Késő este volt, már éjfél is elmúlt, én azonban még mindig álmatlanul forgolódtam az ágyban. Anya jól az orromra kötötte, hogy ma este reggelig ne menjek le az emeletről, mert megint Ő volt itt. Persze, a figyelmeztetése nélkül is ugyanígy cselekedtem volna. A mai napig, ha visszaemlékeztem a legutóbbi esetre, fájdalmasan lüktetni kezdett minden porcikám, ahol erősen megütött. Nem szerettem volna még egyszer így járni, nekem elhihetitek. Azonban, bármennyire is próbáltam álomra hunyni szemeit, az csak nem akart eljönni, én pedig egyre erősebben éreztem, hogy mennyire pisilnem kell. Az ajkaimat rágcsálva évődtem azon, hogy most mi tévő legyek. Felültem az ágyban, és egy pillantást vetettem az éjjeli szekrényemen álló órára.
01.34.
Tekintetemet ismét előre szegeztem, majd fülelni kezdtem, hátha hallok valami neszt lentről, ami arra utalt volna, hogy anya és a kuncsaftja ébren lett volna, ám a házon tökéletes csend uralkodott. Meghoztam hát a döntésemet. Mint a macska, olyan csendben lopakodtam ki a szobámból, még az ajtót sem csuktam be, csak behajtottam, nehogy az kiadjon valamilyen hangot. A lépcső minden fokára olyan óvatosággal léptem, mint még életemben soha. Már majdnem leértem, amikor véletlenül rossz helyre tettem a lábamat, és a fa hangosan reccsent egyet. A szívverésem hirtelen az egekbe szökött, én pedig egyből megdermedtem, torokban dobogó szívvel várva a sorsomat. Nem mertem még levegőt sem venni, attól félve, hogy ennyi elég ahhoz, hogy felébresszem őt. A másodpercek kínkeservesen teltek, anya szobájából azonban nem hallatszódott mozgolódás, így megnyugodtam, hogy biztonságban vagyok. A WC-hez vezető hátralevő utat teljes csendben tettem meg, s már-már el is hittem azt, hogy a tervem sikeres volt, és épségben megúszom ezt a ma esti kis manővert. Régebben, amikor megkérdeztem anyát, hogy ez a férfi miért ilyen erőszakos folyton, ő csak annyit felelt, hogy nagyon sok stressz éri, évek óta nem tud nyugodtan aludni, így nagyon érzékeny, és könnyen fel lehet ébreszteni, azt pedig nagyon nem szereti. Nem vágtam vissza, hogy ez még nem ok arra, hogy úgy viselkedjen bárki is, mint ez az alak, de véleményemet inkább magamban tartottam, és igyekeztem annyira meghúzni magamat, amennyire csak tudtam, amikor itt volt.
Boldogan hagytam el a helyiséget, azonban emlékeztettem magamat, hogy az akciómnak még nem volt vége, hiszen a szobámig tartó utat az előbbihez hasonló csendességgel kellett megtennem. Lekapcsoltam a mosdóban a lámpát, és kiléptem onnan. Nem gondoltam volna, hogy bárki vár rám a sötétben, így nem is néztem a hátam mögé, csupán nesztelenül becsuktam magam mögött az ajtót, és amikor megfordultam, megpillantottam Őt.  A kanapén ült, félhomályban, az ottani kislámpát ugyanis felkapcsolta, és látszólag engem várt. Szemei ugyanis rám szegeződtek, tekintete pedig semmi jót nem sugallt. Tudtam, hogy bajban vagyok.
- Hová, hová, kisasszony? – kérdezte gúnyos hangon, igyekezve mérgét nem mutatni, én azonban éreztem, hogy féktelen dühe hamarosan a felszínre tör. Nyeltem egy nagyot, mert nem tudtam, erre mit válaszolják. Féltem, hogy bármit is mondanék, az csupán olaj lenne a tűzre. Mivel én nem beszéltem, ezért ő folytatta.
- Az anyád nem megmondta, hogy ki ne merészelj jönni a szobádból ma este, hm? – kérdezte fojtott hangon, miközben felállt a kanapéról, és közeledni kezdett. Hátráltam volna, csak hogy nem volt hova – a mosdó ajtajának kilincse egyenesen a hátamba fúródott. Ismét nyeltem egy nagyot.
- Csak nem tudtam elaludni, és nagyon kellett pisilnem – szólaltam meg végül remegő hangon, és ha akartam volna se tudtam volna elrejteni, hogy mennyire féltem tőle. Tudtam, hogy nekem végem van most.
- Engedetlen, taknyos kölyök. Ha húgyoznod kell, tartsd magadban, vagy pisáld össze magad, mintsem, hogy engem felébressz! – üvöltött rám végre torka szakadtából, majd ugyanezzel a lendülettel belemarkolt a hajamba, és annál fogva húzni kezdett maga után. Úgy éreztem, hogy menten kitépi az összes hajamat, ezért kezeimmel megragadtam az övét, megpróbálva kiszabadítani tincseimet szorításából, ám ő vasmarokkal tartott, ez ellen pedig esélyem sem volt. Könnyek kezdték el marni a szememet, majd amikor a nappaliba értünk, erősen a földre lökött maga elé. Olyan hirtelen ért ez, hogy esélyem sem volt tompítani az esésemen. A fejem hangosan koppant a padlón, még a térdemet is lenyúztam valószínűleg, ám mindez csak szenvedéseimnek a kezdete volt.
- Azt hittem, a legutóbbi lecke elég volt, de úgy látszik, neked kell még egy! – üvöltözött tovább, miközben hallottam, hogy elővesz valahonnan egy nadrágszíjat. – De majd ma megtanulod, hogy hol a helyed, ostoba fruska! – Szerettem volna mondani valamit, könyörögni azért, hogy bocsásson meg nekem, hogy többet nem fog előfordulni, azonban mondandója végén akkorát rúgott a hasamba, hogy kiszaladt minden levegő a tüdőmből. Ösztönösen húzódtam össze magzat pózba, megpróbálva karommal védeni a testemet, azonban tudtam, hogy mit sem ér. Minden felesleges volt ellene – a szavak, a könyörgés, a sírás, az ellenállás. Nem lehetett megállítani.
És aztán a nadrágszíj nagyot csattant a hátamon, újra és újra, olybá tűnt, mintha az idők végezetéig ezt csinálta volna. A fájdalom ködén és könnyeimen keresztül nem láttam semmit, de olyan volt, mintha anya is felébredt volna az üvöltözésre és saját sikolyaimra. Nem értettem pontosan, de mintha megpróbálta volna megnyugtatni a férfit, ő azonban félrelökte őt is. Nem gondoltam volna, hogy lehetett volna ennél is mérgesebb, de pontosan ez történt – félredobva a nadrágszíjat ismét rugdosni kezdett mindenhol, ahol ért. Minden porcikám égett a kínoktól, szerintem nem volt olyan hely a testemen, ahol ne ütött volna már meg valamilyen módon. Már alig kaptam levegőt, és az is felért a tűszúrással, mintha a bordám törött volna el. Mindennél azonban sokkal jobban fájt anyámnak a szánakozó tekintete, amivel azt sugallta, hogy csak magamnak köszönhetem ezt, ő figyelmeztetett, én hoztam a bajt a fejemre. Aztán a következő pillanatban egy akkora rúgás érte a fejemet, hogy azt hittem, kész, vége, én meghaltam. Elsötétült előttem a világ.

Valamilyen gépeknek a csipogása volt az, amit először meghallottam, ahogy kezdett a tudatom visszatérni, bár már ez is meglepő ténynek számított, hiszen azt hittem, az a férfi halálra vert az este. Vagy lehet, hogy ez lenne a túlvilág? Nem éppen ilyennek képzeltem el…
Lassan nyitottam ki szemeimet, és ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg nem haltam meg. Fehér mennyezet és falak fogadtak, láttam bent pár nővért is, és anya is itt volt, aggódva figyelt. Egy kórházban voltam, azonban nem értettem semmit. Hogy kerültem ide? Kimentett meg? Mi történt velem?
Ahogy a kérdések megzáporozták elmémet, én egyből fel akartam ülni, és hangot akartam adni mindannak, ami lelkemet nyomasztotta, ám ekkor konstatáltam, hogy nem tudok felülni. Lélegeztető gépre voltam csatolva, és testem mindenféle egyéb masinára volt kötve. Egyből pánikba estem, és szabadulni akartam. Ekkor jelentek meg az orvosok mellettem, és még valamilyen szert belém nyomtak, ugyanis a következő pillanatban ismét elmerültem a sötétségben. Ami azonban megmaradt, hogy anyám arcán nyomát se láttam annak, hogy sírt volna aggodalmában értem. Ennyit számított az életem a számára.

Amikor legközelebb felébredtem, már sokkal nyugodtabb voltam, és a lélegeztető gépre se volt már szükség. Az orvosoktól megtudtam, hogy jó pár bordám eltört, ami miatt nem kaptam rendesen levegőt, és hogy nem sokon múlott az életem. Próbálták megkérdezni tőlem, hogy mi történt, amiért ilyen súlyosan megsérültem, mivel az anyám csak annyit mondott, hogy csúnyán leestem a lépcsőről, ők azonban tudták, a sérüléseim sokkal komolyabbak voltak egy sima esésnél. Szívem szerint elmeséltem volna nekik mindent arról a férfiról, hogy mit tett velem, és hogy nem ez volt az első alkalom, hogy olykor anyát is bántotta, ám csukva tartottam a számat, mert nem akartam ennél is nagyobb bajba keveredni. Ha anya nem mondta meg nekik az igazságot, akkor én sem tettem.
A kórházban töltött napjaim kínkeservesen teltek, de még így is jobb volt, mint otthon lenni. Mivel nem volt semmi dolgom, és igazából a fekvésen és alváson kívül mást nem is tudtam tenni, gondolkodtam, elmélkedtem és álmodoztam. Nem tudom, miért, de eszembe jutott az apám. Eleinte azzal szórakoztattam magam, hogy megpróbáltam magam elé képzelni, vajon hogyan nézhet ki, milyen lehet ő, míg ez lassan odáig nem fajult, hogy úgy éreztem, mellette sokkal jobb helyem lenne. Ő nem tudott a létezésemről sem, de engem ez nem tántorított el egy percig sem. Tudtam a nevét, és hogy hol van, és ennyi pont elég volt. A fejemben elkezdett egy olyan személyként létezni, aki megfelelő apa lehetne a számomra, aki meg tudná nekem adni azt, amit az anyám nem tudott, vagy legalábbis jobban törődött volna velem, mint ő. Lehet, hogy egy álomképbe ringattam magamat, ez azonban nem számított – megszületett az elhatározásom. Denverbe fogok menni, megkeresni az apámat. Itt New Yorkban úgy sem várt rám semmi és senki – képes voltam megbánás nélkül hátrahagyni az eddigi életemet egy jobb reményében.