mosolyogni tudtam, majd egy pillanattal később kinyögtem azt a 3 szót amit a balesetemig szinte minden áldott reggel.
- Csináltam neked reggelit.

A nagybátyám pontosan jól tudja mennyire nem szeretek egyedül maradni záráskor, akkor nap mégsem tudta másképpen megoldani. Így mit volt mit tenni, jobb híján a vendégekkel foglalkoztam és Cas-t bombáztam szomorú és sírós smiley-k áradatával. Akkor mégfogalmam sem volt róla, hogy minden okkal történt és egy fondorlatos összeesküvés áldozata lettem. Fél órával a zárás után már éppen arra készültem, hogy összesedjem a pútyerkámat és végre elinduljak hazafelé amikor meghallottam egy igazán nyuugtalanító és beazonosíthatatlan hangot  a kerthelység felől. Egy picit tartottam attól, hogy hátra menjek és megnézzem, de végül csak erőt vettem magamon és milyen jól tettem.
Amikor kisétáltam az ajtón mindenhol a kedvenc virágaim borították a kertet, és a kedvenc cselló darabom szólt a hangszórókból, lágyan, halkan és ott állt Ő. Életem nagy szerelme, aki a világot jelentette számomra attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam. Éreztem ahogy könnyekkel teltek meg a szemeim és a szívem is olyan heves tempóra váltott, hogy majd kiugrott a mellkasomból. Rám mosolygott és elindult felém, miközben az én lábaim nem voltak hajlandóak engedelmeskedni, inkább olyanok voltak mint amelyek a földbe gyökereztek. Úgy potyogtak a könnyeim, mint a záporeső és szinte semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, mennyire szeretem Őt. Úgyhogy felőle aztán egy cornflakes reklám szövegével is megkérhette volna a kezem én akkor is igent mondtam volna. Pont úgy ahogy meg is tettem és ahogy újra és újra megtenném, megannyi életen keresztül.

Sűrűn álmodozon mindenféle badarságokat, de az akkoriban született álmaim még egy kopasznak is hajmeresztőek lettek volna. Volt olyan alkalom amikor egy meleg, napsütéses őszi napon egy parkban álló hatalmas platánfa lehullott színes levelei között sétáltam Castiellel kéz a kézben, majd a következő lépésnél az avart leváltotta egy ragacsos, vörös vértenger, amiben temérdek fejnélküli hulla feküdt, halmokben. Én pedig nem a szerelmem kezét fogtam, hanem egy csurom véres kardot.
Akkoriban még fogalmam sem volt, róla, hogy miért is történnek velem ezek a felfoghatatlan és hajmeresztő dolgok, de persze mint minden ez is értelmet nyert az után az este után.

- Nincs az az isten Quentin, hogy én csak úgy rárontsak valakire és kiszívjam a vérét. Nem hiszem el, hogy nincs ennek egy humánusabb módja. - motyogtam dacosan.
Pontosan emlékeztem minden pillanatra és mint egy rövid film úgy pergett le a szemem előtt az egyik első "vadászatom" alkalmával elhangzott párbeszédünk.
- Miért, mit vártál? Majd mindenki önként sorban fog állni, hogy Liv Summers számára vacsorát biztosítson? - kacagott jóízűen a teremtőm miközben a reptéről kifelé haladókat figyelte.
- Nem, persze. De miért nem igézhetünk meg valakit a vérbankból, úgy ahogy azt a boszit is aki a medálomat csinálta. - pillantottam rá kíváncsian, miközben végigfuttattam az ujjaimat az imént említett tárgyon.
- Na és abban ugyan mi lenne a pláne? Hol maradna akkor a vadászat mókás része? - csóválta meg a fejét hitetlenkedve, majd pár pillanattal később ellökte magát a faltól, hogy becserkéssze az első áldozatát.
Bennem pedig akkor fogalmazódott meg először, hogy vajon biztos jól döntöttem e amikor mellette maradtam és halgattam rá minden pillanatban feltétel nélkül.

Azóta nem jártam a lakásunkban amióta a baleset előtt elmentem onnan. Most mégis mindennél jobban vágyom rá, hogy akár csak egyszer is de betehessem oda lábam. De sajnos nem tehetem meg, hiába örzöm még mindig a lakáskulcsomat ami még mindig illik a kissé viseltes zárba. Nem tehetem meg, hiszen törvényileg nincs a nevemen az igatlan és mivel Cas még mindig élő tulajdonosa, így nem tehetem be a lábamat újra ameddig be nem hív. Még akkor sem ha ugyanúgy tartozik hozzám, mint Castiel. Aki miatt a mindig vidám, cserfes és örökké mosolygós énem, képes olyan fájdalmas magányba zuhanni amiért akár az életével is fizethet. De mindez mégis hidegen hagyott, csak figyeltem a fehér tömör fa ajtót ami elválaszt a régi dolgaimtól. Az ismerős tárgyaktól, a fürdőszobaszekrényben tartott kölnijének illatától ami minden régi emlékemet képes volt a feszínre csalt.
Akkor és ott képes voltam megfeledkezni minden rosszról, minden elvesztet pillanatról és megengedtem magamnak azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyjam az érzékeim figyelmeztetéseit. Talán hibáztam, amikor vissztértem, talán nem, de az biztos, hogy a lelkem mélyén vártam arra a pillanatra, hogy szembekerüljek egy olyan helyzettel amivel nem biztos, hogy tudok mit kezdeni. Úgyhogy  csak vártam és vártam, mégnem egszer csak kinyílt az ajtó és ott állt az az ember akire a leginkább szükségem volt, aki annyi évvel ezelőtt képes volt levenni a lábaimról.
- Castiel... - leheltem erőtlenül, gyengén és még mindig szerelmesen, miközben éreztem, hogy könnyek kezdenek gyűlni a szemeimben.