29 évvel ezelőtt megszületett egy új reménység, Apa pici szeme fénye, a "boszorkányhercegnő" blablabla... biztosan így kezdődne a rólam írott cikk, vagy dokumentumfilm. Már nem, mintha bárki is ilyesmit írna, nem is írhatna, hiszen akkor nagyon sok olyan titok kiderülne, ami mindannyiunknak az életét követelné.
Az tény, hogy 29 évvel ezelőtt születtem, a szüleim már nagyon vártak, kezdtek kicsit kifutni az időből, ami abban az időben az ő családi és kulturális viszonyaik között elfogadott volt, mint gyermekváró kor, vagy mi. Én nem szeretem az ilyen megkötéseket, na de ez rájuk tartozott.
Ahogy jöttem azonban, úgy fel is forgattam az állóvizet közöttük, és a családban. Egy gyerek ugyanis oltári sok munkával jár, főleg, hogyha olyan aktív, akaratos, és makacs, mint amilyen én voltam... vagyok? Azt mondják, vagyok is.
Szóval adott egy család, akik várnak egy csendes, szende, szófogadó gyereket, erre kapnak egy energiabombát, aki nem akar aludni, nem akar a szülőktől távol lenni, és depláne nem akar csendben ülve egyedül játszani.
Itt kezdődtek a konfliktusok apámmal, mert anyám még csak csak elviselte, meg alkalmazkodott. Tanult nő révén olvasott gyereknevelésről szóló könyveket, és felfogta, hogy nem a gyerek van a szülőért, és főleg nem képes az általa elképzelteknek maximálisan megfelelni, mert egy egyedi lény, a maga mindenével együtt: elképzelés, vágyak, temperamentum, sors...
Na, apámnak ezt nem sikerül felfogni, mert ő is olyan kihaénnem, mint a többi elnyomó, akiket rövid életem során megismertem... de erre majd később kitérek. A lényeg, hogy beszervezett nekem egy házasságot! Igen, jól olvasod, egy előre elrendezett házasságot, mint egy darab húst a piacon, eladott valakinek, aki szerinte jóparti. Az az egy szerencséje, hogy Kieran szerintem is jó parti.
A kapcsolatunk sokat javult azokban az években, amikor megismertem Kierant, mert hiába nőttem bele gyakorlatilag abba, hogy vőlegényem van (érted, másfél évesen vőlegénye van a menyasszonynak) már akkor éreztem, amikor persze először meg tudtam ezt fogalmazni, hogy ez így nem teljesen oké. Aztán összeeresztettek ezzel a másik pelushuszárral, és lényegében jól kijöttünk, barátok lettünk, és már nem ellenkeztem annyit, hiszen ha ezt jól kitalálta, akkor talán mást is?
Ennek persze vége szakadt, ahogy idősebb lettem, és ahelyett, hogy több szabadságot kaptam volna, az elvárások, a falak nőttek csak.
Így eshetett meg az is, hogy azon a bizonyos napon minden elromlott, amikor nem szót fogadva, nem hallgatva a szülőkre, mert én azt jobban tudom, elindultunk Kierannal bulizni. Ki szerettem volna ereszteni a gőzt, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen következményei lesznek.
Kieran meghalt, amikor vámpírok támadtak ránk. Ezt hittem.
Szembe kellett néznem a dühvel, a fájdalommal, mások dühével és fájdalmával, és azzal, hogy kis porszem vagyok én, aki valójában nem tud lófarknyit sem a világról.
Ekkor lettem csak igazán apuci pici hercegnője. A szófogadó. A csendes. Akit leültettek, és ott maradt. Adtak egy könyvet, és olvastam. Azt mondták, menjek kettőt jobbra, akkor pontosan kettőt mentem jobbra, semmi lázadás - csak belül. Belül tomboltam, üvölteni tudtam volna, és gyűlöltem magam, a világot, a vámpírokat, Kierant.
Rengeteget olvastam, és tanultam ebben az időszakban, mert apám mindig hajtogatta, hogy az milyen fontos, és ebben anyám is egyetértett vele. Bújtam a családi Grimoire-t, és őszintén szólva élveztem is, kezdtem tőle erőre kapni, talán lelkileg is.
Aztán egy nap megláttam őt egy másik nővel.
Azt hittem, káprázik a szemem, de nem, egyértelműen ő volt az. Egy varázslattal könnyedén kihallgattam a beszélgetését Astriddal, akit persze akkor még nem ismertem.
Hazaérve azonnal elpakoltam a Grimoire-t, és még amire szükségem volt, és összepakoltam néhány cuccomat. Mint kiderült, sokkal több volt, mint amire valóban szükségem volt. Írtam egy üzenetet, és leléptem.
Időbe telt, mire megtaláltam őket, Astridot és Kierant. Időbe telt, mire mindent megértettem, de azonnal befogadtak. Itt nem voltak szabályok, nem voltak olyan elvárások, mint korábban otthon. Nem fogok álszentet játszani, oltári nehéz volt az átállás. Egy jóléti családból, ahol mindig volt pénz, bekerültem egy olyan családba, ahol teljesen más szabályok szerint élnek, teljesen más a fontos, de megtapasztaltam egy rövid ideig a melegséget, ami otthon hiányzott, és ez kárpótolt mindenért.
Csatlakoztam a szellemiséghez is, ami először nagyon megtetszett, hiszen Astrid ugyanazért küzdött amiért én, egész életemben: az elnyomás, igazságtalanság ellen, a hatalom ellen.
Azonban idővel rájöttem, hogy nem csak az Ötök a zsarnokok, de Astrid is. Egyik kelepcéből a másikba estem, de legalább Kieran itt van velem. Vajon akkor is itt lesz, ha nem bírom ezt tovább? Vajon ha nem áll mellém, akkor bírni fogom tovább?